Molnár Krisztina Rita lírája megbízható költészet. Kilenc évnyi költői termést felvonultató kötete, a Különlét általában magas színvonalú, a sokféle formai megoldás ellenére is hasonló poétikájú, hangsúlyozottan személyes, alanyi verseket tartalmaz, amelyek igazi tétje a személyiség megrajzolhatósága, a személy félelmeinek, aggodalmainak józan megállapítása, ami egyúttal megzabolázásukkal is kecsegtet. Hétköznapi, kézzelfogható, de cseppet sem banális nehézségek jelennek meg a költeményekben, hétköznapi, kézzelfogható és cseppet sem banális menedékekkel, vagy azok ígéreteivel. A költői radikalitás bizonyosan nem jellemző Molnár Krisztina Rita mûvészetére: erőteljes intertextualitás, roncsolt nyelvhasználat, sulykolt retorika, sajátos, merész képhasználat vagy modalitás, poétikai kísérletezés nem bukkan fel a kötetben. Ehhez hasonlóan tematikailag sem lép fel radikális igényekkel: nem rombolja le az Ént, nem ront neki súlyos metafizikai-egzisztenciális kérdéseknek, de fontos, hogy többnyire ezek közelében, vonzáskörében marad. A kötet számomra legrokonszenvesebb vonása éppen ez: életben tartja a nyugtalanságot, a feszült költői kérdezést, de higgadt marad, kíváncsi, s – többnyire – nem válik se patetikussá, se érzelgőssé, vagyis elkerüli a kifejezetten alanyi költészet talán két legnagyobb veszélyét.

Mivel csaknem tíz évnyi költői munka anyaga került a kötetbe, kérdés lehet, hogy milyen belső tagolódást, esetleg alakulást mutat Molnár Krisztina Rita lírája. A szerkesztő nem az időrendi szervezés mellett döntött – a versek keletkezésének dátuma legalábbis nincs feltüntetve –, hanem ciklusokba rendezte a költeményeket. E választás jó megoldásnak bizonyult, a kötet logikusan, rendezetten épül fel, az egyes ciklusok jól meghatározható kérdések, költői és életvilágbeli problémák köré épülnek, ám nem különülnek el mereven, hanem egy-egy versen keresztül egymásba szövődnek. A továbbiakban a hét ciklust egyenként szemügyre véve igyekszem felvázolni a kötet sajátos jegyeit.

Az első ciklus előtt mindazonáltal egy különálló vers, a Kávé Bonnie-val nyitja a kötetet. Mint általában a legelső versek, úgy e költemény is meghatározó a kötet egészére nézve, akár ars poeticaként is olvasható. Már itt felbukkan az az igényes, hétköznapi nyelvhez közel álló, attól alig-alig elemelkedő, élőbeszédszerû versnyelv („Ma elmesélem ezt neked"; „Talán, csak azt / akartam mondani, / igaz."), amely Molnár Krisztina Rita költeményeinek megszokott beszédmódja. A költemény hétköznapi keretei („kert", „csütörtök délelőtt", „kiskanál") is jellemző hátterei, kiindulási alapjai a kötet verseinek. Jellemző továbbá a szerepjátszás, az új személyiség kipróbálásának az igénye is, mind az első versre, mind a kötet jó néhány költeményére. A szerepjátszás ugyanakkor rendre öniróniával párosul, a felvenni kívánt szerep arcéle igencsak bizonytalan, és maga az alakítás is félénknek ígérkezik: „A számra élénk rúzst teszek, / a körmömet sötétre lakkozom. / Harisnyás Pippi, végzet asszonya / vagy indián szorong szorosra zárt / fogam mögött". Molnár Krisztina Rita verseiben a szerepjátszás, az elmaszkírozás mindig a személyiség esetlegességére, bizonytalanságára mutat rá (ebből a szempontból érdekes lehet a Nézz farkasszemet címû vers is). A kötet legjellegzetesebb, terjedelmileg is leginkább meghatározó költeményei ezzel a bizonytalansággal, nyugtalansággal vetnek számot. S egyúttal azzal is, hogy milyen menedék nyújthat – alighanem szükségképpen ideiglenes – oltalmat a félelem ellen. E menedékkeresés során pedig az önirónia gyakran félénkséggel párosul, a nyitó vers végén a következőképpen: „a vége mindig az, / hogy annyira, / de annyira – ne lásson ember így –, / be kéne bújni bárhova". A kötet egyes ciklusait akár annak alapján is értelmezhetjük, hogy miként jelenítik meg a személyre nehezedő bizonytalanságot, illetve hogy miféle – akár esetleges, akár tartósnak tûnő, akár a bizonytalanságot tudatosan vállaló – oltalmat, „búvóhelyet" villantanak fel vele szemben.

Az első ciklus, amely az Apró sebeket ütnek címet viseli, a mûvészetet, azon belül is elsősorban a költészetet tünteti fel menedékként. A költészet kétféleképpen van jelen a ciklus verseiben: egyrészt megidézett magyar költőelődök (így Babits, Kosztolányi, József Attila) révén, másrészt e költőknek vagy íróknak, zeneszerzőknek a költői énre gyakorolt hatásán keresztül. A költő példaképek nem tisztán, önmagukban jutnak szerephez a kötetben, hanem a költői én mindig megjeleníti önmagát, a költőkhöz való viszonyát is. Ez a viszony hol már-már kihívóan személyes (Egy nőolvasó késő sóhaja Krúdy Gyulához: „Ha élne, rólam is / mesélne, jól tudom, (…) de csendben üldögélve még az alkonyat ölén, / olyan sokáig engem, ó, csak engem képzel el."), hol a tisztelgés hangja erősebb, mint az Árnyak közt sétaúton Babitsnak címzett részében. Az utóbbi vers befejezése szép, plasztikus képben sûríti össze Babits költészetének rétegzettségét: „Írisz, barka, szivárvány: ebből fonj koszorút. / Hozd / késő tiszteleted. Ennek örülne talán." Az ugyanitt olvasható Kosztolányi-portrét viszont már korántsem tartom sikerültnek, a „Játszani, élni tudó Koszto-’la-lá’-nyi Dezső" roppant kellemetlen. Az Alámerülve címû vers sem mentes a túlzástól, jóllehet ellenkező előjellel – itt a pátosz uralkodik, szerencsére a kötet egészétől elütő módon: „Vladimir (Askenazi), Fryderyk (Chopin) / meg én. / Bárhol, bármikor. / (…) lebegünk, lebegünk, lebegünk / (…) Ahányszor visszatérek, / csendben csorog szívemből / – szőnyegre, padlóra – a vér."

A ciklusból kiemelkedik még két költemény. A Pál apostol és az ifjú Werther véletlen beszélgetése első olvasásra akár egyszerû posztmoderneskedő szellemességnek tûnhetne, de sokkal inkább a kötet alapproblémájához áll közel: Pál és Werther egy-egy ember- és életeszményt képvisel. Pál a maradéktalan önátadást és az így elnyert szabadságból eredő határozott cselekvést jeleníti meg, míg Werther az élményszerû, a tettrekészséget feloldó, nyugodt létállapotot keresi („a győzelem? annyi baj között / megtorpanok, az én szívem csak / egy zugot keres, nem győzelemre tör, / bár lelnék egy helyet"). Molnár Krisztina Rita versei e két felfogás és kétféle élet között kutakodnak – e költészet szemében mintha egyik sem lenne elérhető, tartható. (Jellemző, hogy a vers utolsó sorában megint csak feltûnik a költői én, mintegy jelezve a személyes érintettséget: „Hát ezt hallottam én".) A Levél Jacquesnak ötletesen játszik rá a magántulajdont kritizáló rousseau-i gondolatra: azt fogalmazza meg, hogy a megelégedés önmagunkkal , az önbirtoklás (magán-tulajdon) az igazi bûn – a kötet címadó szavával: a különlét. Ugyanakkor a vers játékos hangneme, incselkedő hangja igyekszik visszafogni a problémafelvetés túlzott súlyát, komolyságát. Ezzel együtt a kötet későbbi ciklusainak egyik legfontosabb vonatkoztatási pontja a másik emberhez fûződő kapcsolat kérdése, kérdésessége. De nemcsak a másik ember kiemelkedően fontos, hanem Isten is.

A mozdulat oka címû ciklus ugyanis „istenes verseket" tartalmaz. A költemények meglehetősen sokfélék: van olyan vers, amely félénken hozza szóba Istent, egy hétköznapi életképből kiindulva (ilyen a Dorombolás), egy másik költemény kételkedéssel viszonyul a lelkiismeret hatékonyságához (Nincs mód: „akármit is tehetnénk / nincs mód a megbánásra"). A leggyengébb megoldásnak Az út felén címû kettős versnek a poétikáját tartom: szecessziós-szimbolista, hangulati líra ez, amely banalizálja és giccsesre színezi az istenkérdést, például az első versrész utolsó strófája: „arany korok nyara / szendereg arany / szárnyak mögött / az Isten is". Jóval komolyabbak azok a mûvek, amelyek éberen közelítik meg az Istenhez való viszonyulás súlyát. A Rémült szolga címû verset a halálban egésszé kerekedő élet számadásának nyugtalansága hatja át. A ciklus talán legjobb verse a Legyél penész: olyan Istent szólít meg, akinek hatnia kell, akinek bele kell szólnia az emberek életébe. Fontos törekvés ez, hiszen az „istenes költészet" legfőbb buktatója az lehet, hogy ártalmatlanítja az istenkérdést. Nem így az említett költemény: „Legyél penész a házuk oldalán, / mutasd magad, / ne bujdokolj / (…) egy kővel dobd meg ablakuk, / cibáld a vállukat, / fütyülj fülükbe, éles hang legyél". A Félelem címû vers Molnár Krisztina Rita egyik jellegzetes verstípusát képviseli: lényegében egy ötlet rövid kibontásáról van szó. A költeményt teljes egészében idézem: „Dédanyám: Istenem, én úgy félek tőled. / Nagyanyám: Úgy félnék, ha nem lennél. / Anyám: Úgy félek, hogy nem vagy." A vers ügyes megoldása, hogy a sor befejezetlen: az olvasó nem tudja meg, mi a költői én „jelszava". Ha a ciklus egészét vesszük szemügyre, szintén nem kapunk egyértelmû választ – talán épp a kétértelmûség a felelet – de a költemények így is az istenkérdés vonzásában maradnak.

Az imént említett versek a Különlét formai sokszínûségéről tanúskodnak. A következő sajátos formák említhetők a ciklusból: szabálytalan, rímtelen, élőbeszédszerû, sok áthajlásból építkező, alig-alig metaforikus költemény (Dorombolás; Mert nem örülök mindenkor); rövid, pattogó mondatokból álló, két-három, egyenként nyolc-tíz sort kitevő strófából építkező, képszerû, enyhén stilizált forma (Legyél penész); nagyon rövid, zaklatott sorokból álló, az utolsó sor felé áramló, egymondatos vers (Rémült szolga); néhány rövid, egymásra válaszoló, egy-egy sorra rúgó mondatot tartalmazó szöveg (Félelem; Kulcsra kéz). Molnár Krisztina Rita biztos kézzel, hatásosan alkalmazza e formákat: például a Rémült szolga feldúlt hangulatát remekül fejezi ki az áramló, egymondatos versbeszéd. Ami viszont az egy ötletre épülő verseket illeti, a kibontás nem mindig sikerül. Ilyesfajta versekkel a későbbi ciklusokban is találkozhat az olvasó, A mozdulat oka címû ciklusban a Holtomiglan-holtáiglan költeményt érzem sikerületlennek. Így szól: „És addig ölelték egymást, / míg ronggyá foszlott a testük / s nem maradt másuk: / a lélek. / Fénylett, mint / csigahéjban fénylik a vízcsepp." A hasonlat itt mintha semmit nem világítana meg: a lélek kinek a lelke? Közös, összeolvadt lelkekről van szó? Vagy a lelkek nem kapcsolódtak össze? Milyen a lélek természete? Korábban más volt? Mi a jelentősége az ölelésben elnyert összeszövődésnek? A cím a kölcsönösség, az együttlét megköltését ígéri, de éppen ezzel marad adós: mintha a csábító hasonlat félresiklatta volna a költeményt.

A Csak ő meg én e házban címû rövid ciklus továbbviszi az együttlét-különlét témáját, mégpedig a szerelem területén. Olvasni itt balladisztikus költeményt (Magdaléna énekelte volna), játékosat (Kicsi ti, kicsi tá), népdalokat megidézőt (Tulipán-énekek), de a tét rendre hasonló: a biztonságot és boldogságot ígérő, de törékeny egymásra találás. Érdekes, hogy minél inkább esély kínálkozik erre, a költemények annál inkább elhagyják a hétköznapi-élőbeszédhez hajló poétikát. Nagyon szép A nap gurul címû költemény első része: „Lezárt szemem mögött a csillagok. / Az ágyat őrzi fal, ablakkeret. / Magasra száll didergő sóhajod. / Egy felhő háztetőnkre ráhever. / Fölötte sustorog pogány imát a hold. / A föld meg térden állva kéreget. / A tartományra háború árnyéka hull. / Az éjjel gótikus nyugalma ránkborul." A látszólag nyugodt, statikus állapotot (ennek hatását erősítik az egy-egy sornyi mondatok) valójában szép dinamizmus hatja át, amelyben a fent és a lent, a külső és a belső állandóan egymást keresi, egymásnak válaszol. Ahol viszont ismét a kétely, a bizonytalanság és az (ön)irónia hangja erősödik fel, ott visszatér a köznyelvi, áthajlásos versbeszéd, mint a Lovagok címû költeményben.

A Tán lebegjen címû ciklusnak az utolsó három versét szeretném kiemelni. Mindhárom költemény egy hétköznapi helyzetet vagy cselekvést költ meg (kútásást, az üzenetrögzítő bejelentkezését, valamilyen házbeli ténykedést), amelyet finom megoldással metaforikusan átszínez. Így a keresett forrás önmagán túlmutatva valamilyen eredet, cél képzetét kelti fel, az üzenetrögzítőn bejelentkező hang megszakadása („Kérlek hagyj…") egy kapcsolat veszélyeztetettségét, az önmagába zárkózás félelmét tárja fel („hát hagyom, ha kéri, / hogyne hagynám, / bezárulok aztán, / késsel sem feszít fel emberfia). A költemények jelentősége az, hogy egészen hétköznapi helyzetekben mutatják meg az emberi élet belső bizonytalanságát, nyugtalanságát, rendre ellepleződő célkeresését, a rutinná vált szokások, cselekvések értelmének kérdésességét.

A következő két ciklusnak (Ócska bádogon dobolna; Egymásra hullott dolgaim) szintén a hasonló logikájú-tematikájú költeményeit tartom a legjobbnak. E versek annyiban bővítik Molnár Krisztina Rita költői világát, hogy a múltat is önmagukba vonják. A múlt, a családi eredet, a gyerekkor egyszerre lesz oka traumáknak, rossz beidegződéseknek (például a Zöld ing lobog címû versben: „Zöld ing lobog / a múlt hol kék, hol / elborult egén, / (…) apám s anyám / vitáinak legfőbb oka, / (…) zászlómmá lett / a zöld ing, / haragjuk néma tárgya"), tanúsítja a múlt örömteli, de a jelent zavarba ejtő elevenségét (Jégkockatánc), és kínál menedéket a félelem elől (Ez maradt: „A kaporleves kisimít, / a lengyel származásból, / nagymamámból ez maradt, / apró zöld szálak nedves ujjamon, / (…) fáradt torkomnak az első falat, / szorongó gyomrom ellazul, / átmelegszem, / nem fázom annyira.").

Egyes költemények teljesen konkrét élethelyzeteket vesznek alapul, legyen az a falura költözés, vagy a házhoz járó madarak eltûnése – e helyzetek ugyanakkor számvetésre késztetnek, és kérdéseket hagynak maguk mögött. A számvetés igénye és nehézsége a Marokkó-pálcikák címû versben elvontabban jelenik meg, jóllehet itt is a címben jelölt játék konkrét, képszerû alakja a kiindulópont: „Egymásra hullott dolgaim / felszedhetők-e végleg úgy, / ne sértse egy a másikát, (…)". E tûnődő, morfondírozó – de nem erőltetett vagy mondvacsinált problémákra épülő – versek rajzolják ki talán legkarakteresebben Molnár Krisztina Rita költői arcélét. Hozzájuk képest kifejezetten gyengék és túlírtak azok a versek, amelyek a szatíra vagy a korkritika eszközéhez nyúlnak – a gúny nem a költőnő erős oldala (ilyen a Ki csókol homlokon engem? vagy az első ciklusból a Választás).

Az utolsó, Térből síkba át címû ciklus verseiben a menedékkeresés, a „bebújás" igénye dominál. A hold alatt tekinthető leginkább összegző jellegûnek. A korábbi témák és hangütések, alanyiság és szerepjátszás szépen fonódnak össze benne. A menedék mintha nem lenne más, mint a bizonytalanságok higgadt tudomásulvétele – és igenlő elfogadása azoknak, akik a legközelebbiek. Rokonszenves lezárása egy jól sikerült kötetnek.