– A háta mögött Öregnek hívtuk az előző főnököt. Chronowski docensnővel kapcsolatban ez a nomináció nem alkalmazható – mosolyog egyik kollégája, amikor a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara Alkotmányjogi Tanszékének vezetőjéről kérdezem. Hölgyről lévén szó, illetlenség, mégis elárulom: a jogtudós harminchárom éves volt, amikor majd’ három esztendővel ezelőtt megkapta tanszékvezetői kinevezését. Munkatársai kemény, határozott, szigorú emberként jellemzik. Utóbbi jelzőt a háta mögött hallgatóitól is megkapja. Levelező tagozatra járó diákjai közül jó néhány egyidős vele vagy éppen idősebb nála, az alkotmányjogász mégsem kezdeményez tegeződést, és visszautasít minden erre irányuló próbálkozást. Mondják, nem viseli a közvetlenkedést, és nem is különösebben közvetlen. Viszont céltudatos, kemény, némelyek szerint munkamániás. Fölényes tudását mindenki egybehangzóan elismeri, és alig akad, akit magabiztos ismeretkezelése és ritkán tapasztalható érvényesülési sebessége taszítana. A környezetében élők általában a kivételes tehetség, a rendkívüli szorgalom és az alkalom egybeesésének tulajdonítják gyors előre menetelét.

Chronowski Nóra Székesfehérvárott született 1974. november 22-én. Középiskolai tanulmányait is e városban végezte, 1993-ban érettségizett a Teleki Blanka Gimnáziumban. 1998-ban szerzett diplomát a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Azóta a kar alkotmányjogi tanszékének oktatója, 2007 óta tanszékvezetője. Egyetemi docens, kutatási területei az emberi és állampolgári alapjogok dogmatikája, illetve gyakorlata, továbbá az európai és az összehasonlító alkotmányjog. Ösztöndíjasként tanulmányokat folytatott Marburgban, Firenzében és Nottinghamben. Összesen öt országban járt szakmai tanulmányúton. Hollandiától Lengyelországig tizenöt nemzetközi konferencián volt előadó, ezek közül hármat maga szervezett. 1998 és 2001 között a PTE ÁJK Doktori Iskolájának közjogi programjában vett részt. Megszámlálhatatlan és főleg fölsorolhatatlan, hányféle szakmai egyesületben tag. Csak néhány kiragadott példa: Magyar Alkotmányjogászok Egyesülete, JURA Szerkesztőbizottsága, Jogi Szakvizsga Bizottság.

Kuratóriumi elnök a Pécsi Alkotmányjogi Mûhely Alapítványnál. Voltaképpen kolléga is, hisz a Közjogi Szemle főszerkesztője. Számtalan nyertes pályázata és díja közül kiemelem a Deák Ferenc posztdoktori ösztöndíjat (2004) és az MTA tudományos díját (2005). Publikációs jegyzéke szép számmal tartalmaz tanulmányokat, tankönyveket, könyvfejezeteket, oktatási segédanyagokat, szakcikkeket.

Amikor először keresem, nyár végét jelez a naptár. Találkozásunkkor még híre-hamva sincs a hallgatóknak. Mindezt azért fontos megjegyeznem, mert az ajtót alig-alig nyitja ránk valaki – viszonylag nyugodt körülmények között tudunk beszélgetni. Csak a szomszéd szobában zizeg néha a telefon. Csöndes köszönéssel érkezik a posta, a borítékok közül a tanszékvezető asszony mosolyogva emel ki egy londoni képeslapot. Később egy kolléga derûs arca tûnik föl az ajtórésben, épp csak beköszön… A Pécsi Tudományegyetem pár éve átadott, Dohány utcai épülettömbjének hangulattalan tárgyalójában ülünk; Radnótival szólva: árnyékot ír lassan a lassú délelőtt.

Sz. Koncz István: – Szent elhatározásom volt, hogy mire jövök, fölmondom a publikációs listáját. De még végigolvasni is nehezemre esett.

Chronowski Nóra: – Pedig például a német professzorokhoz képest nem írok sokat. Tudniillik, amikor Németországban jártam, úgy tapasztaltam, hogy minden, mégoly apró jogi témáról is könyvtárnyi, de legalábbis több polcnyi szakirodalom áll rendelkezésre. A magyarországi jogtudománynak van még hová fejlődnie.

– Miből adódik a hátrányunk?

– Egyszerûen az idő rövidségéből. A húszéves jogállamnak húszéves irodalma van.

– Minden korábbi értekezést el kellett felejteni?

– Nem minden jogterületen, persze. De az alkotmányjogban gyakorlatilag újra kellett kezdeni a kutatásokat a 80-as évek közepétől. Gondoljon arra: nemcsak hogy a korábbi államforma nem volt köztársaság, de amúgy is alig létezett köztársasági gyakorlat nálunk. Mohács után viszonylag ritkán beszélhettünk szuverén magyar államról, ráadásul az is abszolutista berendezkedésû volt, vagy legfeljebb alkotmányos királyság. Tehát sok újdonságot kellett megismerni, illetve feldolgozni.

– Nemrégiben Tölgyessy Péter egy interjúban úgy fogalmazott, hogy most látja csak igazán, mi mindennek nem lett volna szabad belekerülnie az alkotmányba, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy ma olvassuk, megéljük.

– A közjogászok és a politológusok zöme elégedetlen amiatt, hogy nem sikerült új, minden elemében korszerû alkotmányt életre hívni. A másik nézet szerint az alkotmány intézményei mûködnek. 1989-ben természetesen nem állt rendelkezésre az a tapasztalat, amire alapozhattak volna a rendszerváltó atyák. A gyakorlatban sok rendelkezésről kiderült, hogy részletesebb kidolgozást igényelt volna, vagy pontosabb megfogalmazásra lett volna szükség, vagy épp a kapcsolódó törvényeket kellett volna korszerûsíteni.

– Konkrétan?

– Ilyen például a gyülekezési jogról, az egyesülési jogról vagy a népszavazásról szóló törvény. Utóbbit igyekeztek korrigálni, de láthattuk a közelmúlt eseményeinek sorában, hogy zúdult rá a sokszor komolytalan népszavazási kezdeményezések áradata az Országos Választási Bizottságra meg az Alkotmánybíróságra. Persze Tölgyessyvel is egyet lehet érteni, de azokkal is, akik szerint nem rossz a magyar alaptörvény, hisz vannak kevésbé kidolgozott, elnagyoltabb alkotmányok, amelyek mégis elfogadhatóan mûködnek. Ilyen például a híresen rövid norvég vagy, hogy egy újabbat mondjak, a lett… Most nem a gazdasági válságról beszélek természetesen, mert az nem alkotmányjogi kérdés.

– Érdekes, amit mond, hisz ha valakinek, magának igazán lehet rálátása e területre.

– Egyik munkánk az európai kormányformákkal foglalkozik, valóban. Tizenegy szerző felosztotta maga között az európai államok többségét, és megvizsgáltuk, hogyan mûködnek a kormányzati rendszerek. Azt vettem észre ugyanis, hogy – főleg Magyarországon – rengetegen hivatkoznak arra, hogy más országban, bizonyos területeken mi a gyakorlat, ám vagy az ismeretek homályosak, vagy csúsztatások érzékelhetők. Úgy gondoltam tehát, hogy hasznos lenne elvégeznünk itt, a tanszéken egy elemző, áttekintő munkát, és tisztázni azt: egyes kérdések más országok alkotmányában, praxisában hogyan szabályozottak.

– Milyen eredményt hozott a munka? Miről bizonyosodott be például, hogy csúsztatás?

– A lengyel kormányzati rendszer értékelését, mondjuk, mifelénk nem egyszer elintézik azzal a minősítéssel, hogy fél-elnöki. Valójában nem egészen az, a lengyel alkotmányjogászok inkább racionalizált parlamentárisként jellemzik kormányformájukat. Vagy gyakran hivatkozunk a svájci népszavazási hagyományokra. Az igazság ugyanakkor az, hogy a népszavazásnak szövetségi szinten közel sincs akkora terepe arrafelé, mint ahogy ezt nálunk néhányan beállítják vagy igyekeznek beállítani. A briteknél sem teljesen az a parlamenti szuverenitás értelmezése, ahogy itt sejtetik egyesek.

– Olvasom Harold Lamb könyvében, hogy Arisztotelész százötven alkotmányt hasonlított össze, azt hiszem, hasonló célból, mint maguk. Szerette volna kifogni a demagóg szónokok vitorlájából a szelet.

– Mi csak harminchat európai alkotmányt dolgoztunk fel, tehát messze elmaradunk Arisztotelész mögött. Bár hozzá kell tennem, nagyon érdekes lenne megvizsgálni a dél-amerikai, afrikai alkotmányokat is, de a gyakorlatukat is ismerni kéne. Ugyanis lehet egy országnak mégoly szép alaptörvénye, ha a gyakorlata nem demokratikus. Például az afgán helyzet értékelése is sokféle. Vajon beszélhetünk-e demokráciáról, ha elnökválasztást szerveztek, és azon a szavazók majdnem fele részt vett? Némelyek szerint igen, hisz a választás szabályait betartották. Amerikai elemzők szerint azonban ez csak egy lépés a sok közül, s a végcél messzinek tûnik még. Az is igaz persze, hogy az euroatlanti demokrácia-mércét nem feltétlenül kell és lehet egyetemessé tenni.

– Mondja, hogy kerül kapcsolatba az alkotmányjoggal egy diáklány?

– Úgy indult a pályám, hogy nem is igazán jogász szerettem volna lenni, hanem tanár. Magyar-történelem szakos. De Pécsett lehetőség nyílt arra, hogy a magyar-történelem szakra, valamint a jogra egyaránt felvételizzem, és csak egyszer kellett számot adnom a tudásomról. Amúgy biztos voltam benne, hogy a jog reménytelen.

– Vajon miért?

– Úgy gondoltam, igazán jó jogász abból lesz, akinek a családjában vannak előzmények, él valamiféle hagyomány, s akinek van valamiféle képe a joggyakorlatról. Nekem nem volt.

– Na, akkor egy picit ássunk mélyebbre. Meséljen a fölmenőiről!

– Mérnökök voltak vagy technikusok, gépiparban, vegyiparban, bútoriparban dolgoztak. Egyik nagyapám ugyan jogot végzett, de végül ő is mûszaki területen mûködött a székesfehérvári Garzon Bútorgyárban, és számos újítását hasznosították. Édesapám, édesanyám is ott kapott munkát. A család egyik ágát viszont a Péti Nitrogénmûvek felé sodorta az élet.

– Honnan a Chronowski név?

– Lengyel név ez, apai nagyapám Lengyelországból érkezett a második világháború idején. Szakképzettsége szerint mérnök-tanár volt, és a lengyel hadsereg tisztjeként menekült, de nem részletezte soha, hogy pontosan mi történt vele. Nagyon ritkán mesélt a háborús élményeiről, és inkább csak vázolta, hogy egyik oldalon ott álltak a németek, a másikon a szovjetek, őket pedig szélnek eresztették azzal a jó tanáccsal, hogy észak felé nem tanácsos menniük. Tehát déli irányban próbálkoztak. Éppen akkor nem létezett Lengyelország, ugyanis. Ott ez többször előfordult, mint tudjuk, a második világháború időszaka volt a negyedik ilyen államnélküliség. Így sodródott nagyapám Magyarországig, ahol befogadták, ahol munkát talált, ahol családot alapított. Lengyelországba később sem ment vissza, csak látogatóba, mert senki sem maradt életben a közeli rokonai közül. Annyit sikerült kiderítenie, hogy édesanyját kenyérvásárlás közben ölte meg egy eltévedt golyó. Testvérei nem voltak… Õ volt egyébként az, aki Péten üzemvezetőként dolgozott; de tolmácsként is alkalmazták, mert beszélt hat-hét nyelven. Sajnos, én már nem beszélem az ő anyanyelvét, de nagyon szeretek Lengyelországba járni. Amikor csak hívnak, konferenciákra, például, ha tehetem, megyek. Ott is mindig előjön a kérdés, hogy honnan ez a szép, lengyel név.

– És a család másik ága?

– Magyar, ha ez a jelző egyáltalán alkalmazható rájuk, mert vannak közöttük felvidéki tótok és újvidékiek, szerbiaiak is. Mindig azt gondoltam, hogy becsületére váljék annak, aki kimutatja, hogy felmenői vegytisztán az Árpáddal érkezett magyaroktól származnak. Mindenesetre a most szóba hozott ágon is csak mutatóban voltak jogászok a távolabbi rokonságban. Az érdeklődés e pálya, a magyar és a történelem iránt talán a gimnáziumban született meg bennem. Az utolsó két évben Kóbor István volt a magyartanárom, aki nagyon szerette volna, ha nyelvésznek állok. Látszott ugyanis, hogy a normarendszerhez, a nyelvi szabályokhoz és logikához van valami érzékem. A szüleim a közgazdászpályát ajánlották erősen, de úgy éreztem, hogy az lehetetlen. A matematikához nem vonzódtam.

– Hiába igyekezték befolyásolni, megmakacsolta magát?

– Nem egészen, mert a jogi pályára is a szüleim hívták föl a figyelmemet. Érdekelt egyébként, mert tényleg fogalmam sem volt, mélységében mi lehet ez? Akármi volt is, az első évben még nem lángolt fel a szerelem. Jogtörténet, római jog…

– Ki tanította? Benedek professzor?

– Igen, ő. Kezdetben úgy éreztem, hogy nagyon nehéz, mert nem tudtam latinul. Akik latin érettségivel érkeztek, óriási előnyben voltak. Csak az első év végi vizsgaidőszakban szerettem meg a tárgyat. Elmélyültem az egész éves anyagban, és egyszer csak összeállt a rendszer. Ezzel együtt a szigorlaton rettentően izgultam. Úgy éreztem, talán átmegyek, de egyáltalán nem voltam biztos magamban. Rengeteg kérdést kaptam, s válaszadás közben a saját tudásomat meglehetősen felszínesnek értékeltem. Benedek professzor azonban ötöst, és ezzel szárnyakat adott. Attól kezdve ugyanis rajongtam a jogtudományért, a dogmatikáért, a rendszerezettségért és a római magánjogért. Olyannyira, hogy még a polgári jogi államvizsgára készülve is használtam a Benedek-féle tankönyvet. Tegyem hozzá gyorsan: professzor úr személyisége, stílusa, mûveltsége is mélyen megragadott. Mindez arrafelé tolt, hogy valamelyik jogággal közelebbről foglalkozzam. Hogy ez miért éppen az alkotmányjog lett, az kismértékben a véletlenen múlott. A polgári jog érdekelt még nagyon, tulajdonképpen mindkét tanszékre szerettem volna demonstrátornak jelentkezni, de persze, csak egyik helyre lehetett. Mindez harmadévben történt.

– Mi volt ez a bizonyos véletlen?

– Miközben két pályázattal a kezemben a folyosón tûnődtem, hová is kopogjak be, összetalálkoztam a folyosón a tanszék akkori vezetőjével, Kiss László professzor úrral, aki tüstént Petrétei József tanár úrhoz vitt. Õ figyelmesen megszemlélt, majd nagyon komolyan kikérdezett indokaimról, terveimről. Azzal eldőlt majdnem minden.

– Mondja, mi a dolga egy demonstrátornak?

– A demonstrátorok segítik a tudományos diákkör tevékenységét, részt vehetnek kutatásokban, illetve pályamunkákat írhatnak, használhatják a tanszéki eszközöket, részt vesznek tanszéki rendezvények szervezésében és persze kapnak konkrét szakmai feladatot is. Ilyen, mondjuk, a tanszéki honlap diákoldalainak gondozása satöbbi.

– Maga például milyen feladatot kapott annak idején?

– Petrétei tanár úr foglalkozott velem. Adott adminisztratív feladatot is, például azt a német parlamenti, szakmai folyóiratot, amelynek rendszeresen érkeztek a pótlapjai, a demonstrátornak kellett rendben tartania. Úgy ötévi lemaradást kellett behoznom.

– Beleolvasott?

– Akkoriban még nem érte el a némettudásom azt a szintet, hogy nagyon elmélyedhettem volna a pótlapokban, de annyira mégis bele kellett olvasgatnom valamennyibe, hogy legalább fel ne boruljon a rend. Ezt egyfajta próbatételnek tekintettem eleinte, de nem álltam ki: jócskán maradt pótlapozás demonstrátor-utódaimnak is. Azonban nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy azzal a témával foglalkozhattam, ami a legjobban érdekelt, és ahhoz megkaptam a lehető legteljesebb segítséget Petrétei tanár úrtól.

– Mi volt ez a téma?

– A Magyar Jogászegylet kiírt egy pályázatot, „Az alkotmánybírósági jogfejlesztés" címmel. Egyik évfolyamtársammal szedtük össze és írtuk meg az anyagot. Ezzel „felnőtt mezőnyben" hallgatóként díjat szereztünk. Írtam azután konferencia-beszámolót is és így tovább. Azt hiszem, a legtöbb tudományos pálya valahogy így kezdődik. Az ambiciózus fiatal recenziókat, ismertetéseket ír… Az igazi kitüntetés az volt, hogy tanár úr bevont egy alkotmányjogi jogesetgyûjtemény összeállításába, és ötödévesen felügyelete mellett levezethettem egy gyakorlati órát.

– Érzem én, hogy ott maga már elveszett. Szinte egyirányú utca volt, ami megnyílt az alkotmányjog felé.

– Bár a beszélgetés elején említett okok miatt nem tudunk visszanyúlni régi példákra, de higgye el, hallatlanul izgalmas terület ez! Akár a népszavazások ügyéről ejtünk szót, mint az imént, akár egy társadalmi szervezet feloszlatásáról. Mik lesznek a következmények? Mikor jár el jogszerûen a rendőrség? Jogi és társadalmi értelemben most épül fel a vázra a forma.

– Nem veszélyes ez? A kísérletezés közben még a laborban is fölrobban néha a lombik.

– Veszélyesnek érezzük, mert benne élünk. A társadalmi feszültségeket kísérő jogalkalmazási viták egyébként is veszélyesek. Kedves, visszajáró vendégünk Herbert Küpper professzor, aki hazájában kelet-európai jogi intézetet vezet, megtanult magyarul, és gyakran oktat nálunk: bekapcsolódik a PhD-képzésbe. Kiváló összehasonlításokat tesz, rámutatva, hogy Németországban, a hatvanas-hetvenes években például a gyülekezési joggal kapcsolatos jelenségek és kérdések már ismertek voltak. Arról is beszél: hogyan reagált ezekre a jelenségekre a jogalkotás és a jogalkalmazás. Tehát ha a hazai példatár szegényes is, e gondok távolról sem egyediek, csak fáziskéséssel jelentkeznek, és a sajátos magyar társadalmi környezetben eszkalálódnak. Húszéves a mi gyakorlatunk, és az intézmények körül nagyjából tíz évig csönd volt. Negyven év diktatúrája után az emberek viszonylag lassan ébredtek, és idő kellett, míg tudatosodott, hogy a jogaikkal élhetnek is tulajdonképpen. Nem igazán meglepő, hogy a komolyabb bajokkal csak most szembesülünk. A magyar társadalom nyitott a szélsőséges ideológiákra, ami szomorú; azonban következetes jogállami fellépéssel kezelhető. Most egyébként bizakodó vagyok, úgy érzem, alakul valami. Idén a bíróság a strasbourgi gyakorlatot alapul véve oszlatott fel társadalmi szervezetet, és a közrendre való hivatkozással hagyta jóvá az újjáalakult szervezet rendezvényének megtiltását. Pedig a közrend fogalmának tartalma korántsem egyértelmû, a bíróság mégis így határozott. Helyes, akkor tehát a kérdéses rendezvény közrendbe ütköző! A jogtudomány utólag majd megmagyarázza, hogy mit is jelent ez a fogalom alapjogi kontextusban.

– Térjünk vissza a karrierjéhez! Demonstrátor volt, s gondolom, innen egyenes út vezetett a tanszéki állásig.

– Annyiban nem volt biztos a dolgom, hogy nem tudtam: lesz-e státusz? Ez a felsőoktatásban örök kérdés. De bevallom, nem volt a fejemben alternatíva. Az Alkotmánybíróságon, Ádám Antal, majd Holló András bíró urak mellett töltött szakmai gyakorlatom tovább erősítette elhatározásomat. Abban biztos voltam, hogy nem szívesen ügyvédkednék, mert alkatilag nem vagyok erre igazán alkalmas.

– Miért ennyire biztos ebben?

– Egyrészt, mert empatikusabbnak kellene lennem, hogy érdekeljenek a problémák, amelyek egy ügyvéd gyakorlatában felbukkannak, másrészt szeretem azt a szabadságot, amit a tudományos pálya biztosít. Kiszemelek magamnak egy részterületet, és az oktatási, adminisztratív és egyéb kötelezettségeimen túl azzal tudok foglalkozni, ami épp a leginkább izgat. Senki sem tol elém egy aktát, hogy most ezen kell átrágnod magad, ha tetszik, ha nem.

– Nem akarom kifúrni innen, de a bíróság föl sem merült?

– Egyrészt nehéz bekerülni, másrészt úgy éreztem, iszonyú nagy a döntési felelősség. Nem hátrány az alapos emberismeret sem. A hazai jogászképzésből hiányzik a pszichológia, szerintem méltatlanul, hisz a bírónak döntésképesnek, és jó emberismerőnek kell lennie. Így nem éreztem magam elég felkészültnek.

– Tehát tanszékvezető asszony státuszba került az egyetemen, és pár évre rá elkészült PhD-dolgozata. Mi volt a témája?

– Az európai alkotmány és ennek hatása a tagállami alkotmányjogra, ami 1998-ban még elég utópisztikusnak tûnt. Elég, ha arra gondolunk, hogy az akkori általános vélekedés szerint az uniós tagság az alkotmányjogot nem, csak a magánjogot és a gazdasági életet érinti. Érdekes volt, mert épp a védéskor, 2004 tavaszán állt a viták kereszttüzében az Európai Unió alkotmányáról szóló szerződés, amit, most már tudjuk, az akkor elképzelt formában nem sikerült tető alá hozni. Megjegyzem, a téma olyannyira érdekelt, hogy több tanulmányt, cikket, hosszabb-rövidebb közleményt szenteltem neki. Mikor aztán Ádám Antal és Petrétei József már igen erősen biztattak, hogy ideje lenne megszervezni a védést, megnéztem, mennyi anyagom van, és örömmel állapítottam meg, hogy több mint elég.

– Ez mulatságosan hangzik.

– Persze, de ismerjük a buta formaságokat, például a kétszáz oldalas terjedelemre vonatkozót satöbbi. Egy logikai szál mentén haladva ebből a viszonylagos anyagbőségből állítottam össze az értekezést.

– Amit aztán megvédett, s ami után nem sokkal megbízott tanszékvezetővé emelték.

– Az csupán a véletlen mûve volt. Nem is gondoltam, hogy ezek lehetnek a pályám érdekességei – de persze az interjú szempontjából logikus, hogy felmerül. Az történt, hogy az akkori kormányfő felkérte a tanszékvezetőnket, Petrétei tanár urat igazságügyi miniszternek. Ebben az időben a tanszékvezetői feltételeknek én feleltem meg a tudományos fokozat szempontjából. Ugyan még csak adjunktus voltam, nem telt el a szükséges nyolc év, hogy kinevezzenek docenssé. Így lettem hát megbízott tanszékvezető. 2005 decemberében elmentem szülni, és egy évig voltam otthon. Amikor visszajöttem, docensi kinevezést nyertem, és tanszékvezetőként folytattam a munkát.

– Hogy hívják a kissrácot?

– Zoltán. Most három és fél éves, és nemrégiben indult el az óvodába. Õ nagyon várta már, én talán kicsivel kevésbé. Nyilván lesznek ennél nagyobb traumák is egy anya életében, de ez volt az első.

– Mondja, hogyan élte meg, hogy nagyon fiatalon a tanszékvezetői székbe került?

– Az életem nagyon szerencsétlen időszaka volt az. Akkoriban halt meg édesanyám, jószerével egy hónap alatt ment el, rákban. Voltak is ilyen hangok, hogy mit akar itt ez az asszony ilyen fiatalon, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy ezekkel foglalkozzam. Örültem, hogy a munkába menekülhetek. Ádám Antal professzor úr emeritusi minőségben folyamatosan támogatott, s tanácsaival, tapasztalatával, derûjével a legnehezebb időszakokon is átsegített. Szerencsére a tanszéki kollégák mellettem voltak, sok fiatal van nálunk, jól tudunk együttmûködni. Igazán jó csapatot alkotunk, valódi munka- és alkotóközösség.

– De ugye jól tudom, hogy ódzkodik a tegeződéstől?

– A kollégákkal egyáltalán nem. Az igaz, hogy mindig bevárom, míg az idősebb ajánlja fel a tegeződést. De a hallgatókkal ápolt kapcsolataimban igen. Szerintem a magázódásban az egymás iránti kölcsönös tisztelet fejeződik ki. Szóbeli és írásbeli kifejeződésre egyaránt igényes vagyok. A bennem rejlő nyelvészt bosszantja a nyelvtani, stilisztikai hanyagság. Bukkanjon fel akár szórólapokon, akár a sajtóban vagy tudományos szövegekben.

– Az ám, tudományos szövegek! Főszerkesztői mûködését vizsgálva föltûnt, talán ha egy jegyzetet találtam magától. Ennyire visszahúzódó?

– A Közjogi Szemlénél sokkal prózaibb az ok: a terjedelmi korlát. Folyton számolom a leütéseket, hogy valahogy beleférjünk a hatvannyolc oldalba. Nagyon jó a kapcsolat a kiadóval, de kevés pénzből kell megvalósítani egy-egy lapszámot. Pedig eredetileg terveztem rendszeres szerkesztőségi üzenetet, ajánlást…

– Amúgy hogy jött ez a felkérés?

– Bevallom, ez nem felkérés volt, hanem egy évtizede dédelgetett tanszéki vágy, megfejelve az én erőszakosságommal. Régóta éreztük, hogy a jogáganként szaporodó szakmai folyóiratokban is nehéz elhelyeznünk írásokat a magunk tudományterületéről. Sokan gondolták így az országban, ezért erős és tevékeny szerkesztőbizottság támogatását élvezem. Két éve mûködünk, jó lenne még előfizetőket gyûjtenünk, meg aztán pályázatokon is indulunk. Szeretnénk folytatni a megkezdett munkát.

– Ha már a folytatásról beszél: hogyan alakul a tudományos tevékenysége, merrefelé mutat?

– Szeretek elgondolkodni az aktuális közjogi problémákon. Ha sikerül, akkor igyekszem tudományos igénnyel feldolgozni, megírni a gondolataimat. Elsősorban az európai alkotmányos rendszerek mûködése, az alapjogok védelme, korlátozhatósága érdekel. Vonzanak a kölcsönhatások: hogyan hat az alkotmányosság igénye az emberi jogok nemzetközi védelmére, vagy az uniós tagság az alkotmányjog fejlődésére. Érdeklődéssel olvasok politológiai elemzéseket is. Aktuálpolitikai kérdésekben viszont nem szívesen nyilatkozom.

– Ilyen szempontból tehát látni véljük a jövőt. A karrierje vajon hogy alakul majd?

– Ott meghatározó lesz, amit az egyetemi oktatói léttel szembeni követelmények, szabályok diktálnak. A következő lépés a habilitáció, és egyszer majd biztos ambicionálni fogom, hogy egyetemi tanár legyek. Az idő nem sürget különösebben. Hogy mikor kerül sor ezekre a dolgokra, még nem tudom, mert a közeli jövőben szeretnénk még egy gyermeket. Ami úgy tûnik, összejön. Kérdezte korábban: hogyan éltem meg, hogy fiatalon lettem tanszékvezető. Ott nem szóltam róla, de néha éreztem a hátrányát. Ha valaki ifjonc, ráadásul még nő is, az a halmozottan hátrányos helyzet felé mutat. A férjem tudná igazán elmondani, hogy mennyit tudtam lelkizni. Nem volt könnyû. Nem akartam mindenáron vezető lenni, és nem is maradok az. Lassan mindenkinek lesz a tanszéken PhD-fokozata. Úgyhogy a decemberig szóló hároméves ciklusomat kitöltöm még, és utána lemondok.

– Nem is gondoltam, hogy ennyire aktuálisak leszünk. De nem érzek szomorúságot a hangjában.

– Nincs is. Most jöjjenek más fiatalok, és próbálják ki magukat ők is.