Csorbát és Takátsot, a pécsi és kaposvári költőt belső látásunk szívesen vetíti egymás mellé olyasformán, ahogyan egy közös utazás alkalmából a fiatalabb dunántúli pályatársának, Takács Imrének a valóságban megadatott. A hatvanéves Csorba Győzőnek küldött Üdvözlet…-ében írja: „Emlékszem egy Győrből való hazautazásunkra. Sopronból jövő vonatra szálltunk föl. Két afféle ’hosszú hajú huligán’ mellé ült Csorba Győző és Takáts Gyula. A fiúk méregették az európai öltönyöket, a nyakkendőket, a frissen borotvált állakat, Takáts Gyulán az ápolt bajuszt, de mikorra Budaörsnél jártunk, a fiúk minden idegensége eloszlott, párává lett. A két tanár bácsi a görög kultúráról, Itáliáról és Rómáról, a balatoni halakról, a fenékpusztai pásztorokról, az avantgárd irodalomról – és annak személyiségeiről – a régi Pécsről, a jelenkori szociológiai, gazdasági, politikai és esztétikai kérdésekről annyi gondolatot cserélt, közölt és vitatott meg, hogy bizony atyamesterek lettek a fiúk szemében is." Takács Imre azt kívánja, 1976-ban, hogy minél több tanítványa és tisztelője legyen a két „atyamesterben megtestesülő költőtípusnak és emberi példának: „Ennyire se lennénk egyedül, ha az ország minden nagy városából egy költő folytonos üzenetére számíthatnánk". Fél évszázadon át tartó levelezésük kötete, melyet most kezünkben tartunk, jó alkalom, hogy üzenetük összefonódó és szétváló szólamát fölidézzük, értelmezzük és épülésünkre fordítsuk.

Önérzetes vidékiségük (Pethő Bertalan szavával a ’provinciátus’ létezés és viselkedésforma), veleszületett tiszteletük a leírt szó, a filológiai kultúra iránt, és hivatásként fölfogott szakmájuk egymást erősítő föltétele volt annak, hogy mindketten kivételesen nagy gondot fordítottak a levelezésre és a levelek gyűjtésére, megőrzésére. Takáts Gyula évtizedekig múzeumigazgató volt, Csorba Győző a pécsi Városi Könyvtár munkatársa, majd vezetője. Baráti körükhöz tartozott a könyvtáros-polihisztor Várkonyi Nándor és a tudós levéltáros Kanyar József. Takáts saját életműve szerves részének tartotta neves kortársai hozzá írott leveleinek kiadását és jegyzetelését, publikálta például Egry József, Martyn Ferenc, Várkonyi Nándor leveleit; feltűnést keltett az a „levélantológia" (Helyét kereső nemzedék. Költők levelei 1934–1949), amelyet a „Nyugat utáni, sokat megélt és megjárt nemzedék pályakezdésének" színes és objektív, hézagpótló dokumentumaként tartunk számon. Alig észrevehető átmenetekkel fonódik össze esszéiben az értekezés meg a levéldokumentum műfaja és stílusa – frappánsan példázza a műfajoknak ezt a tudatos vegyítését a Fonyódi irodalmi adatok című vallomásos emlékezés.

Bár később bontakozott ki, nem kevésbé volt fontos és öntudatos a „leletmentés", az öndokumentáció Csorba Győző számára sem. A költő hagyatékának gondozója, a Csorba–Takáts-levelezést is sajtó alá rendező Pintér László kötetünk utószavában „félig posztumusz" és „valódi posztumusz" kötetek korszakára bontja Csorba utókorát. Az életmű levelező aspektusát bemutató kötetek „csak" 2004 óta sorjáznak. Levelező társai zöme „a Pécsett indult, ott is élt, de aztán Budapestre került" írótársak csoportja. Pintér találóan emeli ki a Pro Pannonia Kiadó és a körülötte csoportosuló „kicsi, de annál agilisabb gárda" – Bertók László, Csuhai István, Szirtes Gábor, Tüskés Tibor – szerepét (s persze Pintér neve is oda kívánkozik ebbe a csoportba) a dél-dunántúli irodalom történetének forráskutatásában és írásos adatai közzétételében.

Egymásnak írott első leveleik 1941-ben és a következő háborús években keletkeztek. A témák többsége a már régebben működő Janus Pannonius Társaság és a frissen indított Sorsunk című pécsi folyóirat ügyeivel kapcsolatos, vagy egymás köteteinek ismertetését, a Magyar Csillag körüli híreket érinti. Szerep-kettősük bonyolultabb, mint a szerkesztő és a szerző pusztán adminisztratív párosáé: Csorba évtizedeken át minden pécsi folyóiratnak, beleértve a főszerkesztő-cserék által nyomatékosított szemléleti fordulatokat, alkorszakokat is – munkatársa, nélkülözhetetlen tanácsadója, minőséget garantáló védjegye. De Takáts sem csak a kéziratot küldi beidegződésként Somogyból Baranyába: felelősséget érez a szomszéd megye központjában kiadott lap(ok) tartalmáért és színvonaláért, közli tanácsait és aggályait, alakító részese akar lenni a pannon szellemiségnek. „A Sorsunkat ne hanyagoljátok el. Segítsetek Nándornak!" – írja 1943 májusában (4.), s a világháború utáni fölocsúdáskor újra siet kinyilvánítani pécsi elköteleződését: „mi újság a Sorsunk és Nándor körül? Minden érdekel, ami Pécsen van. A könyvtár, J. Pannonius ügy stb. stb." (8.)

Az intenzív érdeklődés magyarázata, hogy kapcsolatuk régebbi eredetű a Sorsunk indulásánál, sőt távolabbi előtörténetéhez hozzátartoznak Takáts pécsi egyetemi évei 1929 és 1934 között. Ekkor ismeri meg az idősebb Várkonyi Nándort (szül. 1896), Fülep Lajost (1885), a formálódó harmadik nemzedék vezérei közül Weöres Sándort, Tatay Sándort. Csorba később és a jogi karon (nem bölcsészeten!) végzi pécsi egyetemi tanulmányait: ez sokat megértet abból, hogy a fiatalabb, költőként később induló, a kapcsolatteremtésben járatlanabb Csorba országos tekintélynek kijáró tisztelettel szólítja meg költőtársát, nem kérdőjelezi meg illetékességét a város és a folyóirat dolgaiban. Összezördülésnek is túlzás minősíteni azt a néhány esetet, amikor Csorba nem vállalja egy-egy Takáts közvetítette vers vagy kisgrafika közlését; a közös szellemi cél, a minél magasabb színvonalú dél-dunántúli irodalom igénye fölébe emeli őket apró ízlésbeli differenciáknak.

Bosszankodásnak, ha nyoma van a levelezésükben, akkor azt az irodalompolitika bornírt elvárásai és packázásai okozzák. 1952-ben Csorba „csodálatos lapunk"-nak aposztrofálja az akkori Dunántúlt, Takáts pedig tömör helyzetjelentéssel és sokatmondó elhallgatással tetézi az iróniát (51.): „Különben csodálatos lapotokból küldessél címemre egy példányt. A már megjelentből. Hadd lássak, tanuljak és okuljak. Ez ráfér az emberre. Különben nem régen beszélgettem Sanyiékkal (Weöres), Jékelyékkel, Berdával stb. barátainkkal egy kis budai kocsmában. Dolgoznak. Magam is elég sokat írok. Verset. Kiszállok sokat vidékre. Tanulok és látok. Szép anyag gyűl össze az ember fejében." Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy szerkesztőbarátja „néhány szép tájverset" kér tőle a Dunántúl számára. Még jobban megkeseredik a közlések humora, amikor életbevágó méltánytalanságok történnek Takátscsal. „Lakásomat elvették: ezzel nyitották Kaposban a törvényesség megszilárdítását. (…) jelenleg egy nem fűthető szobaféle raktáram maradt. 9 fokos múzsák ölelgetnek az életszínvonal olympi felhői felé." Egyszer mégis fölháborodik, mert egy novelláját iktatószámmal ellátva és elutasító lektori jelentéssel együtt kapja vissza: „a novellát nektek küldtem, mert kértétek, és nem adminisztratív darabnak: 276/9 szám-nak. Ezért furcsának tartom a lektorálást, és ráadásul, hogy el is külditek. Nem akarok semmiféle rubrikában szerepelni!" (56.) Ebben a levélben a megszólítás megkülönböztetésképpen nem Csorbának, hanem „Kedves Barátaim"-nak szól, éreztetve, hogy az indulat kire irányul. Csorba Győző is ki-kifakadt a szerkesztői munkával járó kényszerû kompromisszumok és emberi meghasonlások miatt. „Annyiféle igényt kell kielégítenünk, s olyan kevésszer s oly kis terjedelemben jelenünk meg, hogy ha nem sikerül havi lappá válnunk, teljes csőd fenyeget. Én már igen erősen foglalkozom a visszavonulás gondolatával. Régi barátaim egyre-másra sértődnek meg, s idegenednek el tőlem. S igen-igen erős dunántúli városok fél- vagy negyed-tehetségeinek hovatovább lázadássá fajuló nyomása is. / Nem embernek való munka a szerkesztés!" (75.)

Barátságuk elmélyülésének és véglegesedésének később szimbólummá, egyezményes jellé finomuló alkalma a közös római tartózkodás 1947–48-ban. Csorba, aki előbb utazik oda, és előbb érkezik vissza, mind az utazási okmányok megszerzésének ügyintézésébe, mind a hazautazás gondjaiba előbb avatódik be barátjánál. A tenni- és tudnivalókat aprólékosan részletezi, erről szóló levelei (34. és 37.) alighanem a leghosszabbak a kötetben. A közös itáliai élményeket bőséges dokumentumforrásból ismerjük (például Csorba Győző A város oldalában és Római följegyzések, 1947–1948 című köteteiből), de lelki „utóéletük", évtizedeken át föl-fölbukkanó szubjektív emlékezetük legbensőségesebben a levelezésből támasztható föl. A nosztalgiát fokozza, hogy az emlékeket a „fordulat éve" komor hazai valósága ellenpontozza: „Rómára s Itáliára rengeteget gondolok, sokszor szorul el a szívem, kívánkozom vissza. Ki tudja, sikerül-e még valaha." (Csorba, 39.) „Bizony szép és baráti, mondhatnám, testvéri hónap volt, melyet Itáliában együtt töltöttünk. Azt hiszem, életünk legszebb része elmúlt vele. (…) az egész csak, mint egy víz alatti táj lebeg előttem az idő tengerfenekén." (Takáts, 42.). Később, külföldön mindkettejüknek eszébe ötlik: „Azért jobb volt, amikor kettesben jártuk Itáliát." (Csorba, 89.) „Barangolásainak Városa" – ez a szószerkezet Rómát és közös sétáikat idézi számukra. Költészetükben is mély nyomot hagynak az Olaszországban töltött hónapok, Csorbáéban tematikusan, Takátséban szemléletalakító módon. Vendégtársaikhoz a római Magyar Akadémián gyakran társítanak ottani és akkori reminiszcenciákat, még ha az ismeretség korábbi keletű volt és később évtizedeket ívelt is át, például Weöres Sándor, a pécsi zeneszerző Takács Jenő vagy Kardos Tibor estében.

Kardos Tibor kezdeményezése volt a levelezésben gyakran emlegetett nagy műfordítói vállalkozás, Janus Pannonius művei új magyar kiadása. Az 1947–48-as római vendégek közül Csorba Győző bizonyult a legambiciózusabb Janus-tolmácsolónak. Takáts is készített meggyőző fordításokat és szép portrétanulmányokat a humanista költőről, de olykor panaszkodott, hogy eredeti mûveire kevesebb ideje jut. Az ötvenes években a magyar mûfordító-költők ellentétesen nyilatkoztak a (költőhöz méltó munkát, de kényszert, gúzst is jelentő) mûfordításról. Ekkor keletkezett Kálnoky László fájdalmasan groteszk panaszverse A műfordító haláláról és Vas István hálatelt ódája, A műfordító köszönete. Takáts indulatos véleménye Kálnokyéhoz állt közelebb, Csorbáé inkább Vaséhoz. „Jó más egyénisége mögé bújni, ha az ember nem beszélhet úgy, ahogy szeretné." (41.) – Kálnoky és Csorba között akaratlanul is némi feszültség támadt, amikor versenyhelyzetbe kerültek a Faust második részének fordítói pályázata dolgában. A részletekről Csorba szempontjából A város oldalában utolsó fejezete tájékoztat. Takátsnak, Weöresnek és Vasnak valószínűleg kényes feladat lehetett határozottan állást foglalnia, hiszen többféle elkötelezettség béklyózta őket. Mindkét érdekelt felet becsülték és szerették, és minden lehetségeset elkövettek a kedvező megoldásért. Erőfeszítéseiket részletesen tárgyalja Takáts Gyula 67. levele. A pillanatnyi érdekkülönbözés kölcsönösen nemes későbbi földolgozása jó példa lehet hasonló konfliktusok kezelésére. Kálnoky minden alkalmat megragadott, hogy a körülményeket tisztázza, és a Csorba-fordítás megjelenését előmozdítsa, Csorba pedig szép verset írt Kálnoky hetvenedik születésnapjára (az ünnepelt prózaverses-anekdotikus modorában, olasz emlékei közül választva tárgyat), majd halálhírétől megrendülten.

Irodalomtörténeti jelentőségűek azok az értesülések és szempontok, amelyek a költőbarátok egymás mûveiről szóló reflexióban villannak föl. Takáts lapidárisabban tömöríti véleményét, Csorba esszészerûen mérlegel, elemez. Kéziratok formálódását, kényszerû vagy saját szándékból történő változásokat kísérhetünk nyomon; kölcsönös figyelmük folyóiratbeli egyes közlésekre, kötetekre, majd belőlük készített válogatásokra is kiterjed. Az Ocsúdó évek című Csorba-kötet eredetileg terjedelmesebb volt, és Anabázis lett volna a címe. Ez a Xenophóntól ismert görög szó évtizedekkel később tér vissza egy Csorba-kötet élén, jellemző adalékul a fiatalkorban bevésett képzet szívósságára és újraéledésére. Pécsi kollégája korai terméséből Takátshoz különösen közel áll a Dunaszekcső, Csorbához pedig (hogy az ízlés másutt is szembetűnő ellentétét későbbi példán szemléltessük) A semmi árnyéka kötet Más távlat ciklusának „gyászoló, búcsúzó, vergődő, köszönő szonett-emléksorai", melyek között „a Laurát sirató Petrarca-szonettek magaslati levegőjét" érzi (124.). Kettejük összehasonlításakor gyakran ismétlődik az az ellentétező tipológia, hogy Takáts inkább a világ felé forduló, könnyedén és sokat író típus, Csorba önmagába mélyed, gyötrelmesebb alkat, kevesebbet ír. Ezt az osztályozást eleveníti föl és igazolja Csorba önvallomásával Tüskés Tibor magvas előszava is. A Csorba halálát megelőző és az utána következő időszak módosította az arányokat, és okafogyottá tette a „szófukar" jelzőt, hála annak a szorgos filológiai és kiadói munkának, „leletmentésnek", amelyet a kötet utószavában Pintér László foglal össze. Annyiban igazat kell adnunk Pintérnek, hogy Csorba fordítóként is elsősorban költői életművét gyarapította, Takáts viszont prózában is „kiemelkedőt alkotott". A Polgárjelöltek hatását például már-már irigykedő elragadtatással ecseteli Csorba: „Remekül sikerült alakjaid rajza, de talán mindennél jobban az atmoszféra megteremtése. Szinte jó belebújni a regény világába. (…) S ezt talán tárgyad költői szerelésével tudtad elérni – s a nyelved ragyogó poézisével. (…) Komoly, nagy regény ez a Te műved" (13.).

A „kissé irigyellek" (szó szerint Csorba kifejezése) kettejük kapcsolatában sohasem azt jelenti, hogy egyikük bosszúságot érez a másik sikere miatt, vagy magáénak kívánja ezt vagy azt az értéket. Ez a szófordulat inkább a méltánylást fejezi ki, örömteli becsülését a közös tartomány olyan gazdagításának, amely történetesen nem az én egyéni érdemem. Az utószó találóan nevezi nemes versengésnek, a minőség elvét és az egymásnak nyújtott mindenkori támogatást szem előtt tartó, hasznos vetélkedésnek a két „régióközpont", Pécs és Kaposvár viszonyát a szellemi életben. Átfutó felhőként zavarja csak meg a Csorba és Takáts közötti barátság állhatatos derűjét az 1985. áprilisi Kossuth-díj epizódja. „Vidéki" költők közül Csorba kap elsőként kitüntetést, de Takáts gratulációjára rosszkedvűen válaszol: „Örömöm hidd el – nagyobb lett volna, ha mindketten ott lehettünk volna a díjazottak között." (137.) Ettől fogva célzás sem esik köztük rangsorolásról vagy versengésről; csak a lábjegyzetben és az utószóban említődik mindkettejük költőtársa és levelezőpartnere, Fodor András bizalmas véleménye az ügyről. Az 1929-ben született Fodor András a Dél-Dunántúlról, közelebbről Somogyból és Kaposvárról Budapestre kerülő, a fővárosban meggyökerező, de a „szülöttem földhöz" élete végéig ragaszkodó irodalmár típusa. Takátsot és Csorbát kamaszkorától ismeri, Csorbával folytatott levelezése 2005-ben jelent meg „…hűséges baráti ölelésemet küldöm…" címmel. Mindkét mesteréhez odaadóan hű maradt, kitéphetetlen emléket őrzött arról, hogy folyóiratban megjelent első versét Takáts küldte Pécsre, és Csorba Győző közölte a Sorsunk 1946. novemberi számában (lásd a Takáts–Csorba-levelezésben, 14–15.).

Fodor András és Takáts Gyula levelezése a kötet szerint 1948 januárjában kezdődik, Fodor terjedelmes beszámolójával Eötvös-kollégiumbeli tapasztalatairól. Kapcsolatuk ennél a dátumnál jóval korábbi. Takáts már az 1943–1944-es tanévben osztályfőnöke volt a kaposvári Somssich Pál Reálgimnáziumban, az „előidőkről" részletes beszámolót tartalmaznak A somogyi diák és A Kollégium című Fodor-naplókötetek, valamint mindkettejük egymásról szóló, életrajzi dokumentumokban gazdag portrétanulmányai. A tanár-diák reláció 1946–47-ben vált az idősebb és a kezdő költő szövetségévé, ami ekkortájt jórészt Takáts „egyenrangúságot" sugalló pazar nagyvonalúságában nyilatkozik meg: olvassa és bírálja Fodor verseit, egyengeti első publikációinak útját, bemutatja barátainak, köztük Egry Józsefnek, Tatay Sándornak, Szabó Lőrincnek, Csorba Győzőnek. Bevonja a Berzsenyi Társaság rendezvényeibe és ügyeibe, könyveket kölcsönöz neki, költőkről és folyóiratokról beszélgetnek. Jó hírét terjeszti Pécsett és Budapesten, még keresztneve megváltoztatásában is tanácsot ad a kellemesebb hangzás érdekében. Figyelemmel kíséri Fodor Eötvös-kollégiumi fölvételét, és Olaszországba utaztában még fölkeresi a Ménesi úti nevezetes épületben, anélkül, hogy az útra indító pártfogó szerepével visszaélne.

Mindezt nemcsak a történeti háttér részleteként érdemes fölidéznünk, hanem az egész levelezés érzelmi és erkölcsi tartalmának és hőfokának magyarázatául is. Értő olvasókban is keletkezhet olyan benyomás, mintha az ötvenes évektől fogva Fodor mindvégig alázatos famulusként teljesítené mestere megbízásait, képviselné érdekeit, intézné ügyeit. Valójában lankadatlanul csak törleszt és viszonoz; szó szerint veszi, és a gyakorlatban érvényesíti a barátság és a hûség fogalmait; etikájának paradox sarokköve a „boldog tartozás".

Az „első" levél, amely az elmondottak szerint és a korai naplóból bizonyíthatóan nem az első, hosszú, és tartalma summázat az Eötvösbe 1947-ben fölvett filosz első félévi kollégiumi tapasztalatairól. A gesztus a másik fél helyzetébe való empatikus beleélésről tanúskodik: a hónapokig Rómában tartózkodó Takátsnak éppen ilyen pontos, tárgyszerû ábrázolásra lehetett szüksége a „fordulat éve" hazai előzményeiről és atmoszférikus alakulásairól. Le is szögezi buzdító tanácsot küldő – még Rómában keltezett – válaszában: „Okosan tetted, hogy részletesen beszámoltál. Így legalább megértek sok mindent. Semmi se keserítsen el. Dolgozz, a többi mind mellékes." (2.) Ez a maxima megerősíti azt a korábbi figyelmeztetést, amelyet Fodor is idéz, hogy ne foglalkozzék a politikával, és szemérmesen visszafogott válasz a volt diák nem érzelmeskedő, de a várható megpróbáltatások előérzetétől súlyosbított vallomására: „semmiféle önállósulás, idő és térbeli távolság nem tudja kisebbíteni Tanár Úr iránti ragaszkodásomat." (1.)

Az 1954 novembertől újra sorjázó levelek ennek a korai szövetségnek a megvalósítását, köznapi tettekre lebontását dokumentálják. „Takáts Gyula gyakran kéri leveleiben a költőtárs gyakorlati segítségét, tájékoztatását a fővárosi lapoknak, folyóiratoknak, kiadóknak küldött kéziratai ügyében" – írja a levelezés egyik hosszmetszetéről Tüskés Tibor. 1956 előtt különösen a Csillag szerkesztőségében töltött évek követeltek helytálló bátorságot és rugalmas taktikázást Fodortól. A Király István vezetésével működő orgánum az egyik legjellegzetesebb színtere volt az irodalom pártirányítása és a független ízlés, a személyes jóindulat közti küzdelemnek. – A forradalom leverése utáni írói közhangulat, a megtorlások és az irodalom elitjének közérzete kerülnek a középpontba a levelezés 1957 januárjától számítható szakaszában (például 56. és 57. levél). Fontosabbá válnak egyúttal az írószövetségi hírek mint a politikai és a szellemi élet közötti feszültség indikátorai. Megbízhatóan követhető a dialógusból, hogy szívós vitáik a szerkesztőségekkel, kritikával, érdekcsoportokkal végiggondolt elveken alapulnak. Takáts nyilvános polémiába kapcsolódik be Sokarcú népiség vagy sokarcú szocializmus? című cikkével 1965-ben, Fodor ebben az évtizedben írja későbbi tanulmánykötete, A nemzedék hangján (1973) törzsanyagát. 1965-ben ismerteti Takátscsal egyik összeszólakozását az Új Írás kritikai rovatának szerkesztőjével: „ők egy avantgard szocialista folyóirat, s nem engedhetik meg maguknak, hogy olyan apolitikus, korszerűtlen költőket emeljenek ki, mint Takáts Gyula vagy Csorba Győző. (Írtam egyébként rövid levelet is a szerkesztőségnek, miben felsoroltam a sérelmezett eseteket és neveket, hadd lássák, milyen tudatos szisztémáról árulkodik mûködésük. Közöltem, hogy jólesik a kívül maradókkal szolidaritást vállalnom.)" (123.)

Mennyiségét és szellemi súlyát tekintve is jókora részt foglal el hármójuk levelezésében a kritika megtárgyalása. A vidéki költőt-írót valóságos vagy vélt elszigeteltségében, a fővárosi irodalmi élettel való kapcsolatainak nehézkessége, döcögőssége miatt érzékenyebben érinti a mellőztetés és a félremagyarázás, mint a szerencsésebb budapestit. A publikációk sorsa, a kötetküldés és dedikáció, egymás műveinek levélbeli és nyilvános méltatása, a kritikai visszhang alakítása és megvitatása számukra kiemelt téma; az érzékenységet életformájuk, helyzettudatuk növeli és finomítja. A vidéken élést a bírálói szemlélet árnyalatlansága vagy a pontatlan fogalmazás könnyen torzítja vidékiességgé. Takáts és Csorba „helyét kereső nemzedékét" tartósan kísérik az indulásuk évtizedében magas tekintélyek állásfoglalásával is szentesített, a fordulat éve után új ideológiai vádakkal súlyosbított előítéletek. Weöres Sándor még a harmincas években írta meg nagy vitaversét, a „Harmadik nemzedék"-et; évtizedekkel később visszarímel rá Takáts Gyulának című verse: keletkezés-történetéről Fodor András számol be Takátsnak a 128. levelében.

Megállapítják, hogy nem vagy zsenyi

Átélte ezt Somogyban Berzsenyi.

Lám a somogyi sors gyümölcsey!

Csak a te bírád nem Kölcsey.

Takáts nehezményezi a költészete körül „terjengő és terjesztett" téveszméket; a műértés általános félszegségét, elterjedt sztereotípiáit éri bennük tetten, s az ízlését, ars poéticáját megfogalmazó szentenciák levelezése legértékesebb lapjai közé tartoznak. Fodornak gyakran mintha titkos üzeneteket küldene, amelyek tartalmazzák a lényeges szempontokat és a módszertani elveket a majdani kritikusok számára. A bírálónak, jegyzi meg például 1955-ben (22.), „itt alkalma nyílna eloszlatni pár ostoba dolgot. Így elsősorban azt, hogy nem vagyok tájköltő. Ez csak az első, és ezzel összefügg az is, hogy nem vagyok vidéki költő. Ebből, illetve ezeknek az összekeveréséből születtek a felületes és sértő, ízetlen írások. Egy életstílusból indul a költészetem, amelynek alapja a föld, az a föld, amelyről a lábamat nem akarom levenni, és az aszfaltra tenni. Nem új, hisz a görög mûvészet életlátása ez. Együtt a természettel élni…" Csorba Győzővel olyan ítélőerővel és kifejező stílusban jellemzik egymás köteteit, amely már a készülő vagy érlelődő esszéváltozat előlegének tünteti föl leveleiket. Takáts egyik 1947-es leveléből (25.): „Ez a versesköteted igen-igen tetszik. Verseidnek zárt és tömör szépsége, formáinak változatossága és a színeknek mind erősebben való ragyogása az, ami mind többször adja kezembe a Szabadulást. (…) Különben a Dunánál hangja az, ami azt hiszem, mind szélesebbre oldódva lírádban, olyan emberi hang, melyre széles visszhangnak kell felelni." Csorba még akkor is hasonló igényességgel fogalmaz, amikor – már öregen – a betegségtől „itt-ott elcsúszik a keze", és nem készül publikálni véleményét. A 147. levélben, 1989-ben Takáts Kövül az idő című kötetére válaszol: „Nem tudtam megállni, hogy egyvégtében végig ne olvassam. Megtörtént, igaz örömet találtam benne. Főként bölcs és alighanem egyetlen lehetséges öregkori emberi életszemléletedet és magatartásodat irigylem és helyeslem. Sajnos, én erre képtelen vagyok. (…) A Csu Fu költemények főként eredetiségükkel leptek meg. A többi inkább a megszokott és megszeretett Takáts Gyula. Köztük gyakorta csúcsok."

Különös intermezzo hármójuk kapcsolattörténetében Fodor András Takátsnak írott 1985. áprilisi 9-i levele (432.). Előrehozott fanyar névnapi köszöntés. (Isten) „Éltessen úgy is mint nem-Kossuth-díjast!" A lábjegyzetből megtudjuk, hogy az az évi kitüntetettek Csorba Győző, Ottlik Géza, Száraz György, Vas István. Fodor kétségbeesett iróniával örvendezik, hogy Takáts „nem fért bele ebbe a négyszögbe". A díjkiosztások visszhangját máskor is jellemezte az állam és a pártközpont beavatkozása miatti elégedetlen szitkozódás; a céhbeliek elfogadta listákat a kultúrpolitikai hatalom rendre önkényesen megváltoztatta, nemkívánatos neveket törölt, és saját támogatottjait olykor cinikusan jutalmazta. A nyolcvanas évek közepén különösen ellenségessé vált az írók (az írószövetség) és a művészetpolitikai irányítás közötti viszony. Fodor – előbb a Költői Szakosztály titkáraként, később a Szövetség elnökhelyettesként – közelről szemlélte és a maga bőrén tapasztalta az áldatlan huzavona következményeit. 1984-ben tört ki a Nagy Gáspár Nagy Imre-versét követő vihar, amely veszélybe sodorta az Új Forrás szerkesztőségét; Fodor ezt írta róla Takátsnak: „Lehet, hogy beleroppan az egész Írószövetség." (430.) Majdnem egyidejűleg jelentek meg az Ezer este Fülep Lajossal című naplófolyam fogadtatását kipuhatoló folyóiratközlések, amelyek során Fodor Csorba Győzővel is idegörlő vitába keveredett. Az írószövetségi és naplóügyek valósággal összeszövődtek eszméletében, és válságos idegállapotba sodorták. A Takátsal való idevágó levelezés hézagai miatt Csorbának írott levelét idézem: „Summa summarum, lehet, hogy meg fognak lincselni – de az is jobb, mint ez az áldatlan állapot, amibe jóhiszemûen belekényszerültem az írószövetségi funkciómmal. Már a botrányt se bánnám, csak vonulhatnék le a színről." (Csorba Győző és Fodor András levelezése, 186.) Más veszedelmek – apósa betegsége, felesége operációja, a Somogy folyóirat körüli gondok – is súlyosbítják lelki terheit, és motiválják perlekedését a Takátsot kirekesztő döntéssel. (Takáts, majd Fodor a kilencvenes évek elején részesül a Kossuth-díjban.) Fodor András Takáts melletti kiállása azonban régi keletű, és átgondolt alapja van. Indoklása a levelezésben is olvasható, 1965-ben kelt levelében (majdnem éppen húsz évvel a Kossuth-díj afférja előtt). Függetlenül attól, hogy egyetértünkk-e vele, érdemes citálni a perdöntő bekezdéseket, bizonyítékul, hogy Fodor értékrendje a hatvanas évek közepén már megszilárdult, és Takáts már akkor véglegesen a helyére került (119.):

„Amit Domokos rólam próbált rehabilitációként mondani, éppúgy kívánatos Veled és nemzedékeddel kapcsolatban, melynek véleményem szerint Benned és Weöres Sándorban teljesedett ki az igazi nagyokhoz méltó jelentősége. Ha volna mód őszinte kritikára, meg kéne végre fogalmazni, mit hoztatok Ti ketten a magyar lírába. Egyikőtök, Weöres, a személyiség feloldásában, s a vers zeneiségében, Te pedig a föld-élet-szellem világát egyként átfogó költői konkrétságban jutottál oda, ahová talán még sohase hatott magyar költő szava.

De ha már arról nem is lehet beszélni, hogy éppen azért vagytok Ti őszinték és maradandók, a kor leghíresebb (?) tükrei, mert nem váltatok ’közéleti radiátorokká’, akiket hivatalokból szabályozva fűtenek – legalább arról kéne szólni, az Évek, madarak szerzője hogyan vált mindenki közt legegyénibbé, már-már utolsó mohikán voltában is originálisan modernné."

A díjazás után Takáts és Csorba levelezésében korrekt gratuláció, illetve köszönetmondás következik, Fodor pedig egyik leglelkiismeretesebb, tanulmány értékű kötetelemző levelét küldi Csorbának a Görbül az időről, a végén sokat sejtető jóslattal János fia pályaválasztásáról: „úgy látszik, az én szakmámnak is lesz háztáji folytatója". Azóta Fodor János a maga módján beváltotta ezt az ígéretet, a Fodor–Takáts-levelezéskötetnek is munkatársa, az autográf kéziratok egyik számítógépbe írója.

Tárgyában és kifejletében is különbözik ettől az esettől Takáts és Fodor összeszólalkozása egy Papp Árpáddal kapcsolatos szomorú végű konfliktus dolgában. Az újgörög műfordításairól is ismert kaposvári költőnek Takáts Gyula lakrészt adott ki Kovács Sebestyén utcai házában. A fiatalabb pályatárs tetőtér-beépítési terveit Takáts és első felesége sérelmezte és ellenezte, viszonyuk Papp-pal elmérgesedett és pereskedésbe torkollott. A fejleményeket azért hasonlítja Takáts „a görög sorstragédiákhoz" (302.), mert az izgalmak hatására az amúgy is betegeskedő Loncika szívinfarktust kapott, és hamarosan meghalt. Takáts egy pillanatig úgy látja, Fodor jóhiszemûen is az „ellenfél" oldalára került, Fodor pedig volt osztályfőnöke erkölcsi tanítására hivatkozva védi magatartását: „úgy neveltek (s neveltél Te is!), hogy akkor is köszönjünk, ha a másik nem érdemli meg jóindulatunkat. Azaz, szükségszerûen saját ellenségeimet is támogatom". (303.) Takáts Gyula válaszlevelét csaknem teljes terjedelmében idemásolom; mindent elmond érzelmei mélységéről és féken tartásáról, a pedagógus felelősségéről és a barát figyelmességéről, a megrendültségében is fegyelmezett lélek méltóságáról (307.):

Kedves Bandim,

nem nagyon tudok írni, mert itt, ebben a szobában mindenhol kiesett a lélek. Hogy ennyire egyedül lehessen maradni, sohasem tudtam elképzelni. Nem is maradnék itt, el kellett volna utaznom, de nem tehetem, mert ez az ember beadta az ügyet, s tárgyalást kell várnom. Leveledben egyre ki kell térnem. Írod, hogy én is olyanra tanítottalak volna, hogy ellenségeinket támogatni kell.

Ez annyit jelentene, hogy személyileg „tanítványaimat" öngyilkosságra biztattam volna, nemzeti vonatkozásban pedig nemzetgyilkosságra. Ellenségeinket és a gonoszt csak el kell kerülni, útjára engedni, mint ahogy tettem a Pincérrel is. Mert ezeket a neveket nem írhatom le. Többet ne is essék szó róla… Mindenesetre egy igen tiszta lélek éveit mételyezték… Temetése tündöklő napon volt… kezében egy leszurkozott üvegfiolában egy versemmel és 3 szál kerti ibolyával pihen ott, ahová melléje én is kerülök. A város és megye a nekem kijáró díszsírhelyre temettette…

Hogy hogyan halt meg, majd egyszer elmondom. Nincs erőm leírni. Utolsó percig magánál volt; nem félt, szinte mindnyájunkat kímélt (orvosokat, ápolókat engem is) s talán sajnált is, hogy miatta szenvedünk. Mindig is ilyen erős, kemény öntudatos ember és lélek volt… Téged külön is említett, mindig azt mondotta, ha engem baj érne, Tőled kér tanácsot… S most nincs, akitől én kérjek, bár sokat szólítgatom…

Kézcsók és ölellek mindnyájatokat: Gyula

P.S. Bandim, a külföldi összeköttetéseidet föl kellene használni arra, hogy betegségedre Angliából gyógyszert szerezzél (…) Írjál betegségedről…"

Csorba, Fodor és Takáts levelezésében három olyan emberi arc és költői alkat mutatkozik meg, amelybe egyaránt bevéste nyomait a század történelme, a zsákutcás fejlődés és a nemzeti elnyomatás, a vágyakozás és erőfeszítés „az ember elveszett világa" helyrebűvölésére. Vekerdi László pompás vitairata, amely csak a Nap Kiadó Fodor András emlékezete című kötetében jelenhetett meg „kéziratból" (mert „megírása idején több szerkesztőség visszautasította"), meggyőzően bizonyítja keletkezési idejénél, a hatvanas évek közepénél előre-hátra évtizedekkel tartósabb érvénnyel, hogy az „önzésre, sőt kegyetlenségre" rászorító viszonyok között a felelős megszólalás hangköre összeszűkül, a közérdekű líra látóhatára a személyes emberi kapcsolatokra, a mások iránti szeretetből élő ember tapasztalataira koncentrálódik. A szabadsághiányt, a korlátozásokat, a megélhetés kényszerét szövetségben, de eltérő hosszabb-rövidebb távú tervekkel, cselekvésmódokkal ellensúlyozták. Fodor végzetesnek mondható hübrisze volt a túlzásba vitt önzetlenség, mások ügyeinek-bajainak átvállalása, terhének cipelése, akár saját érdekének rovására. A nyolcvanas években például vád alá kerül a munkahelyén (a Széchenyi Könyvtárban), mert „túlságosan dolgozik a közért": végzi a titkári teendőket az Írószövetségben, szerkeszti a Somogyot, rovatot vállal a Kortársban, szerződéseket jár ki a Magvető kiadónál, közben gépeli a Fülep Lajos-naplót, hivatalos utakat tesz kül- és belföldön. Sajnálkozva mentegetőzik Takáts Gyula előtt hajszolt, kockázatos életmódja miatt: „Sok mindent megtanultam Tőled, de az egészséges életstílust bizony nem." (401.) Takáts jóindulata sem tudja megóvni a kaposvári folyóirat szerkesztőségébe is beszivárgó ellenségeskedéstől és a fölgyülemlő ingerültségtől. Ha a kiadásban zárójelbe tett pontokkal jeleznek egy-egy kihagyásra ítélt mérges jelzőt vagy minősítést, akkor Fodor nyilván nem öncélúan használt durvább kifejezést, hanem az öntékozlás sértő, méltánytalan fogadtatása háborította föl.

A külföldi utazásokról szóló (vagy éppen hiányzó) beszámoló rendszerint kor- és személyiségjellemző tartozéka a közérdekű levelezéseknek. Láttuk, mennyire meghatározó mozzanata, egyedi különlegessége volt Csorba és Takáts barátságának a közös olaszországi tartózkodás. Csányi László több tanulmányában kitér a finn, az olasz, a görög és más utakon szerzett tapasztalatok jelentőségére Takáts költői világképe tágulásában – levelei ennek kevesebb nyomát őrzik, mint versei és esztétikája. A jegyzetapparátus többször is említi Csorba gátlásait az utazással kapcsolatban, de a kínálkozó alkalmakat ő sem utasítja el; az ötvenhatos forradalom kitörése például éppen az NDK-ban éri (lásd Csorba–Takáts 76. és 77.), Stuttgartba költözött lányát is látogatta családostul stb. Takátsén kívül Fülep Lajos és az Eötvös-kollégiumban megismert angol zenekritikus, Colin Mason ösztönzése, valamint kulturális-diplomáciai rátermettsége is hozzájárult, hogy Fodor András aránylag korán és sokat utazott az 1989-ig „szocialistának", illetőleg „nyugatinak" nevezett országokban Lengyelországtól, a Szovjetuniótól, Bulgáriától Angliáig, Franciaországig, Indiáig, Spanyolországig. Emberileg és költészetében különösen emlékezetesek angliai (s onnan máshová is kirajzó) útjai; Londonból például 1957-ben (67.) és 1967-ben (145.) is ír, 1976-ban Dániát, Norvégiát, Hollandiát bekebelező út tervéről számol be Takátsnak (273.). 1980-as görögországi útján szembekerülnek „a hivatalos keservek" és „Athén lüktető, hangos, délies hétköznapjainak" élvezete (363.). „Küldetésem kapcsolatkereső célját azonban rendkívül nehéz volt teljesíteni; mivel a görög bürokrácia még a miénknél is zűrösebb, kétbalkezesebb (…). Rejtély különben, miért nem fogadták (Papp) Árpádot, akit erre az évre, hosszabb ösztöndíjra, ugyan aszerint a csereegyezménybéli munkapont szerint jelöltek. Az ottani kulturális minisztériumban még Árpád nevét se ismerte senki. (…) Ritszosz barátja is csak távolba révedezve reagált, amikor buzgó kaposvári fordítóját emlegettem. /Hja, akinek 20 olasz, 35 francia, 12 angol kiadású kötete van, annak hiába akartam dicsekedni azzal, hogy itthon háromszor is kiadták. Persze Képes Gézának a nevétől sem lett lelkesebb." Az üdvözlőlapok személyességére és derűjére jó példa a következő spanyolországi üzenet, amelyben a bergsoni emlékezet mintha a régi kaposvári földrajzórák atmoszférájával is dúsítaná az aktuális turisztikai élményt (396.): „nagyszerűen érezzük magunkat Hispániába (!); úgy látszik, van valami a vérünkben, ami errefele húz bennünket. Ma éppen Sevillában sétálgattunk a Quadalquivir partján (Gyula, ezt a folyónevet bizonyára Te tanítottad nekem földrajzórán), nem gondoltam, hogy egyszer még ilyen otthonosan érzem itt magam."

Egymás magánéleti titkaiba – más-más hangsúllyal és árnyalattal – mindhárman beavatódnak. A korban egymáshoz közelebb álló, egy nemzedékhez tartozó Takáts és Csorba olykor zárkózottabb, szemérmesebb egymáshoz, mint a jóval fiatalabb Fodorhoz: ismerősöktől nyomozzák ki a másik házasságkötését, és csak a megbízható információ birtokában küldik jókívánságaikat; rokonokról, személyes ügyekről, egészségi panaszokról – legalábbis az öregkor küszöbéig – ritkán és szűkszavúan nyilatkoznak. Kivétel talán a Rómából való hazatérés utáni időszak, amikor Itáliában használt bizalmas becéző nevüket is megírják, és az együtt töltött hónapok intimitását próbálják visszavarázsolni. A zordabb itthoni klíma aztán jó időre véget vet a melegebb, vallomásos hangnak. A brutális változást (Takáts Gyula említése nélkül) Csorba Gyöngéd vizit című, keserű humorú novellisztikus verse idézi föl (megjelent a Római följegyzések 1947–1948 című posztumusz kötetében). A sógora elhurcolásáról szóló vers jellemző befejezése: „A sógor hónapok / múltán szabad lett, ám leveleim / végképp elvesztek, s velük bennem is / sok minden s nem lett meg többé soha." Bizalmas vallomásokat majd a betegség és esettség panaszaiként tesznek; a hetvenes években, amikor Takáts és Csorba 60. születésnapjának méltó megünneplése is megtörténik, Takáts ijedt beszámolót küld Csorbának a feleségét fenyegető veszedelemről – Loncika halálának előzményeit és önmagán tapasztalt testi–lelki következményeit, mint már jeleztük, Fodor Andrásnak taglalja megindító részletességgel, de őt is szilenciumra inti: „Írótársaimnak se szóljál. Egyedül kell végigharcolni a hozzám mostanában ki-be sétáló halállal a harcot…" (302.) – Csorba 1986 decemberében súlyos műtéten esik át, utána „már soha többé nem nyerte vissza fizikai erejét". A tényszerű tudnivalókat ezúttal is Pintér László jegyzeteiből ismerjük, Csorba levélbeli közlései szemérmes tömörségükben csökkentik, szinte enyhítik a bajt: „közben átestem egy műtéten, s csak most kezdek magamhoz térni" (141.); „még mindig gyönge vagyok. Szellemileg is." (143.); „most kézzel írok, ne haragudjál, ha itt-ott elcsúszik a kezem" (147.). A levelek ritkulásán kívül a halálra készülő elégikus hangulat bevallása árulkodik a belenyugvásról, sőt a vég sürgetéséről: „Nagyon elszomorít szegény Vészi Endre váratlan halála, hiszen még Szederkényi E-t is gyászolom, Kálnoky L-t is" (144.). Ez a szólam zeng tovább a kötetben közölt utolsó levelében is: „Különben gyengének érzem magam. Alig tudok ülő vagy fekvő helyzetből talpra állni és megindulni. Nyilván ezzel kapcsolatos az is, hogy a kezem annyira remeg. Ezért nem merek kézzel belefogni egy kicsit is hosszabb szövegbe. // Szegény Tatay Sanyi halála nagyon megrendített. (…) Hát elmegyünk… Egyikünk előbb, másikunk később." (154.)

Takáts és Fodor között a tanítványi kapcsolaton kívül, amelyről eddig is többször esett szó, rokoniasan baráti közelség is kialakult. Jól ismerik egymás atyafiságát, évről évre együtt vannak az osztálytalálkozókon; fokozza leveleik bizalmasságát a közös elkötelezettség a Somogy szerkesztésében és a Berzsenyi Társaság meg a Fonyódi Helikon ügyeiben. Idézni kellene Fodor részvevői szavait dr. Takáts Emil, a költő testvérének halálhíre után (382.). Fodor nemzedéktársainak ijesztő sorozatos halálhírét a hetvenes években és később az idősebb költő volt tanítványával tudja legközvetlenebbül megkonzultálni; Fodor tájékoztatja például Kormos István és Nagy László temetéséről. A „nekrológkérelmek" visszautasításáról keserûen jegyzi meg: „Miről írhatnék? A fényes szelekről, melyek íme, inkább érdes és férges szelek voltak?! Hisz az én nemzedékem irgalmatlanabbul pusztul, mint a hetveneseké." (323.) A nyolcvanas években megszaporodnak Takáts aggodalmai Fodor túlterheltsége, vállalkozásai sokasodása miatt. Számtalanszor megismétli: „Egészségedre vigyázz. Nem mindent Neked kell elintézni a Szövetségben. Van saját dolgod is." (399.) Annak példázására, hogy a hiányzó adatokat alkalomadtán más forrásból pótolhatja a szerkesztő, Takáts Gyula 1988. VI. 11-iki levelét és a hozzá fűzött lábjegyzetet említhetjük: Takáts rákérdez Fodor súlyos balesetére, s az elkallódott válaszlevél helyett Pintér László a Csorba Győző-Fodor András-levelezéskötetből idézi a baleset leírását (455/1.) (Máskor Fodor egyidejû Naplójához, szükség esetén rokonok és jó ismerősök szóbeli tájékoztatásához folyamodik: Fodor Andrásnét, Tüskés Tibort idézi). A hetvenes években diagnosztizált gerincmeszesedést nem számítva egyébként ez az első komoly figyelmeztetés Fodor testi kiszolgáltatottságára; erről az élményről szóló versében (Zuhanás, a Meggyfa című kötetben) észleli magán először a rádöbbenést a test esendőségére, a lét abszurd bizonytalanságára. De még 1996 januárjában is, amikor utólag értesül, hogy lábon hordott infarktusa volt, szinte restelkedik Takáts előtt: „engem is elért a Nemesis. Tudom, nem illik ez egy ’somogyi gyerekhez’, a Te tanítványodhoz" (494.). Takáts aggodalmasan érdeklődik mûtétjéről, a maga módján imádkozik is érte: beszélget „Azzal, aki mindent intéz és tud". (496.) Kár, hogy a levelezéskötet nem tartalmazza éppen az utolsó üzenetváltásukat – közülük Fodoré valódi, postán küldött képes levelezőlap, Takátsé fiktív levél, költői válasz a már halott barátnak. A Konok idő. Fodor András emlékezete című kötetéből idézem:

TAKÁTS GYULA

Fodor András képeslapja Takáts Gyulának

Fonyód, 1997. 06. 26

Kedves Gyulám, a szokásos júniusi alkotószabadságomról köszöntelek Benneteket Stefikével. Jártam Badacsonyban is. Fonay és az Egry József Baráti Kör még megvan. Ölellek: Bandi

Válasz Fodor András június 27-én érkezett képeslapjára

Bandim, ha Egryvel találkozol,

mondd el neki,

hogy Badacsonyba vitt

az utolsó hajód…

És soraid olvasva már tudom,

hogy Badacsony Fonyód között

többé Téged se lát

a Sipos és a Várhegyünk…

És két hegyünkön túl

az Innen és az Oda,

mint fénylő, éber rettenet

ott kisértett

mindig Egry arcán…

Mindig, de láttam

fénnyé hogy oldotta a sziklát…

És látom, örökül

a kócsagtollú nappal

mint hagyta ránk

a végtelenbe szólító vizet…

Bandim, az itt küldött soraimat

így adjad át Neki…

Kaposvár, 1997. június 29.

Egyik legrégebbi közös élményüket idézi föl ez a tudtommal alig emlegetett kitűnő vers. Fodor badacsonyi – utolsó – hajóútja véletlenszerû alkalomból barátságuk vezérmotívumává válik Takáts víziójában. Egry élő példakép volt számukra, mester és barát, mûveik ihletője, meditációk gyakori középpontja. Együtt küzdötték végig a Vízitükör kiadásának sziszifuszi küzdelmét, Fodor szerkesztette az Egry József arcképe című emlékkönyvet. A festő szemével is nézett Balaton szinekdochikusan Fodor halálát is jelenti. A halottakkal, a Styxen túliakkal való misztikus érintkezés – a vers belső formája – talán éppen Takáts hatására lett Fodor költészetében is meghitten keze ügyébe eső motívum…

Összeszokott, a szó legjobb értelmében rutinos alkotói műhely együttműködésének köszönhetjük a két dokumentumkötetet. A Pro Pannonia Kiadó gondozásában megjelenő Irodalmunk forrásai sorozat (szerkesztője Szirtes Gábor) eddig több mint harminc kötettel gazdagította a 20. századi magyar irodalom- és művelődéstörténettel kapcsolatos ismereteinket, emberi közelségbe hozva legalább 60-70 év dél-dunántúli szellemi életének, az ottani vagy onnan szétágazó és oda visszatartó kulturális mozgásoknak az emlékezetét. Előszót mindkét kötethez Tüskés Tibor írt, rá jellemző életközeli emberismerettel és lényeglátással; Csorbával egy városban élte le felnőttkorának java évtizedeit, Takátsot folyóirat-szerkesztőként (Jelenkor, Somogy), kritikusaként, külföldi útitársként, barátként haláláig jól ismerte. Bensőséges barátságot ápolt Fodor Andrással is, három kötetre rúgó levelezésük kiadása folyamatban van. Pintér László – köztudomásúan Csorba Győző veje – rokoni kapcsolat révén lett apósa hagyatékának őre; „szinte természetes, hogy Csorba életéről több adatot tudok és mondok el, mint a levelezőtársakéról. Csorbától és Csorbáról minél többet feltárni: ez – lehetőségeim kihasználásával – a hagyaték feldolgozásának általam nem titkolt célja." (Csorba–Takáts, 157.) De nemcsak szubjektív föltételen múlhatott, hogy a sajtó alá rendezés a Fodor és Takáts közötti levelezés kötetében szegényesebbre sikerült, mint a másikban. A Csorba–Takáts kötet jóval kevesebb tételt tartalmaz (155 levelet), mint amaz (501-et). A szerencsés szerkesztői ötletek (a Csorba-hagyaték sorsának áttekintése, az egymásnak küldött dedikációk közlése fakszimilében) értékes térkihasználást eredményeznek, és informatív többlettel járulnak hozzá a kapcsolattörténet egyéb dokumentumaihoz, szemben a Fodor-Takáts gyűjtemény szűkszavú, szükséges információkat is elharapó jegyzeteivel és függelékével, a kötetterjedelem kényszerű zsugorításával.

Költők levélprózája mellé oda kívánkozik egymásnak ajánlott verseik java is.

Csorbától a Becei görög, Takátstól az Emlékek, köszöntőbe Csorba Győzőnek került be a válogatásba. Csorba antik – alkaioszi – versformában köszönti ódájában a „leggörögebb magyart", Takáts a közös olaszországi élmények között böngészve ás le kultúrájuk mediterrán alapzatáig, a hazai és a világörökség összenövő gyökérzetéig: „s a sybilliai tájban annyi / szellem, de nekünk mind magyar!" A másik páros ebben az összevetésben is rosszabbul járt; láttuk, hogy kimaradt Takáts Gyula Válasza Fodor utolsó képeslapjára, és nem jutott hely Fodor Szomjúságának sem, amelyre pedig Lator László kongeniális verselemzése nyomán a versszeretők nagyobb közössége is emlékezhet.