Ignotus – félúton

Angyalosi Gergely könyvet írt Ignotusról – szinte természetesnek hat a kijelentés. Az irodalomtörténet meghatározó alakjairól szokás könyvet írni, nincs is ebben semmi meglepő. Jelen esetben azonban nem ilyen magától értetődő a kérdés.

Ignotusról minden középiskolát végzett tudja, hogy ő volt a Nyugat főszerkesztője (bár ezt sokan Osvátról is tudják), és hogy ő írta a szöveggyûjteményben olvasható Kelet népe címû vezércikket (amelyet azonban többek Móricznak tulajdonítanak). Antikváriumok rendszeres látogatói azt is tudják, hogy ő írta az Emma asszony levelei címû vaskos könyvet (a Magyar Hírmondó sorozatból), ez a sorozatgyûjtői lélektan miatt sok könyvespolcon ott is van. Az sem ritka – nem egy esettel lehetett találkozni az ünnepi Nyugat-év során is –, hogy Ignotusról írván hiányérzete támad a tollforgatónak, és mûvelt félmosollyal szája szegletében hozzáteszi a keresztnevét: Pál. A vele kapcsolatos, magát mindmáig legjobban tartó vélekedés pedig az, e sorok írója is így tanulta, hogy Ignotus nem is volt igazi főszerkesztője a Nyugatnak, mert az Osvát volt, „ő csak a nevét adta hozzá".

Érdemes megjegyezni, hogy ezt a közkeletû, bár nem minden alapot nélkülöző szerepleírást többek közt éppen Babits nyomatékosította Az Ignotus-ügy címû, Ignotus nevének a Nyugatról való lekerülését indokló, (vissza)támadva mentegetőző, kissé önsajnáltató cikkében: „nem tudnám, mikor a Nyugatról van szó, az ő nevét is egy sorban s ugyanavval a nyomatékkal idézni programul, mint az Adyét s Osvátét. Ignotus, jóval idősebb valamennyiünknél, inkább reprezentatív vezérünk volt, mint irányadónk", és „a Nyugat hőskorának igazi eszményét az Ady alakja képviseli […]. Voltaképpeni szerkesztőnk pedig Osvát Ernő volt, az első számtól kezdve haláláig" (Nyugat, 1937. febr.). Babitsnak nyilvánvalóan megvoltak a saját – aktuális – okai arra, hogy kisebbítse Ignotus szerepét, a nála objektívebben emlékező Schöpflin Aladár azonban másképp fogalmazott a 25 éves lapot köszöntő írásában: „Megjelenik a Nyugat. Ignotus írja a vezető cikkét, azok írnak benne, akiket már a Figyelőből ismer" – tudniillik akiket Ignotus ismer (Az indulás. Nyugat, 1932. jan. 16.).

Azonban még ha igaz lenne is, hogy Ignotus „csak a nevét adta" a Nyugathoz, azzal sem lettünk okosabbak, mert ez a hamis és üres klisé elhallgatja a lényeget, az érdemit: hogy mi volt ez a név, amely – a frázis szerint is – védjegyként szolgált a máig legnagyobb hatású irodalmi folyóirat élén. „Valamit tudnia kellett", lehetne mondani, ha a folyóiratot kiadója az ő nevével fémjelezte, ám – sajnos – jellemzőnek tartom, hogy még a tavalyi Nyugat-év sem „termelt ki" egy Ignotus és a Nyugat címû tanulmányt (ahogy pedig megírták például Kosztolányi, Juhász vagy éppen Osvát kapcsolatát a lappal), vizsgálva a főszerkesztői tevékenységet.

Angyalosi Gergely Ignotus-tanulmányok címû kötete ezt a majdnem „kiüresedett" nevet és a mögötte álló jelenséget állította írásai középpontjába. Könyve – s ez akár a nem szakmabeli olvasó számára talán némi meglepetés is lehet – az első, Ignotusról készült kötet. Korábban az irodalomtörténészek Németh G. Bélának a Spenót negyedik kötetében (A magyar irodalom története 1849–1905, Bp., 1965) megjelent tanulmányát tartották alapmûnek, amely azonban ma sem megkerülhető, s Angyalosi is ekként hivatkozik rá.

A könyvben többről is, kevesebbről is szó van, mint Ignotusról. Angyalosi ugyanis vállaltan nem ír az egész életmûről – ennek lehetetlenségéről később még szót ejtek –, „csak" a kritikuséról; azonban mûfajelméleti és -történeti vizsgálatokkal, nemzetközi kitekintéssel, és Ignotus-kortársak mûveinek-nézeteinek bevonásával. A kötet alcíme jelzi is ezt a szûkítő-tágító optikát: Közelítések az „impresszionista" kritika problémájához. (Az idézőjelbe tett kulcsfogalom feloldása: bár Ignotus hitvallása szerint „egyéb, mint impresszionista kritika, nem is lehetséges" (48.), Angyalosi egy meggyőző gondolatmenet végén eljut ahhoz a paradox végkövetkeztetéshez, miszerint „impresszionista kritikusok voltaképpen sohasem léteztek", és „erősen el kell gondolkoznunk azon, hogy érdemes-e megtartanunk az »impresszionista« elnevezést", hiszen semmi nem „indokolja ennek a kategóriának a megőrzését azon felül, hogy szerepel az irodalomtörténeti hagyományban, és nagy általánosságban érzékeltet egy – voltaképpen kivihetetlen – kritikusi intenciót" (61.).

Rögtön könyvének a bevezetés utáni első fejezete, az impresszionizmus kifejezés „szemantikai tartományának feltérképezésére" tett kísérlet, még ha magáról azt vallja is, hogy „túlságosan összetett kérdéskörrel van dolgunk ahhoz, hogy a végleges tisztázásában reménykedhessünk" (14.), ilyes töredékességében is a magyarul olvasható eddigi egyik legteljesebb és legkomplexebb fogalomelemzés. Ezt követi az (ignotusi) impresszionista mûbírálat visszavezetése pszichológiai alapokra: Pikler Gyula nézeteinek esetleges hatása Ignotus elveire, ezután jön – a sorból kissé kilógva, de jelen sorok írójának pozitív meglepetésként – az Ignotus útirajzairól írott dolgozat, majd két vitaismertetés: Lukács Györggyel az esszéről, és Horváth Jánossal a Nyugat magyartalanságairól, azaz a nyelvről. (Ez utóbbihoz kívánkozik egy zárójeles megjegyzés: bár Angyalosi az 1911-ben kezdődött, majdnem „késhegyig" menő vita értelmezésének lezárásaként egy Korompay H. János által évtizedekkel később közölt Horváth-cikket is idéz, amelyben Horváth az addigiaknál még élesebb hangot ütött meg, talán azt is érdemes lett volna hozzáfûzni, hogy évekkel később – éppen az előzmények ellenére – Schöpflin Aladár a Nyugat, tehát Ignotus nevében is, munkatársnak hívta Horváthot. Egyik ez ügyben írott levele szerint pedig „ami a fogadtatást illeti, puhatolóztam ebben az irányban, s örömmel tapasztaltam, hogy a készség a Nyugat körének összes tagjai részéről megvan: szívesen látnák, ha közénk állnál" – kiemelés tőlem: B-B. T. Megjegyzendő, hogy Schöpflin ugyancsak ez idő tájt Szekfû Gyulát is hívta a laphoz, és egyik történész se ment.) A kötet végére két olyan darab került, melyeket később bizonyára jelentősen át lehetne és kellene dolgozni. A kettő közül az első Ignotus és a politika viszonyát taglalja; szinte bizonyos, hogy ha a politikai vezércikkeket és más publicisztikákat egyszer összegyûjti valaki, az itt megrajzolt képet majd jelentősen lehet árnyalni. A kötet utolsó írása pedig az Ignotus tiszteletére összeállított Nyugat-szám (1924. dec. 2.) egy írását veszi górcső alá, Dóczy Jenőét. Akkor, amikor a számban még olyanok írtak esszét az „ünnepeltről", mint Schöpflin, Fenyő Miksa vagy éppen Pikler Gyula és Ferenczi Sándor, illetve portréjegyzetet Karinthy és Kosztolányi; talán célszerû lett volna az ő írásaikat is beemelni az értelmezésbe, mint tette azt Angyalosi Babitséval, aki ál-írásának semmitmondása és témakerülése szinte bántó – nyilvánvalóan nem véletlenül, mint ahogy arra Angyalosi rá is mutatott az Ignotus–Babits-viszony alakulásáról írt oldalaival. (A köszöntő számból azonban teljesen hiányzik a két másik szerkesztőtárs, a közismerten keveset író kritikus, Osvát Ernő és a közismerten sokat író költő, Gellért Oszkár.) Könyvének előszavában a szerző maga summázza azt, amire vállalkozott: „Nem az a tét immár, hogy leleplezzük [Ignotus] következetlenségeit, öncsalásait, feltételezett politikai megalkuvásait, hogy feloldjuk azokat az ellentmondásokat, amelyeket ő maga egyáltalán nem kívánt feloldani. De fel kell térképeznünk szellemi tájékozódásának, esztétikai, filozófiai, szociológiai, politikai nézeteinek rejtett és kevésbé rejtett forrásait, tovább kell gondolnunk sokszor briliáns, de gyakran kifejtetlenül maradt eszmefuttatásait, utána kellene járnunk szinte szemérmesen dédelgetett utópikus elképzeléseinek. Ennek a nagy munkának ebben a kötetben csak egy kis részét végezhetjük el, abban a reményben, hogy közelebb juthassunk […] valódi teljesítményéhez" (13.).

Ez utóbbi két szónál azonban nemcsak érdemes, de szükséges is megállni egy hosszabb pillanatra.

Angyalosi könyvét – jellegénél fogva – nem lehet előfeltevések nélkül olvasni, s így „impresszionista" kritikát sem lehet róla írni. (Ha mégis, akkor egy saját rendszerén belül logikus, jól felépített, számos fontos kérdést megvilágító és tisztázó könyvről kéne szólni.) Angyalosi könyve azonban maga is előfeltevésekre épít. Nyilvánvalóan a szakmai közönség számára készült, ezért bizonyos fogalmakat, neveket magától értetődően említ és használ. Ez egy tanulmánykötetnél természetes, és különösebb indoklást nem is igénylő eljárás, hiszen feltételezhetően csak olyan olvasói vannak, illetve lesznek az Ignotus-tanulmányoknak, akik tudják, ki volt Lukács György, Horváth János, Beöthy Zsolt vagy éppen Pikler Gyula. Vagy ha nem, hát utána lehet nézni a lexikonokban. Ilyen név a címszereplőé is – csakhogy éppen Ignotusnak nem lehet megfelelőképpen utánanézni. Angyalosi vállaltan, eltekintve az életrajzi vonatkozásoktól, szövegközpontú értelmezéseket végez. Ez még rendjén is lenne – csakhogy éppen Ignotus esetében nincsen meg az a szövegbázis, amelynek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy „közelebb juthassunk valódi teljesítményéhez". Ignotus írásai nincsenek összegyûjtve, kiadva, még bibliográfia sem készült róluk, amely nyomán az Ignotus valódi teljesítményét megismerni vágyó elindulhatna. Amire Angyalosi támaszkodik – mert csak arra támaszkodhat –, az pár, Ignotus életében megjelent, mára nehezen fellelhető vékony kötet, illetve egy vaskosabb, de az életmû méreteihez képest még így is hajszálnyi válogatás. Nincs előttünk tehát az egész, annak – írója és későbbi szerkesztője (Komlós Aladár) által – reprezentatívnak gondolt darabjai alapján pedig „csakis" egy reprezentatív értelmezést lehet róla adni. Persze ez sem kevés, sőt: a legtöbb, ami jelenleg adható. Ignotus életmûvének összegyûjtéséhez évek lennének szükségesek – ez a feladat késleltethető, de a hazai irodalomtörténet-írás szempontjából a végtelenségig el nem odázható, megoldandó feladat. (Sajnos, ez nem egyedi jelenség. Ignotus mellett a Nyugat másik meghatározó kritikusaként a vele mentalitásban és gyakorlatban is ellentétes Schöpflint szokás említeni, akinek életmûve Ignotuséval közel azonos nagyságú. A filológusok „kihalása" mellett a könyvkiadók feltételezett vélekedése – miszerint a régi kritikusok munkássága nem annyira „érdekes" a közolvasó számára, mint egy íróé, s így persze kevésbé is eladható – magyarázza, hogy Schöpflin életmûve is még nagyrészt folyóiratok, képes hetilapok és napilapok hasábjain rejtőzik, mégis – a valódi teljesítmény ismerete nélkül – „illik" hivatkozni rá.) Sőt a hasonló alapkutatások hiánya miatt kerülhetett a könyvbe a „Babits, Kosztolányi vagy Móricz mûfaja nem a politikai újságírás volt" (160.) kijelentés is, amely Kosztolányit tévesen sorolja – feltehetőleg kései vallomásának sugallatára – az apolitikus zsurnaliszták közé: Kosztolányi ugyanis igencsak gyakorolta a politikai újságírást, csakhogy az ide tartozó cikkei javarészt ma még feltáratlanok.

Az Ignotus-tanulmányok hőse „a kritikusi látszatobjektivitást a lehetőségekhez mérten háttérbe szorító »mozgó« esztétikának az első és egyben talán máig a legnagyobb képviselője volt a magyar irodalomban" (7.), aki „az irodalomkritikus ama típusának első képviselője a magyar irodalom történetében, aki minden új mûalkotással úgy néz szembe, mintha egy teljesen ismeretlen birodalomba kellene belépnie, ahol a legváratlanabb szituációkra, kihívásokra számíthat. Nagyon fontos, hogy úgy érzi: neki kell megfelelnie a múlt által támasztott, előre nem látható követelményeknek, nem pedig a mûnek kell az ő várakozásait kiszolgálnia" (74.) Ez utóbbi tétel – amellett, hogy nyilvánvalóan kritikusi ars poeticaként is olvasható – tanulságos lehet, illetve lehetne a mai irodalmi viszonyokra nézve is. Kiváltképp, ha hozzátesszük, hogy az „impresszionista" kritikus egyik legfőbb ismérve, hogy „az elvont felismerések abszolutizálása ellen van kifogása", mert – ahogy immár Ignotus írta: – „teljes igazság éppúgy nem találtatik sehol, mint ahogy vannak vegyi elemek, amiket mindeddig tisztán előállítani nem sikerült" (69.). Ugyancsak Angyalosi írja könyvében, hogy a posztmodern teoretikusok „között jócskán akad intoleráns és kizárólagosságot hirdető" (6.) – velük Ignotus vélhetőleg élesen vitatkozott volna.

Angyalosit (legalább) 1987 óta foglalkoztatja Ignotus munkássága, és az e körül kialakult korabeli vitahelyzet, amely – és itt érhető tetten Angyalosi „személyes érintettsége" – az akkori, a 80-as évek második felének magyar irodalomkritikai életére emlékezteti: „Az impresszionista ideológia legkonzekvensebb formái azonban aligha juthattak uralomra egy ilyen konzervatív légkörû szellemi életben. […] De ha így is volt, annál jellemzőbb, hogy az irodalomról való gondolkodásig eljutók olyan fontosnak találták ezt a jelenséget, hogy valóságos jelentőségén jóval túlmenő eréllyel reagáltak – akár pozitív, akár negatív módon. (Kicsit hasonló lehetett a helyzet a közelmúltban folytatott strukturalizmus- vagy a jelenleg is folyó hermeneutika-vitákhoz.)" (Kritikai törekvések a Nyugat vonzáskörében. [1987] In: A költő hét bordája. Debrecen, 1996. 233–248.) Megjegyzendő, hogy az impresszionista-vita gyorsabb lefolyású volt, hiszen az Angyalosi által analógiaként említett utóbbi vita még ma is tart – csupán a szerepek cserélődtek fel, s a hermeneutika harcosai támadják az általuk gyakorolt irodalomértelmezéstől eltérő nézetû kollégáikat. A régi és az új ilyetén összekapcsolása természetesen azt is jelenti, hogy ezáltal Ignotus munkássága és elvrendszere szintén aktualizálható lesz. Nem véletlen, hogy Angyalosi korábban az éppen a kortárs irodalomról és elméletekről írott tanulmányaiból, esszéiből és bírálataiból összeállított Kritikus határmezsgyén címû kötetének (1999) a csak a tartalomban jelzett „Egy nagy elődről" ciklusában közölte három írását Ignotusról. (Ezeket az tanulmányokat – a kis átalakítástól a jelentős kiegészítésen keresztül a teljes újraírásig terjedő – változtatásokkal felvette újabb kötetébe is, homogénebb, illetve másképp homogén kontextusba helyezve.) Az előd szó mindkét jelentésében egyszerre szerepel itt: egyrészt mint régebbi korokban élt kartárs, aki ráadásul vállaltan szellemi ős is. Ekképp Angyalosi értelmezői módszere is Ignotuséra emlékeztet. Németh G. Béla éppen e korábbi kötet kapcsán írta Angyalosiról, hogy „felfogása az irodalmi ítélkezés tekintetében s némileg szelídítve azt: stílusában is a hazaiak közül legközelebb Ignotushoz áll (ha annak az első világháborút illető megváltozott politikai felfogásától elhatárolja is magát). Mégpedig abban áll közel, hogy szívesen vesz át nézeteket, de éppoly gyakran utasít is el. S az átvetteket sohasem dogmaszerûen kezeli, hanem az adott helyzethez s a maga felfogásához hasonítottan, módosítottan alkalmazza" (Németh G. Béla: „Kritikus határmezsgyén", Holmi, 2000. máj.). Hasonló megfigyelést tett a kötet egy másik kritikusa is, talányos címû bírálatában kettős azonosítást téve: „két mozzanat avathatja Ignotust e szituáltságon (az irodalom autonómiájáért vívott harcán) túl Angyalosi igazi nagy elődjévé: egyrészről az az értékpluralizmus, amelyet magáénak vallott, másrészről kritikai módszere, az első találkozás »impresszionizmusa«. Angyalosi számára a posztmodern nem más, mint egyfajta értékpluralizmus, a kitüntetett szempontok hiánya" (Bagi Zsolt: „A posztmodern Ignotus", Jelenkor, 2002. nov.), egy interjúban pedig Angyalosi nyíltan vallott is az Ignotus-hatásról: „Nem tagadom, hogy egy kissé példaképemnek tekintem, annál is inkább, mivel mentalitása és érzékenysége sok mindenben emlékeztet Barthes-éra" („Szófia beszéd. Angyalosi Gergellyel beszélget Szirák Péter", Alföld, 1998. jan.), az említett nevek viszonya azonban mindenképp elgondolkodtató. Az impresszionizmus és a posztmodern (vagy a posztmodern és az impresszionizmus?) részleges azonosítására éppen Ignotus-tanulmányok címû kötetében Angyalosi maga is implicite utal. Az esszé mint kritikusi attitûd címû írásban az Ignotust „támadó" Lukács György-bírálathoz személyes hangú kommentárt (is) fûz: „A mai olvasó alig hisz a szemének: akárha egy posztmodernizmus elleni vádiratot tartana a kezében" (96.). A bírálat ilyetén bírálása egyet jelent az elsődlegesen bírált védelmével, s így persze egyértelmû lesz, hogy könyvével Angyalosi az impresszionizmus-posztmodern melletti védőiratot adott az olvasó kezébe.

Angyalosi könyve vélhetőleg meg fogja pezsdíteni az Ignotus-kutatást, mint ahogy erre utaló jelek is vannak már: több mint beszédes, hogy ketten is – a könyv egyik kritikusa és maga a szerző – szinte ugyanakkor fordultak Ignotusnak egy cikksorozatához, bár teljesen más célból s más módszerekkel (Lengyel András: „Ignotus Neovojtinái és József Attila. Az alapozó költészetbölcselet forrásaihoz", Tiszatáj, 2008. nov., illetve A. G.: „Neovojtina esztétikája", Alföld, 2009. jan.). Angyalosi jelen kötetében pedig nem egy gondolatot, témát hagyott – önreflexíven – kidolgozatlanul, melyek megírását várhatjuk.

Az ezt követő irodalomtörténeti fázis sem kérdéses: mint prózaírókra a regény, úgy nehezedik külső nyomásként vagy belső késztetésként a kutatókra a „monográfia", ez a mostanában – meglehet, új formájában – feltámadó mûfaj. Ignotus esetében sincs ez másképp. Angyalosi egy évtizeddel korábban mondta a már idézett interjúban: „Talán a közeljövőben képes leszek arra, hogy egy kismonográfiában árnyaltan jellemezzem ezt a nagyon érdekes személyiséget és kritikusi stratégiát, amelynek igenis voltak alapelvei." Nem sokkal később egyik recenzense a Kritikus határmezsgyén kapcsán adott hangot reményének, miszerint a három Ignotus-tanulmány „az irodalomtörténész Angyalosit állítja elénk, sőt mintha egy Ignotus-monográfia körvonalazódnék. Várjuk" (Kardos András: „Posztúra", Élet és Irodalom, 2000. febr. 25.), sőt ugyanezen írásokról – Angyalosi következő kötetének, a 2004-ben megjelent Romtalanítás apropóján – leírták a kategorikus kijelentést is: a Kritikus határmezsgyén „három fejezetet tartalmaz Angyalosi készülő Ignotus-monográfiájából" (Bárány Tibor: „A kritikus lehetőségei", Jelenkor, 2005. máj.). Az Ignotus-tanulmányok egyik kritikusa ugyan felvillantja a monográfiává olvasás lehetőségét, mert szerinte a kötet „finoman egyensúlyozik az irodalomtörténeti kismonográfia és a tanulmányfüzér mûfaji lehetőségei között" (László Emese: „A Nyugat debattere", Élet és Irodalom, 2008. ápr. 11.), tény, hogy az Ignotus-tanulmányok (címe szerint is) nem monográfia. Nem is annak készült, mint ahogy szerzője arra egy korábbi interjúban tervei között utalt is: „A vele [ti. Ignotussal] kapcsolatos kutatásaimat szeretném egy kismonográfia-terjedelmû kötetben közzétenni" („Írófaggató. Nádra Valéria megkérdezte Angyalosi Gergelyt", Könyvhét, 2001. okt. 4.).

Bár monográfiát írni Ignotusról végképp indokolt és szükségszerû lenne, az életmû feldolgozatlansága miatt azonban csakis csonka, torzító arckép születhetne. Angyalosi Gergely tanulmánykötete azonban jó úton, féltávon jár efelé: az Ignotus név nem üres, hanem tartalommal telített, az elméleti alap is megvan már, csak egy jó szövegkiadás kellene, hogy ne csak a név, hanem maga a mû is közismertté váljon. Ez alapfeltétele bármiféle monográfiának, legyen az németes-franciás vagy angolszász mintát követő, csak a szövegekre vagy az életrajzra is koncentráló. Jelen pillanatban tehát Ignotusról monográfiát írni nem lehet, de Angyalosi Gergely áll ehhez legközelebb.