Majdnem kétszáz évvel ezelőtt Hegel a következő mondatot írta le a Jogfilozófia előszavában: „Hic Rhodus, hic saltus. A jelent megérteni, ez a filozófia feladata. Ugyanolyan abszurd azt elképzelni, hogy a filozófia túl tud látni a jelenkori világon, mint amilyen furcsa és abszurd elképzelni azt, hogy az egyed át tud ugrani Rhodos szigetén… Itt a rózsa, itt táncolj."² Nagyon sokszor próbálták meg azt a lehetetlent, hogy Rhodoszt átugorják, és valahányszor megpróbálták, mindhiába tették. A legambiciózusabb kísérletet Rhodosz átugrására Marx tette meg. Marx reprezentatív módon mondott csődöt. Ugyanis igen sok dolog, amit ő előre látott a jelen jövőjére vonatkozóan, alapjában véve bevált, de az égvilágon semmi nem vált be abból, amit a jelen meghaladására nézve megjósolt. Marx munkája tehát bizonyítékul szolgál arra, hogy nem lehet Rhodoszon átugrani. Még a bibliai próféták is tudták, hogy mit lehet a jövőről mondani és mit nem, hiszen ők a messiási kort nem írják le, nem mondják meg, hogy az pontosan milyen lesz. Amikor a próféták jövendölést mondanak, akkor ezt a jelen jövőjéről mondják és sosem a távol jövőről.

A fent idézettek elfogadásából azonban nem következik az, hogy el kell fogadnunk Hegelnek és Marxnak azt a gondolatát is, hogy mindaz, ami létezik, szükségszerûen létezik. Az embernek még azt sem kell elfogadnia, hogy a világ pozitív értelemben ma szükségszerû lenne. Ha az ember elutasítja az úgynevezett nagy elbeszélést, akkor be kell látnia, hogy a világ lényeges változásai, legalábbis politikai téren, mindig véletlenek folytán jöttek létre. Leibniznek az a gondolata, hogy minden tényigazság véletlenszerû, nem mond ellent annak, hogy amennyiben ezek a tények megjelennek, akkor ezek a tények a következő tények föltételei lesznek. De a föltétel nem annyit jelent, hogy meghatározzák őket, mert a politika, legalábbis a történelem szintjén általában egyáltalán nem szükségszerû a szó pozitív értelmében. Arisztotelész ezt nagyon világosan fogalmazta meg. Azt mondta, ha valamilyen eseményt vagy tényt egy causa efficiens, tehát ható ok hoz létre, az az esemény fogalma szerint véletlenszerû. Csak ha egy eseményt egy causa finalis, tehát egy cél-ok hoz létre, akkor mondhatjuk azt, hogy az esemény szükségszerû. Példája nagyon egyszerû. Ha földet ásunk, mert egy fát akarunk elültetni, és egy kincsesládára bukkanunk, akkor ez tökéletesen véletlen, mert a causa efficiens dolgozott itt. De az, hogy az ember embert nemz és nem lovat, az kérem szükségszerû, mert itt a causa finalis van mûködésben.

Ha nem hiszünk a nagy elbeszélésben, ha nem hiszünk abban, hogy a történelemnek mint olyannak van egy immanens célja, amit magában hordoz, akkor be kell látnunk, hogy a mi korszakunk, mármint a modernitás korszaka is gyakorlatilag végtelen véletlen esemény következtében jön létre. Definíció szerint a modernség nem tekinthető szükségszerûnek, mert nem szükségszerûen jött létre. Azt jelentené azonban ez a gondolat, hogy semmi sem szükségszerû a modernségben? Én azt hiszem, hogy nem jelenti azt. Az, hogy a modernség nem szükségszerûen jött létre, az annyit jelent, hogy nem totalitás és nincs egyetlen szubsztanciája sem. De még mindig mondhatjuk, hogy van valami lényege. Még mindig mondhatjuk, hogy van valami, ami azzá teszi, ami, hiszen a modernitásnak identitása van, különben nem beszélhetnénk modernitásról. Meg kell nézni, hogy mi az, ami azzá teszi, ami, mert hiszen ez minden identitás kérdése. Ez nem szükségszerûség, de lényegről nyugodtan beszélhetünk.

Mi az, ami a modernséget azzá teszi, ami? Mi különbözteti meg a modernséget minden premodern társadalmi berendezkedéstől? Én azt hiszem, hogy a modernséget három sajátságos vonás jellemzi, és ez a három vonás vagy tendencia, vagy akárminek is nevezzük, határozza meg, hogy miben is különbözik minden premodern történelmi berendezkedéstől. Az első ezek közül az, hogy az emberek, a javak, a szolgáltatások és a tulajdon elosztása a piacon történik. Ezt nevezzük kapitalizmusnak. A második az, hogy állandó kumulatív növekedés jellemzi a tudományokat, és a felhalmozódó tudást mint technológiát is tudjuk alkalmazni. Ebben az esetben és ezen a szinten tehát van fejlődés. A harmadik az, hogy végtelen vagy legalábbis végtelennek tûnő lehetőségeink vannak politikai formák létrehozására és politikai formák egymással való kombinációjára. Ez a három elem alkotja szerintem a modernitás negatív szükségszerûségét. Nincs pozitív szükségszerûség, de van negatív szükségszerûség. Ez alatt azt értem, hogy minden lehetséges a modernségben, ha az nem mond ellent a modernség három lényeges konstitúciójának – nem akarja azokat visszavonni, nem akarja azokat megszüntetni. Tehát nincs modernség piac nélkül, nincs modernség a tudomány és a technika kumulatív fejlődése nélkül, és nincs modernség politikai fantázia és a politikai fantázia termékeinek lehetséges applikálása nélkül. Ezek nélkül nincs modernség. Meg lehet próbálni – rövid távon mûködhet is, de hosszú távon nem mûködik. Gondoljunk például Kambodzsára, ahol a Pol Pot-rezsim idejében megszüntették a piacot. Egy ideig mûködött, aztán összeomlott. És el tudunk képzelni rengeteg utópiát, amiben se piac nincsen, se technika, se tudomány, az elménk el tudja ezt képzelni, de valójában nem lehetségesek. Ugye, nagyon sokan vannak, akik bírálják a modern technológiát: miért nem élünk mint kistermelők a magunk földjén, miért nem termesztünk inkább mi mindent a saját szükségleteink szerint? Miért nem használunk szövőszéket, minek nekünk piac és technológia, minek nekünk TV és rádió? Nagyon szép elgondolás, de ha megvalósítanák ezt a gondolatot, akkor a Föld lakóinak körülbelül kétharmad része igen rövid időn belül éhen halna, úgyhogy nem ajánlom ezt az opciót senkinek. A modernségen belül ez nem lehetséges. Tehát röviden összefoglalva: a modernségen belül mindaz lehetséges, ami nem mond ellent a modernség három konstituense közül egynek sem, mert az bizony lehetetlen úgy, hogy eközben a modernségben folytassuk életünket, és egyáltalán, hogy folytassuk az életünket.

Ebben az előadásban az első két konstituensről nem beszélek. Nem beszélek tudományról és technikáról, a piacról sem fogok beszélni. Csak a harmadikról, a politikáról fogok beszélni. Arról, hogy milyen politikai intézmények, berendezkedések lehetségesek, és hogy mi a politikai fantázia, hogy mindeme intézmények megteremtésében mit segíthet, mit tud létrehozni. Három politikai berendezkedésről fogok csak beszélni és ezeknek különböző típusairól. Az egyik a birodalom mint politikai entitás. A másik a demokrácia, ennek különböző fajtáiról, elsősorban a reprezentatív demokráciáról fogok beszélni, de az úgynevezett radikális demokrácia különböző fajtáiról is. És harmadsorban a totalitarianizmusról és ezzel kapcsolatban a terrorról, illetve a terror és a modernitás viszonyáról lesz szó.

Mindezzel kapcsolatban az alábbi kérdéseket lehet felvetni.

Először is, az, hogy valami lehetséges, az nem annyit jelent, hogy valami valószínû. Azt mondtam, hogy sok minden lehetséges a modernségben, de azt nem mondtam, hogy ez vagy az valószínûleg be fog következni. Az, hogy mi az, ami a lehetségesek közül valószínûleg bekövetkezik, az az emberi tetteknek, az emberi elhatározásoknak a következménye, itt a kontingencia természetesen életben marad, a lehetségesnek a valósággá válásában és valószínûségében a kontingenciának igen nagy szerepe van. Tehát itt még mindig a véletlen uralkodik akkor is, ha azt mondom, hogy a negatív szükségszerûség fogalmának megvan a maga értelme.

Kezdjük a birodalmakkal. A birodalom egyszerû fogalom. Birodalmak azóta léteznek, mióta írott történelmünk létezik. Lehetségesek természetesen birodalmak a modern történelmen belül is, épp azt szeretném itt megnézni, hogy milyen birodalmak lehetségesek a modernségben. Milyen birodalmak szerveződhetnek a modernségben anélkül, hogy ellentmondanának a modernség három konstituensének?

A modern birodalmaknak két típusáról fogok beszélni, de mindkét típuson belül van két további altípus is.

A modern birodalmaknak vagy eszmék, vagy ideológiák köré kell rendeződniük. A hagyományos birodalmak hagyományra épültek, hagyomány köré rendeződtek, nem volt bennük megkérdőjelezhető a hagyomány. A mai birodalmaknak – és nemcsak a birodalmaknak, hanem a demokráciáknak és a totalitárius berendezkedéseknek is – ideák, eszmék vagy ideológiák köré kell rendeződniük.

Mármost azt, hogy mi az eszme, azt könnyû megérteni, ámde mi az ideológia? Az ideológia lényegében meggyőződések, hitek, elképzelések lazán összefüggő rendszere, melynek az a szerepe, hogy legitimáljon egy nem-tradicionális politikai berendezkedést. Egy hagyományos berendezkedésnek nincs szüksége ideológiára, mert ott van a tradíció, ami önmagában önmagát hordja, de minden modern berendezkedésnek valamilyen módon vagy eszmére, vagy ideológiára van szüksége, mely konstituálja. Éppen azért, mert nincs megalapozásuk, meg kell valamivel alapozni a megalapozatlant, és ez az ideológia feladata. Mármost mit jelent, hogy a modernség nincs megalapozva? Röviden azt mondhatnánk, hogy a szabadság alapozza meg, ám a szabadság olyan alap, ami nem alapoz meg semmit, következésképpen a modernitás nincs megalapozva. Hiányzik tehát az alap, kellenek ideológiák, hogy egy gondolati rendszer jöjjön létre, ami az embereket mobilizálja. Mit mobilizáljon az emberekben? Az elkötelezettséget, a hûséget, a vállalást, a biztonságérzetet. Nagyon sok mindent eszmék mobilizálnak az emberben, mert ha nem az mobilizálja, hogy egy Isten kegyelméből való királyunk van, akkor másnak kell az embereket hûségre mobilizálni.

Az ideológiáknak van hajlandósága a fundamentalizmusra, ezt előrebocsátom, nem szükségszerû ugyan, hogy minden ideológia fundamentalista legyen, de minden fundamentalizmus ideológiai.

Most tehát lássuk a modern világban jelen lévő birodalmak két típusát és azok két-két altípusát. Az egyiket úgy nevezném, hogy republikánus birodalom, a másikat… – ez egy nehéz kérdés, mondjuk úgy, hogy császári birodalom vagy imperiális birodalom ? – nem jól hangzik, de megmagyarázom, mit értek ezen.

A köztársasági birodalmak államszövetségek, méghozzá olyan államok szövetségei, ahol az államok egyenlő státuszban vannak egymással. Ezen kívül minden állam, amelyik egymással szövetségben áll, önmagában is köztársaság, alkotmánnyal. Ugye, így képzelte el Kant az örök békét. Ebben az unióban, legalábbis hivatalosan, nincs centrum és nincs periféria. (Gyakorlatilag lehet, de elvileg nincs.) A legjobb modellje ennek a típusú köztársaságnak kétségkívül az Egyesült Államok: különböző államoknak a szövetsége, de ezeknek egyenlő státuszuk van, minden állam egy bizonyos értelemben független, más szempontból egymással kölcsönös függőségben vannak. Nincsenek nemzetállamok, bár maga a lakosság különböző etnikai csoportokból és különböző vallási csoportokból tevődik össze. Egyetlen etnikai vagy vallási csoport sem koncentrálódik egyetlen államba. Mármost ez a modell hosszú és viharos történelmet élt át – kétszáz év az már hosszú idő. Egy különösen véres polgárháború után sikerült megalapoznia saját tradícióit, és időtálló politikai rendszernek bizonyult. A szövetségi állam gerince, lojalitásának centruma az alkotmány. Nem az egyes államokban van a centrum, hanem az alkotmányban. A patriotizmus is az alkotmány köré, nem a nemzet, nem a vallás köré rendeződik.

A másik modellje ennek a szintén republikánus birodalomnak az Európai Unió. Ez is számtalan államból áll és ezeknek szintén egyenlő a státuszuk. De szemben az Egyesült Államokkal, ezek nemzetállamok, amelyeket domináló etnikus vagy domináló vallási összetétel jellemez, esetleg mindkettő. És szemben az Egyesült Államokkal, az Európai Unió még ma is az expanzió állapotában van. Az Egyesült Államok esetében már lezárult a birodalmaknak ez a fejlődési szakasza. Ennek az Uniónak nem sikerült az alkotmány létrehozása, és az Unió tagjai nem is éreznek lojalitást az Unió irányába. Ha éreznek egyáltalán lojalitást, azt a saját államuk vezetése, alkotmánya iránt érzik, de semmiképp sem az Unió iránt. Így aztán ettől bizonytalan is az Unió sorsa, mert amíg nem éreznek lojalitást egy birodalom iránt, addig annak túlélése nagyon problematikus.

Két típusa van annak is, amit én buta módon imperiális birodalomnak („imperial empire") neveztem. Az imperiális birodalomnak az a sajátossága, hogy az államok, amelyek részt vesznek benne, nem ugyanabban a státuszban vannak, van centrum és van periféria. A birodalom egysége – függetlenül attól, hogy ez az egység fiktív-e vagy valóságos – egy ember köré rendeződik. Van egy szuverén, és egy személyben (vagy egy fiktív személyben) testesül meg az emberek elkötelezettsége. Ennek a típusnak az egyik alfaja egy maradvány, a kolonializmus korának maradványa. Ezek a birodalmak háborúkból és gyarmatosításból nőttek ki, mint Napóleon rövid életû birodalma, vagy mint a Brit Birodalom. Noha ezek a második világháború után eltûntek, a Brit Nemzetközösség még bizonyos mértékig mindig hasonlít erre a típusra, még mindig van centrum, még mindig van periféria, és mindannyian esküt teszünk a királynőre. Akárhol élünk, a Commonwealth bármely pontján. Én is, mikor ausztrál állampolgár lettem, esküt tettem a szuverénre, Queen Elisabeth the Secondre. Ezt mindenki megteszi, és ez ugyan szimbolikus, de a szimbólumoknak jelentősége van, ha egy államnak a struktúrájáról kezdünk beszélni.

A másik modern típusa az imperiális birodalomnak a totalitárius birodalom. A totalitárius birodalom is ideológia által konstruált birodalom, és nagyon erősen hajlik a fundamentalizmusra. Többnyire ezek az ideológiák fundamentalisták is. A totalitárius birodalomban az államok státusza egyenlőtlen. Van centrum és van periféria, és a centrum végigviszi az ideológiáját a politikai rendszerben minden egyes államban. Többnyire a terrort is használják arra, hogy félelmet keltsenek és a kontrollt megerősítsék. Az az egy ember, aki körül a birodalom forog, az nem a monarcha, mint a hagyományos esetben, hanem egy diktátor vagy egy olyan csoport, amelyik diktatúrát gyakorol. Világos, hogy ennek a tipikus esete a náci Németország és a szovjet birodalom. Általában a birodalmak jellemzői, hogy expanzióra éheznek – ez a totalitárius birodalom esetében is így van.

A legújabban, főleg Amerikában, de talán másutt is, az a teória alakult ki, hogy a jövő a birodalmaké, a nemzetállamoknak pedig vége van, méghozzá nagyon sok oknál fogva, elsősorban gazdasági okok miatt. Kis nemzetállamok, mondják, nem tudnak lépést tartani a gazdasági fejlődéssel, semmiképpen sem tudnak úgy akkumulálni se technológiát, se tudományt, se gazdagságot, mint a birodalmak, szükség van ezért arra, hogy összeálljanak, és gazdasági szempontból mûködőképes, egységes birodalmat hozzanak létre. Vannak ilyen tervek, a franciák például az Európai Unió mellett is állandóan kísérleteznek a Mediterrán Unió gondolatával. E gondolat szerint tehát a birodalmaké a jövő, mert vagy ebbe lépnek be a kis nemzetállamok, vagy elpusztulnak, mert nem tudnak gazdaságilag lépést tartani senki mással. Az a probléma ezzel a prognózissal, hogy ellentétes tendenciák is megfigyelhetőek. Az is látható, hogy olyan államok, amelyek régóta egységet alkotnak, most szétbomlanak, méghozzá éppen etnikus és vallási alapon. Az az embernek a benyomása, hogy vannak olyan etnikus közösségek, amelyek nem tudnak, csak diktatúrában egységnek megmaradni. A régi Jugoszlávia is, amiről ma sok szó volt, példája ennek, de példája Irak is. Ugyanaz történik Irakban, mint a régi Jugoszláviában. Nem az a kérdés, hogy lehet-e a demokráciát exportálni, rossz a kérdésfeltevés – az a kérdés, hogy mit csináljunk egy többnemzetiségû államban a diktatúra bukása után, ha azt addig a diktatúra tartotta össze, és elkezd szétesni: szecesszió, polgárháború stb. Szerintem ez a koncepció, miszerint a jövő a nagy egységeké, ellentmond annak, hogy a nagy egységek állandó felbomlásban vannak, és mindig visszatér a nemzetállam vagy az etnikai állam gondolata. Még ott is, ahol sosem várta volna az ember, mint például Nagy-Britanniában a skótok részéről, de még a walesiek részéről is, vagy például Belgiumban. Ki gondolta volna? Lényegében tehát párhuzamosak ezek a tendenciák.

Végezve azzal a problémával, hogy mi a birodalmak lehetséges helyzete, most áttérnék a másik kérdésre, a demokráciának a kérdésére. Mert az is fontos, hogy az egyes államoknak, melyek ezeket a birodalmakat alkotják, mi a belső konstitúciójuk és milyen típusú államok ezek. Ezek vagy demokráciák (függetlenül attól, van-e királyuk vagy nincs) vagy liberális demokráciák – a kettő nem azonos egymással.

Mi a demokráciák sajátossága? Az, hogy a politikai berendezkedés négy pilléren nyugszik. Az egyik a képviselet (reprezentáció), a másik az ismételt és mindig megismételhető szabad választás, a harmadik a többségi döntés, a negyedik pedig a titkos szavazás. A pozitív szabadság ezeknek a szabadságjogoknak a gyakorlását jelenti. A liberalizmus ezzel szemben garantálja az individuum szabadságát, a kisebbségek szabadságát, a kisebbségek jogát a többségi akarattal szemben. A liberalizmus garantálja, hogy a többségi határozat nem válik a többség uralmává. Tehát nem válik úgynevezett „totalitárius demokráciává", ahogy ezt az amerikai tudósok nevezik. Az úgynevezett negatív szabadságok ehhez fûződnek, és a liberalizmus voltaképpen korlátozza a demokráciát és a demokrácia korlátozza a liberalizmust. Egymás kölcsönös korlátozása folyik minden liberális demokráciában. Ez persze csak nagyon durva leírás volt.

Van azonban egy projektum, miszerint ez, a liberális demokrácia, nem az igazi demokrácia, hogy ez nem mûködik vagy rosszul mûködik. Állítsunk fel ezzel szemben egy másik demokráciát, radikalizáljuk a demokráciát. A továbbiakban a demokrácia radikalizálásának a modelljéről fogok beszélni. (Ennek nem egy modellje van. Derrida is benne volt ebben, amikor a jövő demokráciájáról beszélt, nem is írta le, mi az a jövő demokráciája, de hivatkozott a jövő demokráciájára.) A demokráciát tehát radikalizálni kell, mert a létező demokráciában nagy bajok, nagy hiányosságok vannak.

Előrebocsátom, hogy két különböző dologról fogok beszélni. A radikális demokráciának különböző koncepciói vannak. A közvetlen demokráciáról fogok először beszélni, később meg a populista demokráciáról; mind a kettő a radikális demokráciának egyik fajtája. Szerintem a reprezentatív demokráciában mind a kettő bizonyos fokig benne van, de csak bizonyos fokig, erről azonban sajnos ez az előadás nem szól. Tehát kezdjük a közvetlen demokráciával.

A közvetlen demokrácia modellje a görög, főleg az athéni demokrácia. Főleg a németek idealizálják az athéni demokráciát, bár alapjában a köztársasági modell nem az athéni demokráciát választja, hanem inkább a római köztársaságot. A római köztársaságban viszont a képviseleti rendszer, a néptribunok és a de facto közvetlen demokráciai rendszer például a szenátusban kombinálódott egymással, ezért ez a modell inkább Róma, mint Görögország. A németek azonban behozták a nagy görög modellt, hogy a görög demokrácia az igazi demokrácia, hogy összegyûlünk egy nagy téren, és akkor mindenki hozzászól mindenhez, és közösen döntjük el, hogy mi legyen, még a jogi döntéseket is mi hozzuk, mi számûzünk, mi veszünk vissza, tehát mindent a nép csinál de facto, közvetlenül és közösen. Mármost mi ebben az utópia? A múltba is lehet utópiát vetíteni. Elég ha Arisztophanészt olvasunk ahhoz, hogy lássuk, hogy nagyon utópisztikus a görög demokráciát elképzelni, de nem ez a kérdés, az a kérdés, hogy kik és mit akarnak ezzel mondani?

Két filozófusra hivatkozom – mindenki jól ismeri őket –, akik nagy harcosai voltak a közvetlen demokráciának. Az egyik Hannah Arendt, a másik Cornelius Castoriadis. Mindkettejükről el fogom mondani a véleményemet – szerintem az elképzeléseik igen problematikusak, ám annak, amit elképzelnek, kiemelkedő kritikai funkciója van. Mindig rámutatnak arra, hogy hol mûködik a reprezentatív demokrácia rosszul, hol nem igazán demokratikus a demokrácia. Ugyanakkor amit ők igazi demokráciának tartanak, szerintem legalább annyira nem igazi, legalább annyira problematikus, mint az, amit kritizálnak.

Nézzük most konkrétan is. Hannah Arendt azt mondta, hogy tanácsrendszerre kell építeni a demokráciát, körülbelül úgy, mint a párizsi kommün vagy pedig a magyar ’56 munkástanácsainak idején: jöjjenek össze az emberek, hozzanak a tanácsban politikai döntéseket, és egyáltalán ne legyenek választások. Arendt szerint a választás teljesen felesleges, mert aki nem vesz részt a politikában, az ne döntsön a politika felett. Szerinte teljesen elhibázott, hogy négyévente odamegy valaki, leadja a szavazatát, holott a kisujját sem mozgatja meg azért, ami a politika. Tanácsrendszert kell tehát létrehozni, és a tanácsok legyenek a politikának a szervei. Castoriadisnak nem volt ilyen konkrét javaslata, az ő koncepciója az volt, hogy az autonómia a demokráciának az alapkérdése, és olyan demokráciát kell létrehozni, amely abszolút autonóm, amelyben mindannyian autonómok vagyunk.

A modern demokrácia igen sok változáson ment keresztül az utolsó kétszáz évben. Amikor a demokrácia létrejött, akár itt, akár Amerikában, a választójog kvalifikált volt. Nők például egyáltalán nem választhattak, nem választhatott az, akinek nem volt tulajdona, akinek nem volt háza, vagy aki más fajhoz tartozott. Amerikában például nagyon kiterjedt volt a választójog, a lakosság huszonnyolc százaléka választhatott akkor, amikor Angliában, azt hiszem, a lakosság tizenkét százalékának volt választójoga. Ilyen körülmények között elvárható, hogy mindenki, aki választ, részt vegyen a politikában. Többnyire azonban azon osztályok tagjai választhattak, amelyek a hagyományos politikai osztályok voltak, a dzsentri, az arisztokrácia vagy a burzsoázia, amely Angliában hagyományosan politizált, folytatta a hagyományait, részt vett a politikai harcokban. Ám a demokrácia kiterjedt, s egyre több embernek, végül pedig mindenkinek lett választójoga, aki állampolgár: nőnek, férfinak, akár van vagyona, akár nincs vagyona. Kialakul az, amit tömegtársadalomnak nevezünk. Tömegtársadalom tömegdemokráciával.

Arendtnek persze igaza van akkor, amikor azt mondja, hogy a tömegtársadalom tömegdemokráciája nem az eredeti értelemben vett, igazi demokrácia, ott nem fog mindenki részt venni a politikai jogok gyakorlásában. Arendt szerint ez osztály nélküli társadalom, és ebben a tömegtársadalomban az emberek többsége passzív. Régen is megkülönböztették a passzív és az aktív állampolgárokat, de ez nem ugyanaz. Hiszen a régi értelemben véve a modern tömegdemokráciában mindenki aktív állampolgár volna, hiszen mindenkinek van hozzáférése a politikai jogok gyakorlásához, de ez most az emberek többségét nem érdekli. Az emberek többségét inkább az érdekli, hogy megválasszanak a politikai elitből embereket, akik majd gondoskodnak róluk, csinálják meg, ami nekik jó, különben pedig hagyják őket békén, nekik nem kell ebben részt venni.

A radikális demokráciának az Arendt és a Castoriadis által megfogalmazott gondolata lényegében ezt bírálta. Megmutatták, miért nem mûködik ez a demokrácia. Hiszen nem mondhatjuk, hogy ez a hatalom a népből ered, amikor ez a nép nem nagyon foglalkozik a politikával, a hatalommal, kizárólag azt akarja, hogy „tessék engem ellátni", hogy „tessék nekem több pénzt adni" stb. Később ki fogok térni arra, hogy minden tömegdemokráciában benne van a populizmus, a kérdés az, hogy milyen mennyiségû és milyen minőségû ez a populizmus. Ha ugyanis tiszta populizmusról beszélünk, akkor már a radikális demokrácia másik fajtájáról van szó, mert itt a populista vezető által vezetett és félrevezetett nép – és itt elnézést kérek a rövidségért – az, aki voltaképpen közvetlenül intézi a dolgot, és a reprezentációnak voltaképp nincs nagy szerepe.

Arra már utaltam, hogy minden liberális demokráciában van közvetlen demokrácia, és minden liberális demokráciában is van persze populizmus (a populizmus abban van, hogy mindent megígérünk a népnek, hogy megválasszon) és van benne közvetlen demokrácia is (az emberek szervezetekbe tömörülnek, szakszervezeteket alkotnak), funkcionálisan nagyon gyakran létrejönnek a liberális demokráciában is a közvetlen demokrácia jelenségei. (Amerikában sokkal inkább, mint Európában, az előválasztások esetében is például a közvetlen demokrácia szabályai érvényesek.)

Térjünk vissza a lehetőség kérdésére. Felvetettem azt a kérdést, hogy mi a jövője a birodalomnak, és elmondtam, hogy egyesek szerint ez a jövő, mások ezt problémásnak érzik. Ez is a lehetőségek között van – lehetségesek a modern életben a birodalmak, hogy ténylegesen hol és milyenek lesznek, az az emberek döntésének a kérdése. Persze a demokrácia természetesen a modernitás egy alapvető politikai formája, ám az hihetetlenül naiv gondolat, hogy mostantól kezdve az egész földön csak demokráciák lesznek. Azért naiv, mert a demokrácia egy politikai forma a sok közül, mint ahogy a totalitarizmus is, és bármilyen politikai forma visszajöhet (kivéve tradicionális monarchiát, mert ahhoz már nincsen tradíció). Mindenféle politikai forma visszajöhet – egyik sem ül biztosan a maga helyén. Nem hiszem tehát, hogy a demokrácia radikalizálása lesz az, ami eljön, vagy hogy – primitíven fejezzem ki magam – az jobb lenne a mi demokráciáinknál. Gondolják csak el, hogy minden döntést úgy hozunk, hogy az emberek egymás mellett ülnek, kicserélik a gondolataikat. Ezek az emberek ismerik egymást, vannak közöttük gyûlöletek, irigységek, szerelmek, mindenféle érzelmek. Sokkal kevésbé fogja az ember a véleményét kinyilvánítani így, mintha egyedül bemenne a szavazófülkébe, és leadná a titkos szavazatát. Arra a kérdésre, hogy hol több és hol kevesebb az autonómia – erre nem lehet válaszolni, mert egyik vonatkozásban az autonómia akkor sérül, ha egy csoportban vagyunk benne, és ott kell a véleményt kifejteni… (mindenki tudja ezt, aki ült már egyetemi tanácsülésen vagy az Akadémia második osztályának ülésén, mindenki tudja, hogy a közvetlen demokrácia hogy néz ki – na köszönöm szépen), de ha egyedül bemegyek a szavazófülkébe, és leadom a voksomat, akkor abba senki nem szólhat bele.

Az, hogy véleményt nem lehet reprezentálni, az Hannah Arendt nagyon fontos gondolata. Én megválasztok egy képviselőt, és annak a képviselőnek a választókörzetében van, mondjuk, kétszázezer ember, és ezeknek, fölteszem, mindegyiknek más a véleménye. Ez a szerencsétlen nem tud kétszázezer véleményt képviselni, legföljebb, a legjobb esetben, egyet tud képviselni, azt, ami a vitából kialakul, ezt elfogadja mindenki véleményének, de végső soron azt kell mondanunk, hogy nem lehet a véleményt képviselni. Érdeket már sokkal inkább lehet képviselni, de azt sem mindig. Kérdés, hogy kell-e egyáltalán a véleményt képviselni? Visszatérek arra, hogy a vélemény akkor sem szabad, ha a közvetlen demokrácia szerveiben nyilvánítom ki, a legkevésbé pedig akkor szabad, ha tömegben vagyok (és ott a vezérem, és én meg ordítozom), akkor biztos, hogy nincs véleményem.

Rátérek az utolsó kérdésre, a terror kérdésére. Ez már benne foglaltatik az előző kérdésben is, amikor azt mondtam, hogy vannak totalitárius birodalmak, ahol a centrum uralja a perifériákat, és ideológiailag konstituálja, akkor meg is adtam egy jellegzetességét ennek a társadalmi formációnak. A terror hozzátartozik a totalitárius uralomhoz, ám a terrort nem ők találták ki. A terror a modernitás szülötte, csak a modernitásban van terror – legjobb, ha szembenézünk ezzel a ténnyel. Csak a modernitásban van, hogy szervezetten gyakoroljuk az erőszakot, azért, hogy a mi ideológiánkat elfogadják, ahhoz csatlakozzanak – hát ezért hullanak a fejek. Csak a mi korunkban van, hogy azok, akik a terrort gyakorolják, azt hiszik, hogy erényesek a terror gyakorlása által. Ezt Robespierre találta ki, mindenki tanulta, hogy az erény és a terror volt a jelszava. Ott kezdtük: a francia forradalom utolsó szakaszában jön a modernség, de jön vele az erény és a terror összefüggése, és megy egészen az öngyilkos merénylőkig. Mivel a terror hozzátartozik a modernséghez, ezért nem lehet azt mondani, hogy mi, kérem, legyőzzük a terrort, hogy háborút viselünk a terror ellen. Nem tudjuk a terrort legyőzni, legföljebb a terror tud bennünket legyőzni – ezt tudomásul kell venni, együtt kell élni ezzel, hogy velünk van a terror, persze háttérbe lehet szorítani, bizonyos formáit vissza lehet szorítani, de nem lehet legyőzni, mert hozzátartozik a modernséghez. Ez az egyik politikai opció. A képzelőerőben benne van. Ugye, még azt is szokták mondani, hogy Auschwitz sohasem ismételhető meg. Megkérdezem, hogy miért nem? Senki sem tudja megmondani. Politikai fantáziánk kimeríthetetlen a modernségben, és ezzel ne nagyon dicsekedjünk. Mármost tehát volt egy olyan utópia – ezt még befejezem –, hogy a világ öt percen belül egészen demokratikus lesz, és a demokrácia elterül mindenütt Latin-Amerikától kezdve Afrikán keresztül Ázsiáig, ott lesz az Északi- és a Déli-sarkon, mindenütt, és csupa Egyesült Államokból fog állni az egész földkerekség. Mindenkinek lesz egy remek alkotmánya, lojális lesz hozzá stb. Erről már megmondták, hogy ez tökéletesen illúzió, és amikor a mai világban élünk, és kollíziókat, katasztrófákat és súlyos problémákat tapasztalunk, akkor ne higgyük azt, ez csak átmeneti időszak, és hogy aztán majd minden megjavul, mert krízisről krízisre, konfliktusról konfliktusra fogunk haladni. A modernségnek a szépsége, hogy ezek a krízisek és konfliktusok olyanok, hogy azért bizonyos mértékig hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy ezek a konfliktusok milyen kimenetelûek lesznek. Nem mondom, hogy meg tudjuk határozni – ez az illúzió –, de kicsit hozzá tudunk járulni, mert valamennyi pozitív szabadság és valamennyi negatív szabadság azért jön ebből a reprezentatív demokratikus rendszerből is.

A választási rendszerek kérdéseiről is kellene beszélni, de ezekre nem fogok kitérni.

A kérdésem röviden a következő. Azt mondtam, hogy a totalitarianizmust nem lehet kiirtani a modernségből – ezt illúzió volna gondolni. A kérdés csak az, hogy elveszítjük-e velük szemben a csatát. Ezt a kérdést érdemes feltenni – és akkor a következők merülnek föl.

Például a kultúra kérdése. A kulturális különbségek is fontos szerepet játszanak ebben az egész gondolatmenetben. A következő opciók vannak. Ha azt mondom, hogy mi éljük a mi életformánkat, ők pedig éljék az övéket – mindez eddig rendben van. Mi van akkor, ha ők nem engedik meg, hogy mi a saját életformánkat éljük? Második opció: a mi intézményeink, a mi értékeink magasabb rendûek. Előbb vagy utóbb minden kultúra vagy civilizáció el fog jutniehhez a következtetéshez. Kérdés: és mi van, ha nem? Harmadik: talán nekik van igazuk. Talán nekik van igazuk akkor, amikor azt mondják, hogy az apának joga van megölni a lányát, vagy hogy a nőket körül kell metélni – ezek az ő szokásaik, joguk van hozzá, éppúgy, ahogy nekünk jogunk van a mi szokásainkhoz. Hagyjuk tehát őket békén. Mi bevalljuk, hogy a mi értékeink csak a mieink, és nem akarjuk azokat kiterjeszteni másokra. Kérdés a következő: mi van, ha ez a vallomás nem kölcsönös? Vannak nem viszonzott vallomások is. Mi van, ha a másik azt mondja, elege van ebből a hülye etnocentrikus nyugati kultúrából, legyen ennek vége, ez dekadens, pusztuljon el.

Ezek csak kérdések. Egy olyan kultúra, amely bizonyos határig nem hisz a saját értékeiben, pusztulásra van ítélve. Ez alatt azt értem, hogy például mi azt mondjuk, hogy a szabadság nagy érték vagy hogy a legnagyobb érték. Vagy, hogy mindenkinek egyenlő életlehetőséget kell egyenlően biztosítani. Vagy, hogy a nőknek és a férfiaknak egyenlő életlehetőségeik legyenek ezen a világon. Én nem mondom, hogy a mi racionális érveink jobbak, mint az ellentábor évei. Õk is racionális érveket tudnak felvonultatni mindennek az ellenkezőjére. Azok, akik azt mondják például, hogy a nők mindig is alárendeltek voltak, amióta világ a világ, azok is nagyon racionálisan érvelnek. Akik azt mondják, hogy vannak magasabb rendû és alacsonyabb rendû fajták – esküszöm, hogy még nekik is vannak racionális érveik. Csak épp nem ez a kérdés. Nem az a kérdés, hogy érvekkel meg tudjuk-e védeni értékeinket, hanem az, hogy hiszünk-e bennük, mert ha nem hiszünk bennük – nem azt mondom, hogy elveszítjük a racionális argumentáció lehetőségét, hanem azt, hogy – akkor a kultúránk halálra van ítélve.

A liberális demokráciának a sorsa ezért mindig is nagyon kétséges. Azért is kétséges, mert mi tényleg felvonultatjuk az előbbi érveinket, és azt hisszük, hogy nekünk az érveink jobbak, pedig csak arról van szó, hogy ez a mi világunk, ez a mi meggyőződésünk. Ezért a liberális demokrácia mindig krízisben van, és mindig sziszifuszi munka az, amit a demokrácia megkövetel.

Szóval ez egy háború – most ismétlem magam –, amit nem tudunk megnyerni, de amit el tudunk veszteni.

No mármost kétféleképpen tudjuk elveszteni. Az egyik módja az, hogy a háború következtében saját szabadságjogainkat kezdjük el nyirbálni, a saját autonómiánkat kezdjük el csökkenteni. Visszaszorítjuk a saját szabadságainkat. Mert ha a saját értékeinkben nem hiszünk, akkor máris vereséget szenvedtünk. A háború elvesztésének másik módja az, hogy nem vagyunk hajlandóak megvédeni az értékeinket. Én nem vagyok pacifista, és nem is hiszem, hogy normális értelemben pacifisták maradtunk volna, mert ha vannak értékeink, és azt hisszük, hogy ezek érdemesek arra, hogy megvédjük őket, de azt mondjuk, hogy nem vagyunk hajlandóak megvédeni, mert az kellemetlen, akkor éppúgy halálra vagyunk ítélve, mint amikor a saját szabadságainkat korlátozzuk.

Ez az előadás nem volt túlságosan optimista, de körülbelül így állok most a kérdés megbeszélésével.