Valószínûleg nem lenne ellenére Radnóti Miklósnak, sőt, ismerve szerénységét, bizonyára megtiszteltetésnek venné, ha hallaná, hogy költői hatását az általa nagyra becsült József Attilától kölcsönzött paradoxonnal jellemzem: „gyenge létemre így vagyok erős". Mert Radnóti költészetéhez, úgy vélem, paradoxonokkal lehet közelebb jutni. Ilyen paradoxon, hogy ereje gyengeségében rejlik. A világrejtélyről felírt képletei túlságosan egyszerûnek tetszenek. Evidenciák szoros közelségébe húzódva építi ki költői univerzumát. Talán tart a nehezebben tisztázható helyzetektől? Alapértékek affirmatív képviselete szavatolja a mûveiben feltáruló világ rendjét, legyenek ezek vitális, morális vagy esztétikai természetûek. Nem vívódik többet annál, mint ami végképp nélkülözhetetlen, nem dicsekszik módfelett devianciákkal: sem lelki sérülésekkel József Attila módján, sem szélsőséges egoizmussal, mint Szabó Lőrinc. Itt-ott megcsillanó kedves humora ellenére nem játékos, hanem komoly, nem frivol, hanem – ha teheti – ünnepélyes. Mitől hat mégis a szenvedés túlzásait vagy éppen fékevesztett játékosságot igénylő korunkban azokra, akikre hatással van, amely hatás tömegméretei miatt nem tagadható, sőt szembetûnő közkedveltségként mutatkozik meg? Lehet, hogy a József Attila-i idézetet úgy kellene variálni, Radnótira jellemzőbbé tenni, hogy „gyöngédségemre így vagyok erős"? Vagy még inkább így: „érzékenységem erélyt rejt magában"? Mert Radnótit gyöngéd és érzékeny költőnek érzékeli az olvasó. Én azonban e gyöngédségben rejlő erőt, a kifinomultságot ellensúlyozó határozottságot, az érzékenység mögött megbúvó erélyt és férfias önfegyelmet szeretném felszínre hozni, olyan nyelvileg tetten érhető tulajdonságokat, amelyek hitelesítik költői hangját, segítenek megmagyarázni nem múló hatásának titkát.

Kiindulópontul mindenki által becsült remekmûveit választom, először a Razglednicák 2. darabját: „Kilenc kilométerre innen égnek / a kazlak és a házak, / s a rétek szélein megülve némán / riadt pórok pipáznak. / Itt még vizet fodroz a tóra lépő / apró pásztorleány / s felhőt iszik a vízre ráhajolva / a fodros birkanyáj." A többi darabtól tárgyiassága különbözteti meg ezt a tábori levelezőlapot. Ha eltekintünk a nézőpont kijelölésétől: „Kilenc kilométerre innen", akkor hiányzik belőle a közvetlen személyesség, nem jelenik meg az első személy. Ahogy Horváth János írja Petőfi tárgyias verseiről, a lírai én, mintegy megfeledkezve magáról, valamely rajta kívül álló valóságrészletnél időzik. Önmagában véve ebben semmi rendkívüli nincs, még akkor se, ha természetes lenne, hogy a beszélő, akit a versben rögzített képek fenyegető tartalma közvetlenül és biztonságában veszélyeztet, valami módon jelezze viszonyát a látottakhoz. Annál inkább elfogadhatjuk a kis kompozíció tárgyiasságát, mert egy katasztrófával fenyegető helyzet vagy a folyamatban lévő apokaliptikus esemény olyannyira lenyûgözheti a kataklizmába belesodródott alanyt, hogy saját személyére nem ügyelve átadja magát a megrázó benyomásoknak. Annyit mégis sejtet ez a tárgyiasság, hogy a költő képes érintettségét zárójelbe tenni, tud egy lépés távolságot tartani az eseményektől, van lélekjelenléte a szereplőéből a tanúévá transzformálni pozícióját. Néma és fegyelmezett marad, mint az első razglednica angyala, „ha pusztulást csodál".

Ami különössé teszi a kis remekmûvet, ami belőlem a szerző iránti bámulatot kiváltja, az biztos kézzel a helyére illesztett, egy helyhatározószóból és egy módosítószóból álló sor- és mondatkezdő szekvencia: „Itt még". Ezen az „itt még"-en fordul meg a kompozíció szerkezete. Az „itt még" szópár – még csak szerkezetnek sem mondható, nem is szintagma – köti össze a vers két, egymással az összeférhetetlenségig ellentétes tartalmi elemét. Egyfelől a háborús katasztrófa látványát a kilenc kilométer távolságban lángoló kazlakkal és házakkal, a pusztuló élettel és az otthonukból elûzött, tanácstalanul várakozó emberekkel, az út mentén némán pipázó riadt parasztokkal. Másfelől a közvetlen közelségből láttatott zavartalan idillt az eclogák tóba lépő pásztorlánykájával, az általa őrzött, vizet kortyoló békés birkanyájjal. Még a vízben tükröződő felhős eget is felvillantja a vers. Az „itt még" mellérendelése hallatlanul erősen összekapcsolja, egységbe forrasztja ezt a tájat: az égő kazlakat a fodros birkanyájjal, a sima víztükörrel, a káoszt a kozmosszal. A háborúnak és a békének, a zûrzavarnak és a rendnek ez az időbeli és térbeli szomszédsága, zökkenőmentes átmenetele egymásba az „itt még" szerény és tartózkodó összekötő, ám az események irányát könyörtelenül kijelölő szerepe révén, önmagában is érdemes figyelmünkre.

A kép tökéletességének kijáró elismerés azáltal csap át nálam a szemlélő tanú iránti bámulatba, hogy a láttatott táj nemcsak külső valóság, hanem egy emberi személyiségben rögzített kép, amelynek létrangja – Gadamert szabadon továbbgondolva – magasabb, mint a realitásé, amelyből származik. Aki ugyanis ezt a tájat így rögzíti látvánnyá, és ekként raktározza el emlékké, nem engedelmeskedik az emberi figyelem természetes logikájának. Az állatvilágból magunkkal cipelt önvédelmi reflexünk arra késztetne bennünket, hogy annak engedjünk, ami feltûnőbb, zajosabb, erőszakosabb: a Bulgáriából guruló vastag, „vad ágyuszó"-nak, a kilenc kilométerre innen égő kazlak és házak látványának. Elvégre a csapást innen várhatjuk. Mi sem természetesebb, ha fülünket az „ágyuszó", szemünket a tûzvész teljességgel magáénak követeli. A mi tájképfestőnk azonban ellenáll a gonosznak, megfékezi ösztöneit. Meglátja az idillt, és helyet szorít neki kompozíciójában. Az időt nem állíthatja meg, arra, ami „ott már" végbement, nem vethet féket, éppen csak addig terjed ki az ereje, hogy tárgyiassága annál időzik el, ami „itt még" érvényben van. Megpihenteti riadt érzékeit a harmonikus jeleneten. Tudja, hogy „ott már" valami szörnyûség diktálja a történéseket, de ahhoz fordul oda, ami „itt még" látványként kínálkozik számára.

Ember és tájrészlet között szimpátia, sőt cinkosság szökken szárba. A szemlélő észreveszi az összeomlásban az érvényeset, a buborékként elpattanó pillanatban az értékállót, az ellenséges arculatot felöltő tájékban az otthonosat, „a mozgó zûrzavarban az állandót". Nem sajnálkozik az elmúlásán, nem esik kétségbe eltûnése miatt. Csak szûkszavúan megörökíti az elkapott pillanatot. Ezzel a legtöbbet teszi, ami az adott helyzetben lehetséges. Erre csak akkor vagyunk képesek, ha ki tudjuk vonni magunkat a pánik hatása alól, ha távol tartjuk magunktól a félelmet, le tudjuk küzdeni a szorongást. A világnak ez a szerkezete csak annak a tekintetébe fér bele, aki hidegvérrel fogadja a kívülről jövő impulzusokat. Tudom, hogy a szóhasználatom eltér a közmegegyezéstől. Hidegvérûnek a gyilkost vagy legalábbis a megrögzött bûnözőt szoktuk tekinteni, aki a legvadabb tetteit is azzal a nyugalommal hajtja végre, mint hétköznapi cselekvéseit. A hidegvér egy válfaja azonban kifejlődhet azokban az alanyokban is, akik passzivitásra, a csapások elfogadására kényszerülnek, tehát a kiszemelt áldozatokban. Tudatosság kell hozzá, szilárd erkölcsi tartás, erős karakter, elszántság. És, persze, jó idegek. A hidegvér kivételes alkati sajátosság, amellyel Radnóti, úgy látszik, rendelkezett. Mivel költő volt, ez az erkölcsi tartás és alkati szilárdság esztétikai attitûddé finomult benne. Ezért tudta a vers kezdetének háborús képeit úgy folytatni, hogy új mondatát az „Itt még…" szavakkal kezdte. Ugyanezt a hidegvért érzékelem az utolsó razglednicában is, ahol a halálát váró áldozat hátborzongatóan józan ténymegállapításai, latolgatásai töltik ki a szöveg terét. „A 2x2 józansága" ebben a határhelyzetben sem hagyta cserben a vers alanyát, ki tudta mondani a magyar költészet egyik legkülönösebb mondatát: „Halált virágzik most a türelem."

Ennek az esztétikai attitûddé finomult hidegvérnek más irányú megnyilvánulási lehetőségeit a Hetedik ecloga kapcsán szemléltetem. Megírásának feltétele nem az a látásmód, amelynek kialakulásához átlagon felüli lélekjelenlétre volt szükség, mint a 2. razglednica esetében, hanem a formagond olyan válfaja, a szavak öncélú játékának szentelt, nagy türelmet igénylő olyan erőfeszítés, amely különleges lelkierőt kívánt. A hidegvér nem merült ki abban, hogy a kreativitásnak olyan feltételek mellett kellett hibátlanul mûködnie, amelyek esetében már a puszta létfenntartás is komoly erőpróba elé állította a láger lakóját. Nem a rendkívül kedvezőtlen külső körülményekre gondolok tehát, hanem arra, hogy az alkotófolyamat második szakaszát, a szöveg voltaképpeni előállítását, a nyelv mûvészi mûködését itt olyan stádium előzte meg és alapozta meg, amelynek során az alanynak mindenekelőtt önnön lelki, szellemi épségét kellett megóvnia, fenntartania, sőt helyreállítania, önismeretében olyan tapasztalat birtokába kellett kerülnie, hogy egyáltalában tollat vehessen a kezébe, hogy az írószerszám ki ne hulljon az ujjai közül. A Hetedik ecloga tehát szerintem nem spontán reagálás a külvilág impulzusaira, hanem egyfajta sikeres túlélési stratégia eredménye. Csakhogy nem a szervezet, hanem szellemi mivoltunk túlélése volt a tét. A versíráshoz a költőnek csak akkor volt értelme hozzákezdenie, ha úgy érezte, hogy sikerült emberségét a lehető legkevesebb maradandó sérüléssel kimentenie az örvényből.

A vers voltaképpen epistola, levél a hitveshez. Feladó és címzett régről, jól ismerik egymást, ezért a levélíró nem önmagáról, hanem önnön hogylétéről tájékoztatja távoli hitvesét. A hely, ahol a levél megfogalmazódik, a XX. század emblematikus helyszíne, a fogolytábor, az a terep, amelyen az emberi létezés módszeres és rendszeres redukcióját hajtják végre az erre kiszemelt áldozatokon. A vers az emberi mibenlétből való kivetkőztetés tapasztalatáról számol be. Foglyok közösségében, szabadságától megfosztva látjuk a levélírót, a testi elesettség állapotában, rongyokban és kopaszra nyírt fejjel. A pihenés elemi kényelmi feltételei nincsenek biztosítva számára, bolhák, legyek gyötrik. Létmódja állati szintre süllyedt. Használati tárgyait, amelyek könnyebbé tennék életét, elkobozták. Teljes elszigeteltségben a külvilágtól, egymást rémhírekkel nyugtalanítva morzsolják napjaikat a táborlakók. Aki azt kifogásolja, hogy Radnóti költészetében a valóság rút, silány, szennyes, visszataszító oldala nem jelenik meg, annak figyelmébe ajánlhatom a Hetedik ecloga itt csak tömören jelzett rétegét. Kedvére dúskálhat a förtelemben és a szörnyûségben.

Az ecloga szerzője ugyanakkor azokat az utakat, megoldásokat keresi és dolgozza ki végtelen türelemmel és bámulatos differenciáló készséggel, amelyek révén az emberhez méltó létezés feltételei részben még ilyen körülmények között is megőrizhetők, sőt részben visszanyerhetők. Az önvédelem és az erőszakkal elidegenített emberség visszaszerzése a rutinos kardvívó könnyed eleganciájával történik. Nem könnyû felfedezni a szívós kitartást, a találékony és sikeres védekezést és kitámadást, a résen álló figyelmet, ami az elegancia mögött rejlik. Hangsúlyozom, hogy egyelőre nem költői fogásoknál, nem stilisztikai manővereknél, hanem emberi erőfeszítések számbavételénél tartunk. Radnóti mindenekelőtt arra keres megoldást, hogyan szabadulhatunk meg a fogságból úgy, hogy közben tudomásul vesszük a nyers valóságot? Ennek érdekében segítségül hívja a napszakot, az alkonyt, amely a tekintet számára mintegy felkínálja a tárgyi körvonalak, esetünkben a tábor kerítésének fellazítását. Gondosan kiépíti a szubjektumnak egy olyan képletét, amelyben megőrződik a túléléshez szükséges józan tárgyilagosság, de az alany időlegesen mégis túlteheti magát a kényszereken. Eszünknek tudnia kell a feszülő szögesdrótról, miközben tekintetünk megszabadíthatja magát a tudat kényszereitől, s a képzelet felügyelete alá helyezheti magát. A szabadság élményével egy másik lelki jelenség, az álom is veszély nélkül megajándékozhat. Álmunkban nemcsak hogy kisétálhatunk a láger nyitott kapuján, hanem akár szárnyunk is nőhet, Ikaruszként sebesen kirepülhetünk a labirintusból. Az ész, a tekintet, a képzelet és az álom szerencsés együttmûködésével tehát az állattá lealázott ember időlegesen visszanyerheti emberi méltóságát.

A Radnóti által hidegvérrel kimunkált önvédelmi technika további eredményeihez már számításba kell vennünk a nyelv hatalmát, amelyet Kosztolányi fogalmazott meg egyik kis írásában: „Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában… Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bûvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak." Miféle virágok illatoznak annak a költőnek a papírján, aki jól tudja, hogy „annyit érek én, amennyit a szó a versemben"? A „hazaindul" szóban a haza bontja ki szirmát, a „búvó otthoni táj" kifejezésben pedig az otthon virágzik ki. E virágba borulást nem gátolja semmi, hiszen az álmodó a virrasztóval ellentétben nem aggodalmaskodik, hogy nem érte-e bombatalálat az otthonát, hanem tévedhetetlenül hazatalál. Az éber, kétkedő, gyötrődő levélíró alvó társait ajándékozza meg ezzel az otthonnal, a hazával, amiről tapasztalatból tudja, hogy ha nem virrasztana, akkor az ő számára is hozzáférhetővé válna. „Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják" – olvastuk Kosztolányinál. Radnóti leírta versében a zseblámpát, a könyvet, a postát, három olyan dolgot, amitől a tábor őrei megfosztották. Csakhogy az első kényelmet szolgáló, a második szellemi igényeket kielégítő tárgy, a harmadik a világgal összeköttetést biztosító kapcsolat jelzése. Ez a három értékhordozó él az eclogában, pusztán azáltal, hogy a költő leírta az őket jelölő szavakat. A példákat bőséggel lehet sorolni, de elég, ha a vers 22. sorában előbûvölt kertet idézem föl: „jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot". A szörnyû és sivár tábori életre a szavaknak köszönhetően tündöklő értékvilág épül fel a versben.

Azért lehetséges ez, mert Radnóti pontosan tudja: ha csak arra korlátozódnánk, ami ténylegesen létező, illetve aminek birtokában vagyunk, akkor nagyon lapos, primitív lenne az életünk. Az elállatiasulás nem akkor következik be, ha az embert a versben jelzett szintre szorítják vissza, hanem akkor, ha az alany ezt a lefokozottságot természetesnek fogadná el, belsővé tenné. Ha nem lenne többé kíváncsi, sőt sóváran szomjas a hazából érkező hírekre, ha nem venné igénybe a zseblámpát, a fény szerény szerszámát, ha nem akarna olvasni, ha nem álmodna az otthonnal. Amit igénylünk, amire vágyunk, ami hiányzik nekünk, amiről álmodunk, éppúgy jellemző ránk, mint amivel rendelkezünk. A vers bebizonyítja, hogy a redukált mező, az összezsugorított térfogat paradox módon épségben és teljességben megóvja az integritás, az autonómia esélyét. Csak a létező dolgok idegeníthetők el, csak annak elsajátítását lehet meggátolni, ami birtokba vehető. Az értékek, az érvényesség tartománya fölötti rendelkezés szinte csak az élet elvétele révén akadályozható meg. A Hetedik ecloga költői világa erre a sziklaszilárd lélektani, erkölcsi alapra épül.

A szorosan vett esztétikai, poétikai elemzéssel magát az ezen az alapon nyugvó felépítményt, a nyelvvel való mesteri bánásmódot rekonstruálhatjuk. Helye van ebben az analízisben annak, hogy a „megtöretett test" képzetének magyarázata során Krisztus megfeszítésére és a keresztről való levételt megelőző halottkémi eljárására utaljunk vissza. Hogy „az álom, a szép szabadító", illetőleg „az álom, az enyhetadó" kifejezésekben viszont antik mitológiai előzményre történő rájátszást keressünk. A fiatal Babits még így mondta volna: „Morpheus karjai között…álmodom". Felhívhatjuk a figyelmet a Chagall vásznaihoz méltó „Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok" sorban megcsillanó kedves és szomorú humorra. Szólhatunk a „fénylik az arca" szintagma tudatos felruházásáról kettős, naturalista és spirituális jelentéssel. Érthetjük úgy is, hogy a zsúfolt barakkban egymás hegyén-hátán fekvő emberek izzadt arcát mutatja meg a költő, de úgy is, hogy az álmában hazatérő ember boldog derûje ül ki a foglyok arcára. És persze dicsérettel illethetjük az oldottan folyó hexametert, amely a modern magyar nyelv szókincsét magától értetődő természetességgel fogadja magába, például a „féligszítt cigarettát érzek" félsorban. A körülmények nyomorúságának és a mûvészet-akarás, az alkotó képesség, a mûgond látványos sikerének ellentmondását mi sem mutatja jobban, mint a harmadik strófa négy első sora: „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, / vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron".

A Kosztolányitól vett idézetet mindazonáltal tévedés lenne úgy értelmezni, hogy a nyelv mindent megtehet, az értékhordozó szavak fosztóképzővel, tagadó szerkezetekbe foglalva is csak értékgyarapodást sugallhatnak. A vers szerzője nagyon is tisztában van ennek az ellenkezőjével. Minél becsesebb a fogoly számára az otthon, annál nagyobb gyötrelem arra gondolni, hogy éppúgy pusztulásnak lehet kitéve, mint a lágerlakó élete: „Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?" – kérdi magától aggódva a virrasztó levélíró. S bármennyire elereszti a „lassu tekintet" a drót feszülését az alkony perceiben, az éjszakában az éber tudat visszaszerzi egyeduralmát: „A tájra / rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek." A láger ábrázolásának naturalista rétegét tehát nem szívja fel végleg és teljesen az este. A költő bonyolult egyensúlyt hoz létre a mérleg negatív és pozitív serpenyője között. Ez azonban újra csak a költői teljesítmény javára szól, hiszen az alany önreflexióját mélyíti, pontosítja és gazdagítja, s a szöveg telítettségét, sûrûségét gyarapítja. A formaadás nehézségein a forma tökélye teljes győzelmet arat. Ha, mint a versből tudjuk, nem jár a posta, akkor ennek az epistolának a státusza az el nem küldött levélével, a palackba zárt üzenetével egyenértékû. Van-e hősibb cselekedet, mint az, hogy aprólékos gonddal klasszikus, kiérlelt teljesítményt hozunk létre szinte embertelen körülmények között, s végül abban reménykedhetünk, hogy üzenetünket a címzett a tömegsírban eltemetett holttestünk kihantolása után mégiscsak megkaphatja. Ilyen mûvek megírásához nem elég a költői tehetség. Nagy lelkierő, előadásom címével élve: hidegvér szükségeltetik hozzá.

A hidegvérnek szóló elismerés nem nélkülözheti az előzetes poetológiai kontrollt, az elsődleges esztétikai értékelést. Ez az emberi tulajdonság, ha költészetről beszélünk, csak remekmûvek alkotójával szemben lehet elismerés forrása. Annál inkább, mivel a személynek szóló bámulat, az embert illető megbecsülés olyan változata ez, amely túlmegy a puszta gyönyörködésen. A remekmûben gyönyörködünk. A lelkierőről ellenben, ha bebizonyosodik róla, hogy remekmûvek létrehozásának nélkülözhetetlen összetevője, azt mondhatjuk, hogy imponál nekünk. Járulékos értékké mindazonáltal csak taplóagyú filoszok agyában fokozódik le ez a költemény nevû nyelvjátékot a hitelesség bélyegével ellátó, a mondatok mögé emberi elszánást, kitartást állító magatartáselem. Radnóti hidegvére számomra annak bizonyítékául szolgál, amiről olykor szívesen elfeledkezünk, hogy az irodalmi mû nevû játékszer kapcsán, akár a könyvtár csendjében, akár a kávéház zsongásában, akár egy barakk fapriccsén készül, emberlétünk lényegi kérdéseiről ejtünk ki és hallgatunk meg súlyos szavakat. Ha ezek a szavak közvetlen vagy közvetett következmények nélkül maradnak, az irodalom nem tölti be jól hivatását. Radnóti költői és ezen túl emberi teljesítménye e hivatás betöltésének minden előfeltételét megteremtette. Rajtunk, olvasókon a sor, hogy méltó visszhangot adjunk a hibátlan zengésû dallamra.