Az ALIBI-sorozat („megjelenik egy évben két alkalommal, ősszel és tavasszal") immáron a harmadik kötetéhez ért. Aki nem tudta, most már ebből is tudhatja: mintegy másfél évvel ezelőtt jelent meg az első kötet (Evés-ivás), s a Kert-szám után itt vannak a Lovak. Sorozatról tán még korai beszélni, ám bizonyos szerkesztői szándé-kok a három összeállítás után már meglehetősen egyértelműen érezhetőek, s úgy gondolom, értékelendőek is.

Egy félévente megjelenő almanach, a maga könyvnyi terjedelmével, folyóiratszerű tematikus szerkesztésével félúton van a hagyományos periodikák és a könyvként elképzelt művek között. Nem kétséges, az elmúlt közel tíz év során jócskán megváltozott – no nem annyira a hazai folyóirat-kultúránk, sokkal inkább annak jelentősége. Persze, itt-ott még jogosan hangozhatnak el irodalmunkat illetően olyas mondatok, hogy „folyóirat-kultúra vagyunk", ám tudjuk: a könyvkiadás radikális átrendeződésével, a lapok és könyvek számának növekedésével ez a sóhajtozás legfeljebb már csak jóindulatú nosztalgia. Sajnálkozni lehet, esetenként jól is esik, ám gyanítható, hogy azért ez kevés, a képmutatás meg valószínűleg felesleges. Azok, akik professzionálisan írnak, lényegében már kivétel nélkül a könyvkiadásra koncentrálva alkotnak. Ez persze nem veszi el, s nem is akarhatta elvenni a lapok létjogát, viszont, jobb esetben, a lapok funkcióira vonatkozó okos és hasznos kérdésekhez vezethetett volna. Csakhogy miként irodalmunk alakulása, úgy a lapjaink elmúlt tíz évi története is az új jelenségek centrumba kerülése helyett a perifériák eltűnését példázta. A magyar irodalomba lépő újabb nemzedékek nem voltak képesek megteremteni a maguk markáns megkülönböztető jegyeit, s ezzel együtt nem hozták létre vagy csupán rövid ideig éltették a saját fórumaikat. Miközben a kiadványok számának kezdeti roppant növekedé-se sok jót ígért, éppen nem a sokszínűség vált jellemzővé, hanem a statisztikákon úrrá levő kanonizáció. Mindez pedig természetesen az újabb jelenségektől s az új alkotóktól is a fennálló hierarchia-hierarchiák elfogadását, erősítését akarja és várja, s képes is volt ezt az igényét érvényesíteni. Mindehhez képest a folyóiratoktól elvitathatatlan marad(na) két fontos feladat: a frissesség és a tájékoztatás. Az előbbi inspiratív, invenciózus szerkesztői munkát igényel(ne), és nem utolsósorban olyan tudást, amely képes előhívni, megteremtetni azokat a műveket, amelyek a folyóirat nélkül ismeretlenek maradnának vagy nem is jönnének létre. Az utóbbihoz pedig a jó szándékú vagy csupán ernyedt kanonizációs folyamatokon túl bizony fontos volna a jelenségek mérlegelése, az olvasási szokások megváltozásának figyelembevétele, egyebek közt a recenziók szerepének újragondolása, nem is szólva egyes, bizony nagyon ideillő minőségi és marketingszempontok bekapcsolásáról.

Ez utóbbi egyébként – s szolgáljon ez a hosszú bevezető magyarázatául – határozottan érződik az ALIBI szerveződésében. Ha jól látom és jól értem, az ALIBI egy olyan félévente, lényegében saját pénzből megjelenő folyóirat, amelynek a létrehozói figyelembe vették a megtérülés szempontjait is. Rossz az, aki rosszra gondol. Kevésbé földhözragadtan azt mondanám, hogy az ALIBI kigondolói számot vetettek az esetleges (szélesebb) olvasótáborral, a honi irodalom időszerű helyzetével, az eladhatóság és a minőség összeegyeztethető kérdéseivel.

Mindezek alapján az igényes, kissé archaizáló külcsín, a szép kiállítású képeskönyv, a kanoni-zációt finoman követő szerkesztés, a mértéktartó újítások és a publicisztikai beszédmód könyvbe emelése mellett dön-töttek.

Megint csak azt mondom: félreért, aki azt hiszi, hogy lebecsülném, ne adj’ isten, bántani akarnám az ALIBIt. Ellenkezőleg. Megítélésem szerint ez a periodika olyan – mifelénk ritkaságnak számító – tudatos tervezés eredménye, amit kifejezetten sikeresnek gondolok.

Másként fogalmazva: azt állítom, hogy az ALIBI létrejötte, tematikus szerkesztése valójában jól sikerült válasz. Válasz azokra az időszerű kérdésekre, hogy olvasnak-e könyvet, s ha igen, milyen könyvet olvasnának azok, akik folyóiratot és irodalmat már/még nemigen vesznek kézbe. S válasz arra, hogy mi az a hangütés, ami ezeket az olvasókat, s azokat is, akik az irodalmi szövegekben is otthonosak, a lap/könyv olvasására bírhatja?

A „vastag könyv" jelensége régóta ismert a könyvkiadásban, beszéljünk akár a magas kultúráról, akár a lektűrökről. Jó az, ha van mit fogni. Arról pedig gyakorló szerkesztők sokat tudnának mesélni, hogy a tematikus számok szabadsága miért is okoz nagyobb élvezetet a heti/havi üzemelésnél. Nos, a Lovak-szám vastag is és tematikus is. Ehhez képest az ALIBI finom újdonsága a kultúra szokatlanul széles körű értelmezése, pontosabban az a természetesség, hogy az evidenciákat és a hagyományosan nem feltétlenül a kultúrához tartozónak gondolt tárgyakat és jelenségeket összekapcsolja. Erre volt példa az Evés-ivás, a Kert és most a Lovak is, mind témaválasztásaival, mind pedig az értelmezési, megközelítési kör kitágításával. Mi több, ebbe a szabadságba az is belefér, hogy kicsi fricskákat is mutasson az irodalomban-kultúrában kanonizált neveknek (vagy viszont?), melléjük állítva máshonnan ismerős vagy ismeretlen arcokat és szövegeket. S belefér az is, hogy szellemes húzásokkal („futamokkal" – hiszen az egyes témacsoportok itt stílszerűen futamoknak neveztetnek) kifejezetten szakszövegeket is irodalmi alkotásként tudjon olvastatni (lásd például R. Várkonyi Ágnes vagy Lőrincz Ádám írásait).

Mondjuk így: az ALIBI eddigi három száma olyan magas szabadságfokkal rendelkező asszociációs mező, ahol egyszerre van meg a biztonságos mozgás és az újszerű élmények öröme, gyanítom, mind a szerkesztők, mind az olvasók számára. Példának okáért a Lovak-szám nekem legélvezetesebb produkciói Urbach Zsuzsa művészettörténész borgesi „novellája" (még akkor is, ha ő esetleg nem annak írta), Tolnai Ottó prózája, Fábry Sándor és Kállai Pál beszélgetése és Márton László szellemes irodalmi játéka. Vagyis olyan művek, amelyek látszólag se műfajukban, se beszédmódjukban nem tartanak sok rokonságot. (Miközben, ezt is hadd írjam ide, éppen azok a nyilvánvalóan felkérésre írt irodalmias szövegek voltak a legdöcögősebbek, amelyeket vagy a fiatal költők, vagy az irodalomba átránduló, más beszédhez szokott, netán most „megtisztelődött" alkotók kifejezetten az ALIBInek alkottak. Nevekre jótékony homály. Karafiáth Orsolya, Király Levente, Litkai Gergely…)

Igen: az ALIBI-sorozat a régi és jól bevált évkönyv-hagyományhoz nyúl vissza a ponyvára. Hogy aztán ezt küldetés okán vagy egyéb megfontolásból teszi, ez majdnem mindegy, tekintve, hogy a kivitelezés sikeres, és korántsem elhanyagolhatóan szórakoztató.

Legalább ennyire érdekes az a jelenség is, hogy a szövegek/alkotók túlnyomó többsége hangsúlyozottan publicisztikai beszédmódot választ. Jelzem, e hányaveti meghatározás alatt most semmiképpen nem azt a fajta, többnyire humorosnak szánt beszédet értem, ami meglehetősen szaporán feltöltötte napi- és hetilapjaink jobb sorsra érdemes hasábjait. (Azért az ALIBIben is akad belőle.) Egy dolog, hogy ma már mindenki úgy hiszi, hiheti, hogy tud publicisztikát írni, s hogy az ráadásul mindjárt irodalom is, s más dolog az, hogy egy ilyen kötetben egy tárgy, egy téma köré szerveződve a publicisztikus beszéd többségében mit jelent. Szerintem jót, igenis jót. Legalábbis az ALIBI eddigi három számát látva. Ellentétben ugyanis a lapjainkat elöntő publicisztikákkal, ezek a szövegek roppant erős tárgyi tudást vagy élményt kívánnak közreadni – ki-ki arról beszél, arról mesél, amit átélt, amihez ért, amivel foglalkozik. Kevésbé a beszélő, inkább a tárgy az érdekes. A történész a történelemről, a zsoké a zsokéságról, a színész a forgatásokról és a lovakról, a sakkozó a sakkról, a fotós a fotókról, a tornász a tornáról beszél. Éppen ezért illenek melléjük a nagyon is míves irodalmi szövegek, tekintve, hogy az azokat író mesteremberek pedig ahhoz értenek, azzal foglalkoznak, attól érdekesek.

Nem tudom, hogy azok, akik az ALIBIt létrehozták, vajon valóban ilyen könyveket szerettek volna-e megalkotni. Nem tudom, hogy akár az elégedettségük, akár az eladási számok alkalmasak volnának-e a szándékaik minősítésére. Azt viszont állítom, hogy a gondosan szerkesztett ALIBI-kötetek-ben, így a Lovakban is, olyan munkák kapcsolódnak össze, olyan szövegek értelmezik egymást, amelyeknek a közös léte invenciózus szerkesztői megfontolás és inspiratív akarat nélkül aligha kerülhetett volna elénk, olvasók elé. Viszont itt vannak, megjelentek, olykor irodalmiasan, olykor szárazabban, olykor szórakoztatóbban, olykor meghatóan.

Márpedig, mint mondottam, pusztán azt, hogy itt vannak, már komoly szerkesztői teljesítménynek gondolom.

(Alibi Kiadói Kft. Bp.; I. 2001, 296 oldal, 2500 Ft; II. 2002, 406 oldal, 2900 Ft; III. 2002, 358 oldal, 2900 Ft)