„nem volt benzin esett az eső

egyik zeneelméletet tanult belgrádban

a katonai behívó elől menekült

irodalomelméletet tanított újvidéken

új életet indult valahogy egybeesett a kettő

új életet indult éppen kezdeni a másik

és csomagjaikkal valamint háromlábú vizslánkkal

meg egy láda szőlővel

nekivágtál velük a határnak"

Tolnai Ottó: A pesti partvis

Thomka Beáta puritán, szemérmes tudós, akit hivatásának gyakorlásában nem a terep uralásának ambíciója, az én tudatos vagy reflektálatlan kiterjesztése, a személyesség magamutogató jelenléte jellemez. Ha jól látom, majd hatvan év kellett hozzá, hogy – legutóbbi, Prózai archívum című kötetében – olyan írást közöljön, amelyben a tudományos pályáját kezdetben meghatározó környezetet, illetve a folyamatosan újramondott és ezért állandóan változó narratívaként értett saját identitást témává emeli (A kulturális azonosság poétikája). Persze ez sem öncélúan történik, hanem mert az általa tapasztalt identitásviszonylatok plasztikusan példázzák a nem monolit módon, nem egyszer s mindenkorra meghatározott és lezárt formában elképzelt kulturális önazonosság esetét, tehát tanulságokkal szolgál a narratív identitás elméletének megértéséhez. E változó és dinamikus identitásfogalom háttere az egykori Jugoszlávia, „a valamikori többcentrumú, regionális és mikrokultúrák sorát ötvöző ország", amelyet a politikai és gazdasági érdekek mellett a valóságos, konstruált államnyelven túli „nyelv nélküli közös nyelv", valamint a „többszólamú, alternatív kultúramodell" éltetett.

Csakis kérdésre válaszolva fedte fel ennél konkrétabb formában az önéletrajz egy-egy releváns momentumát, így a családi környezet és a szülőhely inspirációit. Ebből idézek néhány sort: „Kivételes körülménynek tekinthetem Édesapám átfogó, európai humán műveltségét, soknyelvű könyvtárát, intellektuális igényességét, valamint azt, hogy egy alföldi telepítésű, archaikus vonásokat átmentő református közösségben, egy négy-ötezer lelkes bánáti magyar faluban növekedhettem. Az anyai magyar-szerb és az apai kétnyelvűség, a magyar-német származás mellett apámnak a két világháború között Franciaországban, Berlinben, Budapesten töltött évei és tanulmányai meghatározták értelmiségi nevelődésem irányát." (Ménesi Gábor interjúja, Jelenkor, 2007/11.)

Bizonyára többeknek meglepő, de a vajdasági kisebbségi kultúra helyzetét – már inkább a hatvanas, hetvenes évek idejében – Thomka Beáta nem a peremlét állapotaként írja le, hanem a magyarországi szellemi lehetőségeknél szabadabb viszonyokra helyezi a hangsúlyt. „A kortárs folyamatok méltányos kritikai értékelésében ugyancsak szabadabb mozgásterünk volt. A magyarországi irodalom mellett ez az elméleti gondolkodást is érintette, amelynek Jugoszlávia különféle kulturális központjaiban mindenkoron kiemelt figyelmet szenteltek. Irodalom- és művelődéstörténeti jelentőségű magyar kezdemények olvashatók az újvidéki kiadványokban, melyeknek méltányolása mindmáig hézagos a szakmai tudatban Magyarországon." (u.o.) Az idézett szövegrész utolsó megjegyzését sem feledve, mely halk szavú bírálat a hazai irodalomértés számára az egykori Jugoszlávia-beli újító irodalmi gondolkodás integrálatlanságát illetően, most egy másik – elismerem: triviális – mozzanatra hívnám fel a figyelmet. Számomra Thomka munkásságának mindmáig egyik legimponálóbb és leginkább irigylésre méltó jellemzője az a természetesség, ahogy a magyar irodalmat vizsgálván nem pusztán a kortárs nyugat-európai irodalomelméleti tapasztalatokat, de a volt Jugoszlávia rendkívül gazdag szépirodalmi és teoretikus anyagát is elemzései támpontjaiként használja. Ivo Andrić, Miroslav Krleža, Danilo Kiš, Mirko Kovač, Filip David vagy David Albahari művészete éppolyan magától értetődőséggel jelenik meg gondolkodásának erőterében, mint Viktor Žmegač vagy a nála nemzetközileg jóval kevésbé ismert teoretikusok munkássága. Úgy gondolom, visszanézve a tágasság iskolája volt ez, Thomka Beáta nevelődésének fölcserélhetetlen többlete.

1968-tól az Új Symposion rendszeresen közli kritikáit. Induló kritikusi gyakorlatához, egyszersmind a korábbi prózai beszédmódokat megújító művek elemzéséhez azonban, úgy érzi, nem ad megfelelő fogalmi hátteret a magyarországi – még a század eleji poétikákban gyökerező – irodalomelmélet. A korabeli francia szellemi élet radikális változásai ragadják meg figyelmét, mindenekelőtt a Tel Quel és a Poétique köreinek teljesítményei. Az Új Symposion vonzáskörében tevékenykedve természetes módon adódott a Tolnai Ottó életművére irányuló kutatás. Ám az sem a véletlen műve, hogy miért épp Mészöly Miklós lesz a másik „hőse", akinek művészetéről szintén monográfiát ír majd. Már első tanulmánya – 1969-ben – a Saulusról szól. Mészöly művei iránti érdeklődése nyilvánvalóan összefügg azzal a ténnyel, hogy a magyar próza akkori jelentős alkotói közül az övé mutatta a legerősebb affinitást a kortárs nyugat-európai poétikai megoldások meghonosítására, önnön poétikai gyakorlatának – a magyar irodalmi hagyományok figyelembevételével történő – állandó megújítására. Ez az életmû volt tehát az, amely Thomka új szépirodalmi és elméleti kérdésekre nyitott érdeklődését leginkább párbeszédbe tudta vonni.

A fragmentáris írás, valamint a rövidtörténet – amely a regény, az elbeszélés, a novella bevett prózai műfajai mellett újonnan keletkezett – vonják magukra figyelmét mint olyanok, amelyek a huszadik századi tapasztalat kifejeződésének autentikus irodalmi formáiként jöttek létre. Tovább azonban nem folytatom pályájának vázlatos ismertetését, elég legyen annyi, amit Takáts József mondott róla egy laudációban: mindazoknak mesterévé vált, akik manapság magyar nyelven irodalomértelmezéssel foglalkoznak. „Mert ha közülünk bárki regényt, novellát vagy rövidtörténetet értelmez, beszédében ott kell hogy működjön mindaz, amit a prózapoétikáról és narratológiáról megtanult, s erről magyarul a legtöbbet az elmúlt húsz évben Thomka Beátától lehetett tanulni." („Az értekező dicsérete", Jelenkor, 2003/9.)

S itt feltétlenül szóba kell hoznom Thomka meg nem rendülő hitét az elvégzett munka értelmében, melyre bizonyság lehetne a kiterjedt életmű maga, de még inkább az egyes szövegek gondolatmeneteinek ethosza. Nem kérdés tehát, hogy Thomka Beáta elméleti munkáját tudományos diszciplínaként érti, amelyre a hagyományos humaniórákon alapuló s a szellemtudományokra jellemző sajátos szabályok érvényesek. Miközben tehát nem osztja Feyerabend cinikus elméletfelfogását, tudományhite soha nem billen át az akadémiai hang institucionális magabiztosságába, kételynélküliségébe. E magatartás integráns része a tanári tevékenység, amely maga is az önmegértés, az önnevelés egész életre szóló programjába illeszkedik. Tanári hatásáról Angyalosi Gergely ekképpen írt a Beszél egy hang című kötetéről szóló méltatásában: „Ma már az egész országban találkozhatunk Thomka-tanítványokkal, akiket arról lehet felismerni, hogy rendkívül tájékozottak elméletileg, ugyanakkor távol áll tőlük, hogy az irodalmat a teoretikus felismerések ’visszaigazolására’ használják csupán. Õrzik a műélménnyel való eleven, szerves és mindig mélységesen individuális kapcsolatot. Ez azt mutatja, hogy a Thomka-iskolából nem ’klónok’, hanem szabadon és egyénien gondolkodó fiatal irodalmárok kerülnek ki, akik minden szükséges szakmai eszköz birtokában építik fel saját stratégiájukat." (Jelenkor, 2002./ 11.)

Thomka Beáta Magyarországra kerülése után Pécsett telepedett le, az egyetem bölcsészkarának tanára mindmáig. A Jelenkor folyóirat jellegadó teoretikus szerzőjévé vált, s egyben a lap szerkesztő bizottságának tagjává. 2002-ben a lap nívódíját, a Szinnyei Júlia-díjat is elnyerte. Persze nem lenne illő a részemről, ha megkísérelném (Pécsnek? a Jelenkornak?) kisajátítani Thomka Beáta munkásságát, mely az egyetemes magyar kultúra része. Csak azt próbálom szavakba önteni, mennyire nélkülözhetetlen a jelenléte, a szellemi és emberi kisugárzása a Jelenkor szerkesztőinek, s hasonlóképpen a pécsi egyetem magyar tanszékei munkatársainak, valaha volt összes doktoranduszának.

A szikárság esztétikája címmel írt egy ízben Mészöly Miklósról. Tudományos szövegeinek esztétikájában maga is e Mészölynél kimutatott szikárság ihletésében alkot. Ez azonban nem jelent valamiféle egydimenziósságot, gondolatmenetei nagyon is gazdag tapasztalatot, tudást sűrítenek össze, s egyáltalán nem előre lefektetett síneken haladnak – mind kreativitásának, mind a különböző tudományágakban megszerzett ismereteinek köszönhetően. Ezért is volt különösen megragadó számomra, amikor kérdésre válaszolva egy ízben az esszéről mint „elérhetetlen minőségről" beszélt, nyilvánvalóan önkritikus felhangokkal. E ponton lehetetlen volt elsiklani az elégedetlenség fölött, ahogy a „szemlélet, tudás, tapasztalat és érzékiség" együtteseként meghatározott esszé-formáláshoz képest saját gyakorlatában valamiféle hiányra utal. „Ma több levegője lehetne, van is világszerte, ám mifelénk a szaknyelvi puritanizmus eszménye száműzte az irodalmi megszólalásmódok köréből. Kiváló írók és esztéták művelik ebben az átmeneti időszakban, míg tetszhalott állapota után vissza nem szerzi méltó helyét a fogalmi, narratív és metaforikus beszédmódok kereszteződésében születő formák között."

Nem áll szándékomban szobrot faragni az ünnepeltről, arról nem is beszélve, hogy ő maga az efféléket olvasván milyen kényszeredetten feszeng majd, s csak a tapintata akadályozza (talán), hogy ki ne mondja: ugyan már, ez marhaság. Ezt igazán nem kellett volna, dohogja inkább helyette szeretettel. Meglehet, ha valaki nem ismeri személyesen, annak e „tisztes kompilátumból" túlzottan komoly alak körvonalai bontakoznak ki. Ám barátai, ismerősei gyakran látják nevetni, oldottan viselkedni társaságban. Ismerik segítőkészségét, kollegialitását, nagyvonalúságát vagy azt a sztoikus nyugalmat, máskor csúfondáros flegmát, amellyel az élet visszásságait tudomásul veszi. S hogy ezt írom, jut eszembe a kérdés: vajon hova kerülhetne az a kép egy tudós méltatásában, amint a szerb–horvát háború idején néhány személyes holmijával éjjel menekül (egy katonaszökevényt szállító autóban) Magyarországra, a vezető melletti ülésen egy szobanövénnyel osztva meg a helyet. Ki tudja, talán egyszer majd sikerül ezt a tapasztalatot esszében megformálnia.

Thomka Beáta 2009 tavaszán Széchenyi-díjat kapott. Utalva arra az egészséges vélekedésre, mely szerint nem a díj minősíti az embert, hanem a díjat minősíti, kik a birtokosai, azt mondom hát, hogy a Széchenyi-díj azóta még szebben fénylik, amióta az egyik legalázatosabb és legnagyszerűbb magyar tudós, a hatvanéves Thomka Beáta elnyerte.