Balogh Tamás és Törő Krisztina a holland történész életművének alapos ismerői, akik a nemzetközi Huizinga-szakiroda-lom és a holland archívumok anyagának ismeretében láttak hozzá a recepció feldolgozásához. A fényképfelvételekkel és más dokumentumok reprodukcióival szépen illusztrált kötet a magyar eszmetörténet egyik izgalmas, irodalmi legendákban, mítoszokban is bővelkedő szakaszát mutatja be. A recepció egyes mozzanatainak értelmezése mellett a könyv fontos célkitűzése éppen a különféle sztereotípiák felülvizsgálata, illetve ezek szembesítése a fogadtatás dokumentumaival, továbbá Huizinga műveivel és a szakirodalom megállapításaival. Ugyanakkor - vagy éppen ezért? - a kötet a hatástörténet olyan, kissé puritán ízlésű felfogását képviseli, amely elsősorban a Huizinga tudományos intencióival összhangban álló szövegeket és dokumentumokat tünteti ki érdeklődésével. A recepcióra irányuló „visszatisztító" szándék, melyet a szerzők a kötet előszavában Klaniczay Gábor 1976-os Huizinga-tanulmányával kapcsolatban említenek (újabb közlése: Klaniczay Gábor: A civilizáció peremén, Magvető, Budapest, 1990. 17-36.), tulajdonképpen e kötet írásaira is vonatkoztatható, hiszen meglehetősen szigorúan bírálják a fogadtatás minden olyan mozzanatát, amely nem egyeztethető össze Huizinga általuk autentikusnak elfogadott képével. A kötetben tárgyalt kapcsolatokat illetően talán érdemes különbséget tenni a hatás és a fogadtatás kiterjedtsége, illetve ezek intenzitása, minősége között. A szerzők látóterükbe vonták Huizinga magyarországi hatásának és kapcsolatainak szinte minden érdemleges dokumentumát, melyekből kiderül, hogy a holland történész a harmincas-negyvenes években szaktudósként és nagyhatású kultúrkritikusként egyaránt jól ismert volt Magyarországon - tudományos és irodalmi körökben egyaránt. A hatás intenzitása és minősége már érdekesebb és összetettebb kérdés: tulajdonképpen e szempontokból mutatkoznak meg a hatástörténet és a fogadtatás finom részletei és rejtekútjai.

Balogh Tamás tanulmánya („Váratlan, véletlen varázslat folklore") részletes elemzést szentel Passuth László Huizinga-élményé-nek. A pályakezdő író ugyanis 1936-ban a Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottságának budapesti ülésszakán személyesen is találkozott a holland történésszel, és - Kerényi Károly és mások társaságában - elkísérte őt a külföldi vendégek számára szervezett esztergomi autókirándulásra is. Passuth esetében rendkívül összetett hatásról beszélhetünk: a személyes találkozás mellett szerepet játszik ebben az Esztergomi Symposion (1937) című, részben a személyes megismerkedés varázsán alapuló, a holland történész alakjának különleges jelentőséget tulajdonító esszé, de később az író részletesen foglalkozik Huizingához kötődő emlékeivel Gyilokjáró (1973) című önéletrajzi művében is. Az Esztergomi Symposion a holland történész szellemi portréjának megrajzolásánál bőségesen merít annak műveiből, és - ami talán a legérdekesebb - különleges szimbolikus környezetbe helyezi az esztergomi kirándulás egyik váratlan közjátékát, melynek során az előkelő vendégek autóját az út egyik pontján magyar parasztok úrnapi körmenete tartóztatta fel. Az incidens következtében a kongresszus ünnepelt vendégei - Valéry, Huizinga, Madariaga - találkozni kényszerültek az elmaradott, szinte atavisztikusnak érzékelt paraszti világgal, amely éles ellentétben állt azzal az „európai" Magyarország-képpel, melyet a szervezők minden lehetséges eszközzel közvetíteni igyekeztek feléjük. Az írót a jelek szerint mélyen érintette és megviselte ez a találkozás az előkelő nyugati vendégek és a „szellemi-szociális nyomorban" élő magyar parasztok világa között, amely megkérdőjelezte a küldöttek felé közvetített „európai" és „humanista" Magyarország-kép hitelességét is. Ezt a feszültséget Passuth szimbolikus eszközökkel oldotta fel, egyrészt azt sugallva, hogy a latin antifóniát éneklő magyar parasztok is a nyugati keresztény kultúrkör részei, másrészt az egyik vendég (talán szándéktalan) kézmozdulata alapján azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy a nép elesettsége elsősorban a történelmi igazságtalanságnak, tehát Trianonnak köszönhető: „»Miért szomorúak a magyarok … a körmeneten nincsen egyetlen vidám arc?« - kérdi eltűnődve a leydeni professzor s a másik kettő elgondolkozik, egyikük távoli rajzoló mozdulatot tesz, mely talán a közelünkben lappangó csonka határra utal." (Idézi Balogh Tamás, 26.)

A hatás összetettségének másik jellegzetes példája a Huizinga és Szerb Antal munkássága között rekonstruálható kapcsolat. Balogh Tamás írása (Mélyenszántó gondolat és hűséges megemlékezés) nagyon részletesen elemzi A középkor alkonya Szerb Antal által készített magyar fordításának körülményeit, illetve a fordítás szövegét, összevetve azt a holland eredetivel, továbbá angol és német fordításváltozataival. Kimutatja, hogy a fordítás körüli vitatott kérdések nem válaszolhatók meg a könnyűkezű, „irodalmi kalandor" Szerb Antal sztereotípiájából kiindulva, és az sem valószínű, hogy Szerb „négerek" munkáját kompilálta volna össze egységes szöveggé, miként azt Illyés Gyula egy naplóbejegyzésében (nem éppen jóindulatúan) mint magától értetődő tényt rögzíti. A középkor alkonyának magyar szövege valóban nem egységes, de ennek oka egyrészt az lehetett, hogy Szerb a közeli határidő szorításában és megélhetési problémái miatt túlhajszoltan dolgozott a szövegen, másrészt pedig a maga sajátos módján túl is teljesítette a tervet, hiszen a fordításba beépítette a jelentősen leegyszerűsített angol változatnál bővebb és szakszerűbb német kiadás egyes részleteit is, amelyeket - mint a Szerb személyes stiláris kézjegyeit figyelembe vevő filológiai elemzés kimutatja (83-90.) - szintén ő fordított, és nem névtelen fordítók munkáját használta fel.

Törő Krisztina egyik tanulmánya (Huizinga és A világirodalom története) azt vizsgálja, hogy milyen hatást gyakoroltak a holland történész művei Szerb Antal irodalomtörténetére, és az ezzel kapcsolatos megállapítások is a hatások összetettségére, illetve a recepció adatainak ellentmondásos megítélésére hívják fel a figyelmet. A szerző szerint Huizinga feltehetően nem gyakorolt olyan nagy hatást Szerb Antal e művére, mint ahogy azt például Klaniczay Gábor 1976-os tanulmányában kifejtette. „Szerb Antal fordítása egymagában is jelentős cselekedet, de saját munkáiba is ő építi be a legmódszeresebben Huizinga hatását - különösen A világirodalom történetébe. Nem utolsósorban Szerb Antalnak köszönhetjük tehát, hogy Huizinga neve, életműve ma is él a magyar köztudatban" - írta annak idején Klaniczay (i. m., 34.). Törő Krisztina kiemeli, hogy könyvének bevezetőjében Szerb Antal csupán Oswald Spengler történetfilozófiájának hatását említi, és hogy a művet átható kultúr-kritikai szemlélet is inkább Spenglernek, mintsem Huizingának köszönhető. A holland történész hatása leginkább a középkor lovagi kultúrájának bemutatásában és az Erasmus-fejezetben észlelhető, illetve a könyv A kisebb európai irodalmak című függelékében Huizinga mint holland író is említésre kerül. Érdekesnek találtam, hogy az éppen általuk gondosan összegyűjtött és bemutatott bizonyítékok ellenére Törő Krisztina mennyire bagatellizálja azt a befolyást, melyet Huizinga munkássága a jelek szerint Szerb Antalra gyakorolt. Pedig számos adat az ellenkezőjére utal, így a fordítás (A középkor alkonya), a recenzió (Homo Ludens), a hivatkozások és idézetek (A világirodalom története és egyéb Szerb-írások esetében), a közös személyes ismerősök (Kerényi Károly) és azonos intellektuális áramlatokhoz való tartozás (szellemtörténet, humanizmus) is. Mégis megkérdőjeleződik a hatás intenzitása és minősége, csak azért, mert Szerb Antal nem kifejezetten Huizinga eredeti intencióinak megfelelően építette be a holland történész gondolatait saját műveibe. Ezt a képet erősítik Törő Krisztina olyan, Szerb Antalra vonatkozó fordulatai is, mint „ellentmond Huizinga korai elméletének" (104.), „vetíti rá egy korábbi szakasz irodalmi mechanizmusaira" (104.), „Szerb nem értette meg teljes egészében" (105.), „hasonló félreolvasás máskor is előfordul" (104.) és hasonlók. Ezek a megállapítások - pontosabban a mögöttük álló, itt terjedelmi okokból nem részletezhető argumentumok - megkérdőjelezhetik azt, hogy Szerb valóban „módszeresen" építette-e be Huizinga gondolatait saját műveibe, vagy pedig a hatás és a felhasználás másféle, esetlegesebb módozatairól van szó. De az ilyesféle - Szerb kezén átalakuló, olykor talán torzuló gondolatokat eredményező - hatás is része a recepciónak, és inkább az vonja kétségbe ezek eszmetörténeti jelentőségét, aki különlegesen erős előfeltételezésekkel rendelkezik Huizinga eredeti szándékait, illetve a hatás autentikus módozatait illetően.

Mégis, a fenti ellentmondások már inkább a recepció értelmezésének érvényességi körébe tartoznak, és a szerzőknek a tisztánlátás melletti elkötelezettsége, illetve annak szándéka, hogy Huizinga recepcióját mintegy kivonják egy valamikori divatáramlat (a két háború közötti kultúr-kritika) kétes jelenségköréből, mindenképpen tiszteletre méltó dolog. A kötet pozitív összképét az sem zavarja, hogy a szerzők szemmel láthatóan nem törekedtek a magyarországi „Huizinga-történet" kikerekítésére, hanem az általuk izgalmasnak ítélt dokumentumok kontextusának részletes felrajzolásával, ezek gyakran mikroszkopikus részletességű elemzésével igyekeztek megragadni a recepció fontosabb mozzanatait, illetve a személyes találkozásokon alapuló vagy intenzívebb szellemi hatásokat eredményező magyarországi kapcsolatokra irányítják a figyelmet, így például az irodalomtörténész Szerb Antal, az író Passuth László, a vallástörténész Kerényi Károly, a Hollandiába emigrált magyar könyvkiadó Kollár Kálmán esetében. Így a kötet összképe kissé töredezettre sikeredett - amit azonban egy sajátos történészi-filológusi önértelmezés jelének is tekinthetünk -, és a hatástörténet szelektív megközelítésének köszönhetően valamelyest szubjektív értelmezést nyújt. Ezt azonban ellensúlyozza a szerzők által vizsgált hatások és kapcsolatok intellektuális érdekessége és eredeti részletekben bővelkedő, körültekintő elemzése egyaránt.