Neurológiai kontroll

　

Hát persze. Hunyjam be a szemem, s induljak

el a doktor irányába. Megteszem, de

a bizalom, Ariadné köztünk feszülő

fonala, útközben mégis elszakad.

Térdreflexvizsgálat. Én komolyan

igyekszem tökön rúgni a doktort, csak

a motiváció hiányzik: elcsalt barátnő,

anyázás, ilyesmikre gondolok. Feküdjek

föl a vizsgálóasztalra: számjegyeket rajzol

mutatóujjával csupasz bőrömre, és

ha felismerem őket, a társadalom elismert

tagjává válok. Felöltözhetem. Közben

a doktor mondataiban tárgyból fokozatosan

alannyá változom vissza. És mindenesetre

úgy döntök, kiváltom a felírt orvosságokat;

a gyógymódban ugyan nem hiszek, ám

rajongok a mellékhatásokért.

　

　

Sarki naphimnusz

　

Mert az Úr is erőtlen, bágyadt, akár az

éjféli nap, melyet fényképeznek ugyan

a turisták, de nem melegít senkit és

rügyet sem fakaszt. Napi huszonnégy

órában világol, s te mégsem maradsz

ébren – ez hogy lehet? Körbe-körbejár

az égen, mint smasszer a börtönfolyosón,

ki időnként megáll, egy-egy cellába beles,

mosolygó elítéltet nem lát fél évig, hisz

mindenki ismeri a mondást: „nyugtával

dicsérd a napot" – továbbindul hát, s erősen

sántít, miként a hasonlatok.

　

Tíz év előtt

　

Ahogy odahajolsz az ismeretlen férfihez,

felismerem a tíz év előtti mozdulatot,

amikor velem hitetted el, hogy életünk

az unalomig rendszeres lesz: nem fordulatos

kalandregény, inkább amolyan kézikönyv, hogyan

lehetünk boldogok. Augusztus volt – pazarló,

túlérett hónap, zsilip hit és csalódás

között –, s ahogy néztük a virágzást, a nyakló

nélkül felfakadó életet, amint a tavalyi,

rothadó avarból kisarjad megannyi pompa,

rádöbbentem, hogy az elmúlt szerelmek salakja

táplálja a mozdulatot is, mikor karomba

kaplak, arcodhoz érek és így tovább. Ami „van",

csak a „volt" mutánsa: te nyakkendőt és arcvizet

választottál nekem tíz éve, s éppen úgy

hajoltál hozzám szimatolva, mint most e férfihez.