Megjegyzések Balassa Péter Krampuszok-tanulmányának közléséhez

Jó tudni – és sajnálatos, hogy mindez a publikációból nem derül ki: e tanulmány Balassa Péter határozottan kinyilvánított akarata ellenére jelent meg. Természetesen nem kifogásolom, hogy a szerző halála után, a hagyatékot összegyûjtvén, sor kerül megtagadott és visszavont írások nyilvánossá tételére is; csak azt nehezményezem, hogy a közzététel során a szöveg gondozói nem fordítottak elég figyelmet arra, hogyan s miért keletkezett az írás, miért került visszavonásra, s milyen összefüggések között értelmezhető a szerző eljárása. Vári György úgy közli a szöveget mint Balassa (egyenes vonalúként beállított) szellemi fejlődésének egyik stációját – mindennek fényében viszont nyitott marad a kérdés: miért ez lett ennek az írásnak a sorsa. Hisz ne felejtsük: a kézirat nem Balassa hagyatékából került elő (Vári György Radnóti Sándor példányát használta fel); egy másik kézzel javított gépiratos eredeti az én tulajdonomban van – Balassa magánál nem őrizte meg írását! Mivel az életmû-kiadások állandóan filológiai kérdéseket vetnek fel, s mivel e tanulmány nem értelmezhető csupán „szellemi" dokumentumként, szükségesnek látszik a keletkezésnek életrajzi hátterét is megvilágítani.

A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján pár évig igen szoros barátság fûzött Balassa Péterhez; s Balassa is, én is barátai voltunk Spiró Györgynek, aki elkészült regényét, Az Ikszeket még kéziratos formában átadta neki és nekem is, s nagyjából azonos időben olvastuk el a könyvet. Balassa el volt ragadtatva a könyvtől, panegirikuszokat zengett róla, s elhatározta, hogy készülő Színeváltozás-kötetében részletesen fogná elemezni az általa is remekmûnek tartott regényt (nem árt tudni, hogy a Színeváltozás-gyûjtemény – bár akkor még nem volt címe a tervezett könyvnek – első tartalomjegyzék-változataiban ott szerepelt a később soha nem említett Konrád György A látogatója is, sőt, horribile dictu!, Déry Tibor is…). Balassának semmi kifogása nem volt e regénnyel szemben – álláspontjának kifordulásában pedig nem esztétikai szempontok vagy ideológiai fejlődésmozzanatok álltak, hanem személyes barátsági-ellenségeskedési gesztusok. Spiró György ugyanis megkérte Balassát, hogy mindaddig, amíg könyv formában nem jelent meg a regény, ne írjon róla, mert a megelőlegezett dicsőítő kritika esetleg rosszat fogna tenni a könyv megjelenési esélyeinek (abban az időben, mint ismeretes, a cenzurális viszonyok oly folyékonyak voltak, hogy senki az utolsó pillanatig nem lehetett biztos benne, hogy egy könyv valóban napvilágot lát vagy sem), Balassa pedig e kérést elfogadhatatlan megalkuvásnak minősítette, s rendkívül erőteljesen elítélte. Mindehhez hozzájárult, hogy Balassa ezekben az időkben súlyos „magánéleti viharokkal" (hogy Radnóti Sándor és Bán Zoltán András szép szavát idézzem) küzdött, melyekbe áttételesen Spiró is belekeveredett – a végeredmény pedig az lett, hogy Balassa olthatatlanul megharagudott Spiró személyére, ami nála – mint olyan sok más személlyel kapcsolatban is – azt jelentette, hogy a továbbiakban a hajdani barát addig magasra értékelt szellemi teljesítményét is gonosznak, kártékonynak vagy éppen semmisnek tekintette. A Krampuszok-írás ennek a Balassánál sajnos nem példátlan haragvó indulatnak volt szélsőséges kicsapódása – természetesen felstilizálva és átideologizálva.

A tanulmányt Balassa 1983 kora nyarán küldte el a Mozgó Világnak, ahol akkoriban éppen én gondoztam a kritikai rovatot; magam is, a szerkesztőség is megütközéssel fogadtuk a kéziratot: Balassától ilyen indulatos, felületes és színvonaltalan írást nem vártunk. Mint barátja, hosszabb levélben írtam meg neki csalódásomat és neheztelésemet – ám egyben azt is megírtam neki, hogy szorgalmazni fogom a közlést, oly módon, hogy én fognék ellencikket írni mellé. A levél hatására Balassa felkeresett, hosszú, szenvedélyes beszélgetésünk során azt a vallomást tette, hogy ez az írás az ő lelkének nem vállalható „éjszakai oldalát" tükrözi, amelynek nyilvánossá válását szégyellné, s ezért visszavonja a szöveget. Sőt arra kért, hogy adjam vissza neki a kéziratot, hogy megsemmisíthesse – nem akarta, hogy nyoma maradjon annak, amit ő maga is botlásának tekintett. S igen rossz néven vette tőlem, hogy szövegét nem adtam neki vissza – akkor még, mikor barátomnak tekintettem, úgy véltem, archiválnám kapcsolatunknak minden dokumentumát. (Arról, hogy egy példányt Radnóti Sándornak is adott, s hogy ő lebeszélte volna a közlésről, Balassa hallgatott.)

Úgy gondolom tehát, hogy ha már megjelent e cikk, érdemes belegondolni a fentiekbe is. De talán nem is azért érdemes elolvasni, „hogy az olvasó ítélhessen igazsága felől" (nincs ennek az írásnak egy szemernyi igazsága sem…), hanem azért, mert dokumentálja Balassa szenvedélyes, sokszor igazságtalanságba torkolló szélsőségességét (ami annyi bajt és szenvedést okozott neki magának és nem kevés barátjának); egy jelentős figura esetében pedig – s Balassa kétségtelenül az volt – még egy ilyen negatív dokumentumnak is meglehet a maga jelentésessége.

MARGÓCSY ISTVÁN