Legszemélyesebb és legtalányosabb regényében Virginia Woolf a költői hajlandóságú Orlandót – kezdetben férfi, majd női testben – négy évszázad földrajzi szempontból is különböző kultúráin vezeti keresztül. Az Orlandót értelmezték a szerző kulcsregényeként, Anglia történeteként, regénykölteményként, filozófiai regényként, stílusbravúrként, az életrajzi regények szatírájaként, de olyan is volt, aki csak tréfának gondolta. A szintén nem kis fejtörést okozó Csantavéri Orlandó több szálon futó, hat évszázad (1462–1999) történetébe ágyazott – a szubjektív emlékezésre építkezve két évtizedet átölelő – eseményeit személyében összekötő fiatalember közvetlenül a nemi életbe való beavattatása előtti percekben olvassa Woolf Orlandóját.

A két ország határán átívelő, a szerb és a magyar kultúra egymásra hatásának vidékén játszódó – amely az irodalomban többek közt Tolnai Ottó, Sziveri János, Danilo Kiš, Milorad Pavić stb. neveivel fémjelezhető – Csantavéri Orlandónak a mához legközelebbi rétege az úgynevezett balkáni háború és az annak következtében a más környezetbe való (kényszerű) beilleszkedés kérdése köré szerveződik. A kötet szerzőjeként Karácsonyi Petra szerepel; a közreadó Bozsik Péter által regényként meghatározott mű hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó írások (verses formák, levelek, prózák, dokumentumok) láncolata. Szerkezeti-tipográfiai szempontból – a két mottót nem számítva – a könyv három részből áll: a könyv legelején a Csantavér történetével foglalkozó és a Karácsonyi Petra álnéven szereplő fiatal lányról és kéziratának sorsáról készült pár soros feljegyzésből a regénnyé összeállt/összeállított szövegekből; valamint a Bozsik Péter nevével szignált és mindent leleplező – „Karácsonyi Petra az én animám" – Post Festa: A légvár építése után című záró részből. A közreadóként feltüntetett Bozsik mindenütt jelen van, és mindenféle természetes múlt-, életvitelbeli és kulturális kötődéseit-kötöttségeit mesterségesen: női szerepbe bújva, ál- és bece-nevek mögé rejtőzve, a különféle műfajok felkínálta (sokszor játékos) lehetőséggel élve, a beat-nemzedékre jellemző – s a janèari, nosztalgiával vegyes (Bálványok alkonya) – lázadás attitűdjével igyekszik magától távolítani. Az ex-Jugoszlávia – pontosabban a sok szempontból külön entitást képviselő Vajdaság – háború előtti életére az Amerikában az ötvenes évek végén megjelent kollektív és konkrét lázadás eszméjének és a személyes nosztalgia legritkább esetben felszínre engedett érzésének keveredésével tekint – távolságot tartva az örök emigráns Flusser „az ember nem fa" gondolatától, ugyanakkor érezhetően erőteljes vággyal közelítve ahhoz.

Bozsik már a Csantavéri Orlandót megelőző, 1999-es Vérpuding című kötetének egyik ciklusában – borgesi allúzióval: „…nem tudom, hányadán állok ezzel a Dumitrovval. Én álmodom őt, vagy ő engem" – mint Dragan Dumitrov szerb költő, illetve mint Dumitrov fordítója jelentkezik. A Csantavéri Orlandóban a távolságtartás lehetőségeit keresve öltözik álruhába: „El akartam távolítani magamtól a múltamat (és részben nemzedékem múltját), ezért úgy gondoltam, egy rövid időre női álruhát öltök…" – vallja be a szigorú értelemben vett regényen kívüli záró jegyzetében. A „közreadó-szerkesztőtől" nem idegen a dolgok nagyobb/más távlatokba való helyezése, s ezzel együtt az emlékezés és valóság egymást feltételező, kiegészítő és néha ellentmondásos viszonyának felmutatása. A kötetben nem szereplő Más nap című, egy szokványos másnaposság folyamatát napot elmesélő írását például a következő zárójeles gondolattal indítja: „(Előrebocsátom: az itt következő történet ilyen formában sohasem történt meg, következésképp az csak részigazságokat tartalmaz. Viszont – és efelől nincsenek kétségeim – bármikor megtörténhet. Amikor megtörténik, akkor válik nem is olyan téves emlékezéssé.)" A jelen kötet – stílusosan Ovidius Átváltozásokjából vett – első mottójának kiemelt szava az eredeti szöveg „csevegés"-e helyett álló „pletyka": „…az üres füleket telecsorrantják csevegéssel/pletykával …"; a mű egészére vonatkozó befejező gondolat szerint pedig: „Bár arra a kérdésre magam sem találtam meg a választ, hogy a regényem akadályozta-e meg a felejtést, vagy a felejtés képtelensége késztetett-e arra, hogy regényt írjak." A válaszolni próbáló szerző nem tud bizonyossággal szolgálni, és kötetzáró monda-taiban ismét borgesi formulát hív segítségül: „Azt hiszem, az utóbbi. Minden fikció. Én különösen."

Úgy tűnik, hogy mindezek ellenére azért léteznek számára kvázi-biztos pontok: a szexus, az írás és az ehhez – elsősorban az Új Symposionhoz (és magyarországi utódjához, az Ex Symposionhoz) – kapcsolódó munka, a barátok és a hozzájuk kötődő békebeli helyszínek, színhelyek (Vajdaság, Csantavér, különböző lakások) és ivászatok, a közelmúlt „balkáni" háborúja stb. – megannyi „férfias dolgok", amelyekhez formát is az úgynevezett beatnemzedék írásaihoz hasonló megoldásokban talál. Keruac szerint írni belülről kifelé kell, az orgazmus törvényei szerint, „élvezésig, ernyedésig, kimondásig" (A spontán próza elemi szabályai). Lényegében – s témájában, valamint a megjelenítettekben igen sokszor a legkonkrétabb értelemben is – a Csantavéri Orlandó ezt a módszert adaptálja. Sőt, csíráiban talán még a Norman Mailer idézte hipster-pszichopata párhuzamok egyes szelídített jellemzői is megtalálhatók benne: „lázadásával olyan célokat akar elérni, amelyek egyes-egyedül csak őt elégítik ki… képtelen várni… az azonnali kielégülés hajszolása…" Amit az Üvöltés nemzedéke egyik lényegi jellemzőjeként nyíltan leír/megtesz, az Bozsiknál – az illokúció-lokúció kérdésével bonyolódva, többszörös csavarral – rejtőzködve, áttétellel jelenik meg, a verses formák esetében különösen erőteljes hangsúllyal a (lét)formán: „…(nem azért) amit tettem, hanem ahogyan". Míg az ugyanazokra a szexuális aktusokra a mindkét résztvevő szempontjából emlékező páros versformák az archaizáló kezdő és záró „így emlékezem" formáival, a Csantavér történetét szintén verses formában elmesélő Karácsonyi Petra (Szabadka, 1966 [Petar Božić, Csantavér, 1963]) szövegei – témájukból adódóan, valamint az erőteljes Tolnai Ottó-allúziókon és Matuska Szilveszter alakjának mitizálásán keresztül – egyfajta legendáriumot hoznak létre.

A regény próza-részei (a postai és elektronikus levelek, a különböző, az Új Symposion történetével kapcsolatos dokumentumok és a csatolt fájlok) a szexus jelentőségét a forma segítségével is felnagyító verses formákkal összevetve egy másfajta, „publikusabban mindennapibb" extenzivitást képviselnek, ugyancsak a múlt legendává – a mindennapok mitológiájává – való formálásán keresztül. A barátság, a munka, a család, de főként az ivászatok és az írás kölcsönhatását folya-matában vagy inkább körkörösen megjelenítő prózai szövegek – játékosan és némi (ön)iróniával, de talán kissé mániákusan és néhol túlhajtottan – egymást erősítik. Így például a pálinka és a költészet elválaszthatatlan voltáról a Zsó csatolt file-jaiként tárgyiasított fikcióban, a regény szerzőjének/közreadójának egyik novellájában – a cél érdekében a megszokott logikán csavarintva – a következő olvasható: „A pálinka a gyümölcs értelme és lényege. Mint festőnek az ecset, költőnek a nyelv." S ez különösen az éhomra vagy a késő este felhörpintett italra érvényes. Csak aki így tesz, az lesz birtokában a legmélyebb tudásnak: „…tudja, mi az agynak a vér, jóginak a transz, költőnek az ihlet."

Maga a Csantavéri Orlandó szövege-szövete már-már a mitizálás (ahogy Fekete J. József írta: önmitizálás) határait súrolja. Az ismételt és csökönyös visszatérések tényét Bozsik a regény – az idő körforgá-sára utaló – 12 fejezetre osztásával is erősíti. A „lényeg", a „mélyebb tudás" a regényen kívül található. A Karácsonyi Petráról szóló néhány kezdősor és a „Vége" szót követő „Post festa" egymásra utalásával Bozsik lényegében relativizálja, s ezáltal mintegy „helyre rakja" a szigorú értelemben vett regényben leírtakat, s végül kimondja a regény világában látensen mindvégig tagadottat: „…írtam (szerkesztettem?) meg a könyvet…". A leleplezés nem a mitizáló szemléletmód vagy a legendák sajátja; a rejtőzködés és az áttételes megszólalás pillanatnyi lehetetlenségének beismerése – újabb csavar a szokványos logikán – a szövegek egyetlen, valamilyen módon összetartozó egésszé (regénnyé) szerveződésből/szervezéséből következik. A (valószínűsíthetően) faktuális és a (valószínűsíthetően) fikciós fragmentumok, a jelenbe ágyazott múlt és/vagy a múltba ágyazott jelen egymásba játszása révén Bozsik mintha egyúttal egy korábbi, a Csantavéri Orlandóban is megidézett versének, a Gomolygó világnak néhány sorára is reflektálna: