Nemrég olvastam Füzi László 2002-ben írt zárójeles gondolatait a naplóírásról a vulkán alatti magazin (zEtna) internetes archívumában: „…nem is értettem sohasem, hogyan lehet az, hogy valaki napról napra képes lejegyezni a vele történteket. Azt, ami fontos, amit gondolatban kiküzdöttünk magunknak, valóban meg kell írni, s nem is hagyja az embert békén, amíg meg nem írta, úgy, ahogyan elképzelte – de azt, hogy tegnap történetesen kivel találkoztam, s miről beszélgettem vele, soha nem éreztem rögzíteni valónak. Talán azért nem, mert a naplót a belső történések mûfajának tartom." „[A] belső történések" kifejezésének – legalább – még egy mûfaj megfelel, amelynek Füzi kiváló mûvelője: az esszé. Kevesen tudnak úgy írni, hogy a sodró gondolatmenet magával ragadja az olvasót, hogy a leírt mondatok világossága kedvet teremtsen akár saját gondolataink szabatos megfogalmazásához, netán rögzítéséhez. Füzi László esszéi, tanulmányai számomra elsősorban azért értékesek, mert nem kategorikus kijelentéseket sorjáztatnak, hanem éppen a továbbgondolás, a vita, a párbeszéd alapjait teremtik meg. Füzi töprengései többek között a jelenkorról, a társadalmi változásokról, az irodalomról, a hiányról, a múltról, a képzelet szerepéről szólnak.

A középpont hiánya címû, hét fejezetből álló kötet izgalmas és tartalmas szellemi élmény az olvasónak. Elsősorban azért, mert témavilága gazdag. Németh Lászlóról, József Attiláról, Baka Istvánról éppúgy szó esik, mint Tőzsér Árpád költői világáról, Gion Nándor kései elbeszéléseiről, Tandori Dezsőről, Sándor Iván Követéséről vagy Domokos Mátyás esszé-antológiájáról. De szerepel a könyvben Buda Ferenc, Cs. Szabó László, Esterházy Péter, Faludy György, Féja Géza, Kovács András Ferenc, Lengyel András, illetve a világirodalom jelesei közül Albert Camus, Ryszard Kapuœciñski. Füzi sokoldalú tájékozottságára utal e névsor, s ha jobban szemügyre vesszük írásait, akkor talán azt is kijelenthetjük, hogy írásaiban a József Attila-i teljességre törekszik, a „mindenséggel mérd magad" imperatívuszára.

A Gondolatok az új otthonosság előtérbe kerüléséről alcímet viselő kötetnyitó esszében, A középpont hiányában Füzi így fogalmaz: „Eltûnt a megismerés végtelenségébe a tizenkilencedik század által vetett hit, eltûnőben van a történelemben való gondolkodás" (11.), és ugyancsak szinte teljesen eltûnt, teszi hozzá, a névadás folytonossága, amely „a közösségben való létezés folytonosságát, a létezés folytonosságába vetett hitet fejezte ki" (26.); majd később arról beszél, hogy a hagyományos értékek tisztelete és vállalása is egyre inkább a múlté lesz. A társadalom szétesik, tagjai félnek egymástól; az egyik ember nem bízik meg a másikban, nem nézünk egymás szemébe. Nincsenek közös témák, kiveszőben a közös tudás, és az információáramlás gyorsasága csökkenti a párbeszéd lehetőségét: „a közös tudás eltûnése a korábbiaknál is jobban izolálja az embert, s felgyorsítja a társadalmi kohézió szétesését." (26.) A múlt már nem fontos, a múltban még létező hagyományos értékek kikoptak a jelenből, értéktelenné, már-már megmosolyogtatóvá váltak. Ha már semmi sem jelent értéket, ami egykor volt, akkor következik a fogyasztás kultusza, a marginalizálódás, s tovább a fásultság és az unalom. Egyetlen remény ma a szerző szerint a képzelet: „…nélküle minden ember, s minden társadalom bezárkózik a maga szûk világába, ez a bezárkózás pedig a nagy átalakulások idején semmilyen formában nem engedhető meg." (30.)

Füzi László kötetének másik nagyobb lélegzetû írása Németh László és József Attila viszonyát vizsgálja, hogy az író és a költő miként létezett „egymás világában". Füzi megállapítása szerint a két jeles alkotó „egymásról való gondolkodásában a jelentős gondolkodásbeli különbözőségek ellenére éppen az előítéletes gondolkodás játszotta a legfontosabb szerepet." (64. – kiemelés: G. Á.) Németh László mindössze három esztendővel volt idősebb József Attilánál, de egészen más gyökerekkel rendelkeztek, sorsuk, életútjuk és életmûvük, valamint ízlésük, esztétikai, politikai állásfoglalásuk is nagyon különbözött. Füzi úgy véli, abban mégis rokonok voltak, hogy: „nem csupán mûveket teremtettek, nem csupán gondolkodói világukat alakították ki, hanem az általuk kiküzdött gondolatot magatartásukra is vonatkoztatták." (64.) S épp emiatt nem tudtak belehelyezkedni – még villanásnyi időre sem – egy másik gondolkodói világba. Kettejük kapcsolatán nem javított az sem, hogy Németh László a Nyugat 1929. december 1-jei számában igen éles bírálatot közölt a költő Nincsen apám, se anyám címû kötetéről, amelyben korábbi vélekedését ismételve szerepverseknek nevezte József Attila költeményeit, s hiányolta mögülük a sorsot: „Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt költeményeket." Németh kívülről szóló, magabiztos, már-már kioktató bírálata joggal bánthatta József Attilát, és ez oka lehetett a költő későbbi, a tudatos sértés, a visszavágás szándékával íródott, gyilkosan kritikus hangú feljegyzéseinek. Füzi a 140. [Õ feleségének…] és a 141. számú, […utolsó sorban…] kezdetû töredékre hívja föl a figyelmet (melyek egyelőre csak az interneten találhatóak meg: József Attila összes tanulmánya és cikke; http://magyar-irodalom.elte.hu/ja/), ám részletesebb elemzésükre nem vállalkozik. Azt azonban a tanulmány záró részében megjegyzi, hogy Németh „kívülálló hangja" a költő halála után is megmaradt, hiszen Gulyás Pálnak írt egyik levelében ez olvasható József Attiláról: „Nincs igazi költősorsa, ezt mondtam én is róla, de azóta a Szép Szó és a sín csinált neki." A „kívülálló" jelen esetben talán kissé eufemisztikus jelző, én inkább kegyetlennek, érzéketlennek mondanám.