a hajó tatján álltam.

szétvillámlott a víz.

az örvénylő magasság

dervisfuvolán játszott,

forgatta szeleit. a hajó

díszes orra a mélybe,

majd az égre mutatott.

s én egyik percben

alexandriámra, a másikban

jeruzsálemre gondoltam.

tudós alexandria

mint a fiát, úgy tanított,

és én mégis oda vágytam,

hol aranyszínû az ég

a kidron völgye fölött.

*

ismerlek már, szív mélyén lakó.

nálad gyorsabban ég a láng,

és gyorsabban válnak füstté a szavak,

mint hogy kimondhatná őket,

ki csak várni és emlékezni tud.

te sosem hunysz ki, de ébredésed

örök visszavonulás, és szemünk elől

hozzád menekül a kövek ritka ezüstje,

a kiszáradt fû sárgája, a kenyér színe.

áldott légy te, szív mélyén lakó.

*

nézd a napot az esti égen!

vörös, mint a bor, mint a hús,

vörös, mint a vér futása,

megfesti a nyugati oldalt.

de a föld, mit elhagy, már hûvös

és merev. a víz tükrén még ragyog

a búcsúzó fény, mint az örökegy

obulus. nyelved alatt ezt vidd

magaddal, ennyi a fizetség.

egyszerre szûk lesz az ég, északról

lecsúszik egy sötét szalag.

*

az örvénylő szélben egy sirály szállt,

messze a parttól. láttam, nincs benne

erő, hogy visszatérjen, láttam,

rászedte a távolság, zsákmánya lesz

a víznek. de a szíve szilaj volt.

a hajó korlátja mögül figyeltem,

fehér lángja lobogott, perzselő

tûzzé vált bennem. kívántam, bárcsak

jönne, aki elcsitítja a szelet.

de nem mondtam ki a nevét.

átmentem inkább a hajó orrába,

és nem törődtem többé a sirállyal.

*

hamuszín tintával

írnak az évek.

hamuszín felhők

az idő kezei.

levelét csukott

szemhéjadra írja,

míg lekaszálod

az éj füveit.