A BALKÁN – A NÉVTÕL AZ IGÉIG
(ÉS VISSZA)¹

Be kell vallanom, nem szeretem a Balkán elnevezést.

Persze joggal kérdezhetnék: hogyan lehetséges, hogy nem szereti ezt a nevet? Hát nem semlegesek a nevek, sőt nem ártatlanok is bizonyos értelemben? Hiszen minden csak attól függ, hogyan és milyen szövegkörnyezetben használjuk őket. Hiszen nem valami olyasmi-e a Balkán elnevezés is, mint egy szupermarket, ahová mindenféle ember bemegy, és telepakolja a bevásárlókosarát a polcokra odakészített jelentésekből? Vajon mi okom lehet arra, hogy érzékenyen érintsen épp ez a név? Elvégre egy földrajzi régió neve nem egy személy, akit szeretünk vagy nem szeretünk.

Azt válaszolhatnám minderre, hogy jó okom, valóságos okom van erre az ellenszenvre. Tanúja voltam annak, ahogyan ez a főnév, „Balkán", átalakult igévé: „balkanizálódni", és másokkal együtt én is elszenvedtem az átalakulás következményeit. Nem szeretném most elmondani, hogyan előzhettük volna meg, hogy ez bekövetkezzen – hiszen csak afféle ostoba, post-festum lamentálás volna –, most arról fogok inkább beszélni, hogyan változhatna vissza ez az ige egyszerû főnévvé.

Mindannyian hallottunk vagy olvastunk már például a Szovjetunió balkanizálódásáról. Gyakran láthatunk efféle szalagcímeket: „Kenya balkanizálódása" vagy: „Washington is oka Bolívia balkanizálódásának". Legutóbb Ryszard Kapuœciñski Afrikáról szóló könyvében akadtam az alábbi mondatra: „Az afrikaiak jól kiismerik magukat a törzsközi barátságok és gyûlölködések földrajzában, s ezek éppoly válságosak, mint napjaink Balkánjának viszonyai." A Google 277.000 találatot ad ki a „balkanization" keresőszóra, a Wikipédia pedig megmagyarázza, hogy a balkanizálódás „geopolitikai kifejezés, amely eredetileg egy térség, egy országrész vagy egy állam egymással ellenséges, az együttmûködést kerülő egységekre vagy államokra való széttöredezését jelentette […] A kifejezés a Balkán-félsziget huszadik századi konfliktusaiból ered. Az első balkanizálódást a Balkán háború jelentette, a jugoszláviai háborúk pedig újra megerősítették a kifejezés érvényét. A balkanizálódást a dezintegrálódás más formáinak leírására is szokták használni, például, amikor az internet egyik részlege elkülönült enklávékra bomlik fel, a balkanizálódást néha programnyelvek és file-formátumok közötti idő-divergenciák megnevezésére is használják […] Az amerikai várostervezés azt nevezi balkanizálódásnak, amikor egyes közösségek kapukkal különítik el magukat […] Gordon Brown 2007 januárjában a skót függetlenség megnövekedett támogatottságára célozva beszélt »Nagy Britannia balkanizálódásáról«."

A Merriam-Webster Dictionary mindehhez hozzáteszi, hogy a „balkanization" tárgyas ige, amelynek a megosztani (divide) és a „csoportokra", illetve „kategóriákra osztani" és a „részekre bontani" (compartmentalize) a szinonimái. Felesleges is tehát mondani, hogy rossz hírû szóról van szó, és hogy az ige miatt a főnév, illetve tulajdonév is sajátos jelentést kapott: elvesztette ártatlanságát, többé már nem csupán egy név.

Visszatérve szupermarket-metaforámhoz: az, hogy mit teszünk a bevásárlókosárba, attól függ, hova megyünk vásárolni. Ha, mondjuk, éppen Bécsbe megy az ember, vagy bárhova máshova „Nyugaton" vagy „Európában" (persze ezek a szavak is szupermarketek, pukkadásig telítve jelentésekkel), akkor az ember, egyszerûen fogalmazva, úgy fogja érteni a szót, hogy a Balkán mindaz, ami nem Európa. Ne törődjünk most a földrajzzal – a határok sokkal inkább valahol a fejünkben vannak, nem kint a földeken. Korunk emberének minden bizonnyal az utóbbi háborúk televíziós képei jelennek meg az emlékezetében. Ha valaki becsukja a szemét egy pillanatra, és közben kimondja a szót, „Balkán", akkor vélhetően menekültek, fejkendős, zokogó asszonyok, Vukovár romjai, holttestek, majd újabb holttestek jelennek meg lelki szemei előtt vagy esetleg Christiane Amanpour arca, amint valamilyen tragédia, rombolás helyszínéről tudósít éppen a CNN-en. Ezután talán eszébe jutnak számok is (7.000 kivégzett srebrenicai moszlim férfi, 60.000 megerőszakolt, 200.000 meggyilkolt nő Boszniában, 10.000 sebesült gyerek stb.) Vagy ha a számokra éppen nem emlékszik, eszébe juthatnak talán arcok, különösen annak a csontsovány fiatalembernek az arca, aki a boszniai Omarskában lévő szerb koncentrációs tábor szögesdrótja mögül néz ránk. Vagy a bûnösök arca, Ratko Mladiæé például, a lobogó hajú Radoslav Karadžiæé vagy Slobodan Miloševiæé. Nekem egy fehér pulóver, egy kézzel kötött fehér pulóver jut eszembe, vörös foltokkal. Egy srapneltûzben megölt kislány apjának a pulóvere. Ahogy az apa a kis testet tartotta, a kislány vére beleivódott a pulóverébe, ez volt még rajta akkor is, amikor nem sokkal később a CNN kamerája lefilmezte.

Hogy is hibáztathatnánk bárkit, aki mindezekre emlékezik, amikor meghallja a „Balkán" nevet? Van persze önök között talán olyan, akinek az Adria csodálatosan kék vize, a finom ételek, az apró szemû, fehér kavicsos strand is ott él az emlékezetében, a strand, ahol még a hatvanas években volt a szüleivel, akkor, amikor még minden más volt. Ám attól tartok, hogy a Balkán mint nem-Európa elképzelése nagyon megerősödött a fejekben, amióta nem jártak ezen az idillikus vidéken.

Hadd mutassak be egy aprócska példát arról, hogyan is mûködik ez. A konferenciánk címe – a második meghívón, amit kaptam – így hangzott: Balkan journey – „Return to Europe". (Balkáni utazás – „Vissza Európába") A „Vissza Európába" idézőjelek között szerepelt. Nemcsak a „vissza" volt idézőjelek között, ami azt jelölhette volna, hogy a Balkánnak egyáltalán nem áll szándékában visszatérni. Így, hogy Európa is az idézőjelen belülre került, ez a gyanú egy kissé enyhült ugyan, bár még mindig megkérdezhetnénk, hogy vajon hova „ment el" a Balkán, és miért kellene visszatérnie Európába? Egy hónappal később a konferencia végleges címe ez lett: „Return to Europe – Talking the Balkans" (Kb.: Vissza Európába – A Balkánról szólva / Beszélgetés a Balkánról). A „visszatérni" ige még mindig jelen van, de ezúttal már idézőjelek nélkül, ami sokkal jobb megoldás, és rámutat a rendezők érzékenységére a Balkán név különféle jelentései iránt, amiről épp beszélek.

Talán azt gondolják, hogy szőrszálhasogató vagyok, mégis, konferenciánk címjavaslataiból is nyilvánvalóan kiderül, hogy a „Balkán" szó távol van attól, hogy pusztán csak egy név legyen. Maria Todorova „Imagining the Balkans" (Elképzelni a Balkánt) címû könyve még jobban tudatosította az emberekben – Edward Said kifejezését használva – az „imaginárius földrajz" kérdését, amiről itt szó van. Emlékezetünket felfrissítendő, Todorova kimutatja, hogy a „Balkán" egyrészt ugyan régi elnevezés (a bulgáriai Stara Planina hegy török neve), alapvetően azonban mégis új kifejezés, amely a 19. század végéről származik. Később, afféle „irodalmi gyarmatosítás" folyományaképpen a Balkán sötét, veszélyes, ugyanakkor egzotikus hellyé vált. Ez különféle nyugati íróknak köszönhető Bram Stokertől és Karl Maytól kezdve Rebecca Westig és Agatha Christie-ig. Ezekhez hozzátenném a háború utáni politikus-memoárokat David Owenét vagy Richard Holbrooke-ét és Robert Kaplan, illetve Peter Handke „úti" könyveit. A Balkán bizonytalan, veszélyeztetett térséggé vált, ahol a mitológia irányítja a történelmet, ahol vad és egzotikus népek laknak, akik számára a vér és az összetartozás jelentik a legfőbb értékeket, és ahol akármikor kipattanhat egy-egy fegyveres összecsapás vagy vallásháború.

Nyilvánvaló, hogy mindennek következtében azok az emberek, akik ezen a térbeli-névbeli-igei-képi-szimbolikus tájékon élnek, maguk is a negatív konnotációk foglyaivá válnak. Õk (azaz mi) nem akarnak ebbe beletartozni, ennélfogva meg is próbálnak kikerülni belőle. Belsőnek tekinthető balkáni nézőpontból mindez másképp néz ki: „A balkán – azok mindig a többiek" – Rastko Moènik szlovén szociológus így fogalmazta meg szellemesen. És ezért, hogy mindannyian, szlovénok, horvátok, szerbek és így tovább, kelet felé keressük a Balkánt, így aztán ez a szimbolikus-imaginárius határ a bécsi Landstrasséról elmozdul Triesztbe és Ljubljanába, aztán Zágrábba és Szarajevóba, majd Belgrádba, sőt még messzebbre, dél-keleti irányba, Prištinába. Nincs még egy határ a világon, amely ennyire képlékeny volna, hiszen valójában nem is határról van itt szó, hanem inkább kivetítésről.

Todorova roppant izgalmas elemzést nyújt a negatív Balkán-képek történetéről. (Egyébként engem is azon írók között emleget, akik részt vettek a negatív kép kialakításában azzal, hogy igei formájában használták a szót, s elismerem, ez valóban így volt). Ami azt illeti, magam is emlékszem arra, hogyan ment végbe a változás az utóbbi évtizedben, bár persze, amint azt hallottuk, a név átalakulásának folyamata korántsem 1991-ben indult. A Balkán-háborúval és Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával, Gavrilo Princippel kezdődött minden, majd folytatódott egy generációval később a második világháborúban, később pedig Jugoszlávia szétesésekor. Jugoszláviában ezekben az időkben a „Balkán" elnevezést ritkán használták, és ha használták is, nem feltétlenül elítélően. Akkor mondták, ha valaki primitív módon viselkedett, ha például egy férj megverte a feleségét. Miroslav Krleža, horvát író híres kifejezése értelmében is használtuk, aki szerint a politika olyan, mint a „balkanska krèma", vagyis mint egy balkáni kocsma, ahol rögtön elkezdődik a verekedés, ha leoltották a lámpát. De a fiatalok számára ott volt Johnny Štuliæ slágere a nyolcvanas évek közepén, a „Balkane moj" (Az én Balkánom), amiben nem volt semmi a „régi", pejoratív jelentésekből.

Mégsem utasíthatjuk el az összes negatív képet, hiszen azok nem pusztán a képzelet szülöttei; a legutóbbi háborúk valóban megerősítették, hogy ez a kognitív tájék a megosztottság és a rettegés hazája. Ráadásul most új határokat is húztak, amelyek tényleg nem szimbolikusak, hanem valóságosak, vérpiros színnel festették őket.

Ez az egész történet arról, hogy a Balkánból mint névből ige lett, különösen fájdalmasan érint engem íróként, hiszen az igazi háborúkat „a szavak háborúja" előzi meg. Így hát azt is láttam, milyen sebeket képesek ejteni a szavak. Egyetlen háború sem indul meg csak úgy; propaganda kell hozzá és hosszú lélektani előkészület, mire végre a gyilkolás is elkezdődhet. A rezsim általában a kultúra, az oktatás, a média embereit; az írókat, a tanárokat, a mûvészeket és természetesen az újságírókat bízza meg az efféle feladatokkal. Ne feledjük, hogy Radovan Karadžiæ és Dobrica Æosiæ is írók. Ez arra inthet minket, hogy a tanult és képzett embereknek a társadalomra gyakorolt hatása nem szükségszerûen pozitív.

Akárhányszor nyugati közönség előtt olvasok fel vagy tartok előadást, mindig ugyanazt a kérdést teszik fel nekem, és be kell vallanom, hogy ez már kezd szórakoztatni. Sohasem marad el, függetlenül attól, hogy éppen mi a téma, de még a kimondottan irodalmi felolvasásokon is előkerül. Mivel én onnan jövök, hát hozzájuk is tartozom. És hiába telt el már oly sok év, hiába hogy oly sok újságcikket megírtak, oly sok televíziómûsort bemutattak és könyvet kiadtak – talán több ezret is –, ez a kérdés változatlanul megmaradt. Hogyan és miért kezdődött el a háború Jugoszláviában? Valóban: hogyan történhetett, hogy egy prosperáló ország, amely mentes volt a szovjet típusú kommunizmustól, ahová Moszkva keze sem ért el, összeomlott egy ilyen könyörtelen és véres háborúban? Kedvenc válaszom igencsak lakonikus: országunk az olasz cipők miatt omlott össze! Azért, mert azt hittük, hogy ha időről időre elutazhatunk otthonról megvásárolni azt, ami nálunk nem kapható, akkor már szabadok vagyunk. Nem fáradtunk azzal, hogy kidolgozzunk bármiféle demokratikus politikai alternatívát, és a nacionalizmus töltötte ki azt az ûrt, amit a kommunizmus hagyott hátra az összeomlása után.

Gondoljunk csak bele egy pillanatra: ezek után az évek után – tizenhét telt el azóta, hogy az utolsó háborúk elkezdődtek és tizenhárom a befejezésük óta – ennyi idő nem elég egy generációnak, hogy felnőjön, nemcsak a Balkánon, hanem Nyugaton is. És mit tudnak a maiak? Mit tudnak a mai nyugati fiatalok a Balkánról a kliséken kívül? Ezen a ponton a nyugat-európaiakkal van problémám. Ennyi év után már azt gyanítom, hogy az emberek nem is akarják érteni, hogyan történt mindez. Túl bonyolult ez nekik, ahogy mondani szokták. Először azt gondoltam, csupán a lustaság akadályozza meg őket abban, hogy megtanuljanak néhány történelmi adatot. De miután időről időre mindig ugyanazt kérdezik tőlem, másra jöttem rá. Már úgy gondolom, hogy a balkáni háborút bemutató szörnyûséges televíziós képek kiváló mentséget szolgáltatnak a nem-megértésre: mi, az ottani emberek, meg a mi háborúink nem is érthetőek, egyszerûen azért, mert olyan nagyon különbözőek vagyunk, ezek a képek és ezek az emlékek valójában egyfajta pajzsként szolgálnak. Ha az európaiak azt mondanák, hogy megértik ezeket a rémisztő eseményeket, akkor az azt jelentené, hogy egyformák vagyunk vagy legalábbis hasonlóak. De sokkal biztonságosabb elutasítani ezt a lehetőséget, és megtartani a szükséges és egészséges távolságot az efféle szomszédoktól. (Ne feledjük, a Balkán mindaz, ami nem Európa).

Mintha a Nyugat ősidők óta makulátlan terület volna, amelyet a gonosz soha nem is érintett… mintha az európai nemzetállamok és forradalmak nem vérben születtek volna… Igen, de – mondhatná valaki – azok legalább elegánsabbak voltak! Semmi vér, nincsenek kések, nincs mészárlás, nincs látható brutalitás. Csontsovány, összeaszott holttestek képei? Talán nem felejtették még el ezeket, csak éppen mélyebbre süllyedt az emlékezetben, hogy jusson hely az újabb borzalmaknak, például Bagdadnak vagy Abu Ghraibnak. Nehogy túl sokat fogadjunk be: lennie kell valamiféle horror-kvótának, egy pontnak, ami után az erőszak már nem jelent semmit. Ez eszembe juttatja, hogy milyen sokáig tartott a németeknek, amíg megszabadultak a róluk alkotott képtől, miszerint ők parancskövető, népirtó mészárosok. Nagyon hosszú ideig ez volt sokaknak, köztük nekem is, a német jellemről alkotott képe. Ez a történelmi távlat okot adhat a reménykedésre: a balkán háború óta eltelt tizenhárom év még nem elég idő.

Másrészről, ha kilenc évtized alatt érte el a „Balkán" a tárgyas igei jelentését, akkor mennyi idő kell majd ahhoz, hogy visszaforduljon ez a folyamat? Meg lehet még tisztítani, ki lehet még fényesíteni ezt a szót?

A válasz itt van, ebben a teremben, elég csak körülnéznünk. Épp most keressük az utakat és lehetőségeket. Ezen a konferencián, a „Másik Balkán"-ról szóló tízórányi televíziós dokumentumfilm-anyaggal a szó értelme máris változott valamelyest, elkezdett megtisztulni. Ez azt jelenti, hogy szavakkal és képekkel, kultúrával, mûvészettel és természetesen a médiával, azaz pontosan azokkal az eszközökkel fordíthatjuk meg a folyamatot, amelyekkel a negatív képet is kialakították.

Ám lássuk azt is, melyek a cselekvés (materiális) lehetőségei? Azért teszem fel ezt a kérdést, mert a kommunista társadalmak demokráciává alakulásának folyamatában a kultúra és a mûvészetek nyilvánvalóan vesztesek. Miközben az állami, költségvetési források folyamatosan apadnak, nem épült ki a magánmecenatúra rendszere sem. A magánkézben lévő nagy cégek inkább a sportba fektetnek be. Ám a legrosszabb mégis az, hogy a kultúra és a mûvészetek iránti közönségigény is megcsappant. A cowboy-kapitalizmus körülményei között folytatott túlélési harcban nem marad idő, pénz és energia a kultúrára. Csak egy példa: a balkáni posztkommunista országokban a havi átlagkereset néhány száz euró (200–700), miközben egy könyv ugyanannyiba kerül, mint nyugaton, ha nem többe.

A tömegmédia területén nagy versengés tapasztalható a közérdek és a kereskedelmi érdek között. Az újságok pénzcsináló gépezetekké válnak, ami azt jelenti, hogy a közéleti oldalakból kevesebb lesz, a kultúrának pedig nem marad hely. Kultúrára csak abban az esetben van pénz, ha az hajlandó propagandacélokat szolgálni. Igaz, már nem politikai propagandáról van szó, hanem csak reklámcsinálásról. Úgy tûnik, hogy az új politikai-gazdasági rendszernek köszönheti a kultúra a szabadságot. De mit kezdjünk ezzel a szabadsággal pénz nélkül? Persze reménykedhetünk a segítségben. És valóban, nagy szükség volna a külföldi segítségre. Az vigasztalhat bennünket, hogy a kultúra legalább nem túl drága, más területekkel összehasonlítva legalábbis.

Világos, hogy a piacnak kiszolgáltatott kultúra marginalizálódik. Ám a kultúra fontosabb annál, hogy csak a piactól függjön. A kultúra és a mûvészetek jelentősége az, hogy tőkét képviselnek, azaz a kultúra „szimbolikus tőkét" termel, amelynek társadalmi összetartó ereje van és értéket hordoz. Kultúra alatt én azokra az emberekre gondolok most, akik manapság kulturális termékeket állítanak elő: előadásokat, videókat, könyveket, kiállításokat, filmeket, zenét, színházat.

A kultúra paradoxona az, hogy – a befektetett pénzösszegeknek köszönhetően – a legjobb exportcikk, ami a térség vagy az ország jelenlétét erősíti a nemzetközi közösségben. Némiképp még ellensúlyozó szerepe is lehet, hiszen egy kis ország is képes komoly hozzájárulásra: például nem olyan rég, amikor a Zágrábi Filharmonikusok felléptek Bécsben, Franz Morak, hajdani osztrák államtitkár azt nyilatkozta, hogy „Ez volt a horvát külpolitika legnagyobb sikere az utóbbi tíz évben". Egy ország kulturális-mûvészeti bemutatása és megismerése során más, árnyaltabb benyomásokat lehet szerezni az országról, és ez eloszlathatja azt a képet, amelyben a térség minden állama rendszerint ugyanarra a közös nevezőre redukálódik. A kultúra közvetlen képet, felismerhetőséget képes adni egy országnak, és vonzó, nyitott, gazdag kultúrájú tér látványát nyújtja. A legjobb az egészben az, hogy a kultúra efféle bemutatkozásával mindenki csak nyer. Nyer a kérdéses ország, hiszen a kis államok, amelyek féltik nemzeti identitásukat, mûvészetüket és kultúrájukat, megjeleníthetik magukat a szélesebb mezőben, s ezzel leküzdhetik azt az aggodalmat, hogy elvesznek az EU-ban, és leküzdhetik a globalizációs szorongásokat. A kultúra és a mûvészet, ha úgy tetszik, kiváló gyakorlati eszközök kedvező kül- és belpolitikai hatások kiváltására. Ezek nyújtják a legolcsóbb és leggyorsabb utat Európába. A hatás azonnali, hiszen az emberek eljönnek ide egyesével, és bemutatják a munkájukat. A hatás tényleges, hiszen konkrét projektjeikkel vesznek részt az európai kultúrában, nem pedig beszédekkel. Szerzőként abban hiszek, hogy talán csak a mûvészek egyéni hangja és az efféle kulturális projektjeik, mint amit én is bemutattam, jelentik az egyedüli utat, amelyeken elérhető a változás: ezek a megfogható, támogatásra érdemes dolgok.

A jövőre nézve is van annak jelentősége, hogy így mutatunk be egy-egy kultúrát, személyesen, egyéni projektekben. Azt gondolom, hogy nekünk, balkániaknak fel kell tennünk magunknak még egy fontos kérdést: mit tehetnénk hozzá mi az EU-hoz, mindannyiunk közös jövőbeli otthonához? Ha ilyet kérdeznek tőlünk, akkor általában pillanatnyi zavart csend a válasz, mert ezt a kérdést nem szoktuk magunknak feltenni. Aztán persze gyorsan jön a „szellemes" válasz (improvizációban állítólag egyébként is jók vagyunk): azt, hogy hogyan kell túlélni! Mi azt fogjuk nektek megmutatni, hogyan kell túlélni minden kilátástalanság ellenére. Nem gondolván bele abba, hogy az efféle tudás talán érdektelen az önök számára. Mégsem tudjuk ezt bevallani magunknak. A kommunizmus ideje alatt életünk teljes egészében a túlélésről szólt, és ha most azzal kell szembesülnünk, hogy erre a tudásra senkinek sincs szüksége, az meglehetősen elviselhetetlen érzés. Úgy tûnik, mintha elfecséreltük volna az életünket. Mindennek ellenére, nyilvánvalónak tûnik számomra a válasz: két olyan terület van, amelyhez mi is hozzá tudjuk tenni a magunkét: az egyik a kulturális és mûvészeti termékek, a másik a nyitott, értelmes, tehetséges és képzett fiatalok.

Ha nem létezne az Európai Unió mint gazdasági és politikai egység, akkor nem létezhetne talán kulturális egységként sem. Csakhogy ennek az ellenkezője is igaz. Ha nincs kultúra, akkor a gazdaság és a politika sem fog mûködni, legalábbis hosszú távon nem. Az EU-nak szüksége van valamiféle ragasztóra, és ez csak egy másik szférából jöhet. Egy olyan szférából, amelyhez minden ország, még a kicsi és zavaros politikai viszonyokkal rendelkező országok is hozzá tudnak járulni.

Talán nem tûnik magától értetődőnek – pedig különböző szempontokból egyaránt jól látható –, az embereknek még mindig van szükségük valami másra is, mint a pénz. Európában legalábbis ez így van. Végül még valami: ha a Balkán visszatér Európába, akkor ne az igei formájában tegye ezt, hanem a névszói formában.

SZOLLÁTH DÁVID fordítása

1

The Balkans – from noun to the verb (and back). Slavenka Drakuliæ angol nyelvû előadásszövege eredetileg egy bécsi konferencián hangzott el: „Return to Europe. Talking Balkans" (2008. április 3–4.) Bécs, ORF Radiokulturhaus, ERSTE Foundation. Ugyanezt az írást küldte el a szerző a 2008. szeptember 19-én Pécsett megtartott „Kelet-nyugati Átjáró – II. Találkozó a Balkán Kapujában" címû konferenciára, melyet a Pécsi Kulturális Központ és a Sensus Kutatócsoport szervezett.