Százéves kaleidoszkóp

Robert Walser A Tanner testvérek címû regénye magyar nyelvû megjelenése okán

„Megfizetek azért, amit elhanyagoltam, eljátszottam, elbambáskodtam, elmulasztottam és elkövettem." (283.)

Valószínûleg nem gyakran vesz kezébe az olvasó olyan regényt, amit három-négy, más források szerint hat hét alatt írtak. A Tanner testvérek esetében, amennyire tudni lehet, ez a helyzet. Ilyen esetben az olvasó könnyen gyanakodni kezd, nem ment-e a befektetett idő rövidsége a produktum minőségének rovására. Közönségsiker mindenesetre nem lett a regényből. Ha a kritikának a regényhez való viszonyát tekintjük, így, több mint száz év távlatából úgy tûnik, a pár hét alatt íródott regény legendája inkább erősíti, semmint gyengítené a regény kanonikus pozícióját.

A Walser-recepciót általában jellemzi, hogy fontos szerepet kapnak benne a legendák. A szerző személye körül az utóbbi időben egyre határozottabb körvonalat ölt egyfajta kultusz, melyben a regényes életrajz – az író életének és halálának enigmatikus körülményei –, vagy az írói hagyaték (köztük a sokáig olvashatatlannak, illetve megfejthetetlennek tartott, mára már kötetben olvasható mikrogrammok) fennmaradásának nem mindennapi története mind-mind különleges jelentőségre tesznek szert. Báthori Csaba utószava a regény – első – magyar kiadásában maga is a következő címet viseli: Szakadékok és csodák, és megemlíti ezeknek a legendás történeteknek jó részét, valamint segít abban, hogy a magyar olvasó el tudja helyezni a szerzőt és mûvét a német irodalomban. Walser kanonizálása vagy még inkább újrakanonizálása a német irodalomtudományban jelenleg is zajló folyamat, különös tekintettel Walser korai mûveire, köztük regényeire. A kritikai kiadás elkészítésének folyamatban lévő munkálataival párhuzamosan számos friss publikáció jelenik meg. Ezek többsége igyekszik a Walser-életmûvet tágabb kontextusba helyezni, kiemelni a szerzőt a tehetséges, szép leírásokkal operáló rövidprózaíró szûkös skatulyájából. Az idő múlása – úgy tûnik – egyértelmûen kedvez az író megítélésének. Ennek egyik oka, hogy Walser mûvei segítenek egy olyan irodalomtörténeti ív felvázolásában, amely a német romantika, illetve realizmus irodalmától átvezet a huszadik század elejének feltûnően újszerû prózája felé. Susan Sontagnak a könyvborítón is idézett megjegyzése szerint például Walser lehet „a hiányzó kapocs Kafka és Kleist között". Az előbbivel különös hangulatú, olykor bizarr témákat feldolgozó elbeszélései rokonítják, az utóbbival leginkább regényei, így például az első ezek közül, A Tanner testvérek, ez az egymással lazán összefûzött szövegekből álló konglomerátum.

Walter Benjamin – aki, akárcsak Kafka, Musil, Max Brod, Canetti vagy Hesse, elismerően nyilatkozik a regényről – írja, hogy Walser mindenféle stílust tud, csak a tartalmat, azt nem tudja. Kétségtelen, hogy a regény szembemegy a klasszikus regényolvasói elvárásokkal. A regény értéke nem ebben rejlik, semmiképp nem a cselekmény an sich az, ami a könyvhöz szögezi az olvasót, hiszen az majdhogynem hiányzik is a regényből. Az epizódok láncolatában, eltérően a kalandregényektől, valódi izgalmakat nemigen találunk, az epizódokat sokkal inkább impressziók és reflexiók alkotják. A regényszöveget nem a történet tartja egyben, hanem a történetszerkezetet szervező képi elemek, metaforikus helyek, motívumok, helyzetek ciklikus feltûnése, az elbeszélés időn kívüliséget sugalló hangulata, valamint a szereplők, elsősorban a főszereplő, Simon Tanner személye.

Már a könyvet lektoráló Christian Morgenstern is rámutatott a regénynek erre a sajátosságra, amikor felhívta Walser figyelmét, hogy a szerző kötelességei közé tartozik, hogy kézben tartsa a regény anyagát. Hesse szintén látja a mû hibáit, ám hozzáteszi, hogy ezen hibák nélkül mégsem volna ugyanaz a regény, sőt azok híján talán nem is olvasná szívesen. A szöveg egykori „hibája" mára egyértelmûen az erényévé változott.

Maga a cselekmény tehát nem különösebben bonyolult, viszonylag könnyen összefoglalható: Simon Tanner, a regény alig húszéves főhőse próbálja megtalálni helyét a világban, különböző helyeken különféle állásokat és életformákat próbál ki, és miközben hosszas beszélgetéseket folytat – főként a regény női szereplőivel –, vagy éppen a világ dolgairól monologizál, lassanként megismerkedünk élettörténetével, családjával, tetteinek mozgatórugóival. A mû igazi vonzerejét az érdekes, az olvasói munka számára tág teret engedő szerkesztésmódja adja, illetve azok a szép és szuggesztív képsorok, amelyek a legkülönfélébb leírások és eszmecserék részeként sorakoznak egymás után, mint például Simon éjszakai vándorlásának erőteljes képsorai vagy a hajnali erdő leírása (89–93.).

A regény szerkesztésének újszerûsége részben a történet töredékességében rejlik, a szöveget a testvérek lassanként összeálló élettörténeteinek fokozatosan feltárt részletei, az évszakok váltakozásának és az utazás egymást váltó helyszíneinek leírásai strukturálják. Az egyes epizódok a következőképpen épülnek fel: Simon felbukkan egy új helyen – ez az új hely többnyire új állás, néha új település, új szállás- és/ vagy munkaadó otthona – felbukkanását pedig rövidesen bekövetkező távozása követi. A kettő közt Simon megpróbál beilleszkedni, megkísérli feltérképezni az adott helyzetben kívánatos viselkedési mintákat, tapasztalatokat szerez, gyakorta számára negatív tapasztalatokat, ám kezdeti lelkesedése minden esetben fokozatos kiábrándulásba vált át, mígnem végül újra továbbáll. A regény egy – nem különösebben hosszú – szelet az élettörténetből, amely sehonnan sehová nem tart. A szöveg kezdete ilyen szempontból éppolyan esetleges, mint a befejezése.

Ennek ellenére már maga a regény felütése is érdekes és szokatlan, azonnal felkelti az olvasó kíváncsiságát; egy aprócska, a történet alakulása szempontjából nem különösebben érdekes, mégis emblematikus epizóddal indul: egy lelkes, kissé tán izgága fiatalember intézi szavait egy könyvesbolt tulajdonosához, akit szenvedélyes szónoklatával sikerül meggyőznie arról, hogy üzletében alkalmazza őt. A fiatalember azonban a nyolc nap próbaidő leteltével – a könyvesbolt tulajdonosát ezzel nem kevéssé meglepve – hasonlóan szenvedélyes beszéd kíséretében felmond, és kisvártatva már egy állásközvetítő irodában találja őt az olvasó, ahonnan mint írnok egy ügyvéd irodájába kerül.

Ha a regénybeli főhős alakját nézzük, korántsem idegen a német irodalomban – a világban helyét kereső, ám azt nem igazán találó, a környezete számára érthetetlenül viselkedő, a társadalom számára hasznavehetetlen, élhetetlen, mihaszna, semmirekellő regényfigura megjelenik már Eichendorff Taugenichtsében is, Simon története azonban jóval kevésbé kalandos, értékrendszere jóval bonyolultabb a romantikus regénybeli hősénél.

Ha pedig a fent vázolt történetsémára koncentrálunk, emlékeztethet akár egy klasszikus fejlődésregényre is, mint amilyen Goethe Wilhelm Meistere, valójában azonban mégsem mutat sok közös vonást vele. Sehol nem találjuk ugyanis azt a teleologikus fejlődéselvbe, az ember tökéletesedésébe vetett hitet, ami a fejlődésregények sajátja, mi több, teljes joggal nevezi Hong a regényt ellen-nevelési regénynek.* Ahelyett, hogy a történet metonimikusan építkezve lassanként kibontakozna, a metaforikus építkezésmód lesz a meghatározó, a reflexiók nem az erkölcsi, szellemi kiteljesedés irányába mutatnak, csak bemutatnak, feltérképeznek. A regény minden egyes epizódja hasonlóan alakul, a kezdeti lelkesedés kiábrándulásba csap át, Simon gazdagodik ugyan tapasztalatokkal, ezeket a tapasztalatokat azonban nem használja fel arra, hogy az életét biztos rév felé kormányozza.

„Lassan az a benyomásom támad, hogy könnyû, de áthatolhatatlan spanyolfal választ el az élettől. De ez nem tud elszomorítani, csak elgondolkodtat." (138.)

A fenti mondat ugyan nem Simontól, hanem nővérétől, Hedwigtől származik, de bármelyik testvért jellemezhetnénk vele. A ciklikusan visszatérő, alapvetően hasonló jellegû történetek sem erősítik az olvasó diakrónia-érzetét. Az időnek erre a meddő múlására reflektálnak a viszonylag gyakori és hangsúlyos szerepet kapó évszakleírások is, amelyek a fordítónak, Nádori Lídiának köszönhetően visszaadják az eredeti szöveg burjánzó vitalitását, a különböző érzékszervekhez kapcsolható érzetek egymásba fonódásának szuggesztivitását. A prózaalkotásnak ez a módja közel áll a korai Hofmannsthalnak a preraffaelita festészet elméleti hozadékán iskolázott újromanticizmusának formamûvészetéhez:

„A vidék meghízott, megtelt és átláthatatlanná vált. Nyújtózkodott buja jóllakottságában. Zöldes volt, sötétbarna, fekete foltos, fehér, sárga és piros, és forró lehelettel virágzott, majdnem belehalt a nagy virágzásba. Úgy feküdt, mint egy elfátyolozottan lustálkodó nő, mozdulatlanul, tagjait meg-megrándítva, illataival illatozva.[…] Emlékek tolultak föl, mégsem akaródzott szétszabdalni és agyongondolni őket, nem akaródzott, édesen fájt, de ahhoz is túlságosan lomha volt az ember, hogy átérezze a fájdalmat." (133.)

Minden egyes hasonló leírás új reményt vezet fel, Simon fejében mindig újabb történetek rajzolódnak ki, amelyek többnyire sztereotípiákból, untig ismert elbeszéléssémák, valamint románcos regények eszközkészletének felhasználásával rajzolnak meg egy sablonos, idilli történetet, nem nélkülözve azonban az öniróniát sem.

„Lehet, hogy hamarosan állást kapok egy vidéki kisvárosban, ez a legjobb, ami most velem történhet. Elragadó egy ilyen kis város. Az embernek van egy régi, kényelmes szobája, amelyhez bámulatosan olcsón hozzájut. Az üzlettől a szobámig néhány lépés, gyerekjáték hazajutni. Az utcában mindenki üdvözöl, és azon töpreng, vajon ki lehet ez a fiatalúr. A lányos anyák lélekben már hozzám is adják a lányukat. […]" (104.)

A lektûr jellegû történetek egy részét addig fûzi Simon, míg ki nem derül róluk, hogy számára megélhetetlenek, mert nem elégítenék ki szabadság- illetve becsvágyát, más történetek pedig később, a regény folytatásának tükrében bizonyulnak illuzórikusnak.

„Maga ebben a nyomasztó kis lukban el sem képzeli, milyen gyönyörûség az országúton gyalogolni. Poros, hát istenem. Utána keresek magamnak egy erdőszéli hûvös helyet, ahol fektemben a leggyönyörûbb kilátást élvezhetem, ahol természetes módon pihenhetnek az érzékek, kedv és ízlés szerint." (16.)

„Nem ízlik az étel, fárasztanak a séták, és ugyan mi nagyszerû és felemelő van abban, hogy a tûző napon az országúton agyoncsípnek a böglyök, falvakon talpalok keresztül, meredek falakról ugrálok le, omlatag sziklatömbökön gubbasztok, fejemet a kezemre támasztom, belekezdek egy könyvbe, és nem olvasom végig […] ." (83.)

Mindazok az értékmérők, amelyeket a regény jelen idejének társadalma kínál, elfogadhatatlannak bizonyulnak Simon számára. Képtelen megfelelni feljebbvalói, idősebb testvérei vagy akár saját, önmagával szemben támasztott elvárásainak.

A Tanner testvéreket a korabeli regények nagy részétől megkülönbözteti az a különös vázlatszerûség, amivel az eseményeket jelzi. Sok esetben csak utalást találunk a történésekre, az elbeszélő visszafogott, nem különösebben közlékeny, az olvasó sokszor kényszerül találgatásra, a történet kiegészítésére, az utalásszerûen vázolt események értelmezésére, majd újraértelmezésére, Simon motivációinak megfejtésére. A lazán összefûzött történeteket meglehetősen heterogén szövegek alkotják – találunk álomleírást, természetleírást, pszichológiai tárgyú elmélkedéseket, mûvészetelméleti vizsgálódásokat, egy színházi előadás leírását stb. A történet központi szerepét a reflexiók és leírások veszik át. A nagymértékû önreflexivitás szintén messzire vezet a kor naturalizmusától vagy akár csak a realista prózaírói törekvésektől. A svájci szerző regényének megírását mindössze négy év választja el Hofmannsthal Chandos-levelének megjelenésétől (1902); érezhető benne ugyanaz a nyelvvel, a nyelvi megformálással, de általában bármiféle mûvészi megragadhatósággal szembeni szkepticizmus:

„– Csakhogy nehéz lefesteni – mondta Simon – az örömnek ezt a csillogását és illatát, az elragadtatottságnak ezt a vibrálását, az illatnak ezt a hidegségét és melegét, a határozottat és elmosódót, a színeit és a formáit, az aranyat és a nehéz vöröset, ahogy alámerülnek a többi színben, meg a színpadot, a parányi gyújtópontot, és benne a kicsiny, boldog leánykát, a hölgyek ruháját, a férfiak arcát, a páholyokat és az összes többit, tényleg, Kaspar, nagyon nehéz lenne." (41.)

A „minden természet" konklúzió látszik a regényben megoldást kínálni erre a problémára. De ez nem a naturalizmus természet- és mûvészetfelfogása, sokkal inkább a századforduló újromanticizmusának hatása. Walser alakjai folyamatosan keresik az életlehetőségeket a világban és a mûvészetben, megtalálni vélik, majd elveszítik azokat. Próbálják önmagukat definiálni, lelkesednek, majd kiábrándulnak, folytatják tovább, kétségbeesnek, vigasztalják önmagunkat, de mindig keresnek, telve jó szándékkal, de kevés sikerrel. Olykor vég nélküli eszmefuttatásokba bonyolódnak – szenvedélytől fûtött monológokat olvashatunk emberi kapcsolatokról, érzelmekről, mûvészetről, tudományról, öregségről, szociális problémákról, házasságról és persze a természetről:

„De lehet, hogy minden természet" – mondja Klara a színházi előadás után. „Nemcsak az a nagy és csöndes odakint, hanem a mozgékony és kicsiny is, amit az ember teremt. A színház is természet. Amit a természet hívására építünk, az is csak természet lehet, mármint a természetnek egy silány változata."

A különféle elfojtások kavalkádja ez a könyv, ahol az elbeszélő csak kevéssé érzi feladatának, hogy eligazítsa az olvasót a történtekkel kapcsolatban. Az elbeszélő nézőpontja nem kitüntetett a szereplőkével szemben, a regényalakokkal szemben legfeljebb empátiával viselkedik, tetteik mércéje azonban nem az ő véleménye lesz. Általában érdekes a hozzájuk fûződő viszonya. Némelyik szereplőnek a fejébe bújik, míg másokat csak kívülről szemlél, ahogy Agappaiát, Klara férjét is. Néha egészen meglepően és alig észrevehetően váltják egymást az elbeszélői szólamok (28–31.), Simon nézőpontja és az elbeszélőé, vagy Klaráé, az elbeszélőé és Simoné (60–62.). A szereplőkre többnyire jellemző, hogy saját világukba zárva léteznek, érintkeznek ugyan egymással, sőt látszólag hosszas beszélgetéseket folytatnak, mégsem hatnak egymásra semmiféle módon. Nem is igazán találunk a regényben konfliktust, nincs bonyodalom sem. Jellemző, hogy Klara férjének többször emlegetett fegyvere sem engedelmeskedik a csehovi dramaturgia szabályának. A legidősebb fivér, Klaus csak álmodozik egy teljesebb élet lehetőségéről, az egyetlen lánytestvér Hedvig élete nem változik meg sem öccse látogatásának, sem állásváltoztatási terveinek hatására, a szereplők előre belátható életpályákat futnak be, sorsszerû mintákat rajzolnak a regény szövegébe. A regény esszéisztikus, szociológiai, filozófiai megfigyelések sorozata; a szöveg újabb és újabb kis niche-eket épít és próbál mûködtetni, amelyek aztán sorra életképtelennek bizonyulnak.

A tömeg egyszerre taszít és csábít, a konformizmus és a teljes emberi szabadság lehetőségei mérkőznek egymással. A méltóságteljes élet lehetőségeinek, illetve a szabadság eszméjének alapos körbejárása regény. Lapjain a mûvészi szabadságnak, a szerelem szabadságának, az ember társadalmi konvencióktól való függetlenségének próbája zajlik.