Európa rémálma: a Balkán¹

A Kárpátok, Transsylvania, mecsetek, harcias papok, veszedelmes albán hegyi emberek… A Balkánt Karl Maytól Karl Marxon át Otto von Bismarckig mindenki távoli és félelmetes helyként mutatja be. Itt uralkodókat ölnek, gyakoriak a királygyilkosságok, egymás után buknak el a kis nemzetek (vö. Karl Marx: „Abfall der Völker"): Európa legnyomasztóbb álmainak, rémálmainak vagyunk a tárgyai.

Ezen nem változtat sem egy hajóút a csodás kék vizeken, le Rijekától egész Igoumenitsáig, és nem segít a Skodra-tó páratlan szépsége, de az ősi Szarajevó látnivalói sem. A Balkán az marad, ami volt: egy európai félsziget, amely fenyegetőn meglapulva várja mindazokat, akik átmerészkednek az Alpokon. Ráadásul a félsziget túlsó végén, még ennél is ijesztőbb térségek fekszenek: Törökország, Kis-Ázsia, aztán egy tenger, aminek még a neve is „Fekete"… A Fekete-tengeren túl terül el a végtelen orosz sztyeppe, a vidéken kozákok, örmények, kurdok és grúzok élnek, s még a városokat is csupa egzotikus névvel illetik: Trabzon, Szevasztopol, Baku vagy például Szmirna… Ahol a Balkán véget ér, onnan fut ki a vasút Bagdadba, és onnan indulnak a karavánok Teherán és India felé.

Dél-Európát jó és rossz félszigetekre lehet osztani. A Balkán-félsziget ezek közül valami olyasmi, amire az európaiaknak tán jobb volna nem is gondolniuk. Inkább csak a jó és szép félszigetekről kellene beszélniük, például Itáliáról, a citrom- és narancsligetekről, vagy az Ibériai-félsziget verőfényes tereiről. Csak azokról a helyekről, ahol az ember, kigombolt ingben és whiskys pohárral a kezében végre egy kicsit Goethének vagy Hemingwaynek érezheti magát… Nos, a mi félszigetünk nem ilyen. A mi félszigetünk lehangoló és ráadásul veszélyes is.

A félelmek katalógusa szüntelenül ismétli magát.

Manapság egy modern félelem, a balkáni nyomor tartja rettegésben az Európai Uniót. A Balkán nem más, mint feneketlen kút, elhanyagolt hátsó kert. Ennek pedig minden elképzelhetőnél súlyosabb gazdasági következményei lesznek: a félsziget hamarosan mindnyájunkat pénzügyi romlásba fog dönteni. Végül nekünk kell megfizetnünk a számlát, de a nyomor úgyis a nyakunkon marad. A balkáni emberek ugyanis nem szeretnek dolgozni. Inkább eladják a saját veséjüket vagy a gyereküket ezer euróért, csak hogy megéljenek. A lányok és a fiatal asszonyok idejönnek a bordélyainkba, a férfiak pedig feketemunkát vállalnak, jóval az átlag alatti fizetségért, miközben Nyugat-Európában egyre nagyobb méreteket ölt a munkanélküliség.

Ráadásul a Balkán robbanásveszélyes. Örökké háborúk dúlnak, százötven éve már csak lőporos hordóként emlegetik. Nacionalisták és vérbosszúra szomjazó törzsek lakják. A balkáni politikusok és a bankárok egytől egyig szmokingba bújt maffiózók. Mercedeseiket München és Utrecht mélygarázsaiból kötötték el. A finoman összehangolt, sérülékeny európai szabályozások és intézmények vajon túlélhetik-e azt az ostromot, amit a Balkán jelent?

A mi félszigetünk tehát még Afrikánál is rosszabb – hic sunt leones: térképe még Afrika térképénél is rémületesebb. Ez ugyanis egy „leopárd bőre". Afrika szavannáin legalább dekoratív oroszlánok és elefántok élnek, de itt… színüket változtató kaméleonok, vérengző leopárdok, alattomosan, lesből támadó vadmacskák. És miféle nevek szerepelnek ezen a térképen? Szlavónia, Szlovénia, Szerbia, Bosznia, Albánia, Macedónia, Bulgária, Románia, Moldávia, Vojvodina, Hercegovina, Montenegró… – Montenegró! Már a név is magáért beszél, nem igaz? Milyen nyelvet beszélnek ott? És vajon megértik-e egymást az emberek? Miféle istenekhez és szentekhez imádkoznak ezek a katolikusok, muszlimok, ortodoxok, szefárdok, kriptokatolikusok, unitáriusok, protestánsok? Korábban egyébként nem mind kommunisták voltak?

De hiszen, itt még maga az idő is problematikus! A nemzetalapítók talán a tizenkilencedik században élnek? Vagy az egész félsziget megrekedt a középkor kis királyságainak és hercegségeinek idejében? Vagy a vallásháborúk korában, talán a XVII. század első felében? Vagy éppen a fasizmus jelenléte volna a bizonyíték arra, hogy már a huszadik századba léptünk és a húszas-harmincas években járunk? Viszont a tér is bizonytalan. Például mit jelent Nagy-Szerbia, Nagy-Albánia, Nagy-Magyarország, Nagy-Románia, és ugyanakkor hova tûnt Jugoszlávia? Hol is van tulajdonképpen Moldávia? Ha átkel valaki az Alpokon, netán kelet felé hagyja el Bécset, akkor mindenképpen egy valódi fekete lyukba zuhan. Sokkalta egyszerûbb tehát a tengerről szemügyre venni ezt a területet. Mondjuk, egy cirkáló fedélzetéről, az Adria felől. De persze még ennél is pompásabb kilátásban lehet részünk egy repülőgépen ülve.

Miért van az, hogy a nyugat-európaiak, ha rólunk van szó, egyik pillanatról a másikra felhagynak a megértéssel, mintegy felfüggesztik a gondolkodást? Mi az oka annak, hogy kiakadnak tőlünk a nyugat-európai agyak? Azt hiszem, talán az, hogy a Balkán messze a legközelebb áll hozzájuk. A Balkán földrajzilag és pszichológiailag egyaránt intim területnek számít.

Sensu stricto intim területnek, különösen mostanában. Nyugat-Európának ugyanis bizonyos problémái vannak, amelyek a hálószobában, nevezetesen a hitvesi ágyban jelentkeznek. Egyre kevesebb gyermek születik. Az iskolai osztályok létszáma egyre csökken. Lassacskán elsivatagosodnak a játszóterek. Bezzeg a Balkánon! Ott nemcsak hogy paráználkodnak, hanem meg is erőszakolják a nőket! Az ottani macsó, patriarchális beállítódású férfiak verik és zaklatják asszonyaikat, akik mindezt szó nélkül tûrik, és egyik gyereket a másik után hozzák a világra. A balkáni nők néma szülőgépek, férjük, testvéreik és fiaik pedig ingujjban lófrálnak, és csuklójukon súlyos aranykaróra fityeg. Ráadásul mindezt nem is otthon teszik. Ezek a férfiak ugyanis már itt jönnek-mennek közöttünk. Életerőtől duzzadó munkásemberek, akik vasárnaponként a pályaudvarok környékén ütik el az időt, Bécstől Rotterdamig mindenütt Nyugat-Európában. Ráadásul pont akkor, amikor szőke, tanult kislányunk nem talál magának férjet, de még csak szeretőt sem. Rémálom: mi van, ha szeretett lányunk egyszer csak hazaállít egy ilyen balkáni alakkal, és bejelenti: terhes vagyok! A Balkánnal kapcsolatos jelenkori félelmeket nevezhetnénk akár biológiainak is.

Kétségtelen, hogy az európai fóbiák mélyén ősi történelmi traumák rejlenek. Félelem a vad ázsiaiak támadásától, az iszlámtól, az Ottomán Birodalomtól, de ide tartozik Bizánc és a keresztény ortodoxia ősi szabályainak, rítusainak a nem-értése is. Ám mindez csak részben ad magyarázatot a jelenségre. A kollektív emlékezetből előbukó klisék kevésnek tûnnek azokhoz az intenzív pszichés képzetekhez viszonyítva, amelyekkel napjainkban találkozhatunk. Elvégre a mûholdas televízió, a mobiltelefon és az internet korában élünk, mi több, már csaknem fél évszázada, nyugat-európaiak milliói utaznak turistaként Horvátországba, Montenegróba, és nyaralnak Görögországban vagy Törökországban, a Fekete-tengernél…

Nyugat-Európa modern fóbiái, véleményem szerint, inkább egyfajta poszttraumatikus stressz-szindróma tünetei. Az elborzasztó háborúk, deportálások, népirtások, véres polgárháborúk és szörnyû bombázások e századában Európa „civilizáltnak" nevezett része ugyanis megtizedelte, megcsonkította saját magát. Nem csoda hát, ha most leginkább egyfajta szanatóriumnak szeretné látni önmagát: zöldhitel, csend, légkondicionált irodák, légkondicionált bevásárlóközpontok és légkondicionált elfekvők… Európában tudniillik senki sem beszél hangosan, és senki nem tesz fel kínos kérdéseket. Különösen nem a nagypapának és a nagymamának. Nagypapáról ugyanis még a végén kiderülhet, hogy háborús bûnöket követett el, nagymamát pedig lehet, hogy megerőszakolták.

Mindaz, amin úgy véljük, túlléptünk már, ott kísért rémálmainkban és képzeletünkben. Lehet, hogy ezért is sokkalta kényelmesebb a Balkán szörnyûséges mivoltán elmélkedni, mintsem a családi albumokban lapozgatni. Jobb a Balkántól félni, mint saját magunktól megijedni. A Balkán-félsziget segít lokalizálni, territoriarizálni azt a belső horrort, azt az európai traumát, amelyet huszadik századnak nevezünk.

Nyugat-Európa poszttraumatikus jelene azért még adhat számunkra egy esélyt. Azután, hogy majd sikerült pszichológiailag is feldolgoznia a maga Auschwitzait, Verdun-jeit, a Coventryket, a Varsókat és Guernicákat, Nyugat-Európának talán nem kell már velünk álmodnia. Azután remélhetőleg ténylegesen is szemügyre vehet bennünket, mi pedig kikecmereghetünk a rémálmok fekete lyukából.

Ugyanakkor a kérdést fel kell tennünk a másik oldalra vonatkozóan is. Vajon miért van az, hogy nehézségeinek és alkalmatlanságának okait a Balkán szinte kizárólag csak a külső körülményekben keresi? Valójában miben vétkesek a többiek? Az Ottomán Birodalom, a Habsburg Monarchia, Velence, Oroszország (minden birodalmi megtestesülésében), illetve a Szovjetunió? Valójában milyen bûnöket követett el az úgynevezett Nyugat, Angliától Németországig és Franciaországtól Olaszországig? Vajon nem fordulhat-e elő, hogy a Balkán ennek a kérdésnek az eldöntésében kissé narcisztikus és mazochista? „Kizsákmányolták a történelmünket, elvették az erőforrásainkat, tönkretették az autentikus kultúránkat, és itt hagytak bennünket minden segítség nélkül… most meg itt ülünk, másodrangú állampolgárokként, tehetetlenül, miközben pedig annyira tehetségesek vagyunk… és olyan eredetiek…"

A tükör egyik oldalán megcsodálhatjuk az összes, Balkánra vonatkozó nyugati fantáziát. A tükör másik oldalán viszont egyfajta nagyon is valóságos kollektív képmutatást vehetünk szemügyre, amelynek jegyében a Balkán áldozatként prezentálja és reprezentálja saját magát. Az ön-viktimizáció márpedig rendkívül kényelmes pozíció. Ennek okán nem csak az imaginárius Balkánról^,2 hanem a Hisztérikus Balkánról is beszélnünk kellene, amely olyan formákban álmodja meg és festi le magát, ahogy azt csak egy súlyosan terhelt személyiség teheti.

Én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Edward Said Orientalizmus címû munkája olyan elkötelezett fogadtatásra és számos lelkes követőre talált a Balkán-félszigeten.³ Hisz a Keletről alkotott nyugati képet elemzi. És gondosan hallgat a Nyugat viszonylatában kibontakozó keleti képmutatásról.

FENYVESI KRISTÓF fordítása

1

Jelen szöveg angol nyelvû változata 2008. szeptember 19-én hangzott el Pécsett a Pécsi Kulturális Központ és a Sensus Kutatócsoport által szervezett „Kelet-nyugati átjáró – II. találkozó a Balkán kapujában" címû konferencia „A demokrácia kihívásai – szuverenitás, nacionalizmus, kozmopolitizmus" szekciójában.

2

Vö. Maria N. Todorova: Imagining the Balkans, Oxford University Press, 1997.

3

Edward Said: Orientalism, Vintage Books, 1978. [E. Said: Orientalizmus, ford. Péri Benedek, Európa, 2000.]