Apa és anya elolvasták a zárójelentésemet, látták, hogy nincs komoly bajom, megnyugodtak. A kezem még fel volt kötve, de kezdtem magam összeszedni. Eltûntek a pihék a karomról, lábamról. Nem firtatták a részleteket. Tudtam, hogy apa nem fog örülni, ha leszerelnek, amit elkezdesz, fiam, fejezd be, csináld végig. Õ is kibírta. Pedig az keményebb volt. De nem mondott semmit. Elfogadták, hogy újra otthon vagyok. Visszakapták a kisfiukat. Napközben dolgoztak, én meg élvezem a magányt, és készültem a „lefüvezésre". A felülvizsgálati bizottság megsemmisítheti a zárójelentést.

Besüt a kora tavaszi nap, meztelen talpam alatt a hideg konyhakő, a szobában a puha szőnyeg. Fekszem az ágyon, hagyom, hogy a fejemben a képek kuszán kövessék egymást. A körlet, az őrszoba, a reggelek a szekrényben kuporogva. Lőtér, alaki tér, Landeszman major, kórház.

Marcus Aurelius annál a résznél nyílt ki, hogy az istenek megajándékozták őt egy csodálatos gyógyszerrel „vérköpés és szédülés" ellen. Kikeresem a nagylexikonban az atropint. Nadragulyából előállított, erős, kábító hatású méreg, népi nevén szépasszonyvirág. Az asszonyok régen a szemükbe csepegtették, hogy csillogjon. Ha kiskoromban valami butaságot csináltam, apám azt mondta, te, te, nadragulya!

Beírtam az új szavakat a MNOSZ 5617-es szabványméretû dossziéba: csecsebogyó, billentyûemelő-rugórögzítő-csavaranyacsap, eszdépékáhátétées, hákáeszcsépéeszvé, fraktúra, herevere, káká, hikomat, atropin, ciba, szépasszonyvirág. A dosszié tele van papírcetlikkel, a jelentések vékony, láthatatlan damilon lógnak a szavakról.

Lecseréltem a kezemen a kötést, a véraláfutás följebb húzódott, elhagyta a körömágyat, az új, sarjadzó köröm kezdte lefeszíteni a régit. Ritkán mentem utcára, furcsa érzés volt, bőrözött a fejem, megszoktam, hogy mindig sapka van rajtam.

Zakariás tartozott egy réteges krémmel a Belvárosiban, vártam, hogy leszereljenek. Utána majd veszünk egy üveg bort, fölmegyünk valamelyikünkhöz, heverészünk az ágyon, bagózunk a plafont nézve, és csak úgy közben-közben szólalunk meg, véletlenül, hogy valami fontosat mondjunk.

Találkoztam a régi haverokkal, Fricivel, Tomkával, mintha semmi nem változott volna. A mozdulatok ismerősek, az élet elviselhető. Nem lepődnek meg, nem furcsállják, hogy újra velük vagyok. Más cigarettát szívnak, de a témák ugyanazok. Zene, tanulás, meló, bulik, utazás, foci, csajok. Ültünk a Rézkakasban, gyufásdobozt pöcköltünk a foltos abroszon. Frici vett a dollárboltban egy mûanyag dobozos Philip Morrist, a bátyjától kapta a pénzt. Vagy a bolt előtt álló seftesektől? Nem dobja el a dobozt, beleteszi a Filtolt. Menősködik.

Nyitott szemmel álmodom.

Fölmegyek Kamillához, az új lakásukba, anélkül, hogy telefonálnék. Csak úgy, véletlenül. Januárban cseréltek lakást, most néhány sarokra laknak tőlünk. Az anyja, Zsuzsi néni nyit ajtót, gyanakodva néz, kezét a köténybe törli, a gáztûzhelyen pörkölt rotyog. Kamilla nincs itthon, de megvárhatom a szobájában. Mutatja, merre van, és magamra hagy. Kamilla szobájában nyoma sincs a régi pedáns rendnek, az ágy vetetlen, lemezborítók a földön, az ablak peremére zongorabillentyûket rajzoltak. Leülök a székre, rágyújtok, ösztönösen be akarom gombolni a zsebem. Nincs gomb. A civil élet örömei. A polcon, a hátsó sorban, a lányregények mellett találok egy üveg dugikonyakot. Meghúzom, ülök még néhány percet, aztán megkezdem a tervszerû visszavonulást. Zsuzsi néni nem marasztal. Hûvös szél fúj a Duna felől. Egy gyerek a játszótéren rám lő mûanyag pisztollyal.

Néhány nappal később a Múzeum körúton sétálok, a fák árnyéka pókformát rajzol a járdára. Elhúz egy villamos, az emberek unott képpel néznek. Meglátom Kamillát, nagyot dobban a szívem. Jön a napfényes utcán, csukódik, nyílik a két meztelen lábszára, mint az olló, elmetszve a fényt. Átöleljük egymást, szétválunk, a szemében a könnycsepp, ami sosem gördül le. Ülünk az Ibolya presszó cső alakú, sötét helyiségének a végében. Megsimogatnám a combját az asztal alatt, ne, mondaná nyugtalanul, kérlek, ne. Egy tincset húzogat a füle mögött, ez új mozdulat. Benne van az elmúlt fél év. Dúdol, de ez valahogy nem a gondtalan öröm dallama, kénytelen követni ezt a belső hangot, nem tud ellenállni ennek a benne dudorászó valakinek.

Nem udvarolok, nem nyomulok, pedig talán engedné, hogy a combján maradjon a kezem, a vállam kifacsarodna, de a világ minden kincséért sem venném el, úgy tennénk, mint akik beszélgetnek, és mikor megmozdulok, kihasználná az alkalmat, és elhúzná a lábát. Inkább nem is kísérletezem. Beszélgetünk, sokat megélt, régi barátok.

Nem vették fel a Zeneakadémiára, az apja először azt akarta, hogy menjen el dolgozni, aztán mégis beíratta egy előkészítőre, és szerzett neki egy másik hegedûtanárt. Egész nap otthon ül, gyakorol, cigizik, kávézik, olvas, tévét néz, telefonál. Hónapok óta délben kel. Mintha beteg lenne. Az osztálytársak szétszéledtek. Lakást cseréltek, ez volt a legnagyobb esemény. Fiúk? Á, semmi. A közös múltról nem beszélünk, a hengerítésekről, a szakításról a Bimbó sörözőben. Az a benyomásom, hogy unatkozik. Nem most, nem velem vagy nem csak velem, hanem úgy általában végigunatkozta az őszt és a telet, és talán már kezd beletörődni, hogy egész életében unatkozni fog.

Március közepén levettem a kötést a kezemről. Híztam néhány kilót, az arcom kikerekedett. Hátra volt a lefüvezés, az életem még mindig ideiglenes, átmeneti. Még bármi történhet. Erre az utolsó feladatra koncentrálok. Kamillával moziba, könyvtárba, presszókba, klubokba járunk, belógunk a Zeneakadémia kakasülőjére, azt hazudjuk, főiskolások vagyunk. Szombaton táncolni viszem az OSC vívótermének a Puskin mozi fölötti diszkójába. Forgatni kéne, hogy elszédüljön, de már nem emlékszem, merre. Csak lötyögünk egymással szemben, kezünkben sör, így is jó. Hármat rezeg a melle, mert kicsi, de lehet, hogy a gyaloglásnak és a táncolásnak más a rezgésszáma. Egyfelé lakunk, hazakísérem, puszi-puszi, jó éjt. A kezét sem fogom meg. Nem sietek, nem erőlködöm. Talán imponál neki, hogy nem erőszakoskodom. Kíváncsivá teszi. Másképp néz rám.

Elővettem a borítékot, amiben tavaly ősszel faleveleket küldött a laktanyába, hogy ott is velem legyen a pesti ősz. Elszáradtak, összetöredeztek, elmorzsolódtak, ki se tudom venni őket a borítékból. Itt-ott látszik a tinta nyoma, rájuk írta, hogy hol szedte őket, Tabán, Dunakorzó, Városliget.

Egyik este Interbrass koncert után beülünk a Tüköry sörözőbe. Tízre haza akarok menni, Kafka A kastélya lesz a kettesen. Megiszunk egy sört, valahogy a katonaságra terelődik a szó. Elkezdem, nem megy. Idétlen zagyvaság. A hatásbemutató az első napon. Bodag és Sós megkanalazza Egresicset. A Bolond torony. Milyen volt a ködös répaföldön őrá, Kamillára gondolni. Felírtam a nevét a párás ablakra. Bernát és Zakariás, Gyilok papa, Mikos Laci, Fábián és a többiek. Cserbenhagynak a szavak, hiába erőlködöm. Zakariás azt mondta, a szavak sorban vannak, a valóság halomban, körbetekerheted mondatokkal, földíszítheted, gúzsba kötheted, mégse kerülsz belülre.

Nem akarom, hogy Kamilla igyekezzen, nedves szemmel hallgasson, arcán az erőltetett szánalom kifejezésével, ez előre felidegesít. Inkább kérek még egy sört.

Később átül az asztalunkhoz egy pasas, tompán, mélyen részeg. Kemény, rovátkolt pofahús. Azt mondja, tegnap szabadult a Csillag börtönből. Meghív egy italra, a vécében érzem, hogy oldódik bennem szét a sok sör.

Már nem is próbálja leplezni, hogy Kamillára utazik, Kamilla a közös ivás tétje. Hozzá beszél, bámulja, falja a tekintetével, mintha ott se lennék. Kamilla rá akar gyújtani, az égő gyufát a csupasz, kérges tenyerén kínálja neki.

Valahogy sikerül fizetni, kimenekülünk. Megkerüljük az örökmécsest, látom, hogy jön utánunk, látja, hogy látom, ordítani kezd. Megfogom Kamilla kezét, hogy ne féljen, és hogy jelezzem, összetartozunk. De csak jön utánunk, káromkodik, gajdol, átkozódott. Álljak ki vele, mint férfi a férfival, szétveri a pofámat, a csajomat meg rongyosra keféli. Ötvennégy kiló voltam, szemüveges, a bal kezemen kötés. Kamilla reszketett.

Befordultunk a Honvéd utcába. Elhalkultak a léptei, de aztán megint hallom, hogy szívósan, kitartóan caplat utánunk. Nem néztem hátra, hogy ne tekinthesse kihívásnak a hátrafordulást, jelnek a támadásra. Elértük az Alkotmány utcát. Ha megállunk Kamilláék kapujában, amit ilyenkor már bezártak, és elkezdünk a kulcsokkal vacakolni, utolér, és a kapualj csapdájába kerülünk. Tovább mentünk. Õ kitartóan követett. Hirtelen elengedtem Kamilla kezét, és szembefordultam vele.

Nem ő volt, egy kalapos bácsi sétált utánunk.

A sittes a Szalay utcánál feladta, lemondott rólunk, elkanyarodott, szegény öreg pedig épp akkor fordult be a sarkon. Bámultunk egymásra. Mondtam neki, hogy semmi gond, menjen. Intett, hogy nem, menjünk csak mi elöl.

Javasoltam Kamillának, hogy az ijedségre igyunk valamit nálunk, a szüleim kint vannak a telken.

Az ágyamon fekve nézzük a piros kis Junosztyot, és Ararát konyakot iszunk. Maximilian Schell játssza K-t, a földmérőt. Nyomnak a könyvek a derékaljban, félek, hogy Kamillának kényelmetlen. Egyszer csak ott van a karomban, lágy a haja, a teste forró a ruha alatt. A nadrágomra teszi a kezét. Akkor olvadok szét, mikor sáros rögök kezdenek zuhanni K. koporsójára.

Nem mondtuk ki, hogy megint járunk, és azon sem gondolkoztam, hogy szûz vagyok-e még. Három hónap volt a születésnapomig. Egyik este Kamilla megkérdi, mi lenne, ha felíratna fogamzásgátlót. Szédülten bólogatok. Bisecurin vagy Infecundin? Rábízom. A ciklusához igazodva szedni kezdi a tablettákat. Várni kell. Számoljuk a napokat. Bulikba, koncertekre járunk, most már kézen fogva kísérem haza. Levél jön a kieg-től, kitûzték a felülvizsgálat időpontját. Fölhívom Mikos Lacit, az apja veszi fel, Laci még mindig kórházban van.

Azon a tavaszon sokat esik az eső, és megnyílik a Skála Nagyáruház Budán. A srácokat tavaszi hadgyakorlatra vezényelték a Bakonyba, utána Bernát hazajött jutalomszabadságra, a Bajkálban találkoztunk. Zakariás továbbra se hajlandó szabadságot kérni, karácsony óta nem volt otthon. Egyszer meglátta Bernát leveleit a szekrényben, amiket attól a huncut szemû, dundi lánytól kapott. Mennyi levél, megfoghatom? Kivett egy borítékot. Mintha virág lenne, megszagolta. Az egész olyan váratlan és értelmetlen volt, hogy Bernát se szólni, se közbeavatkozni nem tudott.

Egy optikusnál rendeltem szemüveget a zárójelentés adatai alapján. Felpróbálom, foltokat látok, azonnal megfájdul a fejem. Nem tudom, mi lesz, ha a felülvizsgálaton betûtáblát olvastatnak, mit mondok, visszagyógyult? Először otthon, a lakásban próbálok vele közlekedni. Egy órát mindennap. Aztán lemerészkedem a térre. Szédülök, émelygés, a hangok felerősödnek, gyerekzsivaj, állványozók kopácsolása, madárfütty. Odaszól a csősz: Mi van, öcsi, eltévedtél?

A seb beforrt a kezemen, a duzzanat lelohadt, kicsit már tudtam mozgatni az ujjam. Az új köröm tolta le a régit. A fürdőszobában, a mosdókagyló fölött feszítem le a sárga, kiálló körmöt, alá lehet nyúlni. Behozom a Moszkovszkaja vodkát a bárszekrényből. Meghúzom, rálocsolom a sebre, megint tépni kezdem, az eleje kezd elszakadni a bőrtől.

Fábián kipattintja a bicskát, és a csizmába gyömöszölt kutya fölé hajol.

Tovább húzom, folyni kezd a vér, lelocsolom, a zsibbadás felugrik az államba. A lógó köröm alja még mindig a húsba tapad. Húzom, az egyik fele kiszakad a körömágyból, lehunyom a szemem, megtántorodom. Eszelősen vihogok. Két hosszú korty a vodkából, aztán megfogom és kitépem. Kirántom, kiszedem, leválasztom, kiszaggatom. Tele vagyok gyûlölettel. Kifújom a levegőt, mélyeket lélegzem. Rózsaszín lé kering a lefolyóban. Kényszerítem magam, hogy szavakat, kifejezéseket soroljak, vérözön, vértenger, vérpatak, vérségi kötelék, vérmérséklet, a vér szava, vérig sért, vér tapad a kezéhez, a vérében van, vérévé vált, rossz vért szül, vért kíván. Nevetek, nézem, hogyan folyik ki belőlem, lemosom, a hideg víz lefagyasztja a fájdalmat. Becsavarom egy zsebkendőbe, eltartom magamtól, minden lépésre kettőt lüktet. Lefekszem a szobában az ágyra, vékony vércsík bukkan elő a zsebkendő alól, leszalad a könyökömig.

Nem kell rá kötés, hadd lássák. Kilenckor kell megjelennem a bizottság előtt. Gyönyörû tavaszi nap, hibátlan, kék ég, szikrázó napsütés. Leszállok egy megállóval a kieg előtt, és a fal felé fordulva kicserélem a szemüveget.

Két őr áll a kapuban, ellenőrzik az adatokat. A folyosó vége vakfalba ütközik, ott kell leülnöm, mielőtt behívnak. Pihentetem a szemem. Azon töprengek, hogyan beszéljek velük. Civilben vagyok, a hajam ránőtt a fülemre, gúnyolódásnak tûnhet, ha vigyázzba vágom magam, tisztelgek, jelentek, satöbbi. Ne játssza itt nekünk a bazári majmot! De az is lehet, hogy elvárják, hivatalosan még katona vagyok. Mindenesetre nem kéne túl lazára venni a figurát. Egyszerû, rövid, egyenes válaszok, nincs takargatnivalóm. Rossz a szemem, félig megvakultam, finoman jelzem az emiatt érzett aggódást, ez életszerû. Megtört leszek, de nem kuncsorgok szánalomért. Döntsenek a legjobb belátásuk szerint, én azt elfogadom, bármi legyen is, nem fogok lázadozni.

Nyílik az ajtó, belépek a terembe, és abban a pillanatban ténylegesen és tökéletesen megvakulok. Szemből ömlik be a fény a nagy ablakokon, nem látok semmit. Jó napot, mondom, a fejemet katonásan megbiccentem. Fővetés. Előrenézek, ahol a felülvizsgálati bizottság katonaorvosait sejtem. Fényfalból kihasított vibráló formák. Hallom, érzem, hogy ott vannak. Egy dohányzástól fátyolos hang kikérdezi az adataimat, próbálok arrafelé fókuszálni. Hogy van, kérdi? Köszönöm, megvagyok, csak aggódom a szemem miatt. Meg a kezemet is meg kell még mûteni. Egy ingerült hang jobbról: A keze? Mi baja a kezének?

Ott van a zárójelentésben, szalagszakadás.

Papírzizegés, Dohány százados körbeadja a zárójelentést. Suttognak. Ingerült alezredes morog valamit. Remeg a szám széle. Legszívesebben levenném, és zsebre gyûrném az arcom. Megint összesúgnak. Dohány százados megköszörüli a torkát, rossz hírt kell közölnöm önnel, honvéd elvtárs. Betonná válok, süllyedek a földbe, a fülem zúg, nem értem, amit mond, a szavakat külön hallom, de nem állnak össze mondattá. Elhallgat. Bólintok, értettem. Távozzak? Vagy ez valami trükk? Állok a fényözönben. Hogy merre az ajtó, csak nagyjából sejtem. A neszekből rájövök, hogy most egymás elé tolják, és sorban aláírják a papírokat, a végén nagy döndülésekkel lepecsételik őket. Valaki föláll, befejezettnek tekinti az eljárást. Megcsikordul a székláb, sötét paca nő az ellenfényben. Gyufasercenés, cigifüst.

Tessék, hallatszik hirtelen közelről, az éles sziluett nyúlványt növeszt magából. Itt a határozat, a zárójelentés, a személyi igazolványa, katonakönyve.

Távozhat. Köszönöm. Viszontlátásra.

Megfordulok, összefolynak a foltok, nekimegyek a csukott ajtónak. A csattanásra abbahagyják a beszélgetést, csend támad. Most mind engem bámul. A szemüvegkeret alatt meglátom a kilincset, feltépem, kimegyek, elindulok a folyosón. Várom, hogy felcsattan mögöttem egy hang: Honvéd elvtárs, jöjjön csak vissza egy percre! Eljutok a kijáratig, kilépek a fénybe. Még mindig a kezemben szorongatom a papírjaimat. Az egyik kapus mond valamit, röhögnek. Magasan ragyog fölöttem az ég, valahol a távolban villamos csörömpöl. Befordulok a sarkon, kicserélem a szemüveget, újra látok. Próbálom összerakni Dohány százados szavait, rossz hírt kell önnel közölnöm, honvéd elvtárs, megköszörüli a torkát, kivár, ön a Népköztársaság katonai védelmével kapcsolatos ismeretek és készségek elsajátításában a továbbiakban nem tud részt venni, mert a mai napon a felülvizsgálati bizottság döntése értelmében egészségügyi okok miatt a „békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatos" besorolást kapta.

Aznap délután, Kamilla az ölemben ül, csókolózunk, rúzstól illatozik az ajka. Végigtapogatom a számmal az arcát, orrát, állát, fülét, szemöldökét, az ismert, mégis ismeretlen tájat. Feláll, leveszi pólóját, eltûnik a kifakult atomsorompó jel. Hátranyúl, kikapcsolja a melltartót, azt is a padlóra ejti. Fátyolos szemmel néz, lehúzza a nadrágján a cipzárt, kibújik belőle, ledobja a póló és a melltartó mellé. A bugyit is leveszi. Eldeformálódott köldökét bámulom és a fázástól feszes ráncokba ugró mellbimbókat. A melléhez érek, szemét lehunyja, hangosan lélegzik. Becsukja az ablakot, elhúzza a függönyt. Mögém áll, érzem a tarkómon a közelségét. Könnyû karja hátulról fonódik a nyakamba, a melle eleven súly a vállamon. Érzem, hogy dobog a szíve. Kezdek megőrülni. Ne olyan mohón, mondja, lassan, ne siess. Szeretlek, mondom, és döbbenten nézek vissza a szóra, mint egy átugorhatatlannak hitt akadályra. Szinonimákat sorolok magamban, szeretlek, imádlak, istenítelek, bálványozlak, rajongok, bolondulok érted.

Nem tudom, hogy a zoknit is levegyem-e. És hogy mit csináljak a lábammal. Ölelkezünk, nincs az izmaiban az az óvatos merevség, mint tavaly. Rám fonódik, nem akar lehengeríteni, nem akar megszabadulni tőlem, nem taszít el. Becézgetem, ő is engem, és egyszer csak ott vagyok benne. Összeütődik a csípőnk, el kell találni a ritmust. A lábujjaim begörbülnek, forró hullám csap át fölöttünk. Odahajolok, érzem a könnyei illatát. Puha a bőre, a könnyek fölmelegítik a kezem, ahogy letörlöm őket. Bámul rám döbbenten, sírástól kitágult, tiszta szemmel.

Fölébredek, az ablakban napfényes tavaszi délután. Gyerekek ricsajoznak, a tizenötös busz fékje sziszeg. Egymás mellett fekszünk, egyenletesen lélegzik, mintha a lehelete mozgatná a függönyt. Milliméterenként húzom le a melléről a takarót. Szoborszerû. Tökéletes. Ketyeg az óra.

Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy. Nagyon kívántam egy pohár italt.

A párnába fúrtam az arcom, megint elaludtam. Mire felébredtem, egyedül voltam a szobában. Kamilla egy levelet hagyott a párnán, hazament, este találkozunk, csók.

Lepörgetem magamban a nap eseményeit, mit csináltam jól, mit rosszul. Tudom, hogy most, teljesen boldog vagyok.

Elképzelem Kamillát, tesz-vesz, dúdol, lemegy vásárolni, rágyújt, beszélget az anyjával, ártatlan arccal hétköznapi cselekvésekben vesz részt, és senki nem tudja, hogy egy órája mit mûveltünk az ágyban.

Fölkeltem, lezuhanyoztam, az oldaltáskámba tettem a dossziét a különleges szavakkal, és kimentem HÉV-vel az Óbudai-szigetre. Lesétáltam a Dunához. Langyos, tavaszi idő, a kutyatej sárga golyói a tavalyi, elszáradt levelek közt. Kerestem egy tisztást, elővettem a dossziét, és a tûzrakó hely fölött meggyújtottam az egyik sarkát. Nehezen akart lángra lobbanni, aztán viszont annál nagyobb tûzzel égett. Sercegve pattogott, lihegett, szikrázott benne a sok papír és tinta, szállt a pernye az ágak közt. A parazsat betiportam a földbe, addig döngöltem, míg nem is látszott, hogy nemrég tûz égett, a föld elkeveredett a hamuval. Leültem, nekidőltem egy fának, elszívtam egy cigit.

A madarak a tûztől elcsendesedtek, most lassan kezdett visszatérni a hangjuk. A szálló pernye finom réteget képezett a tárgyakon. Hozzáérek a fához, de nem a fához érek, hanem a fa szóhoz. A nap a hegyek fölött áll mozdulatlanul.

Három évvel később elutaztunk a tengerhez. Forró augusztus, a pálmalevelek hegye megpörkölődött. Találtunk a fürdőszobában egy skorpiót, poharat borítottam rá, kitettem a teraszra. A motel recepcióján, egy prospektusban vettem észre az egyik sziget fölött az FKK feliratot. Csak egyszer úsztunk át, a kristálytiszta vízben láttuk az árnyékunkat a tengerfenék homokján. Kamilla szégyenlős volt, nem akart nudizni, inkább a fősziget fürdőruhás strandján napoztunk. Utolsó este láttuk meg a plakátot, nevettünk rajta, hogy Sziget Szépét választanak.

Kamilla sminkeli magát, újrateremti a fikciót. Megrázza a haját, dúdol, ceruzával álcázza a kis ráncokat a szeme körül, eltûnnek a szkepszis árulkodó nyomai.

Két tarka inges fiú áll a pódiumon: voláre, ó-ó, kántáre, o-o-o-ó. Közben egy rekedt gitárszóló is hallatszik, hálózsákos, bőrsarus horda bulizik a parton. Elkezdődik a mûsor, a lányok táncolnak, énekelnek, és én, bár nem először vagyok tanúja, elhûlve figyelem Kamilla átváltozását. Egyedül áll a színpadon, az Ez a kis Lészped címû csángó dalt énekli lehunyt szemmel. „Nem kell nékem senki párja, ha az enyém el van zárva." Mintha nem is ő lenne, a mély, alt hang olyan tartományokból üzen, amikről fogalmam sincs. Fergeteges siker, a közönség állva tapsol, éljenez, ő az est fénypontja. Bedobom az egyik üres poharat a bokrok közé. Aztán még egyet. Senki se figyel.

A szakállas mûsorvezető bejelenti, hogy megszületett a végeredmény, kihirdeti a harmadik, a második helyezettet, aztán a zenekar tust húz, tapsvihar, kiabálás, vakuvillanások. Kamilla köszönetet rebeg a mikrofonba. Állok hátul, és bámulom a csillogó káprázatot. A tengerparton szeretnék lenni, a hordalékszagban, ahol az a szakadt társaság randalírozik. Rossz bort inni, meztelenül fürödni, füvet szívni, megkeresni azt a másik Kamillát, akivel a kaliforniai tengerparton találkoztam, egy fán akarok ülni, összeragasztózva, zsákkal a vállamon, abban a fantasztikus laktanyai álomban.

Később lesétálunk a partra. Már nincs ott senki. Kagylók ropognak a lábunk alatt, a víz szabályos csíkokba redőzi a homokot. Kamilla levette a díszeit, a selyemszalagot, a virágkoronát. Hallgat, nem tudom, mi jár a fejében.

Búcsúcsók nélkül alszunk el.

Átmegyek a Rajcsúron, sárgán dereng a laktanya fala. Kiszöktem. Palánkbérlet. Odamegyek a szoborhoz, egy kő alól kiveszem a nejlonba csavart fegyvert. Ezért állt meg mindig Tóth Gazsi, ide dugták még szeptemberben, miután összeverekedtek a váposokkal. Fábiánnal ittak versenyt, ki a legény a gáton, a laktanya felé vettek még egy üveg pálinkát, akkor futottak bele az őrjáratba. A másnapi azonosítás előtt Tóth levonult a Kékcsempésbe a korábbi büntetését letölteni, Fábián külső körletet takarított. Igen, ez volt az ő kis közös titkuk. Kiveszem a nejlonzacskóból, a nadrágomba tûzöm, rá a zubbonyt. Hideg a fém, fázik tőle a hasam. Hátul mászom át a kerítésen. A hizlalda fojtogató bûze, disznóröffenések. Még nem fújták el a takarodót, a folyosón katonák téblábolnak. A vécében találom meg Fábiánt, Halinával és Szabiccsal snapszerozik. Dugulj el, mondja, mielőtt megszólalnék, de valamit megérez, elküldi az embereit, komolyan, elgondolkodva mondja, nyúzzalak vagy boncoljalak? Érzem az övembe tûzött fegyver érintését. Azt mondja, ő csak azért szállt rá Mikosra, hogy szedje már össze magát, legyen férfi, ne ilyen takony. Hirtelen rúgja ki a lábam, rám térdel, lovagol a hátamon, érzem a szájszagát. Sikerül kifordulnom alóla, felugrom, ráfogom a pisztolyt. Megdermed, gonosz szépség villan, elismerés, büszkeség, magány. Ha lelősz, futkosóra vágnak. Ha nem lősz le, én verlek agyon. Válassz, pajtás. Tiszta erőből meg akarom húzni a ravaszt, de a kezem nem engedelmeskedik. Magam felé fordítom a csövet, a számba dugom, Fábián kiveri a kezemből, nekizuhanok a falnak. Fölveszi a földről, elismerően méregeti a súlyát. Igen, ő volt az, mondja. Mikos a ház mögött hugyozott, ő utánament, elkapta. Ha leroskadt, felhúzta, aprította, csépelte a fejét, aztán lelökte a füstölő fal mellé, és ott hagyta. Most rajtam a sor. Nem fáj, de tudom, hogy nem fogja abbahagyni. Fulladok, csikorgatom a fogam. Kamilla ébreszt, a vállamat rázza.

Egy ideig csak nézek rá, nem ismerem meg.

Átkéklik a hajnal a függönyön.

Vége a nyaralásnak, megyünk haza, a busz erőlködve kanyarog a szerpentinen. Alattunk az öböl, árbocerdő, az ég és a víz egybeolvad. Babérbokrok, fügefakert, fehér macska oson a kerítésen. Némán ülünk egymás mellett, a szépségkirálynő és én. Nem szólunk egymáshoz. Dúdol, jól elvan magában. Arra gondolok, hogy soha nem tudom meg, mi lettem volna nélküle.

Mikor ősszel elkezdtem a főiskolát, Zakariás a kaposvári katonai börtönben a büntetését töltötte. Tiltott határátlépési kísérlet, két év futkosó. Nem váltotta be az ígéretét, nem hívott meg réteges krémre a Belvárosiban. Tanár se lesz belőle. Ahogy belőlem se, de ezt itt senkinek nem mondhatom el. Volt katonatársaim a lyukasórákban a díszmenetet gyakorolják a főiskola udvarán. Viccből. A csajok előtt játsszák az agyukat. Ho Shi Minh Tanárképző Főiskola a Gagarin utcában.

Nemrég megtudtam (Bernát írta meg az iwiw-en), hogy Zakariás abban az alföldi városban él, ahol a nagyszüleim laktak. Ahová azon az utolsó nyáron elstoppoltunk Kamillával, és a kollégiumi ágyban lehámozta magáról a kezemet.

Kocsival mentem, délre értem oda, kivettem egy szobát a város főterén. Már nem éltek itt rokonaim.

Annyit tudtam, hogy Zakariás a dohányszárítóból ment nyugdíjba, és a régi telepen lakik, lent, a Csisznyikón.

Kertes ház, kutya rohan a kerítéshez. Az ajtóban áll, a himlőhelyekről ismerem meg. Sötét mandulahéj. Gurgulázó hangot hallat, a kutya maga alá csapja a farkát.

Kezet fogunk, mondom a nevem, bólint, mutatja, jöjjek be.

Bent egy lány, neki is bemutatkozom, Csipkésnek hívják, az önkormányzattól van, épp egy ételhordót szed szét.

Zakariás üveget vesz elő, tölt két pohárba, koccintunk.

Mióta lakik itt, kérdem, de csak fújja a füstöt.

Hirtelen bevillan, hogy ez az egész a Pikó-tanyára hasonlít: az öreg, a lány, a kutya. Tinka, a sebhelyes karjával, amibe bele kellett csípnem. A ráéhezés.

Erre jártam, hallottam, hogy itt lakik, benéztem.

Jól tettem, mondja.

Néhány mondatban elmesélem, mi történt velem azóta.

Szóval író lettél.

Õ is elmondja, hol dolgozott, merre, de most már itthon van, nyugdíjas. Csönd. A lány megterít, kardigánt vesz.

Hallgatunk. Nincs értelme maradni. Felállok, kézfogás, egyenesen a szemembe néz.

Együtt ettük a kopaszkenyeret, ez egy mondat. Esténként, ülve a stokin, egy Tinten Pennel a naplóját írta. A fültövénél van egy himlőhely, közben azt simogatta. Sötét haj, dudoros homlok. Ha elmosolyodik, az arcából előbújnak egy kisfiú vonásai.

Egyszer sétáltunk Battonyán, vasárnap volt, munkaszünet, gyerekek rohantak ki a bokorból, és valamit himbált az egyik ág. Egy macska volt, a teste hihetetlenül megnyúlt, már nem tekergett, nem rángatózott, csak nézett üveges szemmel. Zakariás leakasztotta, letette a földre. Ott hagytuk, aztán valami zajt hallottunk: felugrott, és elszaladt.

Mutathattam volna neki a régi sebhelyet a kezemen, napokig könyörögtem neki, hogy törje el.

Csipkéssel indultunk vissza a központba. Esni kezdett, az ablaktörlő csapkodta a vizet. Elmondtam neki, ki vagyok, honnan ismerem Zakariást, és hogy tulajdonképp miért jöttem.

A temető bejáratnál kovácsoltvas felirat: „Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra." Addigra elállt, kerülgettem a felhődarabkákat a tócsákban. A nedves útra csigák másztak, sárga körmök. Eltévedtem, nem találtam a nagyszüleim sírját.

Egy frissen ásott gödör, a földkupacba ásót döftek.

Feladtam, visszamentem a szállodába.

Néhány hét múlva csomagot kaptam, nem volt rajta feladó. Gyûrött, barna papír, zsinórral kötötték össze, benne Zakariás régi noteszei, naplói. Higgadt, pontos mondatok. „A vikingek sosem vakaróztak." Az egyik oldalon csak ez: „Csonti, a komolytalanság számûzöttje".

Tavasszal átrajzolódtak az erővonalak, Bernát Faterral kezdett barátkozni, azt tervezték, rockegyüttest alakítanak, aztán Lokátorral hármasban újságot akartak szerkeszteni. Nem engedték persze. Zakariás Mótrikkal sakkozott a „szervezett szabadidőben". Hogy elszigetelődött vagy elmagányosodott volna, a jegyzetekből nem derül ki. Nem panaszkodik, úgy képzelem, továbbra is végrehajtja, amit kell, mint a gép, közönnyel, lassan, precízen. Mindenki a leszerelést várja. Számolják a napokat, vágják a papírból készült táposcentit. Most már fél lábon is kibírják. És akkor egyszer csak minden összeomlik.

Megnézi a városi moziban a Száll a kakukk fészkére címû filmet Akkor már járt neki is a kéthetenkénti kimenő, nem kellett kérni. Szabadságra, eltávra továbbra se jelentkezett, idén nem volt még otthon. A film végén mintha az ő agyát lékelnék. A városban kószál, a hídról lógatja a lábát a patak fölé.

Nem rendelnek el körözést, Bernátot küldik ki, hogy keresse meg. Kap három napot, hogy kerítse elő akárhonnan. Nem akarnak botrányt, idén ez lenne a harmadik dezertálás az ezredben. Pesten, a lakóhelyén nincs, Bernát végigjárja a kórházakat, végül a nagynénjénél találja meg egy dunántúli faluban. Beteg voltam, mondja Zakariás, és elővesz egy gyûrött papírt. Mindketten tudják, hogy semmit nem ér. Nem értesítette az alakulatot, ezért hadra vághatják.

Zakariás az állomáson, a váróteremben ülve elképzeli, hogy letartóztatják, átadják az ügyészségnek. Elönti a félelem, egy hang azt súgja, menekülj. Feláll, szó nélkül otthagyja Bernátot, átugrik a kerítésen, rohan, keresztül a lucernáson, majd egy dûlőúton a távoli erdőig. Könnyûnek érzi magát, mintha a levegőben úszna. Csuromvíz, a nedves zokni összegyûrődik a bakancsában. Levágódik, a földre szorítja az arcát. Aztán rohan tovább. A falvakat kikerüli, az erdőkön, mezőkön menekül. Este lerogy egy szénaboglya tövébe. Bámulja a hunyorgó csillagokat. Egyszerre felfogja, mekkora bajban van, továbbindul. Minden neszre hasra veti magát, a szíve zakatol. Egy elhagyott kunyhóba húzódik. Nappal alszik, éjjel vándorol. Leül a földre, fejét a tenyerébe ejti. Arra gondol, hogy reggel bemegy a faluba, megkeresi a körzeti megbízottat. Szökevény vagyok, tartóztasson le. Bilincset raknak a kezére. A kattanásra megint erőt vesz rajta a rémület.

A vasút a legjobb tájékozódás, megy a káposztaföldön, mindig a vágányok mellett. Két napja nem szólt senkihez. A szalmakazalnál kibukkan két alak, levágódik, puszta kézzel lövészgödröt kapar maga alá, ott kuporog órákig. Mikor szürkül, újra elindul. Csökkenti a tempót, érzi, hogy közel a határ. Még egy kis erőfeszítés, néhány lépés. Valamibe megbotlik. Drót vagy spárga csapja meg a bokáját, a magasban szétnyílik egy színes rakéta. Hangos pukkanás, koromsötét, csend. Ismeri, ez a „riadó, tisztet kérek!" jelzés. Vissz az erdőbe, megáll, leguggol. Elered az eső. Halk zizegés, remegnek a fák levelei, kövér cseppek hullnak a nyakába. Ágreccsenés, nem mer mozdulni, a fejét lassan elfordítja, a gallér a bőréhez surlódik. Szívja magába a hangokat, a zörgés jobbról közeledik. Lassan feláll. Egy ág akkorát reccsen, hogy szinte belesüketül. Jobban már nem tud a kéreghez tapadni.

Előrelöki magát, próbál repülni a levegőben. Aztán arra emlékszik, hogy fekszik a földön széttárt lábbal és karral. Az egyik árnyék ráfogja a géppisztolyt, a másik letérdel, és hangosan káromkodva megbilincseli a kezét.

Friss ing van rajta, értesítették az anyját, ő hozott be neki fehérnemût, tisztálkodóeszközöket. Bevezetik egy irodába, a kihallgató tiszt szûken bólint, végigpásztázza a keze ügyébe készített papírokat, ismét fölnéz rá, épp csak tudomásul veszi. Zakariás oldalról látja a megvájt, csontos arcot. Nyilván nem ő érdekli, csak az, amiért idehozták, az ügye. Keres a fiókban valamit, megint ránéz, ráakasztja a tekintetét, mint egy súlyt.

Két héttel a leszerelés előtt, ennek mi értelme volt?

A tárgyalásra bilincsben, pórázon vezetik be. Az ajtónál az egyik őr a homlokához emeli a mutatóujját, bum-bum. A kopott fapadokon suttogva beszélgető emberek hirtelen elhallgatnak. Köztük van az anyja, a táskájából szétszivárog a teremben a frissen sült hús illata. A bírót úgy hívják, Halálbíró, nemrég halt meg az egyik gyereke.

Középre állítják vigyázzban, sarkak összezárva. A védelem formális, súlyosbító körülmény, hogy megtámadta a határőröket, erre nem emlékszik, de nem szólalhat meg. Kivonulnak a teremből, várják az ítéletet. A másik őr meggyújt neki egy cigarettát.

Huszonnégy hónap, leghamarabb tizenöt múlva szabadulhat, utána le kell töltenie a kétéves katonaidőt.

A bíró indokol, ő meg hallja, hogy az anyja sírni kezd.

Levágják a haját kopaszra. Négykor ébresztő, a kis magánzárkában hatan vannak összezsúfolva, a villany állandóan ég, és csak háton fekve szabad aludni, kezekkel a takarón. A plafon alatti pici ablakon egy himbálózó faágat látni és a csupasz eget. Az egyik elítéltet úgy hívják, Veszett, ő a zárkafőnök. Megeszi a többiek kajáját, egyszerûen elveszi tőlük. Azt mondja, nem mer aludni, mert fél, hogy fölkel, és megöl valakit. A másik egy ősz hajú, vékony férfi, a Stiliszta. Szektatag. A hét napjait visszafelé számolja, éjfélkor eszik, napjában egyszer. Vasárnap nem mozdul, az egész vasárnapot tetszhalott állapotban tölti. Nincs személyi igazolványa, nem hajlandó bevonulni, dolgozni, szavazni. Se pénzt, se fegyvert nem vesz a kezébe. Jelenleg a szekta összes tagja börtönben ül. Amelyiket elengednék, nem írja alá a szabaduló iratot, mert azon is rajta van „a fenevad bélyege".

Vasárnap beszélő, középen asztalsor, rajta mûanyagtálcák. Vendégek, rabok, őrök, félelmetes morajlás, erős szagok. Nem film, nem színészek, élőben megy. Odajön az őr, vegyék le az asztalról a kólát. Zakariás tollat, füzetet kér az anyjától. Köszönjük a látogatást, a rokonok, szeretők elmennek, ők a fal mellett várják a motozást, és közben tilos a beszéd.

Zakariás apját negyvennégy telén a brjanszki erdőben fogták el. Halálra ítélték, azt hitték, partizánvadász. Kiderült, hogy munkaszolgálatos, negyvennyolcban ért haza Magyarországra. Igazolták, kapott pár forint végkielégítést. Elhelyezkedett, családot alapított.

Zakariás kilencéves volt, mikor egyszer együtt mentek le a pincébe tüzelőért. Az apja hasogatta a fát, ő berakta egy vászonzsákba. Kérdezgette, mi volt a háborúban. Az apja csak köhög, nem válaszol, a feladatra összpontosít. Abban az évben hal meg Budakeszin, a tüdőkórházban.

Zakariásnak a laktanyában volt egy visszatérő álma: áll egy pincében, szól a zene, bejön valaki, és lassan rámutat. A börtönben az álom új részletekkel bővült. Többen vannak bent, szalmán ülnek a földön, viszket a bőrük, napok óta nem vették le a csizmát. Kint megszólal valami diadalmas zene, talán Beethoven, erre mindenki felugrik. Szorosan a fal mellett állnak. Nincs beszéd, senki sem mozdul. Nyikorogva nyílik az ajtó, bejön az őr. Körbenéz, mintha elmosolyodna, vár egy kicsit, majd elindul körben a mutatóujja. Zakariáshoz ér, Zakariás mondja a nevét, az ujj mintha bizonytalan lenne, aztán mégis továbbsiklik. Egy ballonkabátos férfinál az ujj begörbül, int, hogy lépjen ki, a ballonkabátos összeesik, és valamit kiabál. Az őr piszkos kezével fölfeszíti a száját, egy szöggel átszúrja a nyelvét, hogy ne tudjon beszélni, és kivonszolja. A zene megint felerősödik, az őr kiválaszt egy másik foglyot, a fogoly térdre veti magát, átkarolja az őr térdét, felnéz rá, és azt mondja, ártatlan. Az őr a vállánál fogva fölemeli a levegőbe, benyúl a szájába, kihúzza a nyelvét, és az előbbi fogoly vérével bemocskolt szöggel átszúrja. Zakariás tudja, hogy vele is ez fog történni. Nincs kivétel. Kérdés, hogy lesz-e ereje, hogy ne kiabáljon, hogy magától kimenjen. Nem fog-e összecsuklani, az életéért könyörögni. Valaki a lábába rúg, és az ajtó felé int. Üres aggyal néz a vakító villanykörtébe. Megint a zene, most egyszerre két embert visznek ki, de csak az egyiknek kell biztosítani a nyelvét a szöggel. Bedobnak egy bála szalmát, aztán hat embert visznek ki, sorban, egymás után, a zárka ajtaját be sem csukják. Hatszor kell a nevüket hangosan kiáltani, és várni, hogy az ujj továbbmegy-e vagy int, hogy indulás. Az ajtó előtti tócsát föl sem takarítják. Már csak ketten maradnak. Bejön az őr, nézi őket, élvezi a rémületüket. Az ujja ide-oda jár, aztán a Zakariás mellett állónak int, hogy kifelé. Segítség kell neki, a kapcsos szög csattan a nyelvén. Ahogy húzzák kifelé, a lába magával viszi a szalmát az ajtóig, az őr visszarúgja. Egyedül marad. Felhangzik, elhalkul a zene, nyílik az ajtó. Az őr int, hogy jöjjön. Imbolyogva elindul az ajtó felé. A küszöb káprázik a szeme előtt, átlépi, az őr meglöki, mutatja, hogy merre menjen. Egy fallal találja szemben magát, a fegyőr int, hogy jobbra. A zene egyre hangosabb, egy vasajtó mögül hallatszik. Fény csap az arcába, a hang szinte átszakítja a dobhártyáját, és akkor felébred.

Másfél év múlva szabadul, egy hónappal később kell bevonulnia egy vidéki laktanyába, hogy letöltse a maradék idejét. Nézegeti, rakosgatja otthon a holmiját, reggel a konyhában ül, előtte egy üveg bor és csikkekkel teli hamutartó. Nem szeret elmenni otthonról, csak éjjel. Fél, hogy elüti az autó, nem tud a dolgokra odafigyelni. Nem tudja, mennyit egyen, évek óta csak adagot kapott. Meglepődik a telefoncsörgésre, nem meri fölvenni. Azt írja, a börtönben nem fájt a gyomra, nem kellett idegeskedni, ott bent volt a szabadság. Örül, mikor négy héttel később újra bevonul. Vidéki erdészetekben dolgoznak, lefûrészelt tuskókat robbantanak ki a földből. A gazdaság utat akar építeni, katonákkal szedetik ki a rönköket. Ki kell számolni, hány négyzetcenti, annyi gramm trotil kell hozzá. Visszatöltik a gödröt, meggyújtják a zsinórt, és elbújnak az árokban.

Születésnapom van, várom Kamillát. Ha nem szerelnek le, talán nem itt, hanem a fegyverszobában ülnék, ölemben a „mennyasszonyommal". Mintha emlékeznék rá, hogy megtörtént. Szeretem ezt az időt, ebéd előtt félóra nyugi a stokin. Egyedül vagyok, ugyanitt ült az a négyéves gyerek, kantáros nadrágjából kicsúszott az inge. Nincs apa, anya, átmentek a szomszédba, lementek vásárolni. A huzat megmozdítja az újság felső lapját. Négy év, mennyi elfelejtett óra és nap.

Kidörzsölsz valamit a szemedből, de mintha még mindig ott lenne. Sétálsz a városban, bajtársakat látsz, Bernátot, Mótrikot, Rabot, Zakariást. Minden tiszt a Körúton a parancsnokod. Aztán ez is elmúlik. Egyre ritkábban gondolsz rá, egyre rövidebb ideig. Rüszü voltál, kopár gyiku. Eltelt egy év, új gyûrût kaptál, mint a fák.

Zakariás egyszer meglesett, mikor éjjel kiszöktél a Bolond Toronyba. A huzat emelgette a vastag toll- és piheréteget a lábatok alatt. Januárban eltörte a kezed, önfeláldozó, krisztusi szeretetből. Hogy ki is lenne ő, milyen ember. A barátom, próbálgatom a szót. Csak néhány hónapig ismertük egymást. Kíváncsivá tette a léhaságom, engem meg az ő fegyelmezettsége. Egyszer, úgy október közepe táján, olyan türelmes eréllyel győzködött, hogy beadtam a derekam, én se kértem eltávot. Két hétig bírtam. Vigyáznom kellett, nehogy túl mélyre süllyedjek az önmegvetésben. A szavakat, az iróniát hívtam segítségül. Õ ezt is érvényes módszernek tartotta. Irigyelt is talán, hogy ő viszont nem tehet mást, humortalanul, bután, csökönyösen az egészet kell nem-létezőnek tekintenie.

Leszereltem, nem tudom, utána mi történt vele. Nem hagyta, hogy kibillentsék, aztán az idő valahogy mégis felmorzsolta. Fogalmam sincs. Lehet, hogy ha ott lettem volna, akkor se tudnám. Volt egy nézése, ahogy elmosolyodik, meggyûrődnek a himlőhelyek, kivillan alul a foga, az arcában ott egy kisfiú.

Nincsenek bûnösök, amiben az a jó, hogy nem kell senkinek megbocsátani.

Fel tudom idézni az öröm színét és illatát: állok a buszon, mellettem egy nő teveszőr kabátban, parfüm, talán zölddinnye, a motor duruzsol, a presszók tömve, árut pakolnak egy üzlet előtt, a taxik lassan poroszkálva utast keresnek, és holnap karácsony.

Ülök az asztalnál, húszéves vagyok. A kistársaim, akik bent maradtak, két hét múlva szerelnek. Tizenkilenc éves öregkatonák. Csörömpölnek a kulacsok, a csajkák a zsákban, ahogy a raktáros húzza végig a folyosón, a szekrények üresen tátongnak. Civilbe öltözve álldogálnak az étteremben, nézegetik egymást, Fater fémszálas nyakkendője, Lokátor vé-mintás kötött pulcsija. Mintha nem is ők lennének a kihízott ruhákban. Idegenek. Ezért is kell az alkohol, már délre berúgnak. Megkapják a személyi igazolványt, összeölelkeznek, remeg a válluk, elfordítják a fejüket. Címet, telefonszámot cserélnek, kitódulnak az utcára, a kapus tréfásan kérdi, gombkészlet, nyakkendő, ruha, cipő, minden rendben? A vonat ablakán kilógatják a leszerelő zászlót, fehér lepedő aláírásokkal, obszcén rajzokkal, versekkel. Kurjongatnak, a Gábor Áron rézágyúját éneklik, sörösüveggel célba dobnak a sürgönypóznákra. Fogadkoznak, hogy visszamennek, megvárják Homály hadnagyot vagy Gyilok papát, és adnak a pofájukra. Persze soha senki nem megy vissza. A centi maradékát napokkal később a zsebükben találják meg, nekiadják egy kisfiúnak a házban: Szólj, ha látod a hosszabbik végét.

Ülök az asztalnál, húsz év, várom a kedvesemet. Az ablak alatt bakaszivarfa, fényesen himbálózó, zöld zárójelek. Õsztől főiskolás leszek vagy karosszérialakatos.

Szerettem a tejgumis csúzlimat, a nádból készült nyilat, a mûanyagkardot. Ólomkatonákat gyûjtöttem, voltak tankjaim, repülőim. Lejátszottam az első és a második világháborút a konyhaasztalon. Egyszer óra alatt átlőttem a szemközti irodaházba, eltaláltam U szöggel a titkárnőt. Van egy fényképünk: hatéves vagyok, fejemen sisak, kezemben pisztoly, a fák felé célzok, fél szemem lehunyva. Híres csaták címmel előadássorozatot tartok történelemórán, ismerem az egyenruhákat, római légionárius, magyar huszár, Wehrmacht-tiszt. Céllövés a vidámparkban légpuskával, eltalálni a pálcikát. Biztos, jó katona leszek.

Pici bogár mászik a terítőn, tökéletesen lefoglalja saját létezése. Megáll, elhallgatnak kint a madarak, a csecsemők sem gőgicsélnek az udvaron, lefékez a 15-ös busz. Kegyelmi pillanat, egész vagyok, hiánytalan, telt. Még minden előttem van, feldobog a szívem, tudatosan kell megfékezni.

Kimegyek a spájzba, öntök apa borából. Apa egyszer le akart minket fotózni, kereste a megfelelő szöget, és eltûnt a fák közt. Szódát spriccelek a borra. Autoszifon. Kimondom: autoszifon. A polcokon fehér dobozok, apró, aranyszínû betûkkel: cukor, paprika, kömény, sáfrány. A szomszédban megszólal a Black Sabbath Elektromos temetése. Kisfröccs. Liszt. Só. Szusszanva elindul a busz, megszólalnak a madarak, a gyerekek sikítoznak az udvaron. Várom a szerelmemet. Valahol bevágnak egy ajtót, dobogás a lépcsőházban, rohanás lefelé. Vagy fölfelé. Kiabálnak.

A borosüveg címkéjén kacskaringós betûk: Szürkebarát.

Készen állok. Minden megvan. Bármi lehet.

Számhoz emeltem a poharat.