E recenzió címének közhelyessége szándékos: ha Danilo Kišről beszélünk, mint azt Radics Viktória is hangsúlyozza, élet és irodalom elválaszthatatlan egymástól. Az íróról készülő, halála miatt azonban mégis befejezetlen film címe is Life & Literature lett volna, illetve Kiš egy hasonló című (ál)interjúkötet megírására is készült.

Élete, ahogy mondani szokás, kész regény – és Radics monográfiájának egyik, ha nem a legfőbb értéke az, hogy éppen ezen az úton, az élet, irodalom mentén halad: az életbe beleágyazódik az életmű, és fordítva. Olykor még az az érzésünk is támad, hogy szinte egy Danilo Kiš által írt szöveget olvasunk, hisz Kiš könyveinek hősei is folyton dokumentumok közé „keverednek". E pályarajzban pedig maga Danilo Kiš személye, életének leírása keveredik az eredeti Danilo Kiš-szövegek közé – a 450 oldalas kötet páros oldalai ugyanis breviáriumként szolgálnak: mind Kiš műveiből, interjúiból olvashatunk részleteket, mind a rá vonatkozó (szak)irodalomból, korabeli írott dokumentumokból.

Kiš 1935-ben született Szabadkán, majd Újvidékre költöztek, s a „hideg napok" után menekültek el Magyarországra, ahol aztán továbbra is félelemben élt, mivel saját bevallása szerint a többi gyerek üldözte. Apját magyar zsidóként innen hurcolják el Auschwitzba, ahol eltűnik – Kišt még Újvidéken pravoszlávnak keresztelik, ezért nem vált a holokauszt áldozatává. 1947-ben költöznek Montenegróba crnagorac édesanyjával, aki négy év múlva szintén magára hagyja (Kiš emiatt aztán soha nem is tudott Istenben hinni). Ám ahogyan a magyaroknak zsidó volt, a crnagoracoknak magyar, azaz mindenütt idegennek tekintették. Tanulmányait Belgrádban folytatta, aztán Franciaországban lektorkodott, majd visszatérve Jugoszláviába az irodalmi csatározások kellős közepén találta magát. A lehetetlen helyzetbe sodort író végül önkéntes száműzetésben élt, ám gyakran tért vissza a szerb/jugoszláv fővárosba. Azonban franciaországi önkéntes emigrációja után sem fogadta el a kelet-európai disszidens, az üldözött író, sem pedig az antikommunista értelmiségi szerepét.

„Párizs a választott otthona, de Belgrádban érzi jól magát" – így Radics Viktória, aki az életrajzra aprólékos pontossággal fűzi fel a műveket, kezdve a Manzárdtól, a Kert, hamutól a Borisz Davidovics síremlékén és az Anatómiai leckén át egészen A holtak enciklopédiájáig (magyarul műveinek java olvasható, Kišnek a magyarországi irodalomra gyakorolt hatásáról pedig aligha kell külön szólnunk, s itt most arra sincs hely, hogy a magyar kultúrát jól ismerő, a magyar verseket előszeretettel és szakavatottan fordító Kišről is beszéljünk). „Az élet és irodalom, a személy és művész zár és kulcs, kulcs és zár voltak Danilo Kišnél" – írja Radics, és ebben a szellemben dolgozza föl az író pályáját, munkásságát. Nem klasszikus irodalomtörténeti monográfiával, tudomá-nyos értekezéssel van tehát elsősorban dolgunk, annál ilyen értelemben kevesebb e kötet, és olykor túl pszichologizálónak is tűnik az értelmezési keret. Ugyanakkor Radics jó értelemben vett elfogultsága, szenvedélyessége, az író és életműve iránti feltétlen vonzalma az a többlet, aminek köszönhetően lebilincselő olvasmánnyal állunk szemben.

Danilo Kiš sok mindennel megküzdött: a provincializmussal, a nacionalizmussal, a totalitarizmussal (legyen az bármilyen is), az irodalomba beleszóló (kultúr)politikusokkal, az antiszemitizmussal, a folklorizmussal (a népivel), az immorálisnak tartott banálissal, az úgynevezett elkötelezett irodalommal. Szépirodalmi műveibe viszont már nem engedte be a közéletiséget: mint vallotta, akinek „mondanivalója" van, írjon publicisztikát, és ne a regényét terhelje vele; azaz mondja meg nyíltan, mit gondol. Kételkedett minden igazságban, de nem amolyan posztmodern módra, mert az irodalom számára az igazság, pontosabban az irodalmi igazság kutatása, ami pedig a formán múlik. Nem bízott a fantáziában sem: kezdetben a gyerekkori emlékekből merített, aztán pedig dokumentumokból. Regényeiben mindig arról írt, „amit személyesen, ahogy mondani szokták, megéltem, azaz láttam, hallottam, megkínlódtam". „A kitalációk ideje örökre kimúlt", vallotta, s „a tanúságtétel a legjobb dokumentum" – és ahogyan Radics megállapítja, Kiš maga „az elpusztult tanúról való tanúskodásban lelte fel a maga emberileg és íróilag egyedül lehetséges útját", továbbá „a halállal szembeszegülő forma megképzésének feladata maradt elfogadható" végül a számára, miután 1986-ban megtudta, hogy tüdőrákos.

Elutasította a zsidó író megnevezést, ahogyan ellenzett mindennemű kisebbségi irodalmat, miképpen a nemzeti irodalom hangsúlyosan definiált fogalmát is. A holokausztot és az antiszemitizmust sohasem közvetlenül tematizálta műveiben – noha épp az írás révén végezte el a gyászmunkát. Hazájának az irodalmat tekintette, s ilyen értelemben kell arra gondolni, amikor az utolsó jugoszláv írónak vallotta magát (s nem jugoszlávnak!). Az írás számára az identitás keresése volt. Néprajzi ritkaság, vérkeverék, s hogy nem is szerbhorvát író, hanem montenegrói, illetve jugoszláv, ami már nincs is – mondta magáról halálának évében, 1989-ben.

S nem árt röviden kitérni arra sem, hogy Kertész Imre Nobel-díja kapcsán sok név és téma fölmerült, csak épp Danilo Kiš nevét nemigen hallottuk. Márpedig úgy tűnik, hogy Kertész mellett éppen Danilo Kiš volt az, aki szintén meg tudta konstruálni azt a po-étikai szituációt, melyben hitelesen fel tudta dolgozni „az aljasság világtörténetét". Lágerológus volt, a megsemmisítő- és munkatáborokat korunk szimbólumának tekintette. Az eltűnt apa nyomában címen emlegette, írta meg három első regényét (illetve szerinte a 20. század regényének e címet kellene viselnie), de voltaképpen egész életműve lágerológia, akárcsak Kertészé. Már 24-25 évesen a feledés bűne és a feledés joga hadakozik benne, de az emlékezés mellett dönt, és kíméletlenül viszi végig ezt egész életművében. Módszerének lényeges eleme pedig – főleg az első művek után – szintúgy az (ön)irónia volt, akárcsak Kertészé. Második generációsként küzdött meg azzal a problematikával, amivel Kertész túlélőként, de ez a különbség a két opus összevetésében nem sokat nyom a latban, mert mindkettő kivételes a maga nemében. Ezért volna jó, ha Kertész mellett, nyomán újra felfigyelnénk Kišre, mert Danilo Kiš életműve is ugyanúgy kiemelkedő, még ha ma nem is hivatkoznak rá annyit, mint egy-két évtizeddel korábban. Arról nem is beszélve, hogy sorsuk, gondolkodásmódjuk közt mennyi a hasonlóság.

Végül és utolsósorban mondjuk el azt, hogy a kötetből nagyon hiányzik egy tartalomjegyzék és az idézett szövegek javának esetében a pontos bibliográfiai adatok. Mindezt azonban nem a szerző, hanem a szerkesztő rovására kellene írnunk – már ha a kötetnek lett volna szerkesztője. E hibák tehát inkább a magyarországi könyvkiadásról szolgáltatnak beszédes adalékot, tudniillik, hogy még és már szerkesztőre sem telik.

(Kijárat Kiadó, Bp., 2002, 450 oldal, 2100 Ft)