Árvaiék meglepődtek. Azt gondolták, könnyû lesz majd elmenni Toledóból, búcsút venni tőle. Vagy legalábbis nem olyan, mint volt annak idején istenhozzádot mondani Magyarországnak. Tévedtek. Olyan volt, majdnem olyan. Nehéz. A gyerekeket hidegen hagyta, de a két felnőttnek elszorult a szíve, mikor elérkezett az utolsó nap, utolsó óra, kijöttek a Genesse 2045-ből, és elindultak Birminghamből, ahol kilenc hosszú esztendőn át éltek, dolgoztak, spóroltak, reméltek.

Időre megszabadultak mindentől, amit nem vihettek magukkal. Még a Szajláról hozott dunnától is, mert közben nagyon elvékonyodott, megtört benne a toll. A nappalibeli nagy kályhán nem adtak túl, mert március eleje, tél lévén még az utolsó pillanatig fûteni kellett. Nem képviselt nagy értéket, de azzal a kevéssel is, amennyire a háztulajdonos taksálta, kevesebb lakbért kellett utoljára fizetniük. Előző este elköszöntek mindenkitől, barátféléktől, szomszédoktól, ismerősöktől. A szemközti Strickéktől még nem. Õket az utolsó napra hagyták, amikor visszaszolgáltatják nekik a kölcsönmatracokat, amelyeken utoljára aludtak, és a pokrócokat, amelyekkel takaróztak.

Korán keltek, pedig csak este indult a vonatuk. István a kapuig ellapátolta az éjjel esett friss havat. Megmelegítették a kályhán az előre elkészített tejeskávét, és megreggeliztek. Aztán becsomagolták a maradék holmijukat is, és várták, hogy múljon az idő. István dél körül elugrott Murányiékhoz megnézni, hogyan állnak, elkészültek-e mindennel. Nem biciklivel ment, nem akarta, hogy havas legyen a kereke, mikor teherpoggyászként feladják, mert azt is vinni szándékozták.

Még világos volt, amikor megérkezett Mr. Benedect a kocsijával. Õt, a Consaul Street-i farmert fogadták fel, hogy az állomásra fuvarozza őket és Murányiékat. Mindent felpakoltak a kocsiderékba. István utolsónak a biciklit adta fel a kocsisnak. Átvitték Strickéknek a kölcsönholmikat, és tőlük is elköszöntek. Bezárták a lakás bejárati ajtaját, és Sütőékhez leadták a kulcsot. Mielőtt kimentek volna a kapun, egy utolsó pillantást vetettek az udvarra, a kertre. Aztán a gyerekek után felszálltak, és némán nézték, mint marad el a ház, miután elindult a kocsi. Nem beszéltek a Whittemore-ig, ahol felvették Murányiékat. Velük is csak közömbös szavakat váltottak, mialatt azok felpakolták a poggyászukat, és maguk is felkapaszkodtak. Majd ismét hallgatásba burkolóztak.

Besötétedett, mire az állomásra értek. Megváltották a jegyeket, és az elemózsiás kosár meg az egyik ruhás vászontáska kivételével feladták a poggyászukat. A vasúti kocsiban már égtek a lámpák, mikor elhelyezkedtek az üléseken. Imruska, Bözsike és Jancsika nem tudott megállapodni, hogy hármójuk közül ki legyen az a kettő, aki az ablak mellé ül. A vitát végül Imruska döntötte el azzal, hogy nagyvonalúan lemondott ebbéli igényéről. Ilont nem érdekelte az ablak. Még mindig szopott, és alighogy beszálltak, cici felkiáltással emlőt követelt. Anna idegenek jelenlétére való tekintettel úgy adta oda neki, hogy a blúza alá dugatta vele a fejét. Mikor a vonat kigördült az állomásról, István kiment az előtérbe, és onnan nézte egy darabig a nyugati városrész elmaradó fényeit.

Még el sem hagyták Ohiót, mikor Anna kihirdette, hogy vacsora, és házi készítésû szendvicseket vett elő, mert észrevette, hogy Jancsika erősen pislog, és nem akarta, hogy evés nélkül aludjon el. Mindnyájan ettek, és alighogy végeztek, a három kisebbik gyerek ültében elaludt, Bözsike arccal az ülésközi asztalkára bukva, Jancsi Imruskának dőlve, Ilon az anyja ölében. Imruska tartotta magát. Egy könyvet olvasott, Tom Sawyer kalandjait Mark Twaintől, eredetiben. Időről időre letette, és kiszaladt az előtérbe, hogy kinézzen az ottani ablakon. Egy jó óra múlva azonban őt is elnyomta az álom, és a könyvet úgy kellett kivenni a kezéből. Úgyhogy mielőtt az Ohio–Indiana-határra értek volna, már csak a két szülő volt ébren.

István Imruska mellett ült, az osztatlan ülés külső végén, arccal a menetiránynak. Anna vele szemközt Bözsikével, Ilon helyét szabadon hagyva, aki most a lábát nyújtotta oda. Anna nem mozdult, csak a szemét hunyta le olykor. István néha felállt, az asztalka fölött az ablakhoz hajolt, és két tenyerével szemellenzőt formálva kitekintett rajta. Holdtalan, csillagtalan éjszaka volt, de világított a hó. Mindig ugyanazt az egyhangú, sík tájat látta szántóföldekkel, fákkal, facsoportokkal, utakkal, farmokkal. Mikor egy-egy állomáson megállt a vonat, vagy úgy robogott át rajta, hogy el tudta olvasni a helység nevét, elővette a térképét, megnézte, és tudatta Annával, hol járnak. Ha Anna szeme ilyenkor csukva volt, kinyitotta és bólintott. De nem mindig, mert egy idő után el-elbóbiskolt, és nem hallotta Istvánt. Így például mikor Indianában South Bendbe értek, és az közölte vele, hogy South Bend, egyáltalán nem reagált, pedig akkor akár még mondhatott is volna valamit, hiszen az volt az a város, ahol Gyurcsikék először voltak. István maga is küzdött az álmossággal, és lehet, hogy elalszik, ha Garry előtt nem megy ki az előtérbe, hogy onnan nézze meg a Michigan-tavat, amelynek egészen addig nyúlik le a déli vége. De kiment. A Michigant ugyan nem látta, mert nem közvetlenül a partján vitt el a vasút, de ennek köszönhetően ébren volt, mikor átmentek Illinois államba, és így jóval azelőtt, hogy a kalauz bejelentette volna, szólhatott Annának, és riasztotta a szintén elszunnyadt Murányi családot is, hogy közelednek Chicagóhoz.

Még így is gyorsan értek be a városba. Alig tûntek fel az első családi házak fényei, máris a vágóhidaknál, aztán pedig a belvárosban, a Dearborn állomáson voltak, ahol át kellett szállniuk. Tizenegy múlt, mikor lekászálódtak a kocsiból. Fedél, nagy csarnok borult föléjük, mégis hidegebb volt, mint Toledóban, mert a vége felől befújt a szél, és látták, hogy hordja a havat, bár nem havazott. Ilon nem ébredt fel, Jancsika sírt, mikor felköltötték. A poggyászuk már kirakva várta őket a poggyászkocsi mellett a peronon. Tanakodtak, ki mit vigyen, mit tegyenek fel a biciklire, amelyet István tolt volna, amikor megjelent egy idősebb néger hordár, és mindent felpakolt a targoncájára, beleértve a biciklit is. Megkérdezte, hova vigye. Mielőtt még Anna tiltakozhatott volna, István már meg is nevezte útjuk következő célját abban a hiszemben, hogy ezért biztosan nem kell fizetni, ez benne van a jegy árában. Murányiék más nézeten voltak, ők inkább maguk cipelték a kofferjeiket. Követték a hordárt egy másik peronra.

A vágányon már bent állt a vonatuk, a Santa Fe Vasúti Társaság Chicago–Los Angeles-viszonylatban közlekedő szerelvénye, a California Express. A peronzárnál megmutatták a jegyeiket, és megmondták nekik, melyik kocsiba szálljanak. Megálltak a poggyászkocsi mellett. Annának igaza volt. Amikor a hordár mindent lerakott a földre, nyújtotta a markát. István bosszúsan elkotort a tárcájából egy nickelt, és belenyomta. Az látván, hogy csak öt centet kapott, se szó, se beszéd, földhöz vágta a pénzdarabot, sarkon fordult, és otthagyta őket. Imruska ugrott, hogy megkeresse a fémpénzt, de az bepattanhatott a vonat alá, mert sehol sem találta.

István úgy állt ott, mint akit leforráztak. Paprikavörös lett. A többiekre nézett, majd a hordár után eredt volna, hogy felelősségre vonja ezért az arcátlanságért, de Anna visszahúzta:

– Hagyja kend!

– De elhajította a pénzem!

– Mert kevesellte a bokszosa – jegyezte meg Murányi Gábor, aki a családjával együtt tanúja volt a jelenetnek, és nagyon nem szenvedhette a feketéket.

– Pedig nem kevés az, öt cent – mondta István. – Meg különben is honnan a fészkes fenéből tudnám, mennyit kell adni az ilyennek? Nem fogadtam én még soha hordárt.

– Annyit kell adni, hogy semennyit se kellett volna adni, ha nem hagyja, hogy hozza a holminkat – szögezte le Anna. – Én sejtettem, hogy nem ingyen van.

A California Express egyterû kocsija, amelybe irányították őket, kellemes csalódást okozott. Várakozásukkal ellentétben mégis hálókocsi volt. Nem luxuskivitelû Pullman-hálószobaegyüttes nappalival, meg miegymással, hanem annak csupán egy kispénzûeknek szánt, szerény változata. A köztük lévő asztalkát összecsukva az üléspárokat ággyá lehetett átalakítani, az ablakok fölött pedig lenyitni egy másikat, és az egészet elfüggönyözni. A kocsi egyik végében volt egy közös mosdóhelyiség és egy apró konyha, ahol ételt lehetett melegíteni, tejet forralni, kávét vagy teát főzni.

Istvánék meg sem várták, hogy elinduljon a vonat, megágyaztak, levetkőztek és lefeküdtek. Nem nézelődtek kifelé az ablakon, nem csodálták meg a közeli felhőkarcolókat, miután a csarnokból kihúzott a szerelvény. A gyerekek meg sem mosakodtak, már nem lehetett őket rávenni. Ilon kivételével, aki lent a szülőknél nyert elhelyezést, a felső ágyat kapták. Magukra húzták a takarót, és már aludtak is. Még a szokatlan hely, a magasan lévő ágy, a hozzá felvivő létra sem izgatta fel őket. Éjfél felé járt az idő, mindenki fáradt volt, Anna is, István is. Ráadásul a kocsiban erősen fûtöttek, ami külön elbágyasztotta őket.

István adta meg magát utoljára az álomnak. Mielőtt még eltûnt volna a függöny mögött, elővette az óráját, térképét, és megbecsülte, körülbelül mikorra érhetnek a Mississippihez. Úgy számolta, hogy akkor még bőven éjszaka lesz, de ott ébren akart lenni, azt látni akarta, azt a híres, nagy folyót, még sötétben is. Rendelkezett azzal a különleges képességgel, hogy ha akart, fel tudott ébredni magától. Nem kellett hozzá ébresztőóra, bár azt most különben sem állíthatta volna be, mert valamelyik koffer mélyén lapult a poggyászkocsiban. És fel is ébredt. De valamiért nem akkor, amikor kellett volna, hanem előbb, még Galesburgnél, ahonnan még odébb volt a folyó. Látta, hogy Galesburg, látta kiírva az állomásra, mikor kinézett. A Mississippin pedig úgy mentek át Iowa államba, onnan pedig annak egy kis csücskén Missouriba, hogy aludt. Bár utólag úgy rémlett neki, mintha egyszer valami nagy zajt hallott volna, mintha az a Mississippi lett volna, a Mississippi hídja, mintha az dübörgött volna, mikor áthaladt rajta a vonat.

Utána megint felébredt, de csak jóval később, mikor már mélyen bent jártak Missouri államban. Anna és Ilon fölött áthajolva kinézett az ablakon. Hajnalodott. A táj itt is alföld volt, bár itt-ott már voltak hullámai, kiemelkedései. Már nem fedte összefüggő hótakaró a földeket, és megszaporodtak a tavak, kisebb vízfolyások. Leszállt az ágyról. Erre Anna is felérzett, és szintén előbújt. Kisvártatva újból szétnyílt a függöny, és Imruska is lemászott fentről.

– Inkább aludnál még – mondta neki az anyja.

Nem válaszolt.

Viszont mikor megtudta, hogy már régen átkeltek a Mississippin, egyből megjött a hangja. Kifakadt, hogy nem szóltak neki, nem ébresztették fel. Pedig ő azt feltétlenül látni akarta, mert az benne van a Tom Sawyerben is, amelyet most olvas. Az apja javasolta neki, hogy nézze meg helyette a Missourit, mert a térkép szerint nemsokára Kansas City következik, amelynek egy része Missouri államban van, és az ott folyik el.

És valóban, mire rendesen megvirradt, kétszer is meglátták a folyót. Kansas City előtt és magában Kansas Cityben, mikor átmentek fölötte. Ám Imruskát ez nem vigasztalta. Továbbra is duzzogott. Neki a Mississippi kellett volna, és mint mondta, a Missouri nem a Mississippi.

Kansas Cityben sokáig állt a vonat. Szenet, vizet vett fel, és utasok is szálltak le meg fel. Nagy volt kint a jövés-menés, lárma, de a többi gyerek csak arra ébredt fel, hogy újraindulván megrándult a szerelvény. Bözsike és Jancsika nem jött le mindjárt, egy darabig még fent hancúroztak az ágyon. Az államhatár után, már odaát Kansasben István visszaalakította ülésekké a lenti ágyat, helyére hajtotta az asztalkát, felzárta a fenti fekhelyet, és megreggeliztek. Még Toledóból való tejeskávét ittak, és szûz kenyeret ettek hozzá. Utána Anna kötött, Bözsike és Jancsika felfedező körútra indult a kocsiban, Ilon áttipegett Murányiékhoz és vissza, István pedig Imruskával kiment az előtérbe nézelődni.

Újabb, kisebb folyó következett, a Kansas. Most annak a partján mentek egy darabig. Ami eléjük tárult, az részint még olyan volt, mint Missouri állam, részint meg már nem. Megint hó borított mindent, és itt-ott dobok tünedeztek fel, sőt Topekát elhagyva már hegyek, hegyszerûségek is sejlettek a távolban. A legelő, marha, karám, szélkerekes itatókút is több lett.

Közben más utasok is kijöttek az előtérbe. Köztük egy Istvánnal egykorúnak látszó férfi, aki Kansas Cityben szállt fel a családjával. Mikor hármasban maradtak, köszönésképpen biccentett Istvánnak. Õ visszabiccentett neki, és közelebb engedte az ablakhoz. Mikor elunván a nézelődést Imruska is otthagyta őket, az idegen beszélgetést kezdeményezett:

– Jól haladunk

– Jól – felelte István.

– Így egykettőre odaérünk – folytatta az.

– Attól függ, hova megy az ember – jegyezte meg István.

– Az igaz – hagyta helyben az utastárs. – Mink Kaliforniába. Hát maguk?

– Mink is.

Aztán kölcsönösen elmondták egymásnak, ki hova és miért. Kiderült, hogy az az ember is munkát vállalni megy és szintén olajbányászként. Csak nem Santa Paulába, hanem messzebbre, északabbra, a San Joaquin-völgybe, Tulare környékére, a coalingai olajmezőre, ahol egy brit cég, a California Oilfields fogja alkalmazni. Különben ír volt, és Ted Calawaynek hívták. Eddig egy csatornázási vállalatnál dolgozott az iowai Des Moines-ban, de elbocsátották. Remélte, hogy a kaliforniai klíma a vizes árkokban szerzett reumájából is kigyógyítja majd. István is bemutatkozott, megmondta, milyen nemzetiségû, honnan jönnek, és mit dolgozott azelőtt.

Mikor István visszatért a családjához, Jancsika helye az ablak mellett üres volt, mert az még az üléssorok közti közlekedőn játszott Bözsikével. Oda ült, és onnan bámult kifelé. Kint sütött a nap, felhőtlen volt az ég, áttetszően tiszta a levegő, szinte szikrázott minden. Hutchinsonnál újabb folyót kereszteztek. Az Arkansas volt az, amely Colorado államban ered. Aztán Kinsley-nél megint folyót értek, ismét az Arkansast. Megint elővette a térképét, amely mutatta, hogy a folyó ott, annál a városnál kanyarodik nagy ívben északnak, fent Big Bendnél pedig visszafordul délkelet, Hutchinson felé.

Dodge Citybe értek. Itt megint tovább állt a vonat. Mindnyájan kiszálltak, levegőzni, mozogni és tejet venni, mert elfogyott a tejeskávéjuk. A mozgóárustól mindenfélét lehetett kapni, csak tejet nem. Viszont alaposan megijedtek, mert Murányi Gábor majdnem lemaradt a vonatról. Az állomás külső részén, az állomásépülettől jó messze tehervagonsor állt, és ott marhákat rakodtak be. Panaszos bőgés, patadobogás, ostorpattogás és szüntelen kiabálás hallatszott abból az irányból, de látni is lehetett az állatok hullámzó, tarka tömegét valami karámkorlát mögött. Gábor azt mondta, hogy ő már csak oda megy, és megnézi közelről, milyen az a híres kansasi marha. És oda is ment. Közben a két család tagjai az állomás előtti térre is kikíváncsiskodtak, de nemsokára visszajöttek, mert fütyült a mozdony, és gyorsan beszálltak. Azt hitték, Gábor már a kocsiban van. De nem volt. Úgy belemerült az állatok szemlélésébe, olyan szép kövéreknek találta őket, hogy megfeledkezett magáról, és csak akkor kapott észbe, amikor meghallotta a füttyöt. Futott rögvest, de nagy volt a táv, és mire visszaért, a szerelvény már elindult. Az ablakból kétségbeesetten integettek neki, hogy gyorsabban. Emma már a haját tépte, és rimánkodott Istvánnak, hogy húzza meg a vészféket, amikor a férje üggyel-bajjal mégis utolérte a vonatot, és felkapaszkodott az utolsó kocsira.

Dodge City után az Arkansas völgyében folytatták útjukat. A folyó két partján még téli álmát aludta a természet, de ott legalább volt tavalyi nád, sás, helyenként még egy-egy tar nyárfa is, máshol azonban mindenfelé, ameddig csak a szem ellátott, csupán dudva, gaz állt ki a hóból. Teljességgel eltûntek a mûvelt földek, a kezelt legelők, megfogyatkoztak a farmok, karámok, itatókutak, utak, és minden jel arra vallott, hogy másfajta tájra, a nagy hegyek előtti, kopár, félszáraz fennsíkok vidékére értek. És az is újdonság volt, hogy különös, lapos tetejû, csupasz, sárgásbarna, fehéres hegycsonkok jelentek meg közel és távol. Ezek voltak a lekopás révén keletkezett butte-ok. István valahol olvasott, képet is látott róluk, de meglepte, hogy ilyen színûek, és csak úgy kiállnak a földből, mindegyik külön, magában. Szólt Annának, Imruskának, hogy nézzék, de Anna csak futó pillantást vetett rájuk, Imruska meg azzal fitymálta le őket, hogy semmik ezek a nagy hegyekhez képest, majd akkor szóljon neki az apja, ha meglátja a Sziklás-hegységet, mert ő arra kíváncsi.

István egyedül szemlélte hát tovább, ami az ablakon keresztül eléje tárult. Nem úgy látszott, hogy emelkedőn mennének fölfelé, de lassabban ment a vonat, elöl zihált a mozdony, ami azt jelentette, hogy mégis kapaszkodnak, egyre magasabbra hágnak. Syracuse után átlépték a Kansas–Colorado-határt. Még több lett a butte, és menetirányban, messze elöl igazi hegyek, a Sziklás-hegység vonulatai tünedeztek fel. István először azt hitte, hogy felhők, olyan magasra nyúltak fel, de aztán lehúzta az ablakot, és kidugta a fejét, hogy jobban lásson, és rájött, hogy nagy, hófedte hegyek azok sok-sok csúccsal, gerinccel, nyereggel, és ezt Imruska is megerősítette, aki valósággal tûzbe jött tőlük.

– Nézzen ki kend is! – biztatta Annát, aki éppen Ilont tette tisztába, mert még mindig pelenkázni kellett.

– Hogy huzatot kapjék a fejem? Dehogy! Inkább kend is gyorsan húzza fel azt az ablakot, mert megfázik az Ilon.

– No, akkor majd, ha közelebb érünk azokhoz a hegyekhez.

– Akkor se. Ne traktáljon engem hegyekvel. Láttam én elég hegyet a szajlai határban, előtte meg ott volt nekem Darnó.

– De ezek nem olyan hegyek.

– Bánom is én, hegy, hegy. Inkább azt mondja meg, mikor érünk már Santa Paulába.

– Hisz tudja, holnap délután.

– Olyan sokára.

– Két fél nap meg egy éjszaka.

– Több – vetette közbe Imruska –, mert most még csak délelőtt van.

– Jó, akkor valamivel több. Akkor számítsuk Pueblótól – mondta István.

– Az hol van? – kérdezte Anna.

– Itt Coloradóban.

– Ott mikor leszünk?

– Ma délben.

– Akkor az egy nap meg egy éjszaka – állapította meg Anna. – Jaj, Istenem! Mikor már eddig is olyan sokat jöttünk, hogy tán már nem is vagyunk Amerikában, hanem egy másik országban.

Anna tartotta magát ahhoz, amit mondott. Akkor sem nézte meg a hegyeket, mikor közelebb kerültek hozzájuk, mikor mintegy a lábukhoz járultak. Igaz viszont, azt sem nehezményezte, hogy mégsem értek délre Pueblóba. Már két óra is elmúlt, mikor a vonat befutott a hegyi városka állomására.

Megint sokáig álltak, eddig itt legtovább. Kiszálltak, jártak egyet, és tejet is vettek, itt lehetett kapni. Bármerre fordították a fejüket, mindenhonnan hegyek néztek vissza rájuk, akkorák, amilyeneket még sosem láttak. Nemsokára visszamentek a kocsiba, mert fáztak. Erre jóval hidegebb volt, és az összelapátolt hó is nagyobb kupacokban állt. Most már előszedték a szalonnájukat, és István és Anna azt evett kenyérrel. István még hagymát is kívánt volna hozzá, de az nem volt, meg Anna a szaga miatt a kocsiban különben sem engedte volna meg. A gyerekek hotdogot kaptak, amelyet szintén itt vettek. Ilonét előbb szét kellett szedni, és a benne lévő kolbászkát felkarikázni. Jancsika kifogásolta, hogy nincsen ketchup, csak mustár, amely benne van, de aztán beletörődött.

Mielőtt kiértek volna Pueblóból, ismerős látvány tárul a szemük elé. A vasútvonaltól nem messze egy helyen kohók és kémények magasodtak a házak közt, és olyan nagy füst volt, hogy a kocsiba is beszivárgott szúrós, savanykás szaga, pedig csukva voltak az ablakok. A vonat a városkát elhagyva irányt változtatott. A nap állásából ítélve délnek fordult. A napot aznap aztán már alig látták, mert hol a felhők takarták el, hol a Sziklás-hegységhez tartozó, tőlük most már nyugatra eső Sangre de Christo-hegység csúcsai. Mire folyvást kapaszkodva Trinidadba értek, el is tûnt a szemük elől végleg, pedig különben még nem ment le. A következő állomás Raton volt, már odaát Új-Mexikóban. Előtte azonban még áthaladtak az állam határán lévő Raton-szoroson. Addigra már besötétedett, de a hó fényénél így is látták. Istvánnak csalódást okozott. Térképe majd 8000 ezer lábas magasságot jelzett, és ennek megfelelően valami zord, szûk, sziklás átjárót várt, és ehhez képest szelíd, széles, füves nyereg volt.

Raton után vacsoráztak. Anna és a gyerekek juharszirupos kenyeret ettek. István mindössze egy jerkyt, egy csík szárított marhahúst rágott el. Drágán vették még Toledóban, és István megismételte, amit már akkor is hangoztatott, azt tudniillik, hogy útra ez a legjobb, a jerky, ebben van az erő, nem holmi összevissza-hotdogokban. Valaha az indiánok is ezt ették. Imruska ez utóbbi közlést azzal egészítette ki, hogy azok csak por alakban, őrölt bogyóval keverten, és csak a nomád indiánok, mikor vándoroltak, egyébként meg pemmicannak hívták.

Aztán tisztálkodtak, lefeküdtek, és Springernél már mindenki aludt. Istvánt kivéve. Õ a függönyön át jó darabig még a mennyezetlámpa tompított fényét bámulta.

Anna és a gyerekek végigaludták az éjszakát, Új-Mexikó hátralévő és Arizona nagy részét. István kétszer is felébredt. Először Albuquerque-ben, mikor megállt a vonat. Felrántotta a nadrágját, kiment az előtérbe, és azonosította a várost. Megvárta, amíg utána áthaladnak a Rio Grande fölött, amelyből, bár sütött a hold, a híd vasszerkezete miatt nem sokat látott, és ismét nyugatnak fordulnak, aztán visszatért a helyére. Másodszor meg Arizonában, nem sokkal a határ után. Vizelnie kellett, de a térképet is magához vette. Alighogy elvégezte szükségét, és kilépett a vécéből, egy állomáson állt meg a vonat. Az ablakon kitekintve azt látta kiírva, hogy Sanders. A térképe szerint nagyjából ott kezdődött a hatalmas Colorado-fennsík, azon belül meg a Festett-sivatag és a Navajo-rezervátum. Az állomást elhagyva erősen meresztgette a szemét az üvegen keresztül, de csak hófoltos, dudvás pusztaságot látott. Ezektől eltekintve a nyugat-arizonai Hackberryig, ahol már nem feküdt vissza, sehol nem verődött fel, még Flagstaffben sem, pedig ott hosszabban időztek.

Hackberrynél már hajnalodott. Az új nap fénye még nem hatolt be a kocsiba, de az állomás lámpáival már versenyre kelt. Nem szállt se fel, se le senki. Üres, néma volt a peron. Csak a mozdony pöfékelt valahol elöl. Annál nagyobb mozgolódás támadt bent a kocsiban. Utasok, főként férfiak bújtak elő innen is, onnan is, és az előtérbe, majd a mosdóba igyekeztek. István felöltözött, és követte a példájukat, de ő előbb a mosdót vette célba. Már egy ideje ismét ment a vonat, amikor az előtérben az ablakhoz jutott, és kitekintett rajta. Feljebb jött a nap, és megvilágította az üres vízmosások szabdalta, enyhén hullámos tájat. Eltûnt a hó, dudvával vegyes gyér fû borította a földet, itt-ott örökzöld bokrok, fák sötétlettek. A töltéstől nem messze lovast pillantott meg. A vonattal egy irányba tartott, és amennyire meg lehetett ítélni, lassan, poroszkálva. Ügyet sem vetett az elrobogó vonatra, még csak a fejét sem fordította feléje. Aztán később, messze egy indián sátrat, egy tipit fedezett fel. Õ legalábbis annak vélte, bár furcsállta, hogy fehér színû. Kingmanhez közeledve már jó füvû legelőket is látott, még lucernaföldet is, bár még csak úgy volt, ahogy áttelelt, megfakadatlanul, borostásan.

Visszament megnézni, felébredt-e már Anna. Még aludt. Ruhástul melléje heveredett, de előbb betakarta Ilont, akiről közben lecsúszott a közös takaró. Kingmanben nem ment ki az előtéri ablakhoz, pedig azt a térkép alapján nagyobb helynek vélte, és ott megint vártak, a később felhangzó, majd elülő robajból ítélve ellenvonatra, amely megállás nélkül haladt át. Végül csak megint kivitte a kíváncsiság. Megállapította, hogy délnek fordultak, mert oldalról kapják a napot, és ereszkednek. Egy völgyszerû, széles lapályon haladtak. A növényzet is változott. Megint alig volt fû és dudva is kevesebb, a bokrok, fák pedig eltûntek, mintha felhúzódtak volna a vasútvonaltól keletre eső, a térkép szerinti Hualapai-hegységbe, amelyet deréktájtól felfelé szemlátomást erdő borított. Nemsokára már csak kopár földet, homokot, kavicsot látott mindenfelé és póznaszerû, hórihorgas jukkát, amelyet nem ismert, és így azt sem tudta, hogy a következő település, Yucca, ahol nem álltak meg, erről az agaveféléről kapta a nevét. Yucca után megjelentek a kaktuszok különféle nemei, kicsik, nagyok, vastagok, vékonyak, ágasak, ágatlanok, állók, fekvők, mintha hirtelen ide telepítették és megsokszorozták volna a toledói állat- és növénykert teljes állományát, amelyet Imruskával egyszer megnézett. Ezzel egy időben melegebb lett a kocsiban. Lehajolt, és megtapintotta a lábánál a fûtőtestet. Nem fûtöttek jobban, mint addig. Résnyire lehúzta az ablakot, és kidugta a kezét. Kint már nem volt hideg, hanem inkább meleg, és tavaszian langyosnak hatott a menetszél.

A vonat megint irányt változtatott, megint nyugatnak tartott. Addig ereszkedtek lefelé, amíg a Coloradóhoz nem értek. Lassan közeledtek hozzá, mégis olyan volt, mintha egyszeriben, minden átmenet nélkül termettek volna ott. Egyik pillanatban még sívó pusztaságban vágtatott velük a szerelvény, a másik pillanatban pedig már a sárgásbarnán hömpölygő, életet adó víz fölött kattogtak alattuk a kerekei. István előtte ugyan észlelni vélt a mozdony irányában valami zöldet, nádat vagy sást, de olyan hirtelenül, váratlanul következett be a találkozás gyerekkori olvasmányainak legendás folyójával, hogy nem tudott felkészülni rá. Megilletődve, szinte zavartan nézte, mialatt átgördültek a túlsó partra.

A Colorado egyszersmind államhatár is volt, és miután átlépték, az előtér megtelt izgatott utasokkal. Aki a kocsi belsejéből nem tudott, az innen akart kinézni az ablakon, innen akarta látni Kaliforniát. István első gondolata is az volt, hogy szól Annának, és közli vele az újságot, azt, hogy megérkeztek Kaliforniába. Beszaladt, és gyorsan felébresztette, mire a gyerekek is felébredtek és előbújtak. Tüstént elbontották az ágyakat, visszaállították nappali rendet, és mindnyájan az ablakra tapadtak, a gyerekek hálóingben, Anna szoknyában, blúzban, amelyeket közben magára kapott. István kissé hátrább állt, karján a kis Ilonnal, aki az egész nagy kíváncsiságból semmit nem értett.

A vonat közben eltávolodott a folyótól, majd visszatért hozzá, és megállt Needlesben, az első part menti településen. Aztán ismét nekilendült, és bevette magát a Mojave-sivatagba. Istvánék elé döbbenetes kép tárult. Nagy, széles síkon vágtattak, amely olyan fehér volt, mintha finom sóval hintették volna fel, és semmi, de semmi nem volt rajta, még dudva sem. A távolban, a látóhatáron csipkés tarajú, kopár, lilába játszó hamuszürke, szürkésfekete hegyek. És az egészen, az ürességen, a fehérségen, szürkeségen valami furcsa, erős, éles fény ömlött el, amely úgy vakított, hogy káprázott tőle a szemük, és alig bírták nyitva tartani.

Murányiék is az ő ablakukhoz jöttek, és onnan nézték.

– No, Gábor bátyám, mit szól hozzá? – kérdezte István Gábort. – Itt bajosan teremne meg a búza.

Az csak hümmögött, és csóválta a fejét.

Bámulták még egy darabig, aztán elfordultak az ablaktól, és Murányiék is a helyükre mentek.

Reggeliztek. István azért közben fél szemmel ki-kipillantott, várva, mikor változik meg a táj, mikor látja benne életnek jelét, mikor jelenik meg növényzet, állat, emberkéz nyoma, vagy bukkan fel maga az ember. Nem változott, sem akkor, sem később. Órákig nem, vagy csak annyiban, hogy a sík szélesebb vagy keskenyebb lett, néhol még el is tûnt, hegyeknek, magaslatoknak adva át helyét, és azok közt, azokat kerülgetve vagy átvágva kanyargott tovább a vaspálya, és ahogy ment feljebb a nap, még erősebbé vált, most már valósággal tombolt a szúrós fény. A kocsiban már egyáltalán nem fûtöttek, mégis olyan meleg lett, hogy már izzadtak. István lehúzta az ablakot, de gyorsan vissza is rántotta, mert kintről még melegebb levegő csapott be. Egy pillanatig olyan volt, mintha belehelt volna rajta valami beteg óriás, akinek magas láza van. Elfüggönyözték, hogy legalább a nap ne süssön be. István továbbra is szemmel akarta tartani a sivatagot, ezért kiment az előtérbe.

Jött a kalauz, és a következő állomást, Ludlow-t jelentette. Needles óta nem álltak meg. Istvánnak eszébe jutott, hogy még nem állította át az óráját. Elővette, és megkérdezte a kalauzt, hogy helyi idő szerint hány óra. Az megmondta. Tíz egész óra volt az eltérés a keleti időzónához képest, amelyből jöttek. Ennyivel hajtotta vissza az óráját.

Ludlow kis bányatelep volt, ahol csak vizet vett fel a vonat. Ugyan honnan van itt víz, morfondírozott magában István, mikor újra elindulva elhaladtak a nagy víztartály mellett, amelynek töltőcsövéből még csöpögött a víz. Aztán ismét a sivatagra szegezte a tekintetét. Nem akart véget érni, és továbbra is a kietlen arcát mutatta, vagy a még kietlenebbet. Megint síkon futottak, de már nem fehér, hanem fekete síkon, mert mindenfelé fekete volt a föld. Kissé távolabb egy lecsapott hegyû, szintén fekete színû kúp magaslott. Egy kialudt tûzhányó volt az, a térkép szerint a Pugan-kráter. A feketeség rajta és köröskörül mindenhol kihûlt, elporladt láva. Nem volt holtabb a táj, mint addig, de attól, hogy fekete volt, István megborzongott.

Jóságos Isten, gondolta magában, hát ilyen ez a Kalifornia? Hol aratnak itt kétszer egy esztendőben? Hol terem itt narancs, citrom vagy akár szőlő is? Hova jönnek ők, miféle átokverte tájára a Földnek? Csüggedtség fogta el.

Barstow felé közeledve ez enyhült valamelyest. Visszafehéredett a föld, majd átment sárgásbarnába, és István végre növényzetet, dudvát és bokorféléket pillantott meg. Magában Barstowban pedig, ahol az ír a családjával együtt átszállt, csenevész füvet és már fákat is látott, jobban mondva igazi fáknak nézte a jukkafélékhez tartozó, furcsa koronájú, kitárt karú emberalakokra emlékeztető, bozontos józsuákat. Az állomás közvetlen közelében tette ezt a hibás megfigyelést, ahol a sivatag mindjárt kezdődött és ahova kiment, amíg állt a vonat, és leguggolva kíváncsiságból a talajba markolt, amely továbbra is száraz homok volt vagy még inkább sóder. Victorville tájékán meg, amikor a távolban a hóhatár alatt zöldellő meredélyeivel a szemébe ötlött a San Bernardino-hegység, felvidult, és már reménykedett, hogy mégsem olyan rossz a helyzet. Amikor pedig Crestline-nál átjutottak a hegység vízválasztóján, és a másik oldalon lefelé ereszkedtek, egészen megnyugodott. Ott, onnantól kezdve ugyanis színre az a Kalifornia fogadta őket, amelyről hallottak, amelyet mindenki dicsért, amelyben megvalósíthatónak vélték azt, ami Ohióban nem sikerült. Volt erdő, legelő, rét, szántóföld, minden, és egymásba értek a narancsos-, citromos- és dióskertek. Az utak mentén, a parkokban pálmafák álltak mindenfelé, meg egyéb délszaki növények, amelyeknek a nevét se tudták, a kertek tele voltak virággal, és ápolt gyep zöldellt a házak előtt, a házak udvarán. És a tetejébe még az évszak is más volt, tavasz, itt már az, meleg, de nem túl meleg, bár hétágra sütött a nap, olyasféle idő, mint Magyarországon van májusban. És minden nyílt, virágzott, még a narancsfák is, amelyeken – csodálkozva állapították meg – egyúttal termés, narancs is volt.

Istvánék mindezt már a kocsi belsejéből nézték. Egészen lehúzták az ablakot, úgy bámultak ki rajta. Imruska, Bözsike, Jancsika még a fejét is kidugta, és Ilont is fel kellett emelni abba a magasságba, mert most már ő is látni akarta, amin a többiek álmélkodnak. Időnként még Anna is kihajolt a fejük fölött. Nem bánta már a léghuzatot, és amikor egy közeli kerítésen valami különlegesen szép, burjánzó, piros futórózsát fedezett fel, kijelentette, hogy itt majd neki is lesz ilyen. Mire Pasadenába értek, elmúlt dél, és a gyerekek már ettek volna, de István azt mondta, most már várjanak az ebéddel, mert nemsokára Los Angelesben lesznek. Anna gyorsan vékonyabb ruhát adott rájuk, összeszedték és elpakolták a holmijukat. A bilit még egyszer elő kellett venni, mert Ilonnak pisilhetnékje támadt, de mielőtt befutottak volna a Grand Stationre, végzett, és így azt is el tudták csomagolni.

A sok virágtól illatos, az óceán közelétől puha volt a levegő. Még az állomáscsarnokban is, a zártság, a mozdonyok füstje ellenére is. A poggyászkocsinál átvették a poggyászukat és újból feladták. Most nem vitették hordárral. Tanultak Chicagóból. Egy részét a biciklin tolták. A másik vonatot könnyen megtalálták. Az már egy másik vasúti társaságé, a Southern Pacificé volt, és Santa Barbaráig közlekedett. Miután beszálltak, megebédeltek. A gyerekek sajtos szendvicset ettek, amelyet az állomáson vettek. István és Anna megint szalonnát. Anna beérte volna a coloradói tejjel is, de ki kellett önteni, mert a sivatagban a nagy melegben forraltan is megromlott. Mire végeztek, elindult velük a vonat.

Még ki sem értek a városból, máris hegyek közt jártak. Ezek másfélék voltak, mint az eddigiek, alacsonyabbak, de meredekebben futott fel az oldaluk. Lent, a lábukon magas fû nőtt, itt-ott egy-egy fa is állt, fénylő levelû, magányos, terebélyes, de feljebb csak bozót borította őket, deréktól felfelé meg az sem mindenhol, sok helyen kikandikált a kő, a szikla, az ormaik pedig kopaszon virítottak. Nemsokára a Santa Susanna-hegységben voltak, aztán Burbank következett, majd San Fernando. Newhallig egyfolytában kapaszkodtak, utána nyugatnak fordultak, és leereszkedtek a Santa Clara folyó völgyébe, és azt követték. Erre már magasabb hegyek is voltak, főként az északi oldalon. Rancho Cumulusban, amely mindössze egy tanyából állt, gyerekek jöttek a kocsijuk ablaka alá, és narancsot kínáltak, öt centért kettőt, tíz centért meg ötöt. Csorgott a nyáluk érte, de nem vettek, mert drágállották. Piru után egy oldalvölgyben István mintha olyasfajta tornyot pillantott volna meg, mint amilyen a Union Oil of California hirdetésében szerepelt. Fillmore előtt egy jelzőnél hosszasan vesztegelt a szerelvény. Egy kerítés nélküli nagy narancsos húzódott a töltés mellett, és a fák alatt tele volt hullott naranccsal a föld. István éppen az előtérben tartózkodott. Gyorsan kinyitotta az ajtót, leugrott, és bement az első fa alá. De mindjárt hanyatt-homlok rohant is vissza, mert alighogy lehajolt, hogy felkapjon pár szemet, lövések dördültek, és nem messze tőle golyók csapódtak a földbe. A narancsost őrizték, és nem is akárhogyan, bár aligha akarták kioltani az életét, csupán figyelmeztették. Anna, aki az ablakból látta, mi történt, sápadtan nézett rá, ő pedig értetlenül csóválta a fejét, miután visszaült a helyére.

– Mi volt az? – szólt át Gábor a másik oldalról. – Mintha lőttek volna.

– Igazán? Én nem hallottam semmit – felelte István.

Már leáldozóban volt a nap, mikor megérkeztek Santa Paulába. Más is szállt le az állomáson, és felszállók is voltak. Mindnyájan a poggyászkocsihoz mentek. Miután kiadták a poggyászukat, elment a vonat, és kiürült a magas deszkaperon. Istvánék két részletben levittek mindent az állomásépület sarka elé, ahol két utca keresztezte egymást. Az egyik utca a közeli sorompónál átvitt a síneken, és forgalmas volt, a másik utca az állomás utcája volt és majdnem néptelen. Nem tudták, merre induljanak. Tanácstalanul topogtak ott egy darabig az elhaladó lovas kocsikat, könnyû bricskákat, bicikliseket és gyalogosokat nézve, amikor egy jól öltözött, középkorú asszonyság lépett hozzájuk.

– Jó napot – köszönt rájuk. – Hogy utaztak? – kérdezte kedélyesen, bizalmasan, mintha ismerné őket. – Nem kell-e szállás?

– De – felelte István, majd sietve hozzátette: – Önnek is jó napot, asszonyom.

– Mrs. Lauren vagyok, burdom van itt a közelben – mondta az. – Nálam van szabad hely.

István bemutatta magát, a családját és Murányiékat is.

– Jó, akkor jöjjenek utánam – nyugtázta Mrs. Lauren. Felkapta Árvaiék elemózsiás kosarát, és nekiiramodott.

– Pillanat – állította meg István.

Megfogatta Imruskával a biciklit, a kormányra akasztott két bőröndöt, a legnagyobbat, egy hajókoffert hosszában élére állítva a vázra kötözte, Anna Ilont a karjára véve megragadta a ruhás táskát, a maradékon pedig Imruska és Bözsike osztozott, de úgy, hogy Jancsikának is jutott egy dobozka, és mindnyájan elindultak az állomás utcáján.