„Klemm Antal, aki az idő tájt fejezte be az egyetemet, különös fogékonyságot árult el a holt nyelvek iránt, óangolul és gótul verselt, és mélyen sajnálta, hogy a legutolsó nagyközönség, amely művein felindulhatott volna, ezer éve halott, de Baán az erőfeszítést nagyra becsülte, és baráti gesztus gyanánt számos versét kívülről bemagol-ta, bár egy kukkot sem értett belőlük.

Állt Baán posztkoitális eufóriában, magasra tartott becherovkás kupicával, és Majának átéléssel gótul szavalt.

– Boldog vagyok – mondta néhány nappal később Klemmnek a telefonba. – Valamit biztos nem értek."

Egy nyilvános beszélgetésben kritikusok rótták fel Hamvai Kornélnak, hogy Hóhérok hava című drámájában a halált nem lehet „komolyan venni". Az Utolsó ítéletben, a szerző eleddig egyetlen publikált novellájában pedig a „pokolra ítélt" főszereplő büntetése: folytatnia kell az életét. Hamvai új regényében, A prikolics utolsó életében szintén elmosódik az élet és halál közti határvonal; profán anekdotái, hétköznapokba ágyazott csodái mind valamely groteszk végítélet jegyében fogantak. A kötet világában szerelmesnek lenni nagyobb rettenet, mint meghalni.

Hamvai műveinek paradox szemlélete, sajátos apokalipszisfelfogása meglepő hasonlóságokat mutat az Esti Kornél világképével is: „Az a világ vége, melyről utóbb álmodtam, abban különbözik a többitől, hogy lassú volt, hosszan tartó, részletes, s olyan valószerű, mint egy jó írásmű, mely a hihetetlent és túlvilágit hétköznapi keretbe helyezi, tények és adatok közé, s éppen ezzel teszi elfogadhatóvá, igazán meghatározóvá."

Egy Temesvár közeli falucskában, a múlt század második harmadában a Keserűnek csúfolt patikus reménytelenül beleszeret a férjezett Laksatics Lídiába, s a falubeli legenda szerint prikolics képében magáévá teszi. (A címszereplő prikolics néprajzi figura – a farkasemberek, vérfarkasok családjának erdélyi rokona –, Hamvai sajátos értelmezésében.) Kilenc hónappal később Lídiának szőrrel borított kislánya születik, Mária. Majd az ő lánya, Kányi is szőrösen jön a világra, mint egy farkaskölyök – úgy tetszik tehát, mintha leányágon öröklődne a prikolicsság –, ám mégis Mária fia, Kisvarga lesz a „pusztító pogány erők" médiuma, az utolsó előtti prikolics, aki Magó tanító úr lányát, Mucorkát teherbe ejti, majd Ausztráliába disszidál. A születendő lányt dédanyja után Lídiának keresztelik. A cselekmény nagyobb részében Varga Lidi és Klemm Antal házasságának történetét követhetjük, s belepillanthatunk Klemm kapcsolatába Mikes Olga nővérrel – aki éppenséggel ugyanahhoz a jósnőhöz jár, mint Lidi. Lidi apja, Kisvarga nem sokkal Ausztráliából való visszaérkezése után meghal az oktogoni Burger King vécéjében, melyet történetesen Klemm barátja, Baán vezet. Kisvarga pedig visszajár a lányához kísérteni…

Hamvai új regényének egyik fontos jellemzője fabula és szüzsé szokatlanul intenzív feszültsége. A cselekmény 1876. augusztus 28-án kezdődik, s minden páratlan fejezet a múlthoz tartozik, miközben lassan-lassan közeledünk a jelenhez, Kisvarga halálához. A páros fejezetek az ezredvégi Budapesten játszódnak, s csak néhány hónapot ölelnek fel: Lidi apja 1998 szeptemberében hal meg, s december 17-én veszünk búcsút Liditől. Olvasáskor tehát két idősíkot tapasztalunk, s a cselekményszálak váltogatása, ritmuskülönbsége élénk figyelmet igényel, meg-megújuló várakozást kelt.

A körkörös szerkezetű, magába záródó műben azonban az események kronológiája csak utólag rekonstruálható. Az egyes fejezetek időkezelése is bonyolult, általában valamely végeredményből indul ki, és megmutatja az előzményeket, majd megint visszaugrik – mintha kicsiben a nagyszerkezetet imitálná. Hamvai drámaírói szemlélete, tehetsége nyilatkozik meg a fordulatok, késleltetések, dramaturgiai csomópontok működtetésében, s kiemelkedő a jelenetezés, a rövid párbeszédes részek gördülékenysége is.

A regény másik különlegessége, hogy fejezetei önmagukban is kompakt novellák – akár az első regény, a Márton partjelző fázik fejezetei, ám a novellák itt még kisebb egységekből épülnek fel, melyek olykor az anekdota, a legenda, a mese formajegyeit mutatják. A fejezetek azonban egymást kölcsönösen meghatározó viszonyban vannak, sorrendjük felcserélhetetlen, s a vérfarkas-láncolat is összefűzi őket. A mű interpretálható leszárma-zástörténetként is – ahol cirka „száz év magány" köznapi kísértései és kísértetei közepette sorra prikolicsok születnek. A szerző a családregény, a rémregény, a pikareszk jellemző paneljeit parodisztikusan alakítja át, eljárásai nyomán azonban egyetlen szöveghely sem válik tisztán paródiává.

Hamvai sajátos kifordítom-befordítom poétikája eljátszik azzal is, hogy megmutatja, a nagy létkérdések bármelyik pillanatban átbillenhetnek banalitásba: hogyan lehet megérteni a másikat? Adható-e valamiféle értelem a létezésnek? Van-e végzet? Klemm Antal például későbbi szeretőjével a Vidámparkban, a levegőben, az óriáskeréken akad össze, melyben a sorskerék toposzára ismerhetünk; Klemm így teljesíti be a jóslatot, mely szerint, amikor Olgát meglátja majd, a lába nem éri a földet.

Nemcsak az időszerkezet rafinált, hanem – mint minden ambiciózus regényben – maga az idő is tematizált. A legfontosabb szereplők – mivel az életet előrefelé éljük, de csak visszafelé értjük meg – minduntalan visszatekintenek: az oxfordi egyetem kerengőjében „az életét Klemm Antalnak előre hátra végiggondolnia adatott". Lidinél a rossz tapasztalatok anticipálása önbeteljesítő jóslatként működik. Ugyanakkor a testi szenvedély öntudatlan örökkévalóságát ironizálja Klemm ajándék órája, mely Mikes Olga csuklóján – fél hét után öt perccel – minduntalan megáll; Keserű patikus pedig emlékiratában próbálja átlátni életének összefüggéseit, s rájön, hogy az idő, bizony, nem egyenes vonalú, és az okok és okozatok nem kauzális rendbe illeszkednek.

A regényben a szerző a koincidenciák túlfeszítésével és megtöbbszörözésével lényeges és lényegtelen egymásba ágyazottságát, véletlen és determináltság viszonyát modellálja – s persze nem „dönti" el, melyik erő az uralkodó. A determináltságot megkérdőjelezi például, hogy a jóslatok mindig csak felemásan teljesednek be, s a szereplők eleve elrendeltetett sorsuk ellenére állandó meglepetést okoznak az olvasónak.

Keserű anyagának mértéktelen felduzzadása miatt tervbe veszi, hogy „a kutatás körét mások életére is ki kellene terjeszteni, hiszen az események szálai a saját maga által belátott körön túl is folytatódnak, majd, hogy optimálisan minden létező ember minden pillanatát górcső alá kéne vennie; de ahhoz Istennek kell lenni; de Isten megteszi-e ezt? feladata-e ez Istennek? miért is feladat ez voltaképpen?". A Keserű szájába adott mondatok – a regényben kivételesen – önértelmezőnek is tekinthetőek, hiszen végső soron a szerző rendeli el s gabalyítja egymásba hősei sorsát.

A „világ" értelmező megörökítése nemcsak Keserű patikus ambíciója, több szereplő is szenved valamiféle groteszk dokumentálási kényszerben. Baán sajátos létezés-katalógust vezet: osztályoz minden személyt, akivel érintőlegesen kapcsolatba kerül – s ezt a Baán-kvóciensben összegzi. Mucorka újságcikkgyűjteménye „ama napról", amelyen Kisvarga teherbe ejtette őt, értelmet ad a sorsfordító véletlennek. „A történetmesélés formája maga is mintha azt játszaná el, amit a történetekben a csodákról tematikusan elmesél: azt jeleníti meg, szinte frivol eleganciával, hogy a világ jelenségei egyszerre rendezhetők el a »minden összefügg mindennel« és a »semmi nem függ össze semmivel« kategóriáival." (Margócsy István, ÉS, 2002. febr. 15.)

Hamvai műve láthatóan a világteremtés szándékával született, de leginkább a szenvedélyek természetrajzára koncentrált – az extenzitás élményét az adja, hogy a motívumokat megtöbbszörözve szórja szét tükörjáték-rendszerében. A motívumok időről időre „visszajárnak": a csecsemő-osztályon dolgozó Mikes Olga nővér elvetélt embriókból Klemmnek főzött levesét a narrátor ahhoz a bájitalhoz hasonlítja, melyet Keserű patikus Lídia meghódítására kotyvasztott. A „kerek történet" – mint Kisvarga megállapítja halála előtt a Burger King vécéjében – „szartól szarig ér", de a „szarmotívum" máshol is felbukkan: a „valahol szarni tudás" a megérkezettség otthonosságaként értelmeződik.

A szerző a mesék, mítoszok mintájára próbál összefüggésrendszert kreálni földi, ám sokszor földöntúli tulajdonságokkal felruházott figurái között is. Mitikus körforgalmában az egymástól távol eső korszakok között dereng át bizonyos szereplők hasonlósága. Propp A mese morfológiájában a varázsmeséket elemezve állapította meg, hogy azokban sűrűn változnak a személyek nevei, de nem változnak a cselekedetek (funkciók), s míg a funkciók száma csekély, a szereplők száma nagy. A szereplők sokasága s a szituatív ismétlődések e regényre is jellemzőek: például szolgálnak erre a labirintusban eltévedő szereplők vagy az üldözéses elemek.

A mese, mítosz, anekdota bizonyos jellegzetességeinek ötvözése azzal a következménnyel is jár, hogy a megjelenő figurák különböző kiterjedésűek, így a nagyjából ötven szereplő között négy típus különböztethető meg.

Elsőként a statiszta sokaság, kiknek csak ragadványneve ismert: a falu apraja-nagyja, akik Magó tanár úr performanszánál bámészkodnak, vagy netán gyermekgyilkossághoz asszisztálnak. Vélekedéseikből fonódik össze a közvélemény legendaképző szólama: „Na várjál, várjál. Hanyatt fekve találtuk, rendben van. De egy állat nem baszik szemből… – Ssss! – Csak hátulról. Még meg is fordította? És aztán visszafordult? vagy ő fordult meg neki a farával, beleegyezőleg? Ki tudja. Meg aztán a prikolics nem igazi állat. A lelke az emberé marad, akiből lett." Vannak aztán mitikus, archetipikus szereplők: például Tijana, a kurva, vagy Boldog Margit, kinek szűzhártyája mindig visszanő. A harmadik típust a néhány vonással megrajzolt, de határozott karakterrel rendelkező háttérfigurák alkotják, akik csakis külső szempontból ábrázoltatnak: a Vákuumpumpa Társaság tagjai, a búvalbélelt taxisofőr, az argentin focista vagy a két démonizált köszörűs. Végül a negyedik típus az úgynevezett főszereplők csoportja.

Hamvai regényének alapvető sajátossága a fontos szereplők állandóan átrendeződő hierarchiája – s e szerkezet leképezi a mű egyik alapkérdését, hogy „miféle mellékszerepeket" játszunk a többiek életében, hogyan befolyásoljuk akarva-akaratlan, puszta létünkkel mások sorsát, és mennyire vagyunk felelősek értük.

A tizennégy, önálló címmel ellátott fejezetben majdnem ugyanennyi szereplő lesz ideiglenes főszereplővé. A koncepció centrifugális ereje a fejezetek során egyes alakokat a mellékszereplők sorába lök, hogy megint másokat szippantson a középpontba. A regényben előrehaladva, folytonos átrangsorolódás után az olvasó számára négy-öt szereplő emelkedik ki. A leggyakrabban visszatér s így az olvasó tudatában központi jelentőségűvé válik Kisvarga, Baán, Klemm Antal, Mikes Olga, ám Varga Lidi, az utolsó prikolics csak a hatodik fejezetben kerül elő.

A címszereplő bravúros késleltetése, a temérdek figura ravaszul egymásba ágyazott sorsa, az emberi szándékok kalkulálhatatlan eredői joggal idézhetik fel az olvasóban Márton László Jakob Wunschwitz igaz története című regényének bizonyos jellegzetességeit, eljárásait. Hamvait azonban nem inspirálja a történelmi regény, még csak mint kifordítható poétikai keret sem. Első regényében vagy drámáiban az adott történelmi korszak mindig hősei békaperspektívájából látszik: a Hóhérok hava kallódó, naiv hóhéra például a később nagy francia forradalomnak nevezett kaotikus vérengzés öngerjesztő mechanizmusaira csodálkozik rá, miközben saját sorsa végleg kicsúszik a kezéből. A prikolics utolsó életében a Történelem legfeljebb tragikomikus anekdoták sorozata, pusztán az emberi természet a földi pokol, a karakterek „önmozgása" a végzet forrása.

A szereplők lelkének analizálása idegen Hamvai szemléletétől, az összetettebb jellemek – amelyek persze statikusak, hiszen ebben a világban nincsen fejlődés – közvetetten, apránként bontakoznak ki. A könyv elején szereplő ówalesi bárd hőskölteményéből származó mottó valamiképp minden jelentős szereplőre ráillik, de motivikusan leginkább a holt nyelveken verselő Klemmhez és Lidi szólamához kapcsolódik – aki fél bízni, „mert aztán az egész egyszer csak fájni fog". Lidi, aki múltja miatt előre megéli a kapcsolatok romlandóságát, a külvilág szemében jelentéktelen nő, akire nem emlékszik soha senki, „fantom volt a saját múltjában Lidi, kisöpörte onnan valami huzat". Identitása ingatag: „Hogy ki a prikolics, nem tudta senki, még az sem tudta magáról, aki az volt." A Szextett című irodalmi kerekasztal-sorozat egyik beszélgetésén Háy János vetette fel, hogy a megtalált ládika Lidi múltjának metaforájaként is értelmezhető, s hogy a műben az is kérdéssé válik, rekonstruálható-e a személyiség a vele történtek, a személyes történet alapján.

Lidi vetélytársa az életerőtől kicsattanó Mikes Olga nővér. E grandiózus liba buja és reflektálatlan figurája szélsőségek tárháza. Hamvai a szereplőit ízlésükkel is jellemzi: Olgához brazil tévésorozatot rendel, a nyelvész Klemm Antalhoz óangol legendákat. A mindig másra áhítozó Klemm (nevének egyik jelentése: kutyaszorító) döntésképtelen halogató. Ha ő hétköznapi Hamlet, akkor legjobb barátja, Baán, balfácán Horatio. Viszonyuk aszimmetrikus: a nyelvész elhagyott barátnőibe szerelmesedő, mindig rosszkor mozduló, rosszul döntő Baán Klemm esélytelen riválisa és halovány alteregója, örök másodhegedűs ebben az ezredvégi „érzelmek iskolájában".

Kisvarga az egyetlen kevéssé sikerült fontos figura. Esetében a narrátor inkább összefoglal, s csak becsületszóra hisszük el neki, hogy a szereplő ilyen-olyan tulajdonságokkal bír. Érdekesség ugyanakkor, hogy mint hazajáró lélek kevésbé „vérszegény", s A prikolics utolsó élete különös, ismét a körkörösséget erősítő trükkje: a regény végére érve nem kizárható, hogy időnként éppen Kisvarga szószátyár, domesztikált démonában ölt alakot az „elbeszélés láthatatlan szelleme" (Uszpenszkij kifejezése A kompozíció poétikájából). E gesztussal Hamvai utólag ironikusan idézőjelbe teszi a narrátor mindentudását is: „Lányához ment, hogy elmondja, mielőtt titkával együtt szertefoszlik, de túl messziről kezdte, onnan, hogy…"

A történteket tehát egy láthatatlan, kísértetiesen mindentudónak tűnő elbeszélő közvetíti, általában harmadik személyben, múlt időben, s olykor az aktuális főszereplő gondolataiba is betekintünk a narrátor révén.

Míg a Márton partjelzőben egyetlen figura „szemellenzős" látásmódja az uralkodó nézőpont (bár ő is hol kívülről, hol belülről ábrázoltatik), A prikolics utolsó életében a szereplők nagy száma, a nézőpontváltások ravasz játéka még összetettebb értékszerkezetet eredményez. A vándorló belső nézőpont használata révén a szerző minden aktuális szereplő iránt rokonszenvet kelt, vagy legalábbis bemutatja belső igazságukat. Általában is elmondhatjuk, hogy a belső nézőpont tesz valakit fontossá: így például az öregség-sokkban szenvedő Valovitsné, noha mellékalak, groteszk tükrösjelenetében egy pillanatra fontos szereplővé válik.

A külső szempontból a belsőbe való átcsapást többnyire szabad függő beszéd hidalja át: „Rágyújtott Klemm, nézte fektében, hogy száll a füst. Harminchárom éves, a fenébe, és még nem történt vele semmi." Rendkívül jellemző Hamvai írásmódjára az az egyedi leírásfajta is, amikor a narrátor egyes szám harmadik személyű, látszólag tárgyilagos tényközlése ellenére – az inverz szórend és a sajátos központozás következtében – mintha az adott szereplő látószögéből észlelnénk a jelenségeket: „Női hajszálak az alsógatyán! nem voltak." E miniatűr leírásban – mikor Lidi Klemm feltételezett szeretője után nyomoz – egyaránt látunk Lidi és egy kissé kaján külső megfigyelő szemével: a szokatlan szórend és a felkiáltójel egyszerre teremti meg az érzelmi telítettséget és az ironikus aurát.

A kettős láttatás több szintjén jellemzi a művet. A szereplők érzelmi, erkölcsi válságait, teológiai problémáit mindvégig ironikus fénytörésben figyelhetjük. Hamvai kíméletlenül karikírozza a nemekre általában jellemző speciális illúziókat, attitűdöket: a nőknél az Igazi keresését, a férfiaknál pedig az állandó versengési kényszert. A Vákuumpumpa Társaság című, utolsó előtti fejezetben a szarkazmus az uralkodó. (A szervezet szordínós irodalmi előképe a Pacsirta Sárszegén a párducok kanzsúrja.) A volt iskolatársak hosszasan keresgélik az idő strukturálására a közös célt, végül a társaság hat hím tagja hímtagja térfogatnövelésében leli meg a csoportkohéziós erőt. Az infantilis versengés a regény „csúcsjele-netében", Mikes Olga nővér s a hat férfi gruppenszexében kulminál – leírásában azonban a férfifalka szociálpszichológiai működtetése, a csordaszellem logikája a legérdekesebb. Az uralhatatlan ösztönvilág ábrázolása egyszerre fel- és lefokozott. Erősen gunyoros például az epitheton ornansként hurcolt „nővér" megnevezés – míg az össznépi kettyintésben részt vevő férfiak a vezetéknevük mellé ragasztott, pőre faszira fokozódnak le. Hamvai távoli szöveghelyek között olykor nemcsak motivikus, hanem stiláris kapcsolatot is teremt. Mikes Olga szexuális átpártolásának megjelenítésére ugyanolyan hasonlatot használ, mint Magó tanító megtérésére vagy a jósnő transzcendens felismerései érzékeltetésére: „Attól fogva (…) csak Ellenbacher létezett, tisztára mintha egy harangzúgás lett volna benne, ami végigrezgett a kisujja körméig." Az egyik fejezetben inkább az archaizálás a jellemző, s a pátosz az uralkodó hangnem, amit az irónia ellenpontoz, egy másikban épp a szokatlan szórend, az alliteráció, a régies szinonimaválasztás a komikum eszköze: Klemm szakdolgozatát az óangol szórend metrikai problémáiból írja, s „hányattatásairól a kocsiban beszámolt hevülettel". A modalitás olykor mondaton belül is hullámzik – az élőbeszéd imitált pongyolasága emelkedettségbe olvad, a szakrális vulgárisba vált át –, s mindebből az is következik, hogy a szereplőknek nincsen egyénített nyelve.

A feszes, aprólékos műgonddal végigírt mű utolsó oldalain felborul a mutáló modalitás egyensúlya: mintha a szerző túlságosan megsajnálná hősnőjét, a hangnem érzelgős-borongósba fordul. Az olvasó a konkrét cselekmény szintjén is homályos csalódást érezhet – talán szerencsésebb lett volna a regény befejezését lebegtetni.

A szöveg szenzuális részletgazdagsága a teljesség illúzióját kelti. Míg azonban a prikolics külleme, jelleme részletesen leíratik, mert hisznek benne – „a nagy farú, kerek fejű, kutyaforma állatban, amely rejtekhelyéről acsarogva az embernek ugrik, és hogy ez az állat csak addig állat, míg rajta vért nem eresztenek, mert akkor visszaváltozik emberré, akiből lett egy hideg sarú erdei gödörben, a farkasok párzása idején" –, addig a szerző a főbb szereplők megformálásakor csak érzékletes részletekkel dolgozik, a legfontosabb szereplők külsejéről alig van információnk.

A célratörő, röpke leírásokat általában egy-egy fontos szereplő nézőpontjából kapjuk: a rövidlátó Kisvarga elmosódott foltokat lát a pesti utcákból. A narrátor rövid, direkt leírásai is akciókban érvényesülnek: Baán lakását szétverés közben ismerjük meg; Lidi és Klemm közös tere, tárgyi környezete is mint romlandó közeg jelenik meg. Az eleve labilis kapcsolat bizonyos motívumokban finoman „tárgyiasul": a Lidi által elejtett pezsgőspohárról – Baán esküvőjén – fotó készül; a fotó egy óangol glosszáriumba kerül. Száz oldallal odébb, a halódó kapcsolat gyászos mosogatással, tizenkilenc pohár összetörésével végződik, s újabb ötven lap múlva, a szakítás után Klemm megtalálja az üvegcserepes fényképet. A pohártörés-rekord jól példázza, ahogy a mindennapiság inkognitójában jelenik meg a különös, a szokatlan, az extrém, az irracionális. Hamvai ráadásul – mivel egzaltált, megszállott figurák népesítik be regényét – mindig kínál egy-egy olyan értelmezési lehetőséget is, hogy a csodákat racionalizáljuk (Kisvarga szellemét például Lidi delíriumos látomásaként is felfoghatjuk), így az olvasó démon-dilemmái általában eldönthetetlenek maradnak. Az ezredvégi Budapesten a csodák magától értetődését s a referencialitás illúzióját „valóságos" presszó- és utcanevek is erősítik, ám Budapest labirintusszerű kulisszaváros marad, s a külszíni terek ábrázolása szubjektív közérzet-rajzokká alakul. A díszletszerűség a koncepcióból következik: csak a kulisszák változnak, az emberi természet nem.

A távoli minőségek tehát észrevétlenül egymásba csapnak át, minden esemény csodaszerű, s a létezés páratlan gazdagságát hirdeti. Ahogyan Lidi egyszer szerelmes extázisban telerajzolja alvó kedvese bőrének minden négyzetcentiméterét, úgy rendelődnek egymás mellé a történetek, leírások, s egyenrangúsítódnak a jelenségek. A szeretkezésjelenetek színessége az ételcsodák változatosságához válik hasonlatossá, de épp ilyen természetességgel gusztáljuk a halott Kisvarga belső szerveit – mivel a szakmaszerető boncnok, a legharsányabban vitális szereplő érdeklődésével nézzük. Hamvai világának paradox mivoltához tartozik, hogy egzotikus, komikumban gazdag tarkasága, zsúfolt, hedonistának tetsző ornamentikája ellenére a „minden hiábavaló" mélabúja lengi be.

A prikolics utolsó életében a boldogságkeresés és a világ értelmezésének vágya a két legfőbb motiváció a szereplők számára. A regény, melynek világában egyértelműen csak a szenvedély és a szenvedés örök, egyébként semmit sem állít határozottan, mindent problematizál, relativizál: „Vagy vegyük a teremtést – dobta fel valaki bal felől. – Hátha ez kihozza belőled a gondolatot. Mit szólsz ahhoz, hogy a világ a Semmiből lett? – Várjál, várjál, fogták meg a karját, most ezt tudod vagy kérdezed."

A gondolkodás, mint olyan, egyébként is veszélyes üzemmód: „bár ne gondolkoznál annyit" – mondják Keserű patikusnak, s Lidi és Baán állandó rágódása tipikusan értelmiségi attitűd. A szereplők csökönyösen túlinterpretálnak: olvasatukban a köznapi jelenségek jelekké válnak, s valami magukon túlira utalnak, például Ábris atya kopaszsága papi elhivatottságára. Keserű, mint a viszonzatlan szerelmesek általában, „a hangsúlyok rejtett üzenetét mérlegelte", s Baán a szerelem csalhatatlan szimatával minduntalan mellétrafál.

Az értelemadás a regényben hangsúlyosan az értelemadótól függ: „mennyire intimen ismerős minden, mennyire mindennek értelme van" – csodálkozik rá a dolgokra a megvilágosodott Magó tanár úr. Mivel a megvilágosodások, hitbéli elbizonytalanodások mindig sorsfordító, sokkszerű fordulattal járnak, a szereplők mintegy távirati stílusban fogalmazzák meg a világ értelmezhetőségéről szóló konzekvenciáikat: „Bármitől rémeket lát az ember, ha elég hosszan gondolkozik rajta." Az időnként spontán létösszegzésekre fakadó szereplők következtetései – „nagyon különös világ ez, gondolta Varga Lidi, ha csak úgy magyarázható, ahogy nem hihető, és ahogy hihető volna, úgy meg nincsen" – Esti Kornél nyegle, bölcs paradoxonaira emlékeztethetnek.

Hamvai a Körvadászat című drámájában is alkalmazott jósnő-figurát. Ám míg ott kissé kimódolt katalizátor, A prikolics utolsó életében a jósnő a regény párkája, nála futnak össze – legalábbis látszólag – a cselekményszálak, elméjében érintkeznek a világmagyarázatok: a konzervatívan vallásos, a primitív-archaikus és a spiritiszta tanítások.

A prikolics…-ban nemcsak a világ megismerése, hanem egymás megértése is áthághatatlan korlátokba ütközik. A két nem kibékíthetetlennek mutatott ellentéte Hamvai műveinek egyik premisszája.

A férfi-nő kapcsolat szükségszerűen kommunikációs és hermeneutikai problémák forrása: „Abból mindig kezelhetetlen bajok lettek, ha egy nővel kapcsolatban valamit megértett." A nyelv nem tudja interperszonális funkcióját betölteni, csődöt mond, de a testbeszéd is csak félreértések forrása: „A fiú szélesen visszamosolygott, intett ő is, ugyanúgy, finoman, ebből látta Varga Lidi, hogy ez a tiltakozó integetés kedves baráti üdvözlésnek kitűnően elmegy." Hamvainál a pillanatnyi egymásra találás, megértés: eleve félreértés. Szerelmük hajnalán, egy emlékezetes zuhanyozás közben Lidi nem hall semmit Klemm önfeltáró monológjából: „Lidi imádta, hogy felmagasztalva és boldogan kell visszamosolyognia rá, és nem derülhet ki, sem most, sem később, hogy a lélek legmélyéig hatoló szónoklatból egyetlen szót sem hallott. (...) Klemm, hogy a jövőjüket ekként megalapozta, így ölelte, megindultan, sokáig, és a Lidi értő csöndjéért hálás volt nagyon."

A szereplők alapélménye, hogy ember embert büntetlenül nem szerethet. Intimitás és szenvedély antagonisztikus fogalmak: Klemm Antal a szakítás után jön rá, hogy sosem szólította őt Mikes Olga nővér a keresztnevén, s a bensőségesség után áhítozó s ideáljait mindig másban felködleni látó Baánnak csupán vezetéknév adatik a regényben, aki kudarcai után ölést tervez, „bár a sorozatgyilkosokra jellemző morbid vágyak közül csak az az egy volt meg benne, hogy szeressék".

Hamvai könyve az egymástól távol eső jelenetek összerímeltetésével tematizálja, hogy a puszta létezés a mózesi törvények folyamatos kijátszása. A szereplők paráználkodnak, felebarátaik feleségét kívánják, sőt, „Rinkó faszinak ötlete támadt: alakítsák meg a tízparancsolat megszegők társaságát (...) végül valóban az ölésen bukott meg a kezdeményezés".

Eleinte úgy tűnik, hogy a regényben csupán egyetlen érték nem kérdőjeleződik meg: a művészet – de aztán Klemm arra a végkövetkeztetésre jut: „ha az ember nem ír verset, világok nyílnak meg előtte".

A regény címe egyszerre két megfejtendő feladványt is ad az olvasónak: miért utolsó élete, és főképp: mi az, hogy prikolics?

A magyar és román néprajzi leírásokban a farkasember-jelenség önmagában is ellentmondásos, melynek sajátos alesete a prikolics ( vagy prikulics). Sokszor különböző alakváltozatokat is ugyanígy hívnak, Bodor Ádám A prikulicsok című elbeszélésében például a „kicsi emberke" jelentés a meghatározó. Az átalakuló farkasembert, vérfarkast mint a bennünk rejtőző animális erők előretörését nemcsak a népi-, hanem a tömegkultúra is ismeri, kuzinjához, a vámpírhoz hasonlóan kedvelt horrorfilm-hőssé lett.

A szereplők világképének megszenvedett bizonytalansága, a nézőpontváltások mutálása, az állandó kinn is vagyok, benn is vagyok kettősségéhez illeszkedően Hamvai a farkasember-variánsok közül olyat választott, melyben az érintett nem tudja magáról, hogy az, s ahol a tettes egyben áldozat is: „Éppen, mint a prikolics, ha emberré visszaváltozik, és elmúlt farkasnapjairól emléke nincsen, úgy ébredt Baán másnap (…), és a sorozatgyilkosságról egy bánatos legyintéssel lemondott". Hamvai rafinált motívumépítő technikája következtében a szó a regény folyamán fokozatos jelentésbővülésen megy keresztül. Már az első fejezet exponálja, ahogy a patikus a prikolicstól retteg, miközben Keserű maga a prikolics, ám csak a harmadik fejezet jeleníti meg a legendaképződés mechanizmusát. A regény a hirtelen átalakulásokat úgy tálalja, hogy azokat az olvasónak valamennyire komolyan kell vennie, hiszen a szereplők ölnek, ha nem ölelnek – vagy legalábbis ölni vágynak. A regény prikolicsa tehát kétarcú lény: afféle szükséges, projektált rossz, ám az ösztönvilág mozgatóerejét, a szenvedélyek leküzdhetetlenségét is jelképezheti.

A prikolics a regény előrehaladtával lépésről lépésre metaforizálódik, s a vonatkozó szöveghelyek a konkréttól – „farkas vére csörgedezett az ereiben" – az elvont felé haladnak: „Farkasdüh ébredt a Varga Lidi szívében." Eleinte úgy tetszik, mintha reinkarnálódása átörökíthető lenne, később azonban rájön az olvasó, hogy bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet a metamorfózis. Lassanként minden fontos szereplő – Baán, Mikes Olga – farkasvonásokat kap, s az emberi bestialitás antropológiai szomorúsággal, de magától értetődőnek ábrázoltatik. Ez a fokozatosan tágított, jóformán parttalan prikolicsság az egyik legfőbb erénye a regénynek, amely egyszerre hihetetlenül szórakoztató, véresen komoly és rémesen röhejes olvasmány.

(Ab Ovo Kiadó, Bp., 2001, 271 oldak, 1970 Ft)