– Köszönöm szépen. Nem akarom tovább rabolni az idejét.

– Ha valaki ilyen tökéletes magyarsággal rabolja el az időmet, nyugodt lélekkel teheti.(A kutató beszélgetése a budapesti Hadtörténeti Múzeum munkatársával 2008 szeptemberében)

Norman K. Denzin a következőképpen definiálja az etnográfiát: „[Az] etnográfia olyan vizsgálódás és írás, amely leírásokat és beszámolókat hoz létre mind az írónak, mind az írottnak az életformáiról".² Ami szembeötlő e meghatározásban, hogy a kutatót első helyre, a kutatás szubjektuma elé helyezi, ezzel hangsúlyozva, hogy a kvalitatív kutatásban a kutató, eszközként használva önmagát, önértelmezésén keresztül konstruálja az általa elemzett jelenséget.

Az etnográfiában hagyományosan a legitimáció egyik legfontosabb módja a terepen, az interkulturális (meglehetősen hosszan tartó) érintkezés révén a ’bennszülöttekkel’ együtt töltött idő. Ilyenkor a kutató idegenként érkezik az adott kultúrába, és ott-tartózkodása alatt sok mindennel ismerkedik, sok mindent talán meg is ismer, és ebből az ’egymásmellettiségből’ keletkezik az etnográfia. Érdekes etnográfusi pozíciót eredményez az, amikor az idegenként érkezett kutató oly mértékben behatol az idegen kultúrába, hogy az idegen kultúra hatol belé. Ez azonban csak bizonyos mértékig történik önkéntelenül: előbb-utóbb a kutató elérkezik egy pontra, ahonnan kezdődik a ’vállalás’ folyamata. Ilyenkor már nem meghatározott idejû idegenben tartózkodásról és onnan hazatérésről van szó, hanem egy szüntelen, dinamikus folyamatról, amelyben a kutató ’tárgyal’ különböző identitásaival, és közvetít számos szerepe között. Az én esetemben e vállalás konkrét mozzanatai például házásságkötés és gyerekvállalás egy ’bennszülöttel’, amely nagyban befolyásolja, és – valljuk be – meg is határozza kutatói pozíciómat.

Előadásomban erre a problematikus és gyümölcsöző kívül-belül helyzetre kívánok reflektálni az örökbefogadás metaforáján keresztül, feminista etnográfiai megfontolások segítségével. Mi történik akkor, amikor az egzotikus mássággal való játékba belekeveredik a vállalás? Milyen következményekkel jár az, amikor a kutató annak nagy részét, ami addig idegen volt, a bőre alá veszi, és elválaszthatlan részévé válik? E kérdéskör boncolgatása feltételezi, hogy kísérletet tegyek arra, hogy – Patti Lather nyomán – dekonstruáljam azokat a módokat, amelyekkel a vágyaim alakítják az általam létrehozott szövegeket.³

Az amerikai etnográfus, Mark Neumann szerint „magunkat gyûjtjük azokon a történeteken és képeken keresztül, amelyek gyakran minket birtokba vesznek".⁴ Jelen írásomban kísérletet teszek arra, hogy megjelöljek néhány olyan csomópontot, személyes történelmi sorsfordulót, amely megváltoztatott engem, amitől elmozdult a látószögem, amely olyan nyomokat hagyott bennem, hogy megváltozott a két kultúra közötti pozícióm. Mivel lehetne megragadni ezeket a elmozdulásokat? Mark Neumann szavaival élve: „Ezt az ismerős utat szeretném bejárni ebben az esszében, hogy összegyûjtsek különböző pillanatfelvételeket a ’reprezentáció kríziséről’".⁵ Mark Neumannhoz hasonlóan én is igyekszem megjelölni a saját mérföldköveimet az interkulturális érintkezés útján, amelyek a reprezentáció kríziséről árulkodnak.

Szóval: örökbefogadás mint az interkulturális érintkezés metaforája. Honnan jött ez? Írtam a kutatási naplómat, és valahogy eszembe jutott. Leírtam, csak úgy, és csak később kezdtem gondolkozni rajta, hogy miért is juthatott az eszembe. Örökbefogadás: jogi intézmény, etikai és kulturális aktus, „örökre befogadás", amely állandóságot, elkötelezettséget sugall. Intuitíven úgy éreztem, hogy a kifejezés jól tükrözi kívül-belüli pozíciómat a magyar kultúrával való érintkezés kapcsán. Itt az örökbefogadás azt jelenti: úgy viszonyulni a másikhoz, a mássághoz, hogy az ember azt úgy vállalja, mint egy örök kapcsolatot, mint valamit, ami örökké tart. Lehet, hogy nem, de akkor is úgy kell vállalni, hogy benne van az örök(ség) íze. Az, hogy ’fogadni’, elsősorban azt jelenti, befogadni: nyitottnak lenni. Hagyni, hogy munkálkodjon benned a másik, az, ami más, de sok mindenben zavarbaejtően hasonló, ha nem is egyforma és ugyanaz. Az örökbefogadás azt jelenti, hogy az ember kinyitja magát, és magához fogadja a másikat, olyannak, amilyen az a másik, mert az ember nem tudhatja ki és milyen az, akit örökbe fogad – azt nem tudja kiválasztani magának: máshol döntenek helyette. Ilyenkor annyiban áll a döntés, hogy azt fogadom, ami (aki) jön.

A cikkem szempontjából másodlagos, mit kutatok. A lényeg az, hogy kultúrakutató vagyok, tehát kvalitatív kutatást végzek, ami azt jelenti: magammal kutatok. És amikor ilyen a konstelláció, amikor a kutatott jelenség a kutató elsődleges kultúráján kívül esik, akaratlanul is benne van egy etnográfiai „csavar". György Péter a következőképpen reflektál a kívülálló pozíciójára a New York-i természettudományi múzeum kiállításainak kritikája kapcsán: „Tisztában kell lennem azzal, hogy kívülállóként különösen óvatosan kell bánnom a becses amerikai múzeumi tradíció és közkultúra e legendás intézményének kritikájával, hiszen az nyilván másként érvényes, ha nagyobbrészt – mint ahogy az elmúlt nyolc év ott eltöltött számtalan órája után remélem – a tradíció megértésén és legfeljebb kisebb mértékû félreértésén alapul, mint ha egyszerûen nemértéséből származik".⁶ Szembeötlő, hogy a szerző megragadja azt a hagyományos legitimációs eszközt – a terepen töltött számtalan órát –, amely azt sugallja, ez a számtalan óra feljogosítja őt arra, hogy kifejtse az értelmezését: ha nem is teljes mértékig „helyes", legalább helytálló, és éppen a számtalan órának köszönhetően. Azt mondja György Péter, „kívülállóként különösen óvatosan kell bánnom", amely bennem számtalan kérdést vet fel. Azt gondolom, a kívülálló óvatosságát úgy kell érteni, hogy az ember tudatában legyen annak, hogy sokszor a látszat csal, és a dolgok nem mindig olyanok, amilyennek tûnnek. Persze szerintem azt akarja mondani, hogy amikor kívülről érkezik az ember, nem ismerheti a dolgok előzményeit úgy, mint a bennszülöttek, akik részben az előzményekből születtek. Ez így igaz, csakhogy ez az óvatosság egyformán fontos, amikor egy ismerősnek vélt, közeli jelenséggel van dolgunk. Richard Quinney⁷ a következőt írja: „Próbálj írni etnográfiát valami olyasmiről, ami közel áll hozzád. Egy történetet az életed kezdetéről, amely a jelen pillanatig hoz téged – ez egy intim kultúra, annyi bizonyos. Ez túl fog vinni téged a részt vevő megfigyelés, rendezetlen adatok, eset kiválasztása és értelmezés kérdésein – ez olyan etnográfia, mely az etnográfus megélt tapasztalata." Most éppen ezzel az „intim kultúrával" van itt dolgom; egy olyannal, amit már magaménak vallok, anélkül, hogy lemondtam volna az „őshonos" kultúrámról. De így is, ez a György Péter-féle hármas: értés – félreértés – nemértés munkálkodik köztem és a magyar kultúra között, akármennyire is intim legyen ez a kapcsolat.

Tehát: „magunkat gyûjtjük azokon a történeteken és képeken keresztül, amelyek gyakran minket vesznek birtokba".

Íme, az összegyûjtött elmozdulások (az eszterlánci cérnám):

1. Ady-szobor – formába öntés

2. házak – belátás

3. kullancs – stigma (megbélyegzés)

4. feliratos álom – vegyülés

5. gyerekek – test-vér kapocs; magyar gyermekkor

6. Az „új kenyér ünnepe" – honfoglalás (mint egyszemélyes politikai aktus)

7. Fehér tenyér – fogás (ki-/magatartás)

Amikor először voltam ösztöndíjasként Debrecenben, gyakran találtam magam az egyetem közelében található Nagyerdőn, amelynek a szélén, a Vigadó téren áll Melocco Miklós Ady-szobra. Adytól nem ismertem egy verset sem, de úgy vonzott az alacsony, összhúzódott alakja, mint egy mágnes. Sokszor beálltam a halotti maszk csukott szeme és az árnyékos arc közé, és igazán intim szférában éreztem magam a két Ady között, de leginkább a felszínt éreztem, a zártságot – a vonzó, hívogató formát, amely magába rejtette a tartalmát. Akárhogy is beszéltem hozzá, és forgolódtam a két alak között, úgy éreztem, kívül maradok.

2. Házak – belátás. A másik dolog, ami nagyon vonzott a kilencvenes évekbeli Debrecenben, a régi kőházak, díszes, omló homlokzataikkal. Amikor valamerre sétáltam, faltam a szememmel, fogyasztottam őket, és élveztem az egzotikum mámorát. Csodálkoztam, amikor mindenki sajnálkozva jegyezte meg: milyen szép lenne az a ház is, ha nem lenne olyan rossz állapotban. Én láttam a szépséget a rongáltságon túl is, de aztán rájöttem, a hozzáállásomnak mégis valamiféle romantikus egzotikához volt köze. Próbáltam elképzelni, milyen lenne belakni az általam csodált házakat, és mindjárt másképpen kezdtem látni őket. A szépségük nem tûnt el, de azon túl valami szomorúságot éreztem. A következő kérdéssel közelítettem meg a házakat: vajon tudnék benne élni?

Miközben a lehetséges belakás gondolatával voltam elfoglalva, egy csendes támadás érte a testemet: a jobb combomba belemarta magát egy kullacs, ami jó eséllyel ott volt jó pár napig, mielőtt észrevettem volna. Zuhanyzás közben láttam meg egy barnás-fekete pöttyöt a bőrömön, de eleinte nem tudtam elképzelni, mi az. Megmutattam a szobatársamnak, aki azt mondta, azonnal menjek orvoshoz. És valóban, ahogy az interneten értesültem, „A vérszívó atkafélék bizonyos fajtái, például a kullancs, igen veszélyes kórokozókat terjeszthet, és ezáltal súlyos betegségek előidézője lehet".⁸ Több mint valószínû, hogy a kullancsot az egyetem botanikus kertjében szedtem össze (vagy fel). Miközben az orvos kihúzta azt a bizonyos vérszívó atkafélét a lábamból, azon gondolkoztam, vajon milyen súlyos állapotot idézett volna elő, ha bennem marad. Furcsa módon már így is fertőzve éreztem magam: valami munkálkodott bennem, a bőröm alatt, amit nem igazán tudtam irányítani. Inkább az volt a kérdés, hagyjam-e, hogy történjen, vagy próbáljam-e megfékezni a folyamatot? Később egy újabb kullancstámadás áldozatául estem Tokajban, fent a hegyen, az akkori barátom édesapjának a szőlőjében. Az akkori barátomból férjem lett. Az egésznek a szimbolikáján sokat gondolkoztam. Azon is, hogy én mennyire idézhettem elő a támadást? Esetleg könnyû prédának számítottam? És honnan lehet tudni, mikor múlik el a fertőzés veszélye? A következőt olvasom az interneten: „A csípés helyét legalább egy hónapig figyeljük. Ha kokárda alakú folt jelentkezik a helyén, forduljunk orvoshoz."⁹ Szótlan vagyok. (Fotó: HáziPatika.com)

4. Feliratos álom – vegyülés. Voltak különböző variációk a többnyelvûségről. Voltak feliratos álmaim: magyarul álmodtam, de – mintha nyugtatásképpen saját magamnak – hozzá voltak adva a finn változatok írásban. Aztán egyre több lett a magyar nyelvû álom, és végül lekoptak a feliratok. Hogy most milyen nyelven álmodom? Nem tudnám megmondani.

Sokszor, amikor találkozom új emberekkel (magyarokkal), azt kérdezik: „Hogyhogy ilyen jól beszél magyarul?" Ilyenkor sokszor tanácstalan vagyok. Azt szoktam mondani, hogy már több mint tíz éve ûzöm a szakmát (ez alatt a hungarológiát értem). De hozzá szoktam tenni: „Az sem titok, hogy egy magyarhoz mentem hozzá". Igen, hozzámentem egy magyar fiúhoz, de egyszerre hozzámentem egy nyelvhez is, elválaszthatatlanul. Nyelven keresztül egy kultúrához, amely számtalan kultúrát hordoz magában. Emiatt leginkább azt mondanám ilyenkor: „Nyílt titok az, hogy a magyarhoz mentem hozzá."

5. Gyerekek – test-vér kapocs; magyar gyermekkor. Ahogy mondtam, egy magyarhoz, és azzal a magyarhoz mentem hozzá. De ennél másabb a gyerekvállalás egy bennszülöttel: azzal létrehozunk egy test-vér kapcsot a két családfa és a két kultúra közé. Én legfeljebb egy örökbe fogadott magyar lehetek, aki örökbe fogadta a magyart, de én magam egy kapu vagyok: a rajtam keresztül világra jött gyerekek a születésüknél fogva kétlakiak, a testükkel, a lelkükkel együtt. Így a magyar kultúra, amit kutatok, az ő veleszületett kultúrájuk. Amikor a magyar múltat kutatom, az ő múltjukat kutatom, és így az, ami addig nem-enyém volt – igaz, másodkézből –, de sajátommá válik. Ilyenkor nagyon nem mindegy, mit állítok a magyar kultúra kapcsán, mert kutatóként nemcsak magamnak, hanem a lányaimnak is felelőséggel tartozom, amikor próbálom kifejteni a „becses tradíciókat".

6. Az „új kenyér ünnepe" – honfoglalás (mint egyszemélyes politikai aktus). Majdnem egyéves távollét után, alighogy Magyarországra érkezve, egy ABC-be sietünk a férjemmel. Két kézzel fogom az egykilós, ropogó héjú, félbarna cipót, az arcomhoz emelem, magamba szívom, könnyes szemmel. Végre! Erre vártam már mióta, most megérkeztem. Hazajöttem. Itt és most: az új kenyér ünnepe. Férjem rám néz, és kérdi: „Mondjad, itt most te vagy a magyar vagy én?" (A válasz: itt és most én, mert pillanatyilag nagyobb ügyet csinálok belőle.)

7. Fehér tenyér – fogás (ki-/magatartás). Huszonegy éves voltam, amikor először jártam Magyarországon, és onnan kezdődött a magyarországi szocializációm. Tanultam országismeretet, néprajzot, történelmet, olvastam szépirodalmat (Adyt is), de a „Bóbitán" kívül a magyar gyermekkor érintetlen maradt számomra, egészen idáig. Most, amikor a lányaimmal együtt énekeljük a Boci, boci tarkát és a Lánc, lánc eszterláncot, egyidejûleg velük élem a magyar gyermekkoromat. Mi jobb, látom és érzem, milyen örömöt vált ki a kislányomból az „ingyombingyomtáliber" ismétlése. Épebbnek érzem magam.

Valami hasonlót tapasztaltam, amikor megnéztem Hajdu Szabolcs Fehér tenyér (2006) címû filmjét. Ott volt, a szemem előtt, a 80-as évek eleji Debrecen, a lakótelepi, kelet-magyarországi valóság, a közelmúlt nosztalgiájával besatírozva, mint a számos ugyanezt a kort idéző családi fotóalbum, barna és sárga árnyalataival. A film által a szemem elé varázsolt környezet egyből ismerős volt, és nemcsak azért, mert a képek, az efféle vizualitás hasonlított azokra a magyar családi fotókra, amiket láttam, hanem azért is, mert bizonyos mértékig a saját családi albumomra hasonlított: ugyanezek a színek, ugyanaz a (megtanult) nosztalgia fedi őket. Ilyen (elképzelt, közös) alapon, csak egy megfontolatlan, gyors mûvelet kell, és ki tudom vágni magamat a saját finn fotóalbumomból és belehelyezni a kivágott alakot vagy a férjem gyermekkori fényképeibe, vagy akár a Fehér tenyér által közelre hozott Dobozi-lakótelepbe. Kitalált gyermekkor tehát – miből fakad ez? Nem tudom, de van köze empátiához, érzékenységhez, érzékiséghez és valamihez, amit itt „totális tapasztalásnak" nevezek. És ki mondja meg, hogy a megélt tapasztalatból mi valós és mi fiktív?

Most, a Lánc lánc eszterláncon és a Fehér tenyéren keresztül eljutottam odáig, hogy elképzelhessem, megálmodjam a magyarországi gyermekkoromat. Tudok kreálni olyan fikciókat, amelyek segítségével áthidalhatók ezek a hézagok. De minek? Miért akarok rájátszani a lehetséges magyarságomra? Azért, hogy elmossam a határokat, a különbségeket?

Ezt az egészet hogyan lehetne elmondani egy kicsit másképp? Hogyan lehetne előhívni az élettapasztalattá sûrûsödött képeimet? Arra való a vers. Ahogy Laurel Richardson10 mondja: „Testben éljük meg a megélt tapasztalatot, és a poétikus reprezentáció ott érinthet meg minket, ahol élünk: a testünkben." Ebben a versben nem az esztétika érdekel, ellenben próbálom érzékeltetni, mi játszódik le bennem: milyen a dolgok egybeesése, amikor elmosódnak a határok és a különbségek.

Onnan indult az egész, hogy nyáron anyósoméknál voltunk, ebédeltünk, körbeültünk egy asztalt, és húslevest ettünk. Néztem magunkat, hogyan ettünk, osztoztunk azon, ami oda volt terítve elénk, néztem azt, ami úszott a fazékban. Itt kezdtem kitekerni és feldarabolni azt, ami volt és van – a következő lett belőle:

ami én vagyok.

A nyelv az ernyő a fejünk fölött,

de az enyém olyan mint a koldusé.

Az ernyő csontváza,

mint a kettémetszett kígyónyelvem,

védeni nem véd, csak szétfeszül és összecsukódik,

Pajzsnak nem jó,

jelöl, kitûz, hasít.

metszeni: ilyen szó nincs is a finnben,

fákat, babákat az anyjuk hasából,

mint a kígyó nyelve.

és attól látok jól, nem tisztábban, de másképp.

átkarolok egy új kontextust jutalmul.

A koldusesernyő alatt fúj a szél,

vetek egy pillantást hátra,

szemem északi fénye.

Megmutatom a versemet a férjemnek. Õ hang nélkül elolvassa, leteszi és rám néz: „Ez a vers jól megmutatja, hogy mennyire vagy benne a nyelvben". „Igen?" „Igen. Mert nyelvi asszociációk ezek", mondja. „De nem azt akarom kimutatni a verssel, hogy mennyire jól tudok magyarul!" „Nem?" „Nem. A múltkor is, amikor voltam azon a konferencián, idegesített, ahogy mindenki csak arról beszélt, milyen jól tudok magyarul, mintha az lett volna a lényeg. Azon túl volt szakmai mondanivalóm is, amit nagyrészt figyelmen kívül hagytak." „De hogyhogy azt mondod, nem azt akarod mondani ezzel, hogy mennyire benne vagy?" Sóhajtok egy nagyot. Patti Lather azt írja: „ az önreflexió azt tanítja nekünk, hogy a diskurzusunk a vágyaink jelentése – abban van a trükk, hogy ugyanolyan tisztán lássuk a hatalom utáni vágyunkat, mint az igazság utáni vágyunkat"¹¹ „De", mondom, „biztos éppen azt akarom mondani. Akkor, azon a konferencián, nem az volt a lényeg, de most az." „Jó ez a koldusesernyő,¹² találó", folytatja a férjem. „Igen? Miért?" „Mert nem sokan tudhatják, hogy mi az. Ahhoz nagyon benne kell lenni. Meg az, hogy itt együtt evésről van szó." „Közösen esszük meg a kultúrát?" „Igen, pontosan." Elégedetten bólogatok. A versem átesett az első tûzpróbán. (De a férjemnek könnyû: ő velem osztja meg közös, intim kultúránkat.)

De miért fontos – akár egy verssel, akár másképp – kimutatni, mennyire vagyok „benne"? Mi késztet engem arra, hogy kitaláljak magamnak egy magyar gyermekkort? Nem éppen attól értékes az egész örökbefogadás mint kulturális és etikai aktus, hogy elfogadok és befogadok – ameddig tudok –, de nem olvadok bele abba, amit örökbe fogadtam, hogy nem mosódom egybe a másikkal, a mássággal, hogy megtartsam magam, a különbözőségem? Valószínûleg igen. De nehéz megmondani, ebből végül mennyi a saját választásom. Feltehetően egy olyan (részben tudatos, részben nem szándékos) szerepjátékhoz van köze, ami a másikká válás tüzével játszik. Ennek az a hajtóereje, hogy az ember folyton megpróbálja áthidalni az áthidalhatatlant, hogy jobban értse a másikat.

Visszatérve „tökéletes magyarságomra": teljesen nyilvánvaló, hogy nem tökéletes az én magyarságom, nem is lehet az (és nem is lenne kívánatos). Az ilyen kinyilvánulások felerősítik az interperszonális, interkulturális szolidaritást, erőt adnak az örökbefogadott örökbefogadónak. Kutatásom során boldogan rabolom az emberek idejét, ha megengedik, de éppen nem nyugodt lélekkel teszem, mert egy kiváltságos hatalmi pozíció ez: hatással vagyok az emberekre azzal, hogy szinte semmiből építettem a magyarságomat, de ugyanakkor sok mindent elnéznek nekem, mert nem vagyok magyar. Ezért feltehetek buta kérdéseket, és nem tudhatok mindent. Kutatóként néha rájátszom a kívülálló pozíciómból fakadó tudatlanságra és nem-értésre, tudatosan naiv és tudatlan magatartást felvéve, rávéve az embereket, hogy jobban fejtsék ki a dolgok jelentőségét, összefüggéseit, ahogyan ezt ők látják.

Legnagyobb butaság lenne azt hinni, hogy most ezzel a részben megtanult, részben óhatatlanul belém hatolt tudással, a tapasztalat által létrejött kettős látással mind a két oldalt látnám. Egy ilyen pozíció ugyanúgy korlátoz, és részben azért, mert nem irányítható, és csak részben a saját választásom eredménye: sok minden örökbe fogódik. Ez egy megtanult örökség, és az ember mindig olyat is tanul, amit nem szándékozik. Kérdés, mennyire vállalom azt a mindent, amit az örökbefogadás aktusa és folyamata hoz magával, és mennyire tudatos a vállalásom. Értés, félreértés, nem-értés. Ezért azt mondom: érdemes a relatív mássággal a hangunkban nekifutni a becses tradícióknak, közkultúráknak és legendás intézményeknek, és úgy bánni velük, ahogyan az ember a sajátjával bánik: tisztelettel, elkötelezettséggel, néha kíméletlen kritikával, de szeretettel. Egyszóval: örökbefogadással.

Nincs visszaút. Az egyre globalizálódóbb világban, abban az Európában, amelyre egyre inkább jellemző az emberek és az áruk közötti mobilitás, már szinte lehetetlen kívülről megjelölni a határokat. Mark Neuman szavaival élve: „az etnográfusok és önéletrajzírók folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy a határok mindig velünk és bennünk vannak."¹³ Legyenek határok, mondom, mert azokba kapaszkodunk, tudunk mérni távolságokat, tudunk viszonyulni. Mert tudjuk: miközben állandóan őrizzük a folyton átalakuló határainkat, muszáj engedelmeskedni bizonyos átjárásoknak. Cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna.