Nálunk a felnőttek dolgoztak, a gyerekek játszottak, a felnőttek a gyerekkel soha nem játszottak, a gyerekek viszont belenőttek a munkába. Apám egyszer dobott nekem kapura, csak egyszer, ezért emlékszem rá jól. Bent a verandán, ha estefele mégiscsak üldögéltünk, akkor malmozott velünk. Malmot gyorsan lehetett rajzolni, s bab is akadt, világos is és sötét is. Nagyon tudott malmozni, pillanatok alatt malomrendszereket hozott létre. Mi gyerekek, egymás között sakkoztunk is.

Mindez inkább csak a játék volt, de a sportba is hamar belenőttünk. A sport akkor, legalábbis a mi körünkben a közösségi létezés szinte minden terét kitöltötte. Amikor a játék sporttá alakult, szinte szakmává vált, önálló történetté a nagy történeten belül, számomra most már csak annyi az érdekes belőle, amennyi a közösségre vonatkozott.

Akkor az edzések, a meccsek az élet fölé nőttek.

Általános iskolába Szentmiklósra jártam. Nagy régi épület volt az iskola a falu középpontjában, a templom mellett. Elöl az utcával párhuzamos iskolaépület, a felső tagozatosok járhattak ide, hátul az iskolaudvar, kézilabdapálya, mellette egy kisebb épület, az alsó tagozatosok osztályai voltak benne. Amikor beköltöztünk a házunkba, természetesen felszámoltuk a gyalókai életet, így kerültünk iskolába is ide. Tanító nénim édesanyám első tanító nénije volt, férje is pedagógusként dolgozott, házuk az utcánk elején állt. Tanítottak egy életen keresztül, és nagy, szép kertet gondoztak. Később, még mindig az alsó tagozatban szép, fiatal tanítónő lett az osztályfőnököm, fiatalon meghalt, rákban. Férje Petőházán a gyárban dolgozott, s ő volt a nagycsapat kapusa. A foci akkor már foglalkoztatott: amikor díszítő sort kellett írni a füzetbe, Hidegkúti Nándor nevét írtam a sorba. Nehéz név volt, küszködtem az írott nagy H és N betûkkel.

Pösze voltam, ezért nem tudtam tisztán olvasni, sokat küzdöttem ezzel. Édesanyám felolvasta a szöveget előre, jelezte, a nehezebb szavakat hogyan kell ejteni, én nem tudtam utánozni. Magamban elolvastam mindent, újságokat és könyveket is.

Az írással gondjaim voltak, nem tudtam szépen írni, s mindig pacákat ejtettem. Stoppolnunk kellett, varrni, nyilván később, a virágok mellé kis karókat faragtunk, megint később lombfûrésszel különböző formákat kellett kivágni, aztán fémépítőből kisautót és minden mást összerakni, ezekkel a feladatokkal nem tudtam mit kezdeni.

Nem emlékszem arra, hogy úgy tanultunk volna, legalábbis kezdetben, mint ahogy ma a gyerekek tanulnak. Nem készültünk neki, a leckét az általános iskolában nem magoltuk be. Viszont mindenre kíváncsiak voltunk, állandóan jelentkeztünk. Történelemtanárunk kicsi „vizsgáztató gépet" készített. Az egyik táblán voltak a történelmi események, a másikon az évszámok, az egész rendszer elemekkel és banándugókkal mûködött, ha jó helyre dugtuk a banándugókat, akkor világított a lámpa. Az órán eljátszottuk Széchenyi és Kossuth vitáját. Nem tudtunk többet, mint ami a könyvben volt, de a teljes anyagon belül otthonosan mozogtunk. Egyszer a Tanácsköztársaságról kellett dolgozatot írnom, könyvtárba mentem, s egy összefoglaló történelemkönyvből kivonatoltam a történteket, arányosan kicsinyítettem le a magam számára az ott leírtakat. Járási történelemversenyt nyertem, persze a kíváncsiságunk nagyobb volt, mint a tudásunk.

Történelemtanárunkat Rozsonits Gézának hívták, később megírta Fertőszentmiklós és Petőháza történetét. Ma kapaszkodót jelentenek nekem a könyvei.

Akkor már sokat olvastam. Az olvasottakból kezdetben nyilván nem értettem semmit, de rövidesen teljesen lekötöttek a könyvek. Hamar rátaláltam a faluval kapcsolatos könyvekre. „Úr ír, úr ír" – olvastam Szabó Pálnál, s én nagyon nem akartam úr lenni, de azt is tudtam, hogy tanulnom kell, mert valamit el kell érnem, a földből nem lehet megélni, minden ezt sugallta számunkra. Az engem körülvevő világ családi neveit – Bokori, Megyeri, Lendvai – is a történelemmel kapcsoltam össze, úgy gondoltam, főként a Bokori és a Megyeri nevek kapcsán, hogy ezek a régi magyarság idejéből valók, s ez büszkeséggel töltött el.Örülök, hogy emlékezetem valamennyire pontosan megőrizte Szabó Pál 1931-ben írott Békalencse címû regényének ezt a részletét. „A lárma csendesen elült a tanterem árnyékos ölén, apró pisszegések hulltak szét a padsorokból. Harcias pózzal lóbálta meg a nádpálcát, és nagy nehezen haragos ráncot ragasztott a homlokára. Ettől nyomban megfulladt minden zaj, csak egy légy zümmögött kínlódással az ablaküvegen. Azonnal felcsendült egy ijedt kis lélekből az ige:

Ír – úr – úr – ír…" (In: Szabó Pál: Emberek, három kisregény, Budapest, 1962. 204. oldal)

Az idézett leírás a regény egyik szereplőjére, a tanítónőre vonatkozik.Az írásra és az olvasásra megtanítottak, a készségtárgyak közül sokra nem. Edzésen viszont pontosan megtanítottak bennünket arra, hogyan kezeljük-rúgjuk a labdát.

Rajzórán elénk tettek egy almát, rajzoljuk le. Máskor egy téglát. Nem tudtam lerajzolni, senki nem mondta el, nem mutatta meg, hogyan, milyen fogásokkal lehet ábrázolni, most sem tudok mást, mint hogy néhány vonalat húzok, de semmit nem tudok lerajzolni.

Énekórán felállítottak, hogy énekeljek el egy éneket, nem tudtam, senki nem mutatta meg, hogy akár kezdetlegesen is, de mégiscsak hogyan lehet elénekelni egy dalt.

Hasonló volt ez a gimnáziumi nyelvtanításhoz. Sopronban, az első németórára bejött egy német anyanyelvû tanár, a könyv első oldalán lévő képekről elmondta, hogy mit ábrázolnak – s vissza kellett mondanunk a hallottakat, emlékezetből, hallás után. Elmondta, hogy mi van a képen, s nekünk a következő órán vissza kellett mondanunk. Nem ment. Aki bírta, marta – a fél osztály tudott németül, soproniak voltak, ők követték azt, amit hallottak, mi még bele sem kapcsolódtunk abba, amit tanításnak neveztek.

Igazságtalan vagyok, kritikám nem a tanáraimnak szól, hanem a tanítási rendszernek. Máskor azt szoktam mondani, hogy mindenkitől lehet tanulni valamit.

S tanultunk is, irodalmat-történelmet jókedvûen sokat, versenyekre jártunk, versenyeket nyertünk.

Akkor már éreztem, de nem is volt nehéz érezni, szinte mindenki ezt sugallta nekünk, számunkra a tanulás a kitörési lehetőség. A hatvanas évek elején nem egyedül éreztük ezt. Lehet, hogy mégis csak a magam tapasztalataiból általánosítok. Az általános iskolai osztályból hárman voltunk, akik jelentkezéseinkkor szinte kiestünk a padból. Ma ez stréberségnek tûnne, akkor a fogalmat se ismertük, természetesebb világban éltünk annál, hogy a stréberség szóba jöhetett volna. Hármunk közül az egyikünk kőmûvesnek ment, ketten továbbtanultunk. Továbbtanuló társam ma történész, professzor. Mindezt arra való példaként mondtam el, hogy akkor sem tanult mindenki. Viszont igaz az is, hogy jó ideig a tanulás társadalmi emeltyûként létezett.

A hatvanas évek második feléből én is valami derûre emlékszem. Mintha békésebbé vált volna a világ. Mintha többször mentünk volna sétálva, nyugodtan a kerthelyiségbe. Mintha a felnőttek többet beszélgettek volna.

Akkor már rendszeresen olvastam. Újságot, a Népszabadságot, a Népsportot, Labdarúgást. Valami csoda folytán az Új Írásnak az a száma került a kezembe, amelyikben Kiss Ferenc, az irodalomtörténész beszélgetett Varga Zoltánnal, a focistával. A lapot Petőházán vettem meg, a postán, ott már időtlen idők óta nem lehet irodalmi folyóiratot vásárolni. Gimnazistaként 1973-tól viszont Sopronban rendszeresen megvásároltam a legfontosabb irodalmi folyóiratokat. Olvastam mást is, az előzmények után talán nem hat meglepetésként: a rendőrújságot és a Belügyi Szemlét; a rendőrújság majdhogynem propaganda-kiadvány volt, barnával nyomott betûkkel és derûs képekkel, a Belügyi Szemle viszont komoly folyóirat, legalábbis emlékeim szerint, megvolt az ideológiai vonulata, főleg a kémperekről írott tanulmányokban, az úgynevezett elméleti írásokat nem olvastam, de komoly kriminológiai tanulmányokat is találtam benne, több krimire azóta sincs szükségem.

Nagyon olcsó könyvek is voltak otthon, ezek közül cím szerint Mesterházi Lajos Pár lépés a határ címû könyvére emlékszem, s voltak más – hogyan jelezzem a mûfajt – illusztrált bûnügyi vagy kémregények is, a kiadás az Olcsó Könyvtár könyveit idézte, s talán Belügyi Kiskönyvtár volt a sorozat címe. A köteteket, ahogy írtam, illusztrálták, a rajzok egy jelenetet mutattak be, az illusztráció alá pedig kiemelték a regény megfelelő sorát, hogy pontosan tudjuk, miről van szó. Nagyobb érdemük nem volt ezeknek a könyveknek, csak annyi, hogy rendszeressé tették számomra az olvasást, a szellemi keresgélés a könyvtárakban következett.A könyvtárban negyvenegy év után újra elolvastam Kiss Ferenc Varga Zoltánnal készített interjúját, Új Írás, 1968. január, 110–113. oldal. A beszélgetés az Erőfutball vagy játék? Beszélgetés Varga Zoltánnal, a Ferencváros csatárával címet viselte.

Kiss Ferenc számomra ma is tetsző módon kezdte a beszélgetést: „Ha költő lenne, egy egész ívet kapna az új irodalomtörténetben, s az Arany Bikában Magyari Jóska barátságból húzná el a nótáját, mint mindenkinek, aki mestere a szakmájának. Varga Zoltán a futball mûvésze, s hogy milyen szabású, most kezd határozottan kitetszeni." Később Kosztolányit idézte: „Kik mégis a legboldogabbak ebben a siralomvölgyben? Azok, akik úgy dolgoznak, hogy játszanak. … csak a játékban igazán ember az ember, csak az felel meg szellemének. A labdarúgó órákig rohan, izzad, anélkül, hogy elfáradna, mert csak ’játszik’. Ha ennek a munkának csak egy tizedét kellene elvégeznie más téren, más céllal, pár perc alatt összerogyna. Aztán milyen gyors, biztos és leleményes a játék ihletében". Varga Zoltán nehezen nyílt meg, a Kosztolányira való utalásra válaszolta: „Ahhoz, hogy az ember hozni tudjon mindent, ami benne van, a támadások szabad lendülete kell. A belefeledkezés lehetősége. Bátorság arra, hogy a lehetetlennel kísérletezzünk. Ilyenkor találunk rá a váratlan megoldásokra." Arra a kérdésre, hogy mit olvas, Raffai Sarolta akkor új regényét nevezte meg, a fiatal költőkről pedig egy est kapcsán a következőket mondta: „Utassyt érzem a legtehetségesebbnek, de Kovács Pistát jobban élveztem, mert az ő verseit már ismertem. Kár, hogy némely témáját gyakran ismétli – de ehhez nem értek."

A külföldi csábításokkal kapcsolatban a következőket mondta: „Egy-két évre, vendégjátékra: igen, ám illegálisan és sok időre nem".Egy-egy újság újdonságot jelentett a napi monotóniában. A Népszabadság sportoldala, egy-egy kép a meccsekről, rögzültek bennem. Ezekre a lapokra szinte rávetettük magunkat, kíváncsiak voltunk mindenre.

Mintha a valódi történést az olvasás jelentette volna.

Olvastuk a Magyarországot, akkor indult. Teljesen új volt, amit kínált, oldalas elemző írások, külpolitikáról, belpolitikáról, középen nemzetközi sajtószemle. Amikor Jani bátyám, Magdus néném férje, aki a gyárban volt villanyszerelő, szóvá tette, hogy nálunk többet beszélnek a távoli országokról, mint az itthoni bajokról, közbeszóltam. Azt mondtam, a Magyarországban az itthoni dolgokról is írnak. A jelenség lényegét tekintve természetesen nem volt igazam.

Olvastuk az újságokat, az olvasottak valóságtartalmával azonnal tisztában voltunk, a napi életből kinövő realitásérzék ezekben a dolgokban jól vezetett bennünket.

Közösségi értékrend mûködött bennünk, menthetetlenül.Otthon a Népszabadságot olvastuk, most a hetvenes évek elejéről pár évfolyamát átlapoztam, minden elfogultság nélkül mondom, nem tudom, hogy mit olvastunk benne. Nagyobbrészt a hivatalos politika hírei, és a párté-pártépítésé, az ötödik oldalon még termelési riport, közben üdvözlő táviratok; párttörténésznek kellett volna lennie annak, aki az éppen szereplők vagy éppen elhallgatottak kapcsán következtetéseket tudott volna levonni. A hetvenes évek elején még a kulturális anyag is kevés volt, s a hivatalos politika körüli keselyûk azt is kisajátították maguknak. A magyar kultúra akkor már jóval gazdagabb volt, nem beszélve magáról az életről, annál, mint ami vele kapcsolatban a Népszabadságban megjelent. S mit kezdtünk volna egy politikai vagy kultúrpolitikai utalással? Kívül voltunk mindenen, ezért nem is kötődhettünk a történésekhez-utalásokhoz. S mégis olvastuk az újságot, először apám, aztán mi gyerekek. Ha valaki letette, akkor a másikunk felvette. Olvastuk a sportrovatot, ott kezdtük az olvasást mindig, hátulról előre haladtunk, én F. R. (Falus Róbert) könyvszemléit, s csodálkoztam, hogyan tud hetente három-négy könyvről írni. A képek és a szövegek rögzültek bennünk, én még mindig emlékszem egy-egy fényképre, például arról a meccsről, amelyiken az ’Inter’ játszott a Vasassal.

Ebben a közegben nem csoda, ha az olvasni akaró fiatalok egyből a folyóiratoknál vagy a „komoly" könyveknél kötöttek ki. Közben persze más újságok is kerültek. A Népsportban több betû volt, mint a Népszabadságban, tovább tartott az olvasása, s persze, „micsoda különbség". Mellettük pedig valóban jöttek a könyvek és a folyóiratok.A Magyarország címû politikai és társadalmi hetilap 1964-ben indult, Pálffy József volt a főszerkesztője, a lap megélte a rendszerváltást, de akkor már nem olvastam. A kézikönyvek szerint az induláskor a külpolitikai témák uralták, emlékezetem szerint a lap két nagy tömbre tagolódott, az első részben külpolitikai, a hátsó részben hazai témák szerepeltek, minden írás pontosan egy oldalt töltött ki, a két nagy tömböt középen az Öt világrész száz lapjából címû tallózórovat választotta el egymástól. Az újság emlékeim szerint mindenképpen a nyitást képviselte, utólag érdekesnek tartom azt is, hogy korán felfedeztük magunknak, hiszen indulásától olvastuk, bátyám ekkor tizenegy éves volt, én pedig kilenc.Akkor már könyvtárba jártam. Életem első könyvét évekkel később vettem csak meg, de akkor, a hatvanas évek közepétől, úgy tízéves koromtól rendszeresen látogattam a könyvtárat.

Ahogyan két faluban éltünk, úgy jártunk két könyvtárba. Én is, a testvéreim is. Szentmiklóson volt a Községi Könyvtár, külön épületben, Petőházán a Szakszervezeti Könyvtár, a pálya előtti térben, a Kultúrházban. Szentmiklóson külön könyvtáros volt, Petőházán egy tisztviselő töltötte be ezt a szerepkört, tisztviselőnek a gyárban dolgozó hivatalnokot hívtuk.

Volt, hogy a könyvtárból mentem az edzésre. Sok sportkönyvet olvastam, híres sportolók életrajzait. Hidegkútiét, Grosicsét, Matthewsét, másokét. Történelmi könyveket és regényeket, még Gondos Ernő szociográfiai antológiáját is.

Beszélgettünk a könyvtárosokkal, ők velünk, de könyvet magunk választottunk. Mit és hogyan, ma már nem tudom megmondani. Regényeket kerestem magamnak, némi irodalomtörténetet is, de leginkább regényeket. Akkoriban, leszámítva a politikai irodalmat, amivel nem tudtunk mit kezdeni, s nem is akartunk, a könyvtárakban jó állomány volt, főképpen a klasszikusok vonatkozásában. Az irodalomnak nagy kultusza volt, emlékszem az „Olvasó népért" mozgalomra. Hosszú időt töltöttem a hazaviendő könyvek kiválasztásával, a hazavitt könyvekkel megküzdöttem, azokra a témákra, amelyek később is foglalkoztattak, ekkor találtam rá. Érettségire-felvételire is ezekben a könyvtárakban készültem fel.

Ha ezen kívül tettem még valamit, akkor az annyi volt, hogy az olvasottakat összehasonlítottam az engem körülvevő világgal.Az „Olvasó népért" mozgalom felhívása 1969-ben született meg, az Írószövetség már 1968 májusában felvetette ezt az elképzelést. A mozgalom gazdája a Hazafias Népfront volt, az első országos tanácskozást 1973-ban tartották, ekkor is, és később is, például 1979-ben komoly eredményekről számoltak be, így arról, hogy tíz év alatt a lakosság által könyvre fordított pénzösszeg 800 millió forintról 2 milliárd 200 millióra emelkedett, s hogy ebben az időszakban megőrződött a jónak mondható 2 és egynegyed millió könyvtárba járó. A mozgalom az olvasást népszerûsítette olvasótáborok, olvasóközösségek létrehozásával és író-olvasó találkozókkal. Magam egy nyomtatvány kitöltésére emlékszem, talán azt is meg kellett jelölni, hogy mit olvastam el. Aztán mozgalomtól függetlenül jártam tovább a könyvtárakba, később pedig vásároltam magamnak könyveket. Akkor az olvasás terjesztése társadalompolitikai cél volt, ennek hatékonyságát ma már sokan megkérdőjelezik. Maga a mozgalom nem hozhatott volna eredményeket, noha ezek mérése természetesen szinte a lehetetlennel azonos, ha az ország politikai berendezkedésétől majdhogynem függetlenül a tudás nem élvezett volna erős társadalmi megbecsülést. Egészen más társadalmi körülmények között éltünk mi akkor, és egészen más volt a kultúra, a könyvkiadás helyzete, mint ma, ha a két korszakot, és a két korszak olvasási viszonyait össze akarjuk vetni, akkor ezekre a különbözőségekre tekintettel kell lennünk.

Gyerekkoromban sok görcs, feszültség alakult ki bennem, ez önmagában is jelzi, hogy messze nem tekinthetjük ideálisnak az akkori társadalmat és azt a mikrokörnyezetet, amelyben felnőttem. Természetesen féltem, ha olyan óra következett, amelyet nem éreztem a magaménak, de többről-másról van szó, nem a minden gyerek életében jelentkező történetről.

De miről is? Talán arról, hogy nem éreztem a lehetőségeimet, napjaim természetes folytatását. Azt is éreztem, hogy túl nagy fal választ el bennünket a tanárainktól, az orvosoktól, a hivatalnokoktól, a tanult világtól. A gimnáziumi évek alatt ezek a feszültségek már formát is öltöttek. Nem tagozatos, hanem úgynevezett sima, általános gimnáziumi osztályba jártam, magyarból, történelemből nem is járhattam volna tagozatos osztályba. A gimnáziumban hamar felmértem, hogy valódi tudást egy-egy területen, ezzel együtt pedig szinte biztos továbbtanulási lehetőséget a tagozatos osztályok biztosítanak. Úgy éreztem, hogy elakadtam, nem láttam ebből a helyzetből a kivezető utat. Mi lesz velem, kérdeztem magamtól, ha estelente tejért mentem a csarnokba vagy futottam az egyik villanyoszlop fényéből ki-, a másik fényébe pedig belépve. Az úgynevezett 5+1-es oktatási forma követelményei szerint tanultunk, ma ez már nem létezik. Öt napon keresztül tanultunk, egy napon pedig gyakorlati képzésen vettünk részt, én éppenséggel villanyszerelést tanultam. Nagyon nem akartam villanyszerelő lenni, elrémített ez a lehetőség, minden okom megvolt a jövőtől való félelemre. A gimnáziumi osztályból végül hárman tanultunk tovább egyetemen, a tagozatos osztályokból hagyományosan száz százalék körüli volt a felvételi arány.Az 5+1-es oktatási formáról a huszadik századi Magyarország történetéről írott könyvében joggal jegyzi meg Romsics Ignác: „Az 1961-es reform… tévedésének az 5+1-es gimnáziumi rendszer bevezetése tekinthető. Ez azt jelentette, hogy a hét 6 napja közül a hatodikon nem elméleti, hanem gyakorlati oktatásban részesülnek a diákok. Ezzel olyan szakmai előképzettséggel kívánták felvértezni a gimnazistákat, amely az érettségi után a termelőmunkában való közvetlen részvételre is alkalmassá tette volna őket. A valóságban viszont az történt, hogy az iskolák jó részében csellengéssel, illetve látszattevékenységgel töltötték a diákok és tanárok körében egyaránt népszerûtlen 6. napot". (Romsics Ignác: Magyarország története a huszadik században, Budapest, 1999. 457. oldal)

Ehhez azt teszem hozzá, hogy miután a mi osztályunk villanyszerelést tanult, az első két órában az osztályteremben volt elméleti képzés, utána pedig a város másik részében lévő tanmûhelybe mentünk gyakorlati foglalkozásra. Ott szereltünk is, s hát táblákon különböző kapcsolási módokat hoztunk létre, számomra teljesen érdektelenül és minden eredmény nélkül. A legemlékezetesebb napunk az volt, amikor a tanmûhely helyett a Vasút-pályára mentünk ki, akkor ott edzett a magyar labdarúgó-válogatott, Illovszky Rudolf a csatárokkal, Fazekassal és Zámbóval foglalkozott.A gimnázium nem sokat módosított a tanuláshoz való viszonyomon. Tanultunk, akkor már magoltunk is, sokat, fölöslegesen. A tantárgyukon belüli gondolkodásra azok közül a tanárok közül, akikkel kapcsolatba kerültem, ketten tanítottak. Az évfolyam egyik osztálya matematika tagozatos volt, kiváló tanár dolgozott velük. Egyszer elmentem egy délutáni szakkörükre, csodálkozva láttam, hogy a példát nem megoldották, az eredményt pedig nem kiszámolták, hanem különböző előfeltevésekkel éltek, kizártak eshetőségeket, levezettek, s mire számolniuk kellett volna, akkorra az eredmény már nem volt érdekes, mert pontosan látszott az egyedüli lehetséges megoldás.

A másik tanár, aki a maga anyagán belül gondolkodni tanított, legalábbis engem, a magyartanárom volt.A matematika tagozatosok tanára Szakáll Péter volt, hihetetlen gondolkodói következetességgel mozgott a matematika világában, az általa tanítottakat szinte kivétel nélkül felvették az egyetemekre, főiskolákra. Magyartanáromat Szalai Dénesnek hívták, irodalomban-politikában rendkívüli tájékozottsággal rendelkezett, az irodalmi lapok jobb írásait felolvasta az órákon, neki köszönhetem, hogy harmadikos gimnazista koromtól rendszeresen olvastam a folyóiratokat, Tamási Áronról, Németh Lászlóról tartott nekünk szakköri foglalkozásokat. Szalai Dénes előtt iskolánk későbbi igazgatója, Tóth Ferenc tanította nekünk az irodalmat, első írásbeli dolgozatomra ezt írta rá: „Gyönyörû mennyasszony rongyos ruhában", ezzel öntudatomat természetesen növelte, annál is inkább, mert a külalakra vonatkozó részt figyelmen kívül hagytam.