Gottfried von Strassburg Tristan-regénye egyike a középkor legkimagaslóbb epikai alkotásainak, egyszersmind a modern lélektani regény egyik fontos előfutára is. Szerzőjéről a keresztnevén kívül semmit sem tudunk azon kívül, ami a mûvéből kiderül róla: széles látókörû, mûvelt és tapasztalt ember lehetett; nem előkelő származású, mégis az udvari és a lovagi élet, valamint a teljes korabeli társadalom jó ismerője. Járatos volt számos mûvészeti ágban és egyéb mesterségben ugyanúgy, mint az emberi lélek dilemmáiban és belső ellentmondásaiban. Nyitott gondolkodású, türelmes ember volt, legalábbis a mûvében olvasható meditatív részletek ilyennek mutatják. Volt érzéke a költészet emelkedettségéhez, megvolt benne a nagyepikai hosszútávfutók előrelátása és kitartása, ugyanakkor finom humorérzékkel is bírt. Az alábbiakban olvasható fejezetből az derül ki, hogy Walther von der Vogelweide kortársa volt; ennek és egyéb, közvetett fogódzóknak alapján a filológusok úgy számítják, hogy mûvét valamikor 1210 előtt írhatta. Valószínûnek tartom, hogy nem volt már fiatal, amikor belekezdett nagy mûvébe, és talán ezzel magyarázható, hogy nem fejezte be: a ránk maradt húszezer verssor a cselekménynek csupán a tetőpontjáig viszi el az olvasót; a végkifejlet, melyet a Tristan-mondakör más feldolgozásaiból ismerhetünk, hiányzik. Néhány emberöltővel később, egymástól függetlenül, két költő is megírta a töredékben maradt mû befejezését, Ulrich von Türheim és Heinrich von Freiberg, mindkettő a maga észjárása és vérmérséklete szerint, ám költői tehetségben egyikük sem közelíti meg Gottfriedot. A befejezés igényén kívül a kéziratok sokasága is mutatja a mû korabeli népszerûségét: a XIII. és a XIV. századból huszonhét teljes másolatot tart számon a szakirodalom.

A középkori kéziratokban a mû nincs fejezetekre osztva. A jelenleg használatos szövegkiadások fejezetbeosztása Reinhold Bechstein munkája; ő az általa sajtó alá rendezett 1870-es szövegkiadást harminc hosszabb-rövidebb fejezetre osztotta. Ezt a fejezetbeosztást Rüdiger Krohn adaptálta Friedrich Ranke ma mérvadónak számító szövegváltozatára. Ez a megoldás filológiailag vitatható ugyan, de kétségkívül megkönnyíti az olvasást. Fordítói munkám során figyelembe vettem és veszem mind a Bechstein-féle, mind a Ranke–Krohn-féle szövegváltozatot. (Szövegbeli eltérések esetén az előbbi következetesen más kéziratok változatát részesíti előnyben, mint az utóbbi.)

Gottfried mûvének fordítását 2001-ben kezdtem el, és terveim szerint, ha változatlan ütemben haladok, körülbelül öt év múlva fogok elkészülni vele. A fordítás megjelentetésére a zebegényi székhelyû Borda Antikvárium vállalkozott.

Az alábbiakban olvasható epizód a verses regény nyolcadik fejezete. Az előző fejezetek elmondják Tristan szerencsétlen születését (még újszülöttként apját-anyját elveszíti), hányatott gyermekkorát (norvég kereskedők elrabolják, elszakítva őt nevelőszüleitől), gyors fölemelkedését Cornwallban, Marke király udvarában (ahol sokáig nem tudja, hogy a király a nagybátyja) és nevelőapjának, Rualnak újbóli felbukkanását. Ezután kerül sor Tristan lovaggá avatására, ami egyszersmind a gyermekkor végleges lezárulását is jelenti.

Igen ám, de Gottfried – ellentétben a lovagkor költőinek nagy többségével – szemlátomást idegenkedik a háborútól, a harctól, az erőszakos cselekményektől, valamint ezek részletekbe menő ábrázolásától. A velük járó irodalmi toposzokat üresnek, közhelyszerûnek érzi, és a kritikus irónia mérgével marja szét őket. Így tehát valójában az elbeszélés nehézségeiről beszél, arról, hogy jóformán lehetetlenség egyszerre érdekfeszítően és hitelesen beszámolni a lovaggá avatásról, valamint annak szükséges előkészületeiről.

Hogy ennek további súlyt és alátámasztást adjon (valamint, hogy az olvasó figyelmét elterelje róla, milyen kevés szóval intézi el magát a voltaképpeni eseményt), beiktatja a fejezetben olvasható terjedelmes költő-szemlét, az újabb európai irodalmakban az egyik legkorábbi ilyen jellegû áttekintést. Ennél a szövegrésznél különösen szembeötlő, hogy a mûfordító nemcsak szöveget ültet át, hanem annak kontextusát is. Felvetődik a kérdés: létezett-e a szó modern értelmében vett irodalmi közélet a XII. század végi, XIII. század eleji Németországban? Volt-e valamilyen belső értékrendje az akkori szépirodalomnak? Ha igen, akkor ezt Gottfried mennyiben fogadja el, és helyezkedik vele szembe? Viselkedése mennyiben vág egybe a költészetről (például a mû prológusában) kifejtett nézeteivel? Ilyesmiken múlik, hogy a fordító lelkendező dicséretnek vagy vitriolos gúnyolódásnak fordítja-e a költő-revü miniportréit. És – hogy egy egészen apró részletkérdést említsek – figyelembe veszi-e a költőkre vonatkoztatott női személyes névmásokat, vagy inkább zavaró véletlennek tekinti őket.

Míg az olvasó eltûnődik az efféle kérdéseken (vagy elsiklik fölöttük), jóformán észre sem veszi, és már túl is jutott Tristan lovaggá avatásán. A regényhősnek már csak apja halálát kell megbosszulnia Morgan hercegen (magát a véres aktust Gottfried – szokása szerint – öt sorban elintézi majd), és küszöbön áll az Isolttal kibontakozó szerelmi történet.

Az epizódot és a mû egészét külön ajánlom figyelmébe az epikától sem idegenkedő kortárs magyar költőknek, a verses regény mostani és majdani megújítóinak.