A romániai magyar irodalom hazai recepciója immár jó ideje túllépett a szövegek helyett a kisebbségi létproblémákra fókuszáló deklaratív retorikán, és rendre nyitottabb, poétikai kérdésekre koncentráló és adott esetben keményen bíráló kapcsolatot próbál kiépíteni a frissen megjelenő, illetve a közeli és távoli múltból átörökölt szövegekkel. A határon túl születő, de igen gyakran itthoni folyóiratokban és kiadóknál publikált művek ma már a legtermészetesebb módon, a születésükre utaló címkék nélkül vesznek részt a hazai kritikai diskurzusban, mely az erdélyi irodalomra vonatkozó általánosító kérdéseket látványosan mellőzi.

Ezért is lehet érdekes, vajon miért és milyen formában érdemes manapság erdélyi irodalmi antológiát összeállítani és olvasni. A Fekete Vince szerkesztette, 2001 után már másodjára megjelent Erdélyi szép szó a Körkép és a Szép Versek antológiákhoz hasonlóan az elmúlt év folyóirat-publikációiból válogatva mutatja be a kortárs erdélyi irodalom legjobb-jait. Az első antológiába ötvenhárom, a 2002-es kiadásba negyvenkét szerző verse, illetve prózája került, de azok, mint például Szilágyi István, Markó Béla vagy Sütő András, akik 2001-ben történetesen nem jelentettek meg egyetlen írást sem, szükségképpen kimaradtak a gyűjteményből. Azaz az Erdélyi szép szó 2001 valóban csak a 2001-es évről szól, és ilyen értelemben nem reprezentatív kiadvány, azaz épp a fájóan hiányzókra hivatkozva utasítja vissza a kérdést, hogy „milyen a kortárs erdélyi irodalom?", avagy „lehet-e abban speciális karakterjegyeket felfedezni?", melyek egyértelműen megkülönböztethetővé tennék az idehaza vagy a Föld bármely pontján születő magyar nyelvű szövegek persze ugyancsak esetlegesen tipizálható csoportjaitól. Az antológia inkább arról győzheti meg minden olvasóját, hogy efféle különbségek nincsenek, illetve ha vannak is, azok nem regionális természetűek. Sokkal célszerűbbnek látszik erdélyi irodalmakról beszélni, melyek egyrészt szuverén – s nem feltétlenül hely-specifikus – írói és költői világok körül, másrészt jól érzékelhető generációs különbségek mentén szerveződnek.

Erdélyben a magyarországiakhoz képest erős és hatásos alternatív kánonok léteznek, melyek elsősorban a jelentős számú erdélyi olvasóra hatnak. A határ mindeközben mindkét irányba átjárhatóvá vált, és ha a kötetek a legkülönbözőbb vámszabályozások és más bürokratikus jellegű problémák miatt még mindig akadozva kerülnek is át egyik országból a másikba, az itt vagy ott élő írók mind gyakrabban vehetnek részt budapesti vagy épp kolozsvári irodalmi rendezvényeken – nem a közösséget, csupán önmagukat képviselve. Mindez együtt nyitottabb, a hagyományokkal párbeszédképesebb irodalmat eredményezett, mely nem csak a magyar irodalmi régiséget írta újszerűen tovább, hanem a meghatározó magyarországi kánonokhoz is könnyebben kapcsolódhatott.

Az antológia anyaga tehát elsősorban, de nem szükségszerűen, a teherként értett Erdély-narratíva (a transzilvanizmus ideológiája és annak oldalhajtásai) kiiktatása, a periférikusság jellegzetességeinek helyén a centrumhoz kötő poétikai események bemutatása, a valaha jobb teljesítményre képes vagy épp most a csúcson lévő idősebb szerzőknek kijáró tisztelet, illetve a fiatalabbaknak megelőlegezett vagy épp érdemtelen bizalom jegyében értékelhető. A kötet így bemutatja egyrészt a hetvenes-nyolcvanas évek politikai és ideológiai érvekkel erősen megtámogatott küldetéses-képviseleti szövegmodelljeire jellemző, máig továbbélő beszédmódokat, másrészt az erre válaszul létrejött prózai és lírai paradigmákat, melyek a költői és írói szerepek átértékelésétől kezdve a hagyományválasztás szabadságának megvalósulásán át a nyelvhez való viszony kérdésének transzparenssé tételéig számos új elemmel gazdagították nem csak az erdélyi, de a teljes magyar irodalmat.

A költői nyelvek versengésének egyik meghatározó, a határhelyzetet is megjelenítő alakja Kányádi Sándor, aki hosszú ideje a legnépszerűbb kortárs költők közé tartozik, és ezt a népszerűséget a különösen sokakhoz eljutó megzenésített gyerekverseinek és a jól felépített költői „figura" mellett a patetikus és ironikus hangok egyensúlyának, valamint a különböző én-formációkkal való játék kidolgozottságának köszönheti. A Kányádi-vers a közel egy évtizedes bizonytalankodás után újra friss és ötletes. Emellett legalább olyan nyitott a fiatalok kezdeményezései felé, mint a közvetlen pályatársak irányába. A költő formai otthonosságáról árulkodnak például az újabb darabjaikkal itt jelenlévő „körömversek", melyek voltaképp egy-egy téma köré csoportosuló haiku-csokrok. Ezek közül bőven lehet példákat hozni arra, hogy a másoknál szenvedélyt ébresztő témákról, mint az anyanyelv iránti elkötelezettség, nem csak elmerengő, lassú pátosszal lehet szólni, hanem akár ironikusan is: „szoknyád alját s ne / a magyar szavak végét / kapdosd föl ringyó". Ahogy lehet megrendítő egy efféle kép is: „ködben a torony / megnyikordul a harangszó / mire ideér". Ebben a versformában Kányádi robbanékony, közvetlen, gazdag képi világot épít, és folyamatosan jelzi, tudomást vesz a vers hatásának kiszámíthatatlanságáról, az olvasónak a szerzővel szembeni behozhatatlan előnyéről. Kevésbé sikerült viszont a Gázkorszak című „környezetvédelmi" vers és a Valamikor (Szerelmes vers), mely utóbbi például az öregedés problémáját csak egy kedveskedő toposszal tudja megragadni, nem túl eredetien.

Lászlóffy Aladár szintén azok közé a költők közé tartozik, akik művükkel jelentősen hozzájárultak a kortárs magyar líra arculatának alakulásához. Az idén megjelent Átkopogások című válogatáskötete bárkit meggyőzhet erről, hisz az a közel négy évtizedes költői pályának minden fontos, ha nem is egyformán jelentős szegmensét bemutatja: az avantgárd és klasszicizáló törekvéseket, a nemzeti költő illyési modelljét megvalósító hosszúverseket, a történelem nagy eseményeit ironikusan, sőt szarkasztikusan figyelő versbeli alanyokat megteremtő szövegeket és a költészet méltóságát hirdető, illetve a vers alkalmiságát, esetlegességét hangoztató magatartástípusokat is. Az antológiában szereplő versek közül a De szép is volna című a legértékesebb, mely épp a Trianon-krízis ironikus feloldására tesz kísérletet. A vers a küldetéses költő stilizált alakjából a konfliktust kereső attitűdöt emeli ki, miközben sajátosan borongós iróniájával a küldetés álomszerű, irreális voltát ecseteli. Ebben a tulajdonképpen politikus versben a visszahúzódó, keserűen bölcs hang legalább annyira megnyerő, mint a valóban súlyos kérdéseket feszegető szöveget dalszerűen könnyűvé formáló játékos rímek. De látványos az a különbség is, ami e szövegeket például az antológiában közvetlenül utánuk következő Lászlóffy Csaba-versektől elválasztja. Hisz Lászlóffy Csaba verseiből épp az óvatos távolságtartás, azaz a nagyotmondás elleni védelem hiányzik, és ezért nem is tudnak túllépni a Forrás-nemzedék nosztalgikus, szomorkás lírai világán, a klasszikus értékek, és ezen belül a költészet állítólagos hanyatlása fölötti búsongáson. E két beszédmód különbsége jó példa arra is, hogy ahol nincs kellő önirónia, azaz a saját teljesítőképesség és a költészet lehetőségei iránti kétely, ott – említhetők még a kötetből Király László versei is – az „igazság" kimondása, pontosabban kiáradása szinte automatikusan együtt jár a vallomásos hang korlátozott átvehetőségével, azaz a szöveg és az olvasó közötti távolság növekedésével. Lászlóffy Aladár ezt, sokakkal ellentétben, felismerte, és alighanem ennek köszönheti, hogy költészetét ma is korszerűnek és párbeszédképesnek érezzük.

A szubjektum versbeli visszahúzódására Kovács András Ferenc költészeténél jelenleg aligha lehetne jobb példát találni. Kovács, aki ezúttal két szerzői néven, Lázáry René Sándor-szövegekkel is szerepel a kötetben, épp azáltal tudott jelentőset alkotni, hogy a költői én kiáradásának több oldalról is gátat tudott vetni. Egyrészt a versbeli hang átadásának áthallásos, idézéses, szerepjátékos aktusaival, másrészt a maszkok, sőt alteregók mögé rejtőzés változatos eseményeivel. Szerepmásainak megnyilatkozásai ugyanis épp a költő azonosíthatóságát, vagyis a váteszi hang hozzárendelhetőségét teszik lehetetlenné, egyszersmind az elvárásoktól és kötelezvényektől teszik mentessé. A KAF teremtette alakok közül Lázáry René Sándor legfeljebb „termékenységében" múlja felül a többit, és nehéz lenne megmondani, egy-egy vers miért épp az ő hangján szól, és miért nem Jack Cole, Hadd-el-Kaf vagy Asztrov doktor, miért nem Caius Licinus Calvus vagy Csakcsöngzöng Cángráng-gjacó hangján. Egy alapos elemzés bizonyára fel tudná tárni, hogy a stílusjegyek nyilvánvaló különbségein túl van-e szabállyá terjeszthető eltérés az egyes alakmá-sok beszédmódja között. Az ezzel összefüggő önreflexív gesztusrendszer pedig, mely sokszor e költészet olvasásmódját tematikusan is „előírja", magának a versnek az alakulásrendjébe enged bepillantást, ami viszont a költészet demisztifikálásához, közvetlenebbé tételéhez vezet. Ez azonban már messze túlmutat a közösség iránt elhivatott romantikus költőfigura szónoki és képviseleti szerepének szigorú keretein, melyek gyengíté-sében és relativizálásában KAF érdemei elvitathatatlanok, ahogy az is, hogy ezen eredményeket továbbgondolva definiálhatta önmagát a kilencvenes évek közepén indult költőgeneráció. Másrészt a Kovács-féle nyelvi bravúrok folyamatosan magas szintje most még a gyakori és egyre gyakoribb önismétléseket is feledteti, habár azt az általános véleményt, hogy KAF költészete a kilencvenes évek második felében volt a csúcson, legalábbis az ezen életműnek megjósolható csúcsok egyikén, épp a látványos megújulás hiánya miatt egyelőre nem tudja cáfolni. Egy lehetséges utat jeleznek ugyan az Aranyos vitézi órák című 2002-es kötetben lévő limerickek, különösen alig rejtett politikusságuk miatt, de ez egyelőre inkább csak lehetőség, melynek kifutása még nem igazán sejthető.

Szőcs Géza költészete is élt már pergőbb, eseménydúsabb és gazdagabb éveket, hisz Szőcs mostanság csak nagy ritkán, évente talán ha két-három alkalommal publikál verset, de azok kivétel nélkül figyelemreméltó alkotások, mondhatni, biztos antológiadarabok. Az itt közölt, 901 évvel később, avagy 1097 nyarán Tengerfehérváron Könyves Kálmán mennyasszonyát, a szicíliai normann hercegnőt várja című hosszúversének kettős vagy a betétdalokkal együtt hármas szerkezete is gondos, figyelmes munkáról árulkodik, tervezésről és átgondoltságról. A vers első szintjén Könyves Kálmán politikai motívumokkal átszőtt szerelmi monológját halljuk, mely persze allegóriaként olvastatja magát: „l097-et írunk. Meg l998-at.", „Proletár vagyok. Az Árpád-házból." A második szint a szerep leleplezéséé, melyet a tipográfiailag is elkülönített betétdalok csak támogatnak. Ez utóbbiak közül kiemelkedik a Ha én lennék a lámpagyári munkás című, könnyed humorával, ötletes rímeivel, de a főszövegben is rengeteg a többségében nyelvi természetű, a metaforák szerkezetét boncolgató poén, mint amilyen a verslábakra húzandó „verscipők"-et vagy a szem látomását, a „szemlátomás"-t emlegető. Mindez persze eszünkbe juttathatja, hogy Szőcs Géza több mint tíz éve jelentette meg az akkor utolsónak bejelentett és mindeddig valóban „utolsó" verseskötetét. Nem lenne érdektelen, de mennyire nem, az azóta írt szövegekből újabb könyvet összeállítani.

Annál is inkább, mivel Szőcs költészete, Kovács András Ferencé mellett, megkerülhetetlen előkészítője volt az Orbán János Dénes nevével fémjelezhető nemzedék komoly energiákat felszabadító színre lépésének. Az elmúlt évtized talán legérdekesebb irodalmi fejleménye volt ugyanis az Előretolt Helyőrség körül formálódó, fiatal írókból álló csoport intézményesülése. Mert természetesen fontos esemény volt az évtized elején Bodor Ádám, Székely János vagy Szilágyi István addig asztalfiókban heverő műveinek megjelenése, de radikális szemléletváltást a ’95 körül feltűnt szerzők kiáltványokban is megfogalmazott újszerű és provokatív irodalomszemlélete hozott. A transzközép csoport részleteiben csak nehezen reprodukálható „ideológiája", mely a transzilvánizmusra ugyanúgy nemet kívánt mondani, mint az általuk elképzelt posztmodernre, mára persze nagyrészt elpárolgott, az indulást kísérő akciók egyikévé szelídült, miközben a Helyőrséghez az utóbbi egy-két évben csatlakozott, amúgy mind poétikájukban, mind témaválasztásukban újszerűen gondolkodó szerzők némelyike már alig tud némi epigon-tehetségnél többet felmutatni. Az egyre kevésbé összefogható csoportnak azonban így is van négy-öt olyan szerzője, akik egymástól eltávolodva, de ettől is megerősödve, nemzedékük legígéretesebb tagjai közé tartozik. Fried Istvánnak a fiatal erdélyi szerzők munkáit elemző, monográfiával felérő tanulmánykötete (Irodalomtörténések Transsylvaniában, Kolozsvár, 2002), mely szintén a sorozatban jelent meg, például nem kevesebbet állít, mint hogy az Előretolt Helyőrség könyvei után másként kell az erdélyi irodalomra és az erdélyiségre gondolnunk, mivel a patetikus, látomásos, vallomásos hangokat a travesztiás, feleselős, provokatív hangok mintegy felülírják. Ennek a folyamatnak a lendületét jól jelzi, hogy az antológia negyvenkét szerzője közül tizenkettő tartozik közvetlenül a körhöz, a fiatalok közül pedig két kivétellel mindenki, többek között Fekete Vince is, az Erdélyi szép szó antológiák szerkesztője. A fiatal erdélyi irodalom megszervezésében pedig Orbán János Dénes szerepét kell kiemelni, hisz szerkesztőként és sikeres szerzőként komoly hatása volt a vele együtt és az utána indulókra. A generáció legjobbjai, Lövétei Lázár László és László Noémi ugyan már messze járnak ettől a poétikától, de Sántha Attila, Karácsonyi Zsolt, Kudelász Nobel vagy Farkas Wellmann Éva – hogy a tehetségesebbeket említsem – sajnos még nem tudott e versbeszéd bűvköréből szabadulni.

Orbán János Dénesnek a kötetben szereplő, Bécs, 2000. november 16. című, Faludy Györgynek dedikált, ars poetica-szerű elemeket is felvonultató verse kétségkívül a szerző komolyabb, mélyebb, érettebb hangját szólaltatja meg. Már az is igen jelentős változás, hogy az a költő, aki első három, sikert hozó kötetében az újraírás sokrétű aktusaiból, azaz voltaképp az elődszövegek értékének relativizálásából nyert a legtöbbet, most nem konfliktusos, hanem tiszteletteljes kapcsolatot épít egy előddel. Az oppozíciót persze árnyalja, hogy Faludy nem tartozik a mérvadó kánonok elitjéhez, s a Faludy-recepció hemzseg a költő valóban jelentős népszerűsége és a kritika visszafogottsága közti feszültség felemlegetésétől. Azaz Orbán gesztusa ugyanúgy kánonellenes, mint a régebbiek, ha az előjel ezúttal más is. A Faludy-hódolat így pontosan jelzi, hogyan is képzeli Orbán saját helyét az irodalomban, mit gondol siker, olvashatóság és igényesség viszonyáról. Ebben a versben Orbán például a Faludy-féle költői arc megképzéséhez a romantikus zseniszerep toposzait hívja segítségül, olyan egyértelmű és nemegyszer roppant egyszerű sémák szerint épülő „életút-költészet"-et ír tovább, melyben a költőfigura erősen kötődik a versszövegekhez. Orbán János Dénes verse kiszolgálja ezt a költőfigurát, hiszen erősíti a hozzá tapadt, utazásokhoz, városokhoz és országokhoz, valamint bohém estékhez, nonkonfor-mizmushoz, nőkhöz és italhoz kapcsolódó képzeteket. Ráadásul a szövegben – ugyancsak egy automatizmusnak engedve – megjelenik az utca nyelvi regisztere is, miközben a „tökéletes" rím és a hagyományos formák iránti igény megmarad. Orbán költészete ezzel együtt is kevésbé indulatos, kevésbé konfrontatív, ugyanakkor a triviális hangot maga mögött hagyó minta felé tart, mely legalább olyan izgalmasnak ígérkezik, mint amilyen e költészet első évtizede volt.

Az azonban bizonyos, hogy a Helyőrség-körből jelenleg Lövétei Lázár László műveli a legérettebb lírát. Az antológiában olvasható versei pontosan jelzik díszítetlen, epikus elemekkel dolgozó és a szabadvers felé hajló költészetének értékeit. Az első kötetének címében meghirdetett program, A névadás öröme a mostani, öt évvel későbbi versek attitűdjére is jellemző. Lövétei legszívesebben apró dolgokról, hétköznapi eseményekről ír, néhol naivságot, néhol ártatlanságot színlelve, de mindenhol kifejezve a rátalálás örömét. És miközben látszólag jelentéktelen tárgyakról vagy történésekről beszél, megragadóan szomorkás, szorongásokkal és félelmekkel teli, érzelemdús világot mutat be. A Mészfehér című, párbeszédszerű szerkezetbe rendeződő szöveg például egy halálfélelemmel átitatott szerelem teljességét rajzolja föl a névadás birtokba vevő, de mégis szeretetről és intimitásról árulkodó gesztusával: „Ma reggel a poros műszerfalon / pár év után kigyúlt az új neved, / és épp az, amelyikről tudom, / hogy egyedül csak a tiéd lehet". Lövétei Lázár jellemzően egyébként sem ironikus és rendre kerüli a direkt humor retorikai eszközeit, újabb verseibe pedig kifejezetten mély, már-már filozofikus hangokat csempész. Azaz már most olyan kiérlelt eszközkészlettel dolgozik, mely képessé teszi őt az igazán jelentős, a kortárs költészet erővonalait átíró teljesítményre is.

Néhány éve még, távolabbról ugyan, de Sántha Attila munkáiban is benne volt ez a lehetőség. Sántha elmélkedő vagy inkább elméletieskedő versei azonban most, hogy a Helyőrség programszerű, akcióközpontú szervezetjellege véglegesen megszűnt, inkább kontextus nélküli, megkésett szövegeknek tűnnek. Mellesleg az irodalom és a vers létmódjának kérdéseiről Sántha már évekkel ezelőtt is érdekesebben és hitelesebben beszélt kiáltványaiban és tanulmányaiban, mint verseiben. A Nem ad otthont a költemény kezdetű szövege jól illusztrálja például a színre vitt feszültség álszentimentális jellegét. Ez a patetikus, a verset a költő birtokának és ünnepi eseménynek elgondoló mű legfeljebb a modernitásban gyökerező poétikákkal tudna párbeszédet kialakítani, azaz valósággal szembefordul a kortárs líra alakulástörténetével.

László Noémi ugyanakkor épp szentimentális dalaival tud olyan versalternatívát felmutatni, mely inkább köthető a késő modern, újholdas költészet ma Rakovszky Zsuzsa vagy Tóth Krisztina által reprezentált mintáihoz, mint a kolozsvári Helikon állandó mellékletének neve után sokak által Serény Múmiáknak nevezett fiatalok travesztiás, ironikusan hangolt, tabukat és bálványokat döntögető szövegeihez. A szerelmi tematika mellett leginkább morális kérdéseket feszegető László Noémi-versek határozottan kézben tartott klasszikus formákat, de csak közepesre értékelhető rímtechnikát használnak, az apró megfigyelések, a tárgyhoz való közeledés gyengéd és érzelmes volta, valamint egy-egy bonyolult kép eredetisége mégis megemeli a szöveget. Melyek közül – ezt meg kell jegyezni – nem az antológiában szereplő négy a legsikerültebb.

Az Erdélyben születő költészet természetesen a fentieknél sokkal szélesebb spektrumú: Jánk Károly vagy Visky András említése nélkül aligha lehet érdemben beszélni róla. Jánk Károly például az erdélyi irodalmi hagyományokra az imént tárgyalt szerzőknél sokkal jobban támaszkodva, a hermetikus lírához közelítő, ugyanakkor magyarországi kortársai közül Kemény Istvánhoz vagy Jász Attilához hasonló poétikai alapokról kiindulva hoz létre figyelmet érdemlő műveket. Jánk költészetének magányos, elszigetelt, álmodozó, lassú, ám a transzcendensre mindig nyitott versalanya beavatottan és átszellemülten beszél, többek közt valóság és álmok viszonyáról, bölcs öregek és halott csecsemők titkairól. E dallamos-rímes versek néhol mégis görcsösek és didaktikusak, és majdhogynem képtelenek távolságot teremteni a szerző és a versbeli alany között. Túlzottan komolyan veszik önmagukat, azaz a verset mint nyelvi eseményt, tanítani szeretnék az olvasót, ahelyett hogy a szövegformálásba bevonni próbálnák. Mindezekkel együtt Jánk munkái egy alternatív hang megképezésével, melynek az epikus, jelenetező attitűd a legfontosabb jellemzője, viszonyítási pontként is fontos szerepet játszanak a jelenkori erdélyi költészetben.

Visky András verseinek nyelvi-formai játékossága és gondolati mélysége szintén olyan szövegminőséget eredményez, mely elsősorban kísérleti jellege miatt megkerülhetetlen. Újabb munkáiban Visky a vallásos-meditatív-metafizikus nyelv előtérbe kerülésével az intertextualitás sajátos lehetőségeivel él: az imákat, bibliai idézeteket és a keresztény ünnepekhez kapcsolódó tágabb nyelvi rétegeket engedi saját szövegeiben szóhoz jutni. A legsikerültebben mindez A nyelvadomány napja (pünkösdi homília) című prózaversben megy végbe, ahol a részekre tördelt történet összetettebb, intuitív hangja egyrészt látványosan közelít a hétköznapi nyelvhasználathoz, másrészt épp a tagolással és a belső, rendező funkciójú utalásokkal, illetve önreflexív eszközökkel különbözteti el saját szövegét attól. Ez a kétirányú mozgás eleve izgalmassá teszi ezeket a verseket, és erre rakódik rá a kvázi-vallásos, emlékekből, látványokból formálódó réteg, mely áhítat nélkül ábrázol lágy, transzcendenciával telt pillanatokat. Eközben az amúgy transzcendens-közeli eseményeket, mint amilyen például a születés, a bűntudat vagy a haláltusa, demitizáltan, tesz szöveggé. Visky András költészete ettől válik jelentőssé, lehetőségeiben is figyelemre méltóvá.

Az Erdélyi szép szó 2001 antológiába válogatott prózák a verseknél kevésbé izgalmasak. A két-három kiváló novella avagy regényrészlet mellett sok közepes és gyenge írás is bekerült a válogatásba. Ott van azonban a régió – az antológiában nem szereplő Szilágyi István mellett – jelenleg legjelentősebb írójának, Láng Zsoltnak Bestiárium Transylvaniae című regénye második részének egy fejezete. Láng páratlanul pontos megfigyeléseivel és átgondolt mondatvezetésével, váratlan dimenziótörésekkel, a cselekményszálak párhuzamos szövésével, az ok-okozati viszonyrendszer terhétől való szabadulással, a bonyolult képek és a meghökkentő víziók egymásba futtatásával egészen egyedülálló írói világot hozott létre. Láng Zsolt műve, a regény 1997-ben megjelent első részét is ideértve, Kovács András Ferenc törekvéseivel párhuzamosan nagyszabású hagyományértelmezés is, mely egy tágabb, irodalomtörténeti kontextus irányába mozdíthatja az értelmezést. Az ironizáló narráció ebbe a nem is annyira burkolt újraolvasásba a játékos utalásokon keresztül az olvasót is bevonja, aki a jelölt vagy rejtett idézetek segítségével a nézőpontok közötti ugrásokat is képes lehet irányítani. Egyvalami azonban rögzített: a cím ígéretével ellentétben Erdély – amennyire a megjelent részletekből látszik – a regény második részében is csupán mint valószerű fikció van jelen, visszakereshető helynevekkel például, azaz a szöveg voltaképp egy megsemmisítően kritikus Erdély-vízió fedőrétegévé válik. Erdély ugyanis ebben a regénytérben, azaz a megalkotott világban, egyáltalán nem otthonos, nem kiszámítható és biztonságot nyújtó hely, az elbeszélő és a történet helyszínének viszonya pedig nélkülöz minden pátoszt és romantikát. A szándékolt anakronizmusok, az intertextuális kapcsolatrendszerek, a hagyomány újraelsajátításának kísérletei, a műgond és az írói lelemény szövedéke így szül igazán értékes alkotást, melyet természetesen majd csak a könyv megjelenése után lehet hitelesen méltatni.

György Attila esetében könnyebb dolgunk van, hiszen ő az azóta megjelent Harminchárom című regényének részletével, egész pontosan annak első fejezetével szerepel az antológiában. A regény egy nagyszabású terv viszonylag szerény megvalósulása, hiszen az egyfelől nem kevesebbet ígér, mint egy körülbelül kétezerötszáz évet, azaz harminchárom generáció történetét átfogó „nagy székely regény"-t, másfelől azonban generációnként csupán öt-hatoldalnyi vázlatszerű ízelítőt nyújt. Némiképp érthetetlen is a dolog, hiszen György Attila előző könyvei bizonyították, hogy felkészült, gazdag eszközkészlettel rendelkező íróról van szó, aki most egy remek ötlethez tökéletesen megfelelő formát talált – hogy aztán veszni hagyja mindkettőt. Pedig az itt olvasható rövid részlet is ígéretes: az elbeszélő kettős nevének, római és etruszk identitásának problémájára épül a szöveg, melyet a monológ dinamikus kijelentő mondatai csak még inkább kiemelnek. Az identitás militáns metaforákkal kibélelt kérdésének már itt megjelenik a huszadik századi erdélyi magyarságra vonatkoztatható olvasata, sőt, talán ez a lehetséges értelmezés teszi igazán érdekessé e teljességében is csonka fejezetet. A kétszeresen is hazát váltó elbeszélő ugyanis személyes sorsában, tetteiben és családjában találja meg azt a nyugalmat, mely a kulturális örökség elvesztésének a szövegben egyenesen nyűggé váló fájdalmát feledtetni tudja. Vagyis azt mondja, miként voltaképp a regény minden fejezete, hogy a kisember, éljen bármilyen korban, bármilyen hatalom szolgálatában vagy elnyomása alatt, csak hétköznapi életének minősége szerint érezheti jól vagy rosszul magát. Ha a személyes sorsát sikeresen tudja alakítani, boldogan él, ellenkező esetben, legyen akármilyen nagy szabadság körülötte, nem. A regény egységét ugyan a motivikus szerkesztésmód, az előre- és visszautalások átgondolt rendszere szavatolja, de mindez olyan szegényes megoldásokba torkollik, mint amilyen a regényhez csatolt, moralizálgató és a szöveget értelmezni kívánó „György Attila" névvel aláírt, kifejezetten kínos utószó.

Sokat ígérően indul, de csalódást keltve zárul Molnár Vilmos egyébként gondosan megírt novellája is. Miközben ugyanis Molnár kiválóan imitálja a milne-i hangütést, és ugyanolyan kiválóan mozgatja a Micimackóból átvett karaktereket, az elkülönbözésre, a saját lelemények kidomborítására nem helyez elég hangsúlyt. Mert persze szép, hogy valaki egy világirodalmi remekművet képes utánozva továbbírni, de a kísérlet poétikai tétje mégiscsak a különbségekben, az átírásokban, a másként beszélésben, a „jobban tudás" gesztusaiban lenne. Molnár Vilmos regényt ígér a Micimackó-folytatásokból, és valóban csak remélni lehet, hogy a nagyobb forma lehetőségei közül többet tud majd kihasználni, vagyis az elődöt át- és fölülíró, azaz tudatosan félreolvasó utóddá tud válni.

A rendkívül termékeny Bogdán László az antológiában két műnemben is megszólal, de prózában jobb, mint versben. A Bűbájosok című novella álommal kevert fantáziavilága egy mocsár rejtélyére építi fel a szöveget, melyet a gyakori síkváltások, az érzékletesen kibontott képek tesznek igazán élvezetessé. Megnyerő a lágerélmény és a tóparti horgászás nyugalma közti feszültség kijátszása, ahogy a novella belső hangulatának uralása vagy a többszörösen összetett, néhol burjánzó mondatok zökkenőmentes dallama is. Problematikus viszont a szövegalkotás automatizmusa, a műfaji hagyományok reflektálatlan követése, mint amilyen az álomtörténet tipikus, sablonos használata. Bogdán novellája nem akar tudomást venni a szövegszerűség és az elbeszélői identitás lebontásának következményeiről, amit például a Bogdán poétikai céljaival párhuzamba állítható Bodor Ádám-próza meg tud oldani. Vagyis az itt olvasható novella egy remek íráskészségű, saját stílussal bíró, ám poétikai értelemben kevésbé megfontolt, gyakran a könnyebb megoldást választó író portréját sejteti.

Nagy Koppány Zsolt esetében épp fordított a helyzet: az antológiában olvasható novellái minden tekintetben magukon viselik az ígéretes pályakezdés pozitív és negatív jegyeit. Hisz miközben neve alatt remek ötletekből korszerű szövegszervező eszközökkel felépített történeteket olvashatunk, figyelmetlenül megírt, stilisztikai hibáktól és logikai következetlenségektől hemzsegő mondatbokrokkal kell megküzdenünk. Kifejezetten zavaró például az első novella végén olvasható mondat: „Nem tudom, meddig élek még, ezt a kis jegyzetet, befejezésekor, holmijaim közé rejtem, és napokon belül meghalok." Ha ugyanis az elbeszélő a mondat elején nem tudja, meddig él még, talán jobb, ha a mondat végén nem jelenti ki, hogy a „kis jegyzet" befejezése után pár nappal meg fog halni. De nem vall jó stilisztára a második novellában olvasható mondat sem: „Hősünk így is nagyon örült ennek az üzenetkének, rögtön ki is próbálta, aktuális nője körül legyeskedő házibarátjának öt perc alatt történő kinyírása által." A bátor és lendületes szövegek az efféle megoldásoktól megfeneklenek, leértékelődnek, elriasztják az olvasót. Mert miközben e prózában megvannak a siker feltételei – az ötletek, a figurák mozgatása és a szöveg világának berendezése kiváló –, az apró, de jelentőssé növő, nagyrészt némi figyelemmel és szorgalommal kiküszöbölhető problémák egyelőre eltorlaszolják e lehetőségek kapuját. Jelenleg Nagy Koppány Zsoltnak, az itt közölt írásai legalábbis erről győztek meg, a tanulóévek kudarcokkal szegélyezett szűk esztendeit kell megélnie.

A fentiekből – azaz a legjelentősebb és legígéretesebb szerzők rövid bemutatásából – bizonyosan látható, hogy a Romániában élő szerzők munkái a legtermészetesebb módon kapcsolódnak a magyarországi irodalmi folyamatokhoz, sőt esetenként fordított az irány. Az irodalmi köznyelv változásának lassú, de eseménydús folyamatában pedig már most értékes formanyelvek, beszédmódok és prózapoétikai eszközök kapnak minden eddiginél nagyobb teret. Vagyis ritka izgalmas időszak ez az erdélyi irodalomban: az új magatartástípusok új kánonokat építenek, melyek hatása nem csak az erdélyi olvasókat, hanem a magyarországi szerzőket is érinti. Végezetül egyetérthetünk Balázs Imre Józseffel abban – kinek A nonsalansz esélye című tanulmánykötete (Kolozsvár, 2001) ugyancsak kiváló segítség lehet a romániai magyar irodalom legfrissebb eseményeinek megismeréséhez –, hogy az erdélyi irodalom kérdése nem az írás, hanem az olvasás kérdése, azaz csupán az olvasói előítéleteken áll vagy bukik, mit olvasunk erdélyi irodalomként az Erdélyben születő irodalomból. Az Erdélyi szép szó antológiák viszont, már megszületésükkel is, erősíteni próbálják ezeket az előítéleteket.

(Szerkesztette Fekete Vince. Hargita Kiadóhivatal és Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002, 286 oldal, 2300 Ft)