Földényi F. László újabb esszéit olvasva mindinkább letisztuló gondolatmenetekkel, a korábbi nagy témák kristályosodó-jegecesedő változataival, lenyûgözően informatív, gondosan adatolt elemzésekkel, a minőség iránti különleges igénnyel találkozhatunk. Úgy tûnik, a szerzőt immár nem az Ismeretlen csábítja újabb borzongásokra, nem célja az ezreforduló után új felfedezésekkel lepni meg közönségét, új idolokat mutatni neki, „megfertőzni" valami káprázatos mûvészetfilozófiai metaforával, mint annak idején a melankóliával. Sokkal inkább egyfajta összegzés és „utóvédharc" ez a könyv, a korábban kidolgozott alapállások, megközelítések, magatartásformák apológiája, visszavonulás a biztos tudás gondosan kiépített és igencsak magasra húzott sáncai és bástyái mögé.

Földényi újabb írásaiban ugyanis mind növekvő idegenséggel és értetlenséggel nézi az új világot, a „korszellemet", mely mindannyiunkat körülvesz. Szellemi pozíciójának legfőbb ellenfelét a globalizációnak nevezett jelenségben látja: „Az a határozottan globalizálódó kultúra, amely a földgolyót napjainkban úgy vonja be, ahogy a zománc a kerámiát – ez a kultúra parancsolóan, sőt diktatórikusan írja elő, hogy az, amit évezredeken át »isteninek« vagy »metafizikának« neveztek, idejétmúlt kacatként merüljön feledésbe." (Európa irodalma) A könyv utolsó esszéje a kalucsniról szól, melyet szintén ilyen idejétmúlt, nevetséges kacatnak tekint a világ, ám a szerző – fölkutatva érte számos hazai és külföldi cipőboltot – öntudatosan a lábára húzza, ha esik az eső. Érdemes felfigyelni a zománc metaforájára a fenti idézetben, ugyanis Földényi résmentesnek, hermetikusnak látja a transzcendens horizontok bezárulását, úgy érzékeli, hogy a „hézagtalan immanencia" állapotába jutottunk, melynek egyenes következménye a totális pusztulás. A folyamat a szerző szerint persze nem most kezdődött, hanem körülbelül két, két és fél évszázada, amikor elindult Európában a racionalizmus térhódításával párhuzamosan a szekularizáció, melyet az esszék írója végérvényesen lezárult folyamatnak tekint.

Ám nehéz volna meghatározni, mit is ért a szerző globalizáción. A globalizáció káros fejleményei között tartja számon többek között az internetet, a képeknek való kiszolgáltatottságot, az iparszerû irodalmi termelést, általában a technikát, az ökonómiát és a politikát, a tőkét, a felszín áramvonalasságának igényét, a divatot, a liberalizmust, a turizmust, végső soron mindent, ami nem az ember törékenységéről, egzisztenciális szabadságáról szól. És bár egy helyütt azt írja, hogy a globalizáció „nem végzet, nem sors, hanem sokrétû folyamat, amelynek különféle aspektusai vannak, jók és rosszak, károsak és hasznosak, ösztönzők és életellenesek", valójában adós marad a válasszal, hogy milyen fejleményeket tekinthetnénk pozitívaknak. A nyugati civilizáció boldogság-pótlékai helyett ma is azt ajánlja, amit a Kádár-rendszer oktrojált optimizmusának korában: a melankóliát mint a halál titkának kutatását. Földényi már-már prédikátori intelmekbe hajló gondolatmenetei annak elfogadására ösztönöznek bennünket, hogy csak akkor lehetünk szabadok, ha érdeklődésünk centrumába nem az érzelmeinket, nem matematikai problémák megoldását, nem az emberek tájékoztatását, nem a rák gyógyítását, nem környezetbarát technológiák kidolgozását, nem a tigrisek megmentését vagy ezekhez hasonló konkrét célokat állítunk, hanem a Halált. Mintha a metafizikai érzékenység, a transzcendencia, az isteni megtapasztalása kizárólag a negatívban, a hiányban, az elesettségben, a szomorúságban volna lehetséges. És bár megemlíti a boldogságot is, mint a melankóliával ellentétes irányú, de azzal egyenértékû szellemi állapotot, azt csakis a mértéktelen kiszolgáltatottságban, elveszettségben véli átélhetőnek.

„Az európai irodalom a metafizikai kérdések iránt megnyíló ember megszületésével kezdődött" – határozza meg az európaiság kritériumát fent említett esszéjében Földényi. Csakhogy minden nagy, ősi civilizációról elmondható, hogy a transzcendensben gyökerezik; a metafizikai kérdések a világon mindenütt foglalkoztatták az embereket. Miközben Földényi az európai identitás hanyatlásának okát a globalizációban látja, megfeledkezik egy igen fontos tényezőről, mégpedig arról, hogy az európai identitás egyik meghatározó komponense, a kereszténység, maga is globális ambíciójú vallás; a globalizáció nemigen jöhetett volna létre a kereszténység kulturális öröksége nélkül. Bár a médiában itt-ott szenzációként tálalják, valójában nem meglepő, hogy a nemrég, 2009. jún. 29-én kiadott Caritas in veritate címû enciklikájában XVI. Benedek sem ítéli el en bloc a globalizációt, és vitába száll azokkal, akik azt fatalista kifejezésekkel írják le, mintha emberi akarattól független, személytelen erők és struktúrák által irányított tendenciáról lenne szó. A pápa nem pusztán társadalmi és gazdasági jelenségként kezeli a globalizációt (bár ezen dimenzióit is vizsgálja), hanem mint emberi realitást is igyekszik megérteni, melynek alapvető etikai kritériuma már adott az emberiség egységében. A vak szembenállást elhibázott és előítéletes attitûdként írja le, amely képtelen felismerni a folyamat pozitív aspektusait, és ezzel azt kockáztatja, hogy elvéti az esélyét is annak, hogy kihasználja a lehetőségeket, amelyek a fejlődést szolgálhatnák.

Más helyzetben és másfajta alapállásból vizsgálva az európaiság mibenlétét, Paul Valéry 1919-ben, az első világháború után az európai szellem válságát, Európa hanyatlásának egyik okát a Tudáshoz való viszony megváltozásában látta, abban, ahogy a tudás, mely kezdetben a kiválasztott kevesek artisztikus aktivitása, önmagáért végzett tevékenysége, csodálatra méltó alkotása volt, mint a görög geometria, a későbbiek során mindenki számára hozzáférhető árucikké, csereértékké vált, olyan eszközzé, melynek révén hatalmat lehetett szerezni, kizsákmányolni a Föld erőforrásait, növelni az egyenlőtlenségeket a különböző régiók között. Valéry elmélete se hagy kétséget afelől, hogy a ma globalizációnak nevezett gazdasági, társadalmi és kulturális jelenséget a tudás, a szellemi javak szétosztásával, demokratizálásával mi kezdtük Európában. Akárhogyan is értékeljük a globalizációt, nem tekinthetünk rá úgy, mint valami tőlünk idegen és független folyamatra.

Ebben a folyamatosan, elszántan, elkötelezetten a transzcendens horizontokat kutató gondolkodásban időnként meglepő szûkösségekkel, paradox zárványokkal, görcsökkel találkozunk, mivel a metafizikai dimenziót nem ellenőrzi, nem korlátozza kellőképpen az empíria, a személyes tapasztalat, még ha a szerző reflektál is néha saját mentalitásának a keleti blokkból hozott fékjeire (Szögesdrótok avagy hol fekszik Közép-Európa?). Ezért lehetséges, hogy Földényi a kalucsnira is képes metafizikát építeni, illetve bármiben, ami zavarja, metafizikaellenes erők ténykedését fedezi föl. Ilyen merőben spekulatív konstrukciónak tûnik a szerzőnek a magyar kulturális identitással kapcsolatos azon vélekedése, hogy a magyar irodalom prûdebb, mint a nagy európai irodalmak. Ezt a nem csak általa hangoztatott, divatos teorémát a „Jól hajóztam, mégis zátonyra futottam" címû esszében Keats, Shelley, Blake és Kleist magyar fordításainak sajátosságaival véli alátámasztani. A Keats-fordítások kapcsán állapítja meg, hogy „a nagy európai nyelvek költészeteivel egybevetve a magyar költészet sokkal tartózkodóbb, szemérmesebb. Ha úgy tetszik, prûdebb. Jobban fél a nyers szókimondástól, s annak érdekében, hogy megőrizzen egy mesterségesen fenntartott, illedelmesnek kikiáltott látszatot, inkább a jelzők halmozásához, az indokolatlan stilizáláshoz, a szinonimák bonyolult rendszeréhez folyamodik." Túl azon, hogy számomra a felsorolt példák se teljesen meggyőzőek a tétel bizonyítására, elgondolkodtat – ha már morális kategóriákkal operálunk a mûfordítói mesterség kapcsán –, hogy vajon a mindhalálig versein dolgozó, brutálisan meggyilkolt Radnóti Miklós tényleg megérdemli-e az elmarasztalást, mely szerint „hogy leplezze a halál hálóját, inkább a szavak hálóját borítja a halálra, s ártalmatlan, semmire se kötelező témává szelídíti azt". Más kérdések is fölmerülnek a sommás következtetéssel kapcsolatban: miért volna baj, ha igaz lenne is, hogy a magyar irodalom szemérmesebb, mint, mondjuk, az angol vagy a francia (az orosznál például már nem biztos, hogy szemérmesebb, pedig az is nagy európai költészet), és ha szemérmesebb, az mit von le esztétikai értékéből, levon-e valamit belőle egyáltalán. Kosztolányi, akinek Blake-fordítását analizálja Földényi, nagyon is tudatos elméleti álláspontot alakított ki a kérdésben, melyből kiderül, hogy távolról sem valamiféle „illedelmes látszatnak" igyekezett megfelelni: „Minden fordítás csak egyezmény, kompromisszum Eszmény és Valóság között, megalkuvások sorozata, a föladat legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik, elmés csalás. Ezért mosolygok, valahányszor egy versfordítás hûségéről hallok. Kihez vagy mihez hû, a szótárhoz vagy a vers lelkéhez? Fordítani nem lehet, csak újrakölteni. … Ha elismerjük a mûfordítás jogosultságát, akkor nem lehet a mûfordítótól betû szerinti hûséget követelni, mert a betû szerint való hûség hûtlenség. Minden nyelv anyaga különböző." A kortárs fejlemények tükrében pedig egyszerûen már nem is igaz, hogy „a bölcselet, a halál éppoly tabu a költészetünkben, mint az erotika, a testiség vagy a pornográfia". Ma már nem tabu. Sőt éppen a magyar költészet és irodalom lett azon kevés produktumaink egyike, amely európai színvonalú és amelyre büszkék lehetünk, még ha nem is sáfárkodunk valami jól az értékeinkkel, és finoman szólva nem figyelünk eléggé az Európában és a világban oly nagyra tartott íróinkra, pontosabban nem tudatosítjuk eléggé mai kulturális identitásunk sokféleségét, folyamatos gazdagodását. Az önértékelésnek ez a defenzív jellege, az újabb áramlatok iránti csökkenő érdeklődés, a friss élmények hiánya tovább erősíti benyomásunkat a bezáruló szellemi horizontot illetően. Különösen, ha összevetjük a magyar költők fordítói teljesítményét kritizáló passzusokat a Hollandiai benyomások címû esszének azokkal a soraival, ahol Földényi beszámol az amszterdami vöröslámpás negyedben tett látogatásáról: „Szombat éjjel lévén, a januári hideg ellenére alig lehetett mozdulni a tömegtől. Mi is azt csináltuk, amit mindenki más, úgy viselkedtünk, mint akik véletlenül kerültek ide, s csak a szemünk sarkából néztük azt, amit igazából nézni akartunk." Úgy látszik, szerzőnket csak a mások szemérmessége, hogy ne mondjam, prüdériája zavarja, a sajátját egészen természetesnek veszi. (Képzeljük el, amint egy egész tömegnyi ember épp csak a szeme sarkából les!) A folytatás viszont szinte már megható: Cees Noteboom, a neves barát és kalauz nem hagyja szerzőnket irulni-pirulni, hanem félrevonja gyorsan „a tömeg sodrásából", és egy 17. századi házra mutat: „egy hajdani imaházra, amely most múzeumként mûködik. Az imaház a katolikusoké volt", majd szép, ihletett passzusok következnek az épület történetéről, az üldözött katolikusok életéről, a hely szelleméről, összevetve a protestáns mentalitással… Megható ez a rész, mert azt az ösztönös, talán atavisztikus reflexet villantja föl, ahogy a diktatúrából jövő ember a szabadság sokkoló látványa elől valami ismerősbe-otthonosba próbál kapaszkodni az idegen világban.

New Yorkban viszont már „Nincs hova menekülni a látványok elől." (New York-i naplórészletek) Itt is megmutatkozik a fenti reflex, olyannyira, hogy a kötet elején az Európát a globalizációtól féltő írásokkal homlokegyenest ellenkező módon, a könyv végére a szerző teljes egészében behódol New Yorknak, ahogy kapitulált Hollandia előtt is, nem emlegetve föl a holland gazdagságnak a „hangyaszorgalom" melletti további eredőit, „árnyékos oldalait", például a gyarmatosítást. Félrenéz, ahogy a prostituáltakról is elfordítja a tekintetét. New Yorkban pedig még ennél is továbbmegy, 180 fokos fordulatot hajt végre korábbi nézeteihez képest. A Chrysler Buildinget, a globális tőke emblematikus építményét a következőképpen írja le: „De a Chrysler Building (1928–1930) még a kölni dómnál is szebb; könnyedebb, s úgy fúródik az égbe, ahogyan a katedrálisok soha." Maga a város pedig, a nemzetközi tőke, a divat, a turizmus, a liberalizmus, az internet, a vizuális kultúra stb. fővárosa az a hely lesz, ahol a szerző paradox módon mégis visszakapja a transzcendencia élményét, épp ott, ahol a legkevésbé vártuk volna, Manhattanben, az 50. utca sarkán: „innen nézve olyan lélegzetelállító látványban volt részem, mint korábban az Engadin láttán a svájci Alpokban, Sils Mariánál, ahol Nietzsche úgy rendült meg, mint soha korábban életében. Napokig sírt. … A természet meg az emberi képzelőerő tökéletes összhangját fedeztem fel azon az utcasarkon." New York már úgy hat, „mintha magával a teremtéssel együtt született volna meg", „a szellem diadala", „ a teremtés kellős közepébe enged bepillantást". A már ismerősnek a gyors, talán kissé pánikszerû rávetítése az ismeretlenre eltakarja az utazó elől az idegen különösségét, komplexitását. Ha összevetjük ezt a 2008-as írást Jean Baudrillard 1986-ban megjelent nagy Amerika-esszéjének vízióival a New York-i építészetről („A modern rombolás csodája. Ez a látvány pont az ellenkezője egy rakéta kilövésének. A húszemeletes épület teljes nagyságában függőlegesen csúszik a föld középpontja felé. Egyenesen roskad össze, mint egy manöken, nem veszíti el függőleges tartását, mintha egy süllyesztőbe ereszkedne lefelé, és a saját alapja nyeli el a romjait. Íme a modernitás csodálatos mûvészete, amely vetekszik gyermekkorunk tûzijátékaival." stb.), nem annyira Földényi bámulatos következetlensége lesz szembetûnő, mint inkább túlzó egyoldalúságra való hajlama. Amúgy a következetlenséget nem is tartanám hibának, hiszen vélekedéseinket, ítéleteinket, modelljeinket a világról eleve ingatag alapokra építjük, a tévedést, a félreértést, a manipulálhatóságot nem tudjuk kizárni, nem is rónám föl, ha Földényi nem kérné számon ezt is másokon, mint ahogy teszi azt például az Emlékezés magyar módra címû esszében, Barabás Miklóst hozva föl példának, aki a forradalom nagyjai után 1852-ben megfestette Ferenc József portréját is, és „gesztusával … előlegezte az 1867-es kiegyezést, amikor a magyar nemzet jelentékeny része az amnéziát választotta". Földényi szerint a hallgatás nálunk genetikai kóddá lett, illetve 1989 után, a hivatalosan irányított emlékezet megszûnésével „ez a »lenti«, irányítatlan és parttalan, fantáziáktól és fantazmagóriáktól táplált privátemlékezés vált a nyilvános emlékezés legjellemzőbb megnyilvánulásává." Még ha az esszé számos megállapításával (ügynök-ügyek stb.) egyetértek is, kételkedem abban, hogy létezik-e, létezhet-e olyan „egészséges", „felnőtt", „polgári" emlékezetkultúra, amely nem integrálja, nem tartja becsben a privát, a személyes emlékezetet, annak minden következetlenségével, tévedésével, elfogultságával egyetemben. És demokratikus attitûd-e a lenti, „irányítatlan és parttalan szféra", más szóval a nép reakcióit mint nem profin megformált tudattartalmakat eleve negligálni?

Van azonban a könyvben egy esszé, amely önmagában is elegendő, hogy feledtesse a minden részletgazdag elemzés dacára elnagyolt gondolati konstrukciók reflektálatlan önellentmondásait, ráfogásait: Az emlékezés szobrai címû többrészes írás, melyben a szerző Jovánovics, Ullmann és Whiteread emlékmûveinek konzseniális leírását-értelmezését adja, immár egybelátva a legkiemelkedőbb magyar és európai teljesítményeket, egy új vizuális nyelv megszületését jelenti be. Az új nyelv a beszélő pozíciójának újradefiniálásával veszi kezdetét: „A »diszjektum« a remény letéteményese. Õrzi mindazt az értéket, ami az újkori szubjektum vitathatatlan érdeme, beleértve a metafizika és a transzcendencia iránti érzékenységet és fogékonyságot. Viszont tartózkodik attól, hogy a személyiség azonosságát egyetlen magyarázóelvre vezesse vissza (Isten, társadalom, ösztönélet stb.), ami óhatatlanul azt eredményezné, hogy az ember végül önmagán is erőszakot követ el. És kivonja magát abból a jelenkori folyamatból is, amely a szabadság és kötetlenség nevében kérdésessé teszi, hogy a személyiségnek lenne bármiféle magja, s az embert, ahelyett, hogy a Maga tükre elé állítaná, egymást tükröző tükrök labirintusába zárja, a társadalmi szokások és elvárások hálója csomópontjának látja. A »diszjektum« nem csomópont egy hálóban, hanem ő maga a háló. Nem az, amelyet a körülmények vetnek ki rá, hanem amelyet ő maga sző, a saját erővonalaiból. Láthatatlan ez a háló, de a döntő pillanatokban mindennél erősebb. Fenntartja az embert, és képessé teszi rá, hogy a végérvényesen berendezettnek látszó világot akár a visszájáról is szemlélhesse, mint egy fénykép negatívját."

Aki ilyet tud írni, annak semmi oka sincs rá, hogy bezárkózzon a múlt tárgyi és intellektuális rekvizitumai közé, annak még bőven van elég szellemi muníciója, hogy eséllyel induljon újabb szellemi portyákra, bármilyen kaotikusnak és veszélyesnek látja is mindazt, ami körülveszi.