Dugás- és könyvszag, a másé; ennyi, amire az utazó mint győztes benyomásaira emlékezik, aki végezetül városlakóvá vált, ámbár nem a település fogadta lakójává, hanem ő a várost a maga lakhelyévé.

Arról a január elseji érkezésről még tovább lehetne beszélni, ahogyan beérkezik a szagos, fûzfői gyártelep után az autóbusz a városba, a lapos homlokú házakról, a falloszként emelkedő, mégis tömpének ható, meglehet, csupán vaskos húszemeletes lakóházról a város közepén, a penészzöld bevonatú középületekről, és a csendről, amelybe a buszról egyedüli utasként leszállva belelépett, s menten térdig állt a ropogós, helyi hóban. Beszélni lehetne arról a sziklakitörésről, amely topológiai meghatározásként és a valóságban az autóbusz-, azaz Volán-állomás délnyugati sarkában meredt az égre, aminek tövében, taxira várván, több szál Fecske névre keresztelt, magyar gyártmányú cigarettát elszívott. Mert azon a napon a városban nem közlekedtek a taxik, tömött bőröndjével a kezében átvánszorgott a belvároson, át a felsőörsi vörös kőből épített neogót templom utáni, elkerített – s ezért is, másért is kihalt – temetőn, elaraszolt a kastélyszerû, néhány évtized múlva kifosztottan-elhagyatottan maradó gyermekkórház előtt az egyetemi, odoráról megismerhető menzáig és kollégiumig, ahonnan a továbbiakban fölfelé, hegyirányba tartanak az utcák, egészen a széles gerincig, amelyen a betonlapokkal körbeállított stadion terpeszkedik, mígnem mellette rátalált a középiskolai kollégium alsó szintjére betelepített dolgozói szálláshelyre. Ahol aztán talán három évig meghúzta magát.

Minderről nem kifizetődő beszélni. Európa középső térfelén rendre nem fogadták szívesen a váratlanul megjelenő utazókat. Hívatlan vendégként pusztán a turistáknak örültek. A mi utazónk azonban letelepülni érkezett ide, ráadásul történetesen én voltam az.

Miután megérkeztem, én, a gazdátlan, téli utazó, nem gondoltam volna, hogy közel harminc év múlva képzettársításokkal szövetkezik a város, még ha maguk a településhez tapadó képzetek alkalmiaknak is bizonyulnak, mert Veszprém az időtállóbb, a város ugyanis történelmi időszámítással bír, amivel szemben az ember, például én, vesztesnek érzi magát. Saját nyelve vesztesének.

Nem hihettem azt sem, hogy szőlősgazdává válok, magam mûvelem a tőkéket, de szüret után elajándékozom a leszedett termést, és lesznek júniusi hétvégék, amelyeken sötét szemû badacsonyi cseresznyét szüretelek a paloznaki kertemben, azt a gyümölcsféleséget, amely a cseresznyepálinkák alapanyagának legjobbja, ámbár nem válok pálinkafőzővé. Ez az eredményorientálatlanság hiábavalóságnak is tûnhet, számomra azonban mindez a jóleső ügyekbe betelepedettséget jelenti. És a luxust, amely általam elérhető. Az értelemnek nincs feltétlenül haszna. Igaz, a szépségnek sincs. Az pedig feltehetőleg engem jellemez, hogy inkább elviselem a haszontalan értelmet, mint a haszontalan szépséget. S biztosan nem szívelem a szépség nélküli értelmet. Mivel rendről ad számot, haszontalan szépség nincs: hiába állítanak szépnek valamit, ha haszna nincs, akkor nem szép. Ilyen értéktelen dolog a Beethoven utáni zenében a történet: hogy anélkül is élvezhető a zene, csupán azt igazolja, hogy a túlcsorduló szépség mily módon képes elleplezni a hamiskodást. Ilyenek a képzettársításokat kialakító építményi díszek, a párkányok puttói, a fülkék szentjei, azok, amelyek az épület attribútumaiként jelentkeznek, holott nincs hozzá sem funkcionális, sem szimbolikus közük. S ilyen a költeményben a magában árválkodó, szervülni képtelen természetszépe trópus.

Amikor a tökéletesen közömbös helyen leszálltam az autóbuszról, azt gondoltam, azért találtam megfelelő közegre, azért lesz itt jó nekem, mert a lecsukott szemû várostól érintetlen maradok, végre fellelem saját magam Bakonyát (Bakonyának Párizsát), s utóbb, amikor veszpréminek tudnak (értenek), a gyüttmentségről fogok elmélkedni. Nem hittem, hogy szépséghez és a szépség révén értelemhez juthat ez a város, és ebben valahol ott lesz az is, aki talpával megtöri a szûz havat, amikor elhalad a timpanonok nehezékével helyhez rögzített széles kúriák előtt, amelyek terpeszkedő irrealitását fokozta, hogy a kúriák magasabb térszinten állnak, mint az út, amin a városba frissen érkezett elvánszorog, egyensúlyát el-elvesztve átvág az ugyancsak timpanonos vöröskő templom előtt, és egy olyan temetőben ropogtatja hamarosan a havat, ahol mindenfelől faragott istenszemek villantak rá.

Ámbár akkor is hittem, hogy olyan szöveget alkotok majd, amelyben a történet nem prédátor, amint nem lesz az a nyelv, sem a szépség. Ártatlan voltam és megtévesztett. Végtére is a város hóval fogadott, s ennek a hónak múltja volt, ahogyan kezdő avantgárd íróként mondani szerettem: múlttal rendelkezett, és e múlt, amelyben továbbra is tartott a nagy havazás, olyannak tûnt, mint gyermek- és ifjúkorom pusztáin a békés hóhullások.

Baka István költőtárs a porvárosból eljövetelemkor ujjongott, hogy akadt nekem megfelelő hely, olyan, ahonnan visszavágyhatok Szegedre. S ha küszködnék, abból is jó sülhet ki: a költőnek, pláne ha stílusosan teszi, kell némi vívódás. Ellentmondásos, sokféle hatást magukon viselő városok alkalmasak az írófélék letelepedésére, az ilyen helyeket tekinthetjük akár gondoskodónak. Ámbár, hogy mindennek az árnyoldala se maradjon rejtve, e helyszínek nem biztosítják a kanonizációt: ahhoz özvegyekre, titkos szeretőkre és barátokra van szükség, már ha ilyesmire valaki vágyna. Baka aztán néhányszor ellenőrizte Veszprémben, ahol mindig fúj a szél és kongnak a harangok, hogyan állok ezzel a gondoskodással, illetve kánonban énekléssel, végtére, ez egy éneklő település. István minden meredély iránt vonzalmat mutatott, izgatottan imbolygott a Benedek-hegy öngyilkosok által kedvelt szikláján, kipirulva hajolt a mélység fölé a világvégének nevezett várfalról, s mindahány veszélyt fölidéző, mások számára lenyûgöző kilátóponton elmondta (elsziszegte, elhörögte), mennyire taszítja az.

Valamely alkalommal Baka az induló és nagyjából menten megszûnő folyóirat estjére a siket és a szépen megkalapált, zárt edényû versekhez vonzódó Viktor Szosznora leningrádi költővel érkezett. Szosznora szájról olvasott, de csak az oroszt. István veszprémi napjai ezért azzal teltek, hogy oroszul beszélt, többnyire ordítozva, miután azt hitte, hogy az emelt hang a szájmozgását értelemmel ruházza fel. Jellemző farkasmosolya akkor jött elő, ha esténként megfelelő mennyiségû alkoholhoz jutott, s ilyenkor sztrájkba kezdett: néma maradt. Szosznora pedig beszédbe fogott, monologizált, amelynek egyetlen szótagját sem értette meg a hallgatósága, de mindenkit lekötött sajátos performansza. Miként válik el egymástól az értelem és az élvezet, így tapasztaltam meg, s azóta tisztában vagyok azzal, nem csupán a dolgok jelentése lehet kérdéses, de a jelentősége is.

Előbb a monostorpályi általános iskolában, utóbb a debreceni gimnáziumban kétszer is megtanultam a földrajz tantárgyában mindazt, amit Veszprém városáról tudnia lehet a magyar diáknak (aki ugyan származását tekintve anyai részről tót), s láttam a völgyhíddal a Séd-völgyet és fölötte a kanonokpalotákból összeálló várat, nyilván fekete-fehér, rossz nyomatú tankönyvi illusztráción. S bizonyosan megnézhettem előzetesen néhány, balatoni nyaraláson e várost meglátogató rokon jóvoltából küldött városképet; nincs semmi kétségem afelől, bár nem emlékszem egyikre sem, hogy a várat ábrázolták, a várkaput a tûztoronnyal, amelynek azonban órája is létezik, talán István király és Gizella királyné kopott és kifejezéstelen szobrát, a városházát és a negyvenes évek végével, ötvenes évek elejével megépült egyetemi főépületet.

Amikor először, gimnazistaként meglátogattam a várost, készülőfélben találtam a húszemeletes lakómonstrum alatti-körülötti üzletsort, éppen akkor bontották le a zsinagógát, a Budapesti út jobbik oldalát alkotó, kesze-kusza elhelyezésû polgárlakásokat magukban rejtő háztömböket, azaz a történelmi belváros nagyobbik részét, s ipari módszerrel épült a település peremén több lakónegyed. Azokban az években alakították ki a város mai szerkezetét.

A bankpénztár irányába lejtő sétálóutcán keresztben fekvő csöveket elbújtató árkok húzódtak, és végtelenül erősen sütött a nap. Szüntelen elbotlottam, nem szoktam meg az ilyen meredek lejtőn való leereszkedést, a verőfényt, és különösen nem a pallón járást.

Mintha néhány regényben is olvastam volna Veszprém nevét, de egyik sem hagyott bennem maradandó nyomot. Igaz, még nem ismertem se Cholnoky Viktor, se Cholnoky László, se más helyi származású író nevét, nem szegődtem fogadatlan hívükké. Filmben is láthattam, Jancsó Miklós Fényes szelekjében, s talán az Illyés Gyula sikerületlen drámájából készült filmen, a Malom a Sédenben. A NÉKOSZ-ról szóló mûben a vár és a Benedek-hegy közti kapcsolatot biztosító, felsőörsi permi vörös kőből faragott lépcsősoron zúdultak le a lobogó hajú és önfeledt mosolyú forradalmár ifjak. Léner Péter közvetlenül a második világháború utáni időben játszódó televíziós filmjében pedig a Dózsaváros vár felé eső utcáira-házaira lehetett ráismerni, némelyikét fölfedezni; s valóban ezek a helység legattraktívabb pontjai. Sajnálom, hogy a veszprémiek egyiket sem ismerik és használják méltó módon. Magam sem, holott hetente ezen a lassú, keleti várfeljárónak nevezett lépcsőn bandukolok fel magányosan a munkahelyemre, a Szeminárium késő barokk épületébe, némelykor a Dózsa tér alatti lejtős, hajdan iparosok lakta utcákat is használom, a kutyámmal együtt, sétára, látogatóba menet és jövet, amikor évenként egyszer vadhúsvacsorára vagyok hivatalos az ott épült egyik polgárház restaurátor lakóihoz.

Veszprém a múltjáról szüntelenül leíró módban beszél, a jövőjéről pedig, akárhogy forgolódom, felszólító módban. Észre sem veszem, mikor kezdtem hasonlítani ebben is a városra, mindenesetre közel harmincéves ittlétem alatt valamikor átalakult, kétféle lett a tekintetem és a nyelvem. A múltba kék szemmel pillantanék és róla történelmi nyelvvel szólnék, a jövőbe pedig zöld szemmel figyelnék?

Így tehát az aktuális, a megtörténő nap, sőt azon belül is a napszak, az óra, a perc, a másodperc, s a másodpercen belüli, az ember számára már-már érzékelhetetlen pillanat választja el a múlttól a jövőt, oly könyörtelenül és egyértelmûen, hogy épeszû szemlélő számára köztük semmi kapcsolatról szó sem lehet. Veszprémben sokszor érzem, hogy sem a mindennapjaim eseményei és tényei, sem pedig mindaz, amit én a körülményekről és bizonyítékokról vélek, nem határozzák meg sem a saját jövőmet, sem a városét. Legjobb volna kívülállónak tudni magamat, képzeltem el a jövőt, és az is lehettem volna, ha ezek a helyzetek nem bizonyulnak mindenkor kelepcének. Tapasztaltam, mint a helyük iránt elkötelezettek érzékelhették megannyiszor, a városunk attól város, hogy minden pillanatban számon kéri, sőt ellenőrzi a lakóitól a vele való azonosulás meglétét és mértékét. Szeles valóban a természete.

1980-ban a bolgár testvérvárosról névhez jutott Haszkovó lakótelep elsőként felhúzott lakótömbjei az ürömfüves sztyepprétből a laktanya teherautó-versenyeinek eredményeként kialakult, kátyúkkal és földgátakkal szabdalt mezőn álltak, s meglehet, ezt a rétet hamarosan munkagépek túrták tovább. Júniusban reggeltől a nap deleléséig kéken virágzott a katáng, és ha nehezen viseltem a lakásban a nyári hőséget, a nekem szerelemmel juttatott félszobányi teret, a Látóhegyi vízfolyásnak nevezett kiszáradó patakmeder mentén zöld diót és mandulát szüreteltem, házi készítésû szörphöz frissen nyílt bodzavirágot gyûjtögettem, vagy csak kimentem a dombtetőre felhőt pásztorolni. A várost körbefogó útgyûrûn, a vasútállomás és a zirci makadám torkolata között, ha az aszfaltig a nyulak kökénybokrok közt vezető csapásán, majd az úttesten átmentem, szeméttel borított puhafaligetben találtam magamat, ahonnan húsvétkor barkát vágtam, a tocsogóból gólyahírt és kakukktormát téptem, és a koranyár vasárnap délutánjai azzal teltek el, hogy a két világháború közt húsz évig mûködött m. kir. honvéd Kinizsi Pál Csapataltisztképző Intézet, azaz a Jutasi Altisztképző Iskola tanítványai által egykor kedvelt Rab Mária-forrás lassan bugyogó vizéből táplálkozó tócsákban élő, alsóbb rendû, virgonc rákok életét kémleltem.

A huszadik század elejéről ismert, a Szûz rabszabadító, fogolykiváltó szerepét tisztelő, majd a második világháborúban a sok hadifogoly miatt látogatott Mária-kegyhely más évszakokban száraz forrásfője körül a földet örökké összetaposták a vadak. A madárhadon, pillangó-, darázstömegen és légyféléken túl többnyire vaddisznók, őzek látogatták, némelykor szarvasok, nyomot hagyva maguk mögött. Nagy állattal azonban ott sosem futottam össze. Főnevekkel vagy igékkel találkoztam többnyire, amelyekről jellegzetes mélyedések és dudorok tudósítottak, némelyiken az ősmagyarnak gondolt namu (nyom) derengett át, a másikon az ázsiai dravida nép nemu (benyomódik, süllyed) szava sejlett föl, máskor egyéb, többnyire attól függően, mi az, ami a figyelmemet lekötötte.

Más alkalommal a város nevesebb forrásához, a piarista pap, muzeológus nevét viselő Laczkó-forráshoz sétáltam ki, bár leginkább a viadukt után menten fölmagasodó magnus lapis (ahogy az egyik 13. századi birtokleírásban nevezték), a hozzá vezető sétaút jobbján álldogáló, az ösvény fölé görnyedő Ördögrágtakő vonzott. Annak függőleges oldalát mindig mászta valaki, alatta pedig eső után gombászok üldögéltek, és a Csatárhegyről származó gyûjtésüket válogatták, tőlük beszerezhető volt mindenféle ritka erdei-mezei csemege.

Úgy használja fel a város szélfútta lakóit, mint olvasó a Bibliáját. Mindig azt olvas ki belőle, amire szüksége mutatkozik. Nincs abban az olvasatban soha olyasmi, ami mások igazságáról beszél, csakis ami a saját magáéra vonatkozik, hiába olvassa bárki, aki képes kódexszerû könyvet forgatni. A könyvek népe, ha keresztény, ha zsidó, ha moszlim, a mondatok fonalának végét megragadva kizárólag a maga labirintusát járja be, a történetet gombolyaggá tekerve a saját sorsát ragadja meg csupán.

Felkelek, ha izomgörcs rettenetes fájdalma ébreszt éjszaka, hogy lejegyezzem a gondolataimat, mert attól sem tudok ilyenkor elaludni, hogy hátha elfelejtem, mit kívánnék majd reggel leírni. A ház, ahol élek, négy évig szinte fûtetlen maradt. Az ország és a város szabályai lehetetlenné tették, hogy gázt vezettessünk be: azt állították, hogy a mûemléki környezet számára veszélyes is lenne, no meg nem is illene. Az európai gyakorlat aztán mégiscsak elfogadtatott, sok-sok szabály alól felmentést szerezve egy csikorgó téli napon felszaggatták az utca teknősbékapáncél-mozaikos, azaz folton-foltos aszfaltját, a gödörbe, a villanyvezetéket kivéve, a többi vezeték mellé fektették a gázcsövet, s hamarosan a szén-, illetve vegyes tüzelés helyett gázzal melegítettük a lakást. A kifázások maradványaként az ízületek fájdalmas gyulladása azonban időről időre felbukkan, ilyenkor a fejbiccentést elhagyom a köszönés mellől.

Veszprémi letelepedésem elején szüntelen görcsöt okozó izomlázzal küszködtem. A hegynek föl, völgynek le gyaloglás szokatlannak bizonyult Debrecent és Szegedet bejárt, alföldies lényemnek, évekbe telt, hogy izmaim megszokják, izomzatom és testtartásom idomuljon e városhoz. Az Óváros tér mellékére, betonból öntött, rossz formájú medence közepébe helyezett Korsós lány, azaz a Zsuzsi lába is ilyen okból ormótlan és visszeres; könnyû azt ellenőrizni, mert a szoboralak mindig ott piheg az Ányos utca lépcsővé átalakított torkolatában, az 1993-tól Városházának használt két tizenkilencedik századi épület résében.

Utcánk (száz méteres, végét alul a Deák Ferenc utca, felül az Ányos utca metszi le) fele lépcső. Az alsó fokoknál a támfalra kanyarodik ama ominózus gázcső, majd a korlát alatt fut fel a városháza alatti lakóépület irányába. A csőfektetés díját gázt igényelő utcácskánk lakói fizették, majd utóbb, díjmentesen, a felsőbb házak lakói is rácsatlakoztak. Ügyességükkel éveken át kérkedtek, így velünk, a balfácánokkal szemben helyi értékük megnövekedett. Apró és hegyes dühök ébredtek egykor irányukban, az ilyesmi lenyúlásokat normálisnak elfogadó hivatalnoki magatartással szemben, de idővel elmaradtak, a mindennapi találkozások elkoptatták. Ha az Ostromlépcsőn emelkedem fel a városházához, a közös feladatok foglalkoztatnak, s nem az, ami a környező lakosokat megosztja: a szemetes hegyoldalt miként lehetne megtisztítani, az erdő kiszáradt fáit kivágni. Amíg az egykori honvédhuszár-kaszárnyában éltek cigányok, ők rendben tartották az erdőt. Mindent, ami égethetőnek bizonyult, télen begyûjtöttek, és nyomorszállásukban annak tüzénél főzték ételüket és melegedtek.

Az Ostromlépcső a városi lépcsők egyike. Hét házból áll, amelyből három régóta üres, eladó. A többi mindegyikében kutya is él, velem éppen kettő. Az Ostromlépcső a város felső és alsó szintje között teremt kapcsolatot.

Veszprémet különleges földfelszínû városnak tartják: a hajdan Balaton alján elterült, puha kőzetből létrejött fennsík laposába az időnként bővizû patak meredek falú, kanyargós völgyet mélyített. A Séd körbefolyta a Várhegyet, és a fennsíkból mélydombormûvet készített, olyat, amilyet először a reneszánsz Firenzéjében, a dóm keresztelőkápolnája bronzajtóin látni. A mélység inkább megtapasztalható, mint a magasság. Veszprémről látványossága miatt sok-sok veduta, városkép készül: több olyan magas hely adódik, ahonnan a grafikus távlati és egyben magaslati képet tudhat készíteni. A mély és széles látókörû tájképeken mindenkinél megjelenik, mint motívum, néhány lépcsősor. Az Ostromlépcsőt legtöbbször nem tartották érdemesnek arra, hogy megrajzolják: az a helyi születésû, Bécsben dolgozó térképrajzoló, Berkeny János Sámuel sem, aki oly részletesen készítette el színezett tollrajzát természet után Veszprém városáról, délről.

A vár déli végén álló térre több, az enyémhez hasonló, rövid, tört vonalvezetésû lépcső vezet. Ezek egyike keleten a Séd medrében dolgozók számára épített, a Sárszeg mélyéből egyenesen fölvezető, meredek Ostromlépcső. Keleti a barokk és neoreneszánsz hibrid Sörház-lépcső is, amelynek egyik oldala azonban szecessziós jellegû, a másik pedig, amelyet a hol vendéglő, hol zsidó gyülekezeti ház, hol apácazárda, hol lakóház fala alkot, historizáló stílusú. A kétcentrumú Óváros tér a Kispiac szerepét a 18. században vette át, s amíg addig lovas szekérrel, ma a régi utcák nyomvonalán ugyan, de lépcsőn közelíthető meg északról mind a névtelen (a Horgos utca és a Vas Gereben utca közt futó) lépcsőn, mind a Ranolder teret az Óváros térrel összekötő lépcsősoron.

A vár északi végében, bár sejteti már, de még mielőtt befejeződne, a terebélyes Szentháromság térről az északi várfeljárón lehet meglépni, ennek torkában egykor Kiskapu állt, ma a szûk átjáró emlékeztet rá. A várfeljáró a hegy félmagasságában kettéoszlik, a Nyugati és a Keleti feljáróra, amelyek közül én a Keletit használom. Azon lépkedem le, az Úrkút utcáig, s a torkolatban rátalpalok az 1986-ban megjelent, Elemek címet kapott, a biológiai és irodalmi érdeklődésem közös lenyomatát viselő verskötetem borítójára. Tihanyra jellemző szürke, jókora téglányok fedik le ezt az egyetlen táncoló párnak éppen elegendő méretû terecskét, mint a könyv teste: a fény felé fordul mindnek azon oldala, amelybe a készítőre utaló számokat és betûket nyomták. A betonkockák a 19. század elején készültek, bazaltzúzalékkal kevert cementből. Úgy járok a puhakő lépcsőkhöz vezető téglákon napra nap, mint aki a saját szövegében szaporázza.

A Nyugati feljárót a ráérős vasárnapi sétákon, avagy megbecsült vendégeim számára történő városbemutatáson használom. A hajdani káptalani jószágkormányzóság és magtár előtti mezővárosias, azaz teres térről, a korábbi Kispiacról indul fel a lépcső a várba. A vásározásra alkalmas térség létét és fontosságát már az 1055-ben írott tihanyi apátsági alapítólevél hátlapján található utóirat szerzője emlegette; tőle minden kétséget kizárva tudható, a vár lakói és a váron kívüli szegek lakói e téren cserélték ki javaikat, a Séd-völgy átkelő pontjánál, ahol az utat ellenőrzik, az utasokat pedig megvámolják. Hogy a piacozás vagy az útvám és az utazó sarcolása a jövedelmezőbb, nem tudni; nyilván egyik sem igazán, ha több lábon álló gazdálkodásra rendezkedtek be az itt lakók.

A lépcsők a városközpontot megközelítőket megizzasztják, és jól is van ez így. A város nem adja könnyen magát, s a városért felelősséget nem érző utazó élvezi ezt. Fölfelé kapaszkodva hosszan elgondolkodhat azon, ugyan hol is jár: egy labirintusban, vagy egy függőkertekbe rendezett zikkurat oldalán fölvezető szerpentinen. Van ideje a városnak továbbá arra, hogy eldöntse, befogadja-e az érkezőt, vagy megfelelően korán kitöri a bokáját, elreccsenti nyakcsigolyáját, megrepeszti térde kalácsát.

Én, amikor kellő mértékben bebarangoltam a települést, s az Arany Sas patika és a Kapuváry-ház között éppen úgy tudtam a legrövidebb utat, mint Cserhát, azaz a középkori Szent Iván-szeg és a Sörház-lépcsőnek a meredek Buhim-utcára leérkezésénél található napsugaras kapudíszû ház között, akkor vetemedtem arra, hogy a várost, mint asszonyt, aki lezárta a szemét, s nem tekintett rám többé, mind gyakrabban elhagyjam.

Azzal a várossal, amelyben nyolc nap tartózkodás után megbetegedtem, éppen a hazarepülésem előtt, nem gondoltam, hogy bármilyen viszonyba is kerülhetek. Attól, hogy a megelőző hétvégen átfújt a tengeri szél, és annyira belefeledkeztem a dûnék mögötti mélyföld virágzó tulipánföldjébe, majd vasárnap délután a frízföld kis településeinek apró terein keringő, száraz tekintetû embereinek vizsgálatába, hogy meghûltem. Ágyba kellett feküdnöm. A házban, amelyben éltem, különös falióra található, kétszer jelezte az órák múlását. Minden egész óra előtt néhány pillanattal előkongott, s ezzel hívta fel a figyelmet a közelgő eseményre, hogy hamarosan figyelmeztet majd az óra kitelésére, mégpedig pontosan annyi kongással, ahányat számlál az óra. Hollandia északi tartománya bizonyos alvóvárosában, a sok csatornával fölszabdalt Rhodenben tepert le a lázroham. A szobámból nem láttam egyebet a széles boltívû égnél, nézhettem továbbá a fölöttem hasaló mennyezetet, amelynek a közepén lecsüngő, tejüvegből készített lámpaburájáról a vélhetőleg Indonéziából származó vayang bábu lógott alá. A bábut Ikarosznak mondanám, annyira kükladikus, antik és egyben minószi jegyekkel rendelkezett, annak ellenére, hogy nő alakú, és szárija, mint a szárnya, piros és rózsaszín sávokkal váltakozik. Ebben a szobában fetrengtem lázasan és ízületeimet fájlalva, azt tervezve, mit kezdek Veszprémmel másnap. Azzal a várossal, ahol élek. Amelyről a napokban azt állítottam, hogy olyan település, ahol a hosszabb ideig lakókról megfeledkeznek, mert olyannyira észrevehetetlenek, vagy mert idejében nem állnak tovább, meggyûlölik őket. Magam az ezerkilencszázkilencvenes évek közepétől, hogy mindez ne következzen be, igyekeztem minél többet idegen földön tartózkodni, és ha időnként visszaérkeztem a Balaton és a Bakony közé férkőzött kisvárosba, lapultam, ne vegyenek észre, és ne pusztuljak bele az ébredező ellenszenvbe.

Itt boldog is voltam és boldogtalan is, és hogy mikor melyik, azt újabban nem úgy látom, mint amikor bekövetkezett. Ismerem tudatom szerkezetét, alakítja és újra- meg újraértelmezi a múltat, kibányássza belőle – aranyat a fekáliából – a pillanat számára szükséges értelmet, a jelen részére hasznosíthatóvá formázza, mindegy, hogy mi lesz belőle, irodalom, új szerelem vagy életrajz, abban nemcsak összeér a megtörtént az éppen történővel, de megmutatkozik szerves összefüggésük is.

Rhodenben érdeklődni kezdtem a múltam iránt, mégpedig eddig ismeretlen okkal; így akartam eltávolodni a viszolyogtató jelentől, amelynek, ha a saját életemről beszélek, joggal gondoltam, hogy a centrumában állok.

Veszprém fölött repülve annyiszor vesz erőt rajtam a kétségbeesés, ahányszor lepillantok a felhők fölötti magasból. Valamiért vég nélkül alacsony magasságban képződő cumulusok kerülnek a repülőgép és a város közé. Ha Cholnoky Jenő szárnyalhatott volna, biztosan lelkesedéssel töltötte volna el a geológiai erők játékát megmutató földfelszín, én azonban ekkora magasságban s ilyen ingatag jármûvön többnyire szorongok. Képtelen vagyok megszokni a felszállást, a leszállást, valamint a kettő közötti, hol rövidebb, hol hosszabb időszakot. Sőt azt is nehezen tûröm, mert iszonyodom tőle, ha be kell lépnem a repülőtér kerozinszaggal átitatódott várótermébe.

Veszprémben egyetlenegy pont, a várhegy székesegyházának kétágú templomtornya törekszik a felhők fölé, ámbár addig sosem nyúlik fel, nem elég hozzá vagy az akaraterő, vagy a tehetség. A várat, amolyan alpesi várak mintája szerint, fellegek sosem borítják el, ezért, ha félhomályt igényel, megelégszik azzal, hogy ködfátyolba burkolózik. Az asszonyos tulajdonságokkal ellátott várat kivéve minden egyéb a mélységre vágyik, a völgyek hûvös és párás alján dolgoznak napfényben az emberek, a fák a kopár dombtetők alatti oldalak barna erdei talajába óhajtanak gyökerezni, s az idegen tekintetek ellen óvó fák közé beállnak a lakóházak, üzletek és üzemek. Éjszaka mindent összevetve minden más: a dombtetők lakótelepeinek lakásaiban összebújnak és békésen szuszognak az alvók, feketén csillognak az ablakok, bármely irányból is érkezik a városhoz a közutakon a gépkocsis utazó, Zirc vagy Ajka vagy Tapolca vagy Csopak vagy Felsőörs vagy Várpalota felől, már messziről látszanak a setét fényû ablakszemek.

A város alapját egyetlen fennsík képezi, amelyre egykor gót betûkből álló szót írt egy vízfolyás – a város nevét: Bezprem (avagy miként – a hiteltelennek gondolt – Adalwin salzburgi érsek nevezi: Ortahu). És az írás patakkék jele mentén a magasföld felszínét megbontotta az olykor kiáradó víz, az északról és északnyugatról naponta több időpontban és rendszeresen lezúduló hegyi szélviharok, a kíméletlenül, sziklát repesztően égető nap, s ennek nyomán egyre mélyülő völgyek rendszere vésődött a hajdanában vízszintes és ránctalan lepedőt utánzó tengeraljra, azaz az utóbb fennsíkot alkotó zömök kőlapokra.

Magasságból és mélységből szerveződött egységgé a város, amint arra a földrajza predesztinálja.

Akkoriban Veszprémben röpdöstek verebek, és a népes csókaraj, amely napközben a püspöki palota mályvaszínû cserepei fölött feketén áttetsző füstpamacsként gomolygott, hûségesnek mutatkozik a városhoz, bár meglehet, kizárólagosan az oly sok mindent átélt, ragyavert vakolatú főpapi palotához. A nemzetközi nőnapon, ahogyan az azokban az évtizedekben Európa keleti felében mindenhol szokásosnak tûnt, az általános iskolások ünnepi mûsorát felügyelő, fiatal és csinos tanárnőkön ropogósra vasalt, fehér egyenruhaing feszült, amelynek vállára kemény és színes, rangot jelző váll-lapot volt szokás fölerősíteni, a legombolható inggallér alatt piros nyakkendő, szorosra fûzött és görcsre kötött. Akkor, sok idővel ezelőtt Veszprémben nem találkozhattam az azóta özönfajjá vált amerikai kőrissel, se a betyárkóróval, nem élt mifelénk a lándzsáslevelû őszirózsa, a selyemkóró, és épphogy elkezdték építeni a lakótelepet, nem tudták, hogy elkövetkező neve Felszabadulás úti lakótelep lesz.

Ami a madarakat illeti, nemcsak a verebek, de az egyébként nem oly régen, csupán az 1830-as években északnyugat felé terjeszkedő balkáni gerlék is eltûntek, és hûvösebb területre költöztek át, a város azonban nem vált madártalanná: az emberek társául új fajok jelentkeztek. Például a sirályok. Akad télen el nem költöző gólya is, az egyik fogadó kéménye tetőlapján álldogálva alulról melegítteti magát. Hóesésben ugyancsak abszurd látvány ez a gázlómadár, gőzgomolyagban, kelepelve, szárnycsattogtatva. A napokban tejfehér naszádot, hattyút láttam a lépésnyi széles vízerû Séden. Kozmopolita növények érkeztek a világ legkülönbözőbb tájáról, Ázsiából ez, Afrikából az, Amerikából ez és amaz, elfoglalták az itt honos borsos varjúháj telepének helyét a sziklaplatón, kitúrták helyéből a bükksást. Feltehetőleg egykor ugyancsak meglepődött volna Král Éva restaurátor, ha eperágyásain a ki tudja, honnan elbitangolt, legelő kameruni törpekecskékkel találkozik, és én is, ha a petúniáim tölcsérei előtt, a június eleji éjszakákon nem fedezhetek fel a levegőben kolibriként függeszkedő, mozdulatlanul lebegő kacsafarkú szendereket; ma már közönségesek itt e lények.

Hosszú ideig azt gondoltam, hogy Veszprém kísérteteiről kizárólag a Cholnoky család tagjainak lehet mit mondaniuk. Viktornak takaros történetei születtek róluk, bármely régi irodalmat kedvelő angol olvasó tisztelettel olvasná. Lászlónak ugyancsak akadnak rémképei, és azok között sok a kósza árny. Hogy Jenőnek voltak, arra csakis utalások maradtak: alkoholista korszaka alapján tudja, mi az a bódulat és mi a másnaposság, és közismert, hogy a lidérces alakok az italos pohár öblének ködéből tudnak leggyorsabban manifesztálódni.

Néha azonban érzem, a Cholnoky-család örökségénél, mivel annál tekintélyesebb, a sok évszázados korú, ezért szívesebben hivatkozott Gizella-hagyományban ugyancsak kellene lenni kísérteteknek. Ha meg nincsenek, akkor érdemes kitalálnunk: a Gizelláról szóló szövegek kötete, melyet a Vár Ucca Könyvek utolsó darabjaként szerkesztettem, kemény borítót kapott. E fedélre Gizella koponyáját fényképeztettem, szemüregének sötétjét nézheti a kötetet kézbevevő, és arról a színes védőborítót lehámozó kegyes olvasó.

A veszprémi kísértetek egyikével a globális éghajlati változás előtt, egy égszakadásos zivatarban találkoztam. Harmincnyolc éves voltam, oly valószerûtlen helyzetbe csöppentem, hogy semmi kétségem nem maradt afelől: mindez, amiről érzékszerveim tudósították agykérgemet, kétséget kizáróan valóságos. A leszakadó ég leve minden tárgyra vízköpenyt húzott, amely eltüntette a dolgok felszínét, általuk megszûnt minden fa, ház és autó határa, az alakok elvesztették kontúrjaikat, s ezzel egy időben olyan fényhéjhoz jutottak, amely alól meszes ragyogás szivárgott. Autóban ültem, az endékás Trabantban, a sajátomban, a lejtős főutcán, amikor eltûnt alólam a lankás pálya, és menten vízen ringatóztam, a kocsim heves oldalmozgás között úszott, a víz felszínén lebegett lefelé a Bányatröszttől a Mackónak nevezett bisztró irányába. Az ablaktörlő elvesztette uralmát az esemény fölött, nem volt képes letörölni a vizet, bármilyen hevesen csapkodott, s akkora buborékok keletkeztek és pattantak szét a megolvadni látszó szélvédő üvegén, mint a madártojások, fácáné, rigóé, pulykáé, szarkáé.

A közelbe becsapó fehérvillám fényénél azt láttam, hogy az autóm mellett szétázott férfiú áll, a felvillanó fény mégsem őt, hanem a csontvázát világította meg, s a váz mérete, robusztussága alapján tudtam, elvégre szakmám szerint biológus, sőt antropológus vagyok, hogy férfiú ez a jövőjéig visszabontott ismeretlen. Vízhúsba volt ez a derengő csontrendszer ágyazva, kocsonyás, ámde Balaton-színû, moszatzöld anyagba, olyan színûbe, amely a régi templomok réz toronygombjának és a hamis aranyból készült kegytárgyaknak a sajátja, ha megöregednek. Az áttetsző, kocsonyás húsba belesüllyedő csontok oly akkurátusan vannak összerakva, oly szabályosan, mintha demonstráció kellékei lennének: se törésnyom, se deformáció, se fogyatékosság jegye nem mutatkozott rajtuk, így aztán képzelhettem azt, hogy együttesük nem egyéb mûgonddal összeválogatott mûtárgynál.

A másik kísértet az a veres hajú lány, aki vég nélkül nevetett. A sírjánál én mondtam a búcsúbeszédet. Rókaként jár vissza azóta: nincs hét, hogy hol a Pécs felé vezető utamon, hol Debrecen felé rohanva, a Tisza-hídnál vagy a Nagyerdőben ne villanna fel az árok szedresében rőt, az idő haladtával egyre fakóbb és ritkább szőrzete, pimasznak ható hegyes orra, keskeny vágású szemének jáde árnyalatú írisze. Valahol a Laczkó-forrás közelében rejtőzhet a föld alá húzódó vacka: az abból áradó asszonyszagról sok-sok férfi orvos barátom tud is mit mondani, akik öngyilkolókat adtak vissza az életnek, vagy megállapították a szerelmi bánatukban és kétségbeesésükben a viaduktról, illetve a Benedek-hegy ormáról leugrottak tetemét vizsgálva a lélek elillanását. A rókaasszony után iramodásomról húsz éven át írtam regényt, s hogy mégsem az igaz történetét, mert a történetek megírhatatlanok, azt a függelékként közreadott anekdotában regéltem el.

A hegyoldal, amelyet kertté reméltem átalakítani, kiszáradt és veszélyesen korhadt, megdőlt fákkal mutatta meg kezdetben magát. A város illetékeseitől engedélyt szereztem arra, hogy kivágassam őket – számos helyszínelés után Várpalotáról alpesi hegymászók siettek segítségemre. A kitermelt, kötelekkel aláeresztett vagy a meredekről elszabadult és lezúduló fák rönkjeit feltüzeltem, de némelyik gorgófejszerû gyökérzetével nem egykönnyen tudtam megbirkózni, évekig tartott, míg szilánkokra hasogattam és aprólékjaiban fölhasználtam. Egyikéből, a legnagyobbikból, a pudvás belsejûből, az ezredforduló első tavaszán ujjnyi vastag, csupasz bőrû hernyó mászott elő, tejfehér tengeri uborkához hasonlatos. A hernyó idővel eltûnt; sorsát, azt, hogy mivé is alakult át, nem voltam képes követni.

Az erdő megtisztítása, a csalán, a galaj és más törmeléktalaj-kedvelő gaz állományának fogyatkozása együtt járt a lepkék megritkulásával. Néhányuk téved csupán hozzám, leginkább a szárnyain gyûrûs szemfoltot viselő nagy pávaszem, az áramvonalas szenderek közül az öves szender, a fagyalszender, a nyárfaszender, a legényvirágokat és lángvirágokat látogató kacsafarkú szender s a számomra különösen kedves leánderszender. Vendégül láthattam hordabaglyot, bükk-zöldbagolyt, gammabagolylepkét, de sajnos a lusta gyapjaslepkét is, amelynek hernyói egykor tarrá rágták hegyoldalam kiserdejét. Medvelepkét nem fogadtam sosem, a nappali lepkék némelyikét azonban igen: a fecskefarkú lepke nincs nyár, hogy egyszer-egyszer be ne libbenne, néha éppen a libbenő-lebbenő kardoslepke társaságában. A rezedalepke a tápnövényét is megtalálja nálam, finom citromillatú és halványzöld fürtös virágú a növény, miért is ne kedvelném, még ha vad faj is. A lepkék, akárcsak a madarak, a kertem olyan dimenzióját élik meg, amelybe én legfeljebb lepke- és madárszemlézés révén juthatok, avagy ha fölmegyek a hegyoldalra kifeküdt kert fölső, keskeny teraszára, ahonnan rálátok a vén diófámra, a házamra, az alsó udvaron futkározó kutyáimra, ahol igyekszem légiesedni.

Ha már kevés jut a lepkékből nekem, hiányuk pótlására Kínából és Thaiföldről két, lepkékkel telt apró tárlót szereztem be és hoztam haza magammal, mint ritka ékszereket magukba fogadó ládikókat. A sarkos szárnyú busalepke, a színjátszó bíborlila borítású, kékfényû bársonylepke és a magyarul jobb híján citrompillangónak nevezett együttese Thaiföldről került hozzám, a nappali lepkék közé tartozó, leginkább a Kéktükrös bunkóslepkéhez (P. paris) hasonlítható Papillio maackii pedig a Déli Selyemút forgalmából gazdaggá vált, egykori Nanzhao-királyságból, a Tibet-alji Daliból.

Yunnani utazásom nyomán, amikor a Séd-parti városi kertészetben rábukkantam a tavi lórom díszváltozatára, amely csinos, sóska formájú, veres levélerezetû, levelét tömött csomóba nevelő növénynek látszott, menten több egyedet szereztem meg, abban a reményben, hogy mivel tápnövény, előbb-utóbb a vele táplálkozó lepkeféle is megjelenik a kertemben. Daliban, nem messze a selyemhernyógubó-szerû San Ta pagodáktól, a napernyős zarándokoktól ellepett kicsi tó környékén milliárd nagy tûzlepke vibrált a levegőben, s e remegő-rezgő látvány attól alakult ki, hogy e pillangószerûségek hátsó szárnya fonákja gyönyörû, halvány kékesszürke, amelyet narancsszín szegélyez.

A tûzlepke nemcsak a mérsékelt övi Ázsiában fordul elő, de Európában ugyanúgy: a kevés közös lepke egyike, ezért bizakodom, hogy tápnövényével a kertembe csalogatható. Kísérletem mostanáig nem járt sikerrel.

Amint a 11. században épült buddhista San Ta központi pagodája foglalja magába a szútrákat, azokat, amelyek létéről csak 1979-ben, az építmény restaurálása nyomán értesült a szent iratokra érzékeny értelmiségi világ, úgy foglalja magába a tûzlepkét a kertem díszes levelû lóroma. Jövőt ígér, és ez éppen elég a létéhez. Pedig lassan mindössze abban reménykedem, hogy annak bukkan majd föl az életében, akire, ha elhagytam, házam-kertem jut, azonfelül észlelésre, majd megnevezésre érdemesnek tartja a fekete szegélyes, vörös szárnyú boglárkalepke-féle fajt, és a lóromon felbukkanó, táplálkozó lárvát nem véli, hasonlatossága ellenére, meztelen csigának, csupán azért, mert fejét, ha megretten, képes elülső szelvényeibe behúzni.

Arab rózsát, kertet, könyvtárat és mestert lelni indultam (mint mindenkor), hogy segítségükkel hozzáférhessek a magam élő Magasságbelijéhez. Mindegyikre rátaláltam, mint középkori moszlim enciklopédiában, melyben, ha sikerült felnyitni súlyos kódexfedelét, az első lapon menten felderengnek a kézzel rajzolt, halovány szavakban a kezdőbetûk.

Mindezen túl azt is megtapasztalhattam, a fény és árnyék tervrajza alapján hogyan épült fel a város: Marrakes. Az Almoravidák és Almohádok székhelyének vörös homokszínû a papirosa, minden szava arra lett írva, s a tintája, amelyet rozsdavörös madarak röptéből és sárgacserlé-szagból kevertek, az anyagon alig hagy nyomot, a vele megrajzolt üzenethez nem könnyû hozzáférni.

A város magva a piac, mellette a nagy mecset, körülötte céhbe tömörült mûhelyek által közrefogott szûk utcácskák, sikátorok, kapuk, boltívek és rések, mindezt övezi a családok mozaikjából összerakott lakónegyed, s az egészet szorosra fûzi az önmagába visszatérő, akár végtelennek is tudható, kör alakú, döngölt agyagból, téglából, néhol kőből építetett városfal. Famíliák és egyének akarata szerint készült a város, semmi hasonlóságot nem mutat az antik és a keresztény állam kollektívát hangsúlyozó szempontja alapján létrejött európai településekkel, benne az európai hagyománynál élesebben megkülönböztethető, a közösséget asszimiláló, ég felé lezáratlan (szentély által védett) centrum és a belső udvarokra, kertekre nyitott, kifelé zárt lakóépület-együttes.

A központi mecset mellett hatalmas kiterjedésû hortus, a paradicsomra emlékeztető rózsákkal, a milliós város körül olajfa-, citrom-, narancs-, datolyapálma-liget: egy kert foglalja magába a várost, és egy elkerített rózsakert az, mint almamaghéjban a fehér mag, amely egyben a központja is.

Fehér rózsák. Sárgák, pirosak. Az Atlasz hófödte hegycsúcsai. E városban tartózkodott a halhatatlanságot tagadó és a szakadatlan teremtésben hívő s emiatt Córdobából számûzött, majd ismét fölemelt Ibn Rusd, a keresztényeknek Averroës. Az Andalúziából menekülni kényszerült Jakúb al-Manszúr kalifa ugyanis Marrakesben egy medreszét, Korán-egyetemet alapított, ahol a hagyományt magyarázni képes filozófust, egykori pártfogoltját katedrához juttatta – és akkora szobácskához, amelybe az ágya éppen befért. A lakókamrában a fapriccs fölött a széles, ugyancsak ágyszerû deszkalap képezte a testi ruhanemûk és a birtokolt könyvek rakhelyét, ekkora tárolófelület pedig elég bárki értelmiséginek. Márványlapok, mór vízmedence, rafináltan megvilágított türkiz és zöld csempelapok, rózsaszín szökőkút, kettős oszlopcsarnokú imaterem, elhagyatott diákszobák s a rég elhalt mesterek lábnyomát szaglászó szél: a látványon ugyan kívül rekedt az arab világ, amely az utcáról beszökött bûz és hangok révén mégis jelen maradt.

Nem csupán Allah, de mind Jahve, mind Isten sokat tanult Ibn Rusdtól (Averroëstől). A muszlimok, a zsidók és a keresztények ugyancsak. Tőle tudjuk – többek között –, hogyan kell kommentálni a saját történetünkben mindazt, ami a mi személyes históriánk ideje előtt is létezett, azaz: a hagyományt. Talán még az a teve is járatos ebben a módszerben, akinek levágott fejét a medresze (Averroës munkahelye és élettere) bejárata melletti mészárszék egyetlen napig szolgáló cégéreként függesztették fel.

A vérszag azonban nem feledhető, hiába is keveredik össze vele a teveszájba tömött friss mentaköteg illata. A jó szagú nekropoliszban hiába, hogy a sírok szépségét a déli napsütés hangsúlyozza. A balzsamot árasztó oszlopos csarnokokban ami árnyékban marad, az mind a földi világé. A gipszből faragott csipkefinom boltozatdíszek árnyékos sarkában pedig dzsinnek szunyókálnak és az Elemi világ kilenc szférájának rossz anyaga.

A Jemma El Fna tér neve magyarul: Holtak gyülekezőhelye, hiszen a szultánok itt tették közszemlére a kivégzettek fejét; többnyire arrafelé, ahol a mesemondók, a kígyóbûvölők és a tûznyelők tömege serénykedett. Elias Canetti a Terebess kiadónál 1999-ben megjelent könyve nyomán azt állítom, a nagy mecset (a Koutoubia-mecsetnek létezik helyi neve is: a könyvkereskedők mecsetje) és a piac összekötője, a tarka életû óvárosi tér valóban a halottakat vonzza, s új életet ígér számukra. Ez a könyv vezetett el engem Córdoba után (ahol Averroës sírja található) Marrakesbe (ahol meghalt). Így már város- (és teremtés-) élményem nyomán arról is van sejtelmem, mekkora a távolság a lélek mennybemenetelének és a test porrá omlásának helye között.

A nyüzsgő Holtak gyülekezőhelyén reggelenként óvatosan kikerültem egy orrfacsaró ruhacsomót. Ott feküdt színevesztetten, időtlen idők óta, darabokból fölhalmozva az éjszaka hûvösét magába fogadó kövezeten. Esténként ennél a mozdulatlan rongyhalomnál olajban főtt csiga, édes fánk, eltérő fényû pénzdarabok, virág és egy-két citrom is hevert a környező hulladékok között, s amit, mintha csak életadó kupacot döngnének körül örömmel, felhőként leptek el a legyek. Mint rovarzümmögés, elnyújtott, mély hang, egyetlen nyöszörgés ébredt ilyenkor a földre dobott mocskos és bûzhödő szövetcsomagból, az ezerlábú sokadalom büdös sarutalp-világának aljáról, de az fáradhatatlanul hangzott és lankadatlanul, emelkedett föl a kövezetről, úszott el embermagasságban a megbízhatatlan széllel a tér fölött. Allah neve az, amelyből már régen kikopott az l és a h.

Veszprém levegőbe épített város, amit nem kell bizonyítani annak, aki valaha járt benne, és hogy beérkezzék a centrumába, autóbuszjegyet vásárolt, avagy megkérdezte a helyes útirányt valamelyik siető járókelőtől. A település, ha köd üli ősszel a Betekints-, illetve a várat nyugatról övező Buhim-völgyet, valójában a levegőben lebeg; hogy ezt észrevegye valaki is, nem kell ahhoz Dózsa-városinak lenni. A helyiek felének tapasztalata sem egyéb, mint hogy a hatalmon lévők, azaz a helyiek másik fele légvárat épít, s ezen az impresszión az sem változtat, ha egyik-másik választáson megfordul a helyzet, s akik korábban a város irányítóiként regnáltak, irányítottakká süllyedtek, s akikről eddig azt állították, hogy vezetésre szorulnak, egyik reggelre arra ébrednek, hogy ők maguk a város révkalauzai.

Veszprémet nem lehet túlszárnyalni, oly magasba nőtt! Hiába rendeznek időnként filmfesztivált, mozgásszínházi találkozót, énekes összejövetelt, utcazene-ünnepet, Gizella-napi rendezvényt, ezek egyike se oly módon (meg)szervezett, hogy észrevétlenül illeszkedjék a helyhez, így aztán a város marad az, ami korábban volt, nincs apellálás.

A település éppen ezért képes szép lenni, bár nem sok strapabíró rajongója akad.