Sötét fújtatással

Kócos bokrok a zúzott bazaltdarabok mentén, a síntalpak nagy szegekkel átütve hasalnak az aljakon, úgy furakodnak az éjszakába. Az acélpálya mentén csípős szél süvít, bólogat tőle a vén fehérakác. Kutyák közelednek, nyálhabos vihogással, a szemerkélő eső még nem mosta át a levegőt, így a közeli tanya széléről már megérezték a szagot, most lihegve keresik a forrást.

A vezetékoszlop alatt aztán megpillantják a púpos rongydarabot, ahonnan az incselkedő illat árad. Előbb a két, lehetetlenül torz pozitúrában nyugvó lábszár tûnik fel előttük, a kabát alól csavarodnak elő. Majd a lábhoz tartozó, árokba fordult test. Fej, az nincs sehol, csak a kövekre, fûre kenődött fekete agyvelő. Csöppen a nyál, villognak a kiéhezett szemek, s a torzonborz állatok nekiállnak, hörögve nyalják a zsírszagú bazaltot.

　Korábban:

Húsz perc is eltelt, ha nem több, mire kihozták a kávét, noha Auri egymagában üldögélt az étkezőkocsiban. Mutatóujjával dobolgatott közben a fehér abroszon, fejében csicsergett a nyolcadik Goldberg-variáció. Még a zongoristát is maga elé képzelte, amint csücsörész, motyog, repeső ujjai fölé görnyedve masszírozza a billentyûket. A darabot álomhozó gyanánt szerezte a barokk komponista, Auri hallani is vélte benne a nehezülő szemhéjak pillogásának taktusát.

Végre előtûnt a pincér, bagolyszemöldökû férfi, arcán himlőhelyek, zsiványos úriemberséggel hordozza a tálcát. Nyájassága egy török szőnyegárusé, de hízelgő szavai a zsebedben kotorásznak, állapította meg Auri. Barnacukrot is hozott a kávé mellé. Látott ez már mindent, mióta mozgó étteremben hajlong, s más országban szolgálja a reggelit, megint másban a vacsorát, de hogy miért rendelnek az utasok éjnek idején kávét, nem fért a fejébe soha. Mikor pedig vonaton oly igen édes az álom, nincs ennél kellemesebb ringás sehol másutt, ő bizony, ha nem kéne dolgozni, hátralevő életében csak utazna s szunyókálna. Átaludná Európát.

Mert minden, amit a világból látni érdemes, itt van bennünk, mondta. Amit nem tudunk elképzelni, az nincs is, mondta még. Létezhetnek-e lenyûgözőbb, alázatot és félelmet keltőbb templomok, romok, hidak, hegyek, vizek, mint amit az álom felépít számunkra? Az építészet remekei, formák és vonalak csodás konstellációi puszta számok. Korok technológiái, ívek és talapzatok, még a romlás, a kövek porladása is leírható számokkal. A fizika törvényeit követi minden. De az álom, az nem követ semmit, csak teremt. Azt a világot teremti, amit megérdemlünk. Megnyalta az ajkát utána, az utolsó szavak zamatát mintha visszaszoppantaná.

Igen kevés utas volt ezúttal, legtöbben valóban bóbiskoltak már, nemcsak a hálókocsikban, de a fülkékben is, terpeszkedve, ernyedt állkapoccsal, fel-felhorkanva. A vonat fojtott zakatolása, mint egy folyamhosszú mániákus monológ, szünet nélkül csörgedezett a fülükbe.

Az íze, mondta lassan Auri, s beszívta az ital brazilgőzét, az ízét szereti elsősorban. Alszik tőle ugyanúgy, mintha meg se itta volna, de az elméje friss marad, és üdébben is ébred. És hogy tudta-e a pincér: a kávé hatását először kecskéken figyelték meg.

A pincér nem tudta.

Egy Káldi nevû abesszin pásztornak eltûntek a kecskéi, magyarázta Auri, keresésükre indult hát, és mikor rájuk talált, elképedve észlelte, hogy a kecskék táncolnak. A jámbor lélek nem hitt a szemének, szólt is egy imámnak, hogy ni, a jószág mulatozik. Az imám hitte is, nem is, leginkább háborodottnak nézte a pásztort, de aztán nyomozni kezdett, követte az ugrabugra patásokat, ott őgyelgett a közelükben napestig. Megfigyelte, hogy a kecskék egy fényes levelû cserje piros bogyóit eszik, ő is szedett hát a bogyókból, és otthon a kolostorban levest főzött belőlük, fekete levest. Utána sokkalta frissebbnek érezte magát, és így kétszer annyi időt tölthetett imával, mint korábban. Így jöttek rá a kávé serkentő hatására, és milyen jó, hogy rájöttek. Felizzítja az agyban húzódó kusza drótokat, pezsegnek tőle a gondolatok, és hát nem utolsósorban finom.

Auri kortyolt egyet a forró löttyből, és legszívesebben helyesbített volna, hogy ami azt illeti, a jó kávé ízét szereti, nem az ilyen híg sárlevet, de nem akarta fölöslegesen megsérteni a pincért. Az amúgy is kikövetkeztethette a ráncolódó orrnyeregből meg a száj sarkának fancsalodásából, hogy vendége nem valami elégedett. De elvégre nem a Hilton bárja ez, csak egy szerény nemzetközi, abból is az ócskább, kilincses ajtajú.

Auri kibámult az ablakon, persze semmit nem látott a sötétben, csak a vonatablakok fénykockáit, ahogy söpörnek végig a cementszürke növényzeten. A távolban parányi színes golyóbisok sorakoztak pislogva: egy messzi város álmának szikrázó buborékjai.

A pincér megnézte magának a vézna férfit, fésületlen hajától, bolyhos pulóverén át, túlhasznált, ám tiszta félcipőjéig egészében végigmérte. Fejet is csóvált, de alig, nehogy a másik észrevegye. Tanárfélének gondolhatta az utast, azok öltözködnek ilyen hanyagul. Tudja ő, hogyne tudná, túlontúl lefoglalja az efféléket a szellem roppant birodalmában való kalandozás, s emiatt az anyagi világ minden ékessége számukra egyenértékû azzal a limlom gúnyával, amibe ködös reggeleken belebújnak. Nem mintha kielégítőnek tartotta volna ezt a kifogást, hiszen neki is „vannak gondolatai", mégis ügyel arra, hogy hetyke eleganciájával megnyerje az emberek bizalmát.

Kinézett az ablakon ő is, majd vissza a vendégre. Nincs ez még harmincéves, nem lehet tanár.

Nem bírta hát, megkérdezte, hogy az úr kávészakértő-e netalántán.

Dehogyis, mosolygott Auri, egyszerû történelemtanár ő. Csupáncsak szereti az olyasféle szerény élvezeteket, mint amilyen egy jó kávé. Vagy pohár bor akár, na jó: üveg. És meg kell mondania, hogy ez a kávé igen finom.

A pincér kihúzta magát, Auri is elégedett volt, hogy kárpótolhatta őt iménti fintora miatt. Hellyel kínálta a pincért, csak ketten vannak úgyis. Érdekes volt, amit mondott az álomról, de ha ennyire szereti az alvást, miért választott ilyen éjszakai munkát, firtatta.

Mert az éjszaka a kedvence, így, vonaton, felelte a pincér, s bámulta a csápoló növényzetet az ablakon túl. Mikor fiatalabb volt, mondta, az utazás miatt választotta ezt a munkát az éttermi kiszolgálás helyett. Aztán rájött, hogy nem ő utazik, csak a vonat. Szorosokat szelhet át, szédítő viaduktokon trappolhat végig, akkor is csak asztalok, székek, abroszok vannak, ez a valóság. Foltos szövetek, nedves sörcímkék. Vendégek, akik fizetnek, mint bárhol. Idővel aztán kezdte érezni a vonatot, látni és hallani, amit a vonat lát és hall. És meg van győződve róla, hogy ez kölcsönös. Amit ketten érzékelnek, ő meg a vonat, az összeadódik, egyik kiegészíti a másikat. Õ most már utazik, de nem arra, amerre a sínpályák viszik, hanem bárhova. Ébren vagy álomba merülve, mindegy, de legjobb volna mégis álomba merülve. Ki tudja megmondani, mi van odakinn ilyenkor. Õ igenis tudja. Ha akarja, fenséges kastélyok, ha akarja, patakok jéghideg zuhatagai vagy egy sivatag lángoló buckái. Nappal a vonat lát helyette, éjszaka ő lát a vonat helyett.

Mindenki pihen ilyenkor odakinn, folytatta, az emberek a fal felé fordulnak, és belehalnak a takaróikba. A vonat viszont ezalatt átcsörtet a világon, mint egy démon, sötét fújtatással, csapkodva a behajló fûzfák ágait, reng alattuk a fekete föld. Gyûlölik ők ketten, a vonat meg ő, a nyugalmas, kövér halált, ami a külvilágon uralkodik, és az is gyûlöli őket. De eközben idebent végtelen béke ül rajta, a démon dühe csak a világnak szól, őt védelmezi, ringatja.

A pincér ekkor megkérdezte Aurit, merre utazik, de csak úgy, mint aki szokásos kérdést tesz fel, és szokásos választ vár. A vendég válasza viszont némiképp meglepte, és érdeklődéssel fordult felé, Auri ugyanis, mint elmondta, bírósági tárgyalásra utazott. Tanúskodnia kell. Nem szívesen teszi, púp a hátán ez az egész ügy, de sajnos az a szerencsétlen helyzet adódott, hogy a vádlott felesége ügyésznő, és befolyásos kapcsolatai miatt másik városban tárgyalják az ügyet, mint ahol a bûncselekmény történt. Úgynevezett független ítélőszék előtt. A bûncselekményt egyébként nem a vádlott követte el, tette hozzá. A férfi ártatlan, de ezt csak ő tudja, más szemtanú nem volt.

A pincér legyintett. Nem ártatlan az, mondta, az ilyenek sosem ártatlanok.

Nem bûnös, próbált helyesbíteni Auri, bár maga sem tudta, mi szükség van helyesbítésre. A pincér ezzel sem elégedett meg. A bûn őszerinte, mondta, nem egyéb, mint szakadás azon a vékony szálon, ami összeköt bennünket Istennel. Az ilyen nagykutyák, mint az ügyésznő férje, minden bizonnyal szintén befolyásos ember, már régen összevissza szaggatták azt a fonalat. Persze, ha nem volna Isten, ez a szál csüngne a levegőben, mint az ökörnyál, azt tehetnénk, amit akarnánk, mindegy is volna. De hál’ istennek, van Isten, így mindenkinek vigyáznia kell a maga fonalára, csomózgatni kell, ki-ki legjobb tudása szerint. Az utas kérdésére, hogy az ő fonalán hány szakadás van, a pincér nem felelt, csak ránézett a pettyeződő ablakra, és megállapította, hogy eleredt az eső.

Õt inkább a rendszer furcsasága gondolkodtatja el, mondta Auri. Amióta beidézték, ez jár a fejében, és próbál kifogásokat keresni a rendszer számára, mintha csak valamely jó képességû diákjáról lenne szó, aki gyenge dolgozatot írt. Azt találja elgondolkodtatónak, ahogy a bûnt és törvényt próbálják megfeleltetni, a vak hölgyemény egyik serpenyőjében a bûn, a másikban a büntetés, bizonyos súlyú bûnt azonos súlyú büntetéssel lehet csak kiegyenlíteni. De ki döntheti el, mikor van tökéletes egyensúlyban a mérleg?

Ember nem, válaszolta a pincér.

Ez keltett benne is kétségeket, folytatta Auri, a megfeleltetés lehetetlensége. Azért lehetetlen ez, mert a két serpenyő két külön világot jelképez, az egyik személyes, a másik általános, elvont. Megpróbálja kifejteni, mondta. A társadalom a bûn kapcsán kitalált egy negatív árucserét, nem adok-kapok, hanem veszel-veszek. Régen, ha valaki elvette a testvérünk életét, mi elvettük az övét. Ma viszont, ha valaki elveszi a testvérünk életét, mi nem lépünk semmit, helyettünk a társadalom lép, az igazságszolgáltatás révén, és az elkövetőtől elvesz valamit, ami szerinte a bûncselekménnyel egyenrangú. Éveket vagy, ritkább esetben, életet. A bûnösre, bár az egyén ellen vét, a társadalom csap le, vagyis, magyarázta Auri, szerinte csak úgy lehet megfeleltetni a mérleg két serpenyőjét, ha azt feltételezzük, hogy nincs egyén elleni bûncselekmény, hanem minden bûn emberiségellenes. Talán így is van.

De jó-e ez így az egyénnek, tette fel a kérdést Auri. Nem jó, mondta. Azért nem jó, mert, mondjuk, gyilkosság esetében a törvény nem az egyént elégíti ki, például az áldozat hozzátartozóit, szóval nem őket elégíti ki, hanem a társadalmat, tehát tulajdonképpen egy elvont valamit, aminek úgy vagyunk részei, alkotómolekulái, hogy effektíve semmi közünk hozzá. A törvény nem a károsult nevében, hanem a saját nevében lép fel, és az igazságszolgáltatás nem az egyén érdekében, hanem a társadalom érdekében történik. Nem azért csukják börtönbe az elkövetőt, hogy elégtételt szolgáltassanak az érintettek számára, hanem azért, mert minél kevesebb gyilkos mászkál az utcákon, annál szilárdabb és egészségesebb a társadalom.

Nevetséges azt gondolnunk, folytatta Auri, hogy itt valamiféle példastatuálásról van szó, és a bûnösök megbüntetése bûntudatra sarkall majd másokat, és úgymond lelkileg gátolja őket bármilyen jövőbeni rossz cselekedet elkövetésében. Mert a bûntudat nem azonos a büntetéstől való félelemmel. A félelem a fajfenntartás ösztöne, ősibb, mint a bûntudat. A bûntudat csak társas emlősöknél alakul ki, és etikai természetû. Mégis annyiban köze van a fajfenntartáshoz, hogy a társadalom számára, mint az imént is mondta, nem kívánatos, ha tagjai elpusztítják egymást. Emiatt szükséges, hogy a pusztító tagokat a társadalom eltávolítsa, izolálja. Csakhogy mindezt önző módon teszi, embertelenül.

Paradox módon, zárta le gondolatmenetét Auri, a kegyetlennek tartott halálbüntetés a legemberibb, mivel ez áll legközelebb ahhoz, ahogy egy érintett hozzátartozó ítélkezne.

Kiitta a kávéját, azalatt a pincér pedig hallgatott, majd megcsóválta a fejét. Úgy tûnik, ezt gyakran csinálta.

Õ bizony nem úgy ítélkezne, mondta a pincér, az igazat megvallva, ő értelmetlennek tartja a halálbüntetést.

Vajon akkor is így gondolná-e, kérdezte Auri, ha nem mondaná a média, aktivisták százai, nem írná a sajtó úton-útfélen, hogy a halálbüntetés nem jó, barbár, meg kell szüntetni. És vajon akkor is így gondolná-e, ha valamely közeli hozzátartozója esne gyilkosság áldozatául, mert ő ezt kétli.

A vendég félreértette őt, mondta a pincér. Nem kimondottan a halálbüntetést tartja értelmetlennek, hanem a büntetéseket általában. Nem tagadja ő a büntetés szükségességét, hanem képességei felett állónak tartja, és inkább azokra bízza, akik úgy gondolják, hogy tisztában vannak vele, miért teszik. Egy elkövetett tett nem válik meg nem történtté a büntetés által, és a büntetett sem válik jobb emberré, csak megalázottabbá. Ha kijön a börtönből, és nem követ el több bûnt, az nem azért van, mert jobb ember lett belőle, hanem mert beleroppant a megaláztatásokba. Ami pedig a halálbüntetést illeti, az a közönség előtti megalázás legbrutálisabb formája, hiszen a legintimebb pillanatot, a saját halált fosztják meg méltóságától, és teszik kontrollálhatóvá, ezáltal nevetségessé. Amit az ember kontrollál, az a természet szabad mûködése szempontjából, és Isten szemében is, nevetséges és kisszerû. Minden emberi büntetés nevetséges és kisszerû. Õszerinte az esetlegesnek tûnő, véletlenül bekövetkezett és értelmetlen halál a legmagasabb rendû, mert az ember számára felfoghatatlan és irányíthatatlan. Mint egy kódolt titkos információ, amelyhez csak a legmagasabb köröknek van hozzáférése, közönséges embernek nem. Az értelmetlen halál csak egy felettünk álló tudat számára bír jelentéssel, számunkra viszont a legnagyobb titok, és meg kellene becsülnünk ezt.

Auri kinézett az ablakon, és elnyomott egy ásítást. Későre jár, zárta le a beszélgetést, ő most inkább megy, megpróbál szunyókálni egyet hajnalig. Hajnalban átjön még egy kávéra, akkor folytathatják, ha a pincérnek is kedve van hozzá.

A bagolyszemöldökû rántott egyet a vállán, arcán sokatmondó, ám szavakba nem foglalható vigyor jelent meg.

Auri fizetett, és kiérve az étkezőkocsiból, belépett a mosdóba. Alig zárta magára az ajtót, valaki kopogott rajta, de ő nem válaszolt, hagyta, hadd rángassa a másik a kilincset, láthatja, hogy foglalt. Mikor végzett, az ajtó előtt már nem volt senki. A folyosón sem, sőt a fülkékben sem, amelyek mellett elhaladt, leszámítva egyetlen nőt, aki éppen telefonját kotorta elő a táskájából.

Míg kávéjára várt, Koska a padló gumiborítását bámulta, szürkehomok-hatás, szemcsésen csillog, szokatlanul kivikszolt az egész, ehhez a vonathoz képest legalábbis. A lámpavilág erősödött és gyengült egyfolytában, mint egy táguló-szûkülő pupilla.

Eredetileg szendvicset is szeretett volna kérni, de a mosdó zárva volt, ő pedig kézmosás nélkül nem eszik, vonaton pláne, még a víz se tiszta itt, semmi nem az. Visszamenni a másik mosdóig, azt nem akarta, egyrészt lustaságból, másrészt mert a felesége még visszakönyörögte volna őt a fülkébe, ha meglátja, úgyhogy inkább lemondott a sonkás-sajtosról.

Máskor nem iszik ő éjszaka kávét, magyarázta a pincérnek, de úgysem tud aludni most, annyi minden kavarog a fejében, a pincér el sem tudja képzelni. Képtelenség, egyszerûen képtelenség, ami mostanában történik, az ember felkel, lefekszik, felkel, és mikor legközelebb lefeküdne, nem teheti, mert a világ fenekestül felfordult. Nem lehet bízni semmiben. Ott van például az autója, BMW 3 Touring, megbízott benne, a fedélzeti számítógépben, a fékekben, a felfüggesztésben is megbízott, egyszóval minden porcikájában, de éppen akkor hagyta cserben, mikor legnagyobb szüksége lenne rá. Most mehet vonattal arra a nyavalyás tárgyalásra, éjszakázhat zakatolás közepette, álom nem jön a szemére.

Tárgyalás, hümmögött a pincér, s nézte a jól megtermett embert.

Igen, tárgyalásra megy, mondta Koska, és hellyel kínálta a bagolyszemöldökût. A pincér meghajolt, és leült, közben az utas figyelte őt, a mozgását, gesztusait. Van ebben az emberben valami bukott arisztokrata kellem, állapította meg, visszafogott, de féktelen; alázatos, de alázata mögött ott a végtelen szabadság. És ahogy leül, az is olyan, mintha a mozdulatot Feuillet koreografálta volna a Napkirály számára.

Õ a véletlenek áldozata, mondta Koska, és ha a pincér még nem látott olyan embert, aki a véletlenek áldozata, akkor nézze meg jól, mert ő az. Ez a tárgyalás is, jobb nem beszélni róla, de mégis beszélni kell, nem tud aludni, feldúlt, muszáj elmondania.

A véletlenekben az a legrosszabb, mondta, hogy mindig mindenhol történnek, az ember próbál struktúrákat létrehozni, terveket eszel ki, ezredmilliméteres és ezredmásodperces pontossággal, de folyton becsúszik valami, ami meghiúsíthat mindent. Emiatt jutott arra a következtetésre, hogy a világon mindent a véletlen irányít, az események nem szekvenciálisan következnek, hanem véletlenszerûen koccannak egymáshoz, mint az aszteroidák az ûrben. Ezt képtelenek vagyunk felfogni, mert megismerni és irányítani akarjuk az életet, ezért olyanokat találunk ki, hogy összefüggések, ok-okozat, hatás-ellenhatás ésatöbbi, mert muszáj átlátnunk a káoszt, de csak áltatjuk magunkat, ezek nem léteznek, semmi nincs, csak véletlenek vannak. Vegyük például a karóráját, Girard Perregaux, állítólag megbízható, állítólag a világ egyik legpontosabb órája. Ha ez a karóra ebben a másodpercben megállna, azt mivel magyarázná a pincér? Milyen összefüggések nyomán, milyen ok következtében állna meg? Minden bizonnyal azt mondaná a pincér, hogy azért állt meg, mert nem húzta fel. De a nem-felhúzás megmagyarázza-e, hogy miért éppen ebben a másodpercben áll meg, és miért nem egy másodperccel korábban vagy később? Ha egy ugyanilyen órát ugyanabban az időpontban húzott volna fel, ugyanakkor is állnának meg? Nem valószínû. Az óra szerkezete, felépítése, sajátos, csak rá jellemző tulajdonságai, ezek mind, és még sok száz másik dolog együttállása közrejátszhat abban, hogy az óra csak és kizárólag ebben a másodpercben áll meg. És hogyan nevezzük sok száz dolog előreláthatatlan, kiszámíthatatlan együttállását? Véletlennek. Hát erről van szó. És ahogy a világ egyik legpontosabb órájával megtörténik, úgy történik minden egyébbel is.

Koska kortyolt egyet a kávéjából, majd előkapott egy papírzsebkendőt, és felitatta a száját. A pincér figyelmesen hallgatott.

Ez történt akkor is, folytatta Koska, amikor előző héten ellátogatott ahhoz a nőhöz. Itt lehalkította a hangját. Azért ment el hozzá, mondta, mert közölni kívánta vele, hogy köztük nem lehet semmi. Õ bankban dolgozik, és az a nő az alkalmazottja, nemcsak arról lehet szó, hogy a felesége tudomást szerez a viszonyukról, hanem a beosztottjainak is feltûnhet, hamar szárnyra kaphat a szóbeszéd, és ezt ő nem engedheti meg. Ezért ment oda hozzá akkor este, de most már tudja, hogy rossz döntés volt. Semmi keresnivalója nem lett volna azon a környéken, százszor, ezerszer átkozta magát, amiért erre a bugyuta elhatározásra jutott, hiszen ha nem megy oda, most nem volna ebben a helyzetben.

Mindegy, mi történt a nőnél, mondta Koska. A fontos az, hogy amikor kilépett a nő lépcsőházának ajtaján, egy alak rohant felé, és valamit odanyomott a kezébe. A sötétben nem látta sem az alak arcát, sem a tárgyat, ami a kezébe került, különben is olyan hirtelen történt az egész, elképesztő, még az is nagy dolog, hogy egyáltalán emlékszik, hogyan került a kezébe a kés. Mert egy kés volt az, de ő akkor még nem tudta, csak fogdosta, és aztán a fény felé emelve vette észre, hogy csupa vér. A kés is, a keze is, még a ruhája is összevéreződött. Tanácstalanul álldogált, és arra gondolt, hogy hívnia kellene a rendőrséget. Egy férfit pillantott meg ekkor, aki az utca túloldalán állt, és őt nézte. Aztán meghallotta a szirénákat, és néhány perccel később már körülvették a rendőrök.

Szerencsére az a férfi mindent látott, folytatta Koska. Leugrott cigarettáért a közeli boltba, ezt mondta később a rendőrségen, és látta az elrohanó alakot, meg ahogy átadta neki a kést. Ha az az ember nem volna dohányos, vagy inkább lefekszik ahelyett, hogy leugrana cigarettáért, vagy más útvonalat választ, másik boltba megy, az ő sorsa most meg lenne pecsételve, és elítélnék annak a szerencsétlennek a meggyilkolásáért, akit egy utcasarokkal odébb késeltek meg. A véletlennek köszönheti a balszerencséjét is, de a remélt menekülését is. Viszont senki sem fizeti meg neki a stresszt, az átélt kínokat, amit ez az ügy okozott, meg a végeérhetetlen veszekedéseket a feleségével, aki nem hitte el, hogy nem volt köze a nőhöz. De mivel valóban nem volt köze hozzá, elég meggyőzően tudott érvelni, talán túlságosan is, néha az volt az érzése, annyira meggyőző, hogy az már a bûnösségét bizonyítja. Szeretné valahogy kárpótolni a feleségét, valami olyat tenni, ami eloszlatna minden kétséget afelől, hogy szereti. Igaz, most ez így nehéz, mert jelenleg a nő elviselhetetlen. De bár azóta folyamatosan veszekednek, a felesége kiáll mellette, és segíti őt, hogy megússza ezt az ügyet, és mondania sem kell, nagyon reméli, hogy megússza.

Hogyne úszná, mondta a pincér, semmi oka nem lehet az aggodalomra, hiszen a rendőrség mindig számba veszi az indítékokat, és mivel Koskának semmi köze az áldozathoz, szemtanú ide vagy oda, kedvező ítélet fog születni.

A dolog nem ilyen egyszerû, húzta el a száját Koska. Kiderült ugyanis, mondta, hogy az áldozat annak a nőnek a férje, akihez akkor este ellátogatott. Bizony, rosszul áll a szénája, és nem ért semmit az egészből.

Hátradőlt, úgy ivott a kávéjából. Éppen egy kisebb állomáson rohant át a vonat, a pincér a szeméhez emelte a kezét, mintha bántaná az épület szendesárga fénye, vagy nem akarná látni az üres peronokat. Egy perccel később ismét vaksötétben vágtattak.

Sosem gondolta volna, mondta Koska, hogy valaha felmerül a neve egy gyilkosság kapcsán. Egy olyan felelős ember, mint ő, ilyen felelőtlen lépést tegyen, és ilyen helyzetbe kerüljön. Nem, soha.

Hallgattak.

Pedig könnyen elgondolható, szólalt meg aztán a pincér, hiszen a gyilkosság a legnagyobb felelősség, amit el lehet képzelni. Koska elmosolyodott, fejét ingatta.

Ezt komolyan gondolja, mondta a pincér. Aki egyszer a zsebébe csúsztatta a fényes pengét, és megmarkolta, érezte a fegyver hidegét, élet és halál urává válik. Egyik zsebében a bizonytalan jövő, másikban a feneketlen mélység. De a feneketlen mélység peremén is meg lehet állni, eldönthetjük, hogy utolsó pillanatban kioltjuk-e az áldozat életét vagy megszépítjük. Mert ha futni hagyjuk, a másik tudni fogja, hogy a halál torkából szabadult, úgy fog utána levegőt venni, bort ízlelni, ölelni, hogy minden pillanatnak értelme legyen. Ha pedig lecsapunk rá, akkor az áldozat egész életét értelmetlenné változtatjuk, visszamenőleg, mert minden igazság és hazugság, amit kiejtett a száján, hiábavaló lesz. Igazságaink és hazugságaink egy nyugodt, hosszú élet érdekében történnek, hosszú távon mindegyiknek az a célja, de a gyilkossággal a cél meghiúsul. A korán kioltott életek ezen felül cserepekké zúzott terveket, megvalósulatlan álmokat hagynak maguk után, mindezeket elvesszük, és megsemmisítjük. Csak mi tudjuk, miért tettük, csak számunkra van értelme, közönséges ember számára nincsen. Emberfeletti hatalom és felelősség tehát, őszerinte, értelmet adni vagy elvenni a világban. Úgy is mondhatná: te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, akit megöltél.

Újabb vendég lépett ekkor az étkezőkocsiba, a pincér elnézést kért, és talpra szökkent. Koska búcsúzott, az asztalra dobott két bankjegyet, valószínûleg a kávé árának háromszorosát, és visszaindult a fülkéjébe. A vonat kanyarodott éppen, imbolyogva kellett járnia emiatt. Már nem volt annyira feldúlt, mint azelőtt, de a gondolatgomolyag a fejében, ha lehet, jobban besûrûsödött, mint annak előtte. Lassan haladt a folyosón, merengve. Kábán lépett a fülkébe, de a látvány, ami ott fogadta, azonnal kijózanította.

Felesége összekuporodva zokogott, szoknyája megtépve, ingén a gombok leszakadva. Koska felkiáltott meglepetésében, odarohant, megragadta a nő vállát, és rázni, faggatni kezdte.

Egy férfi jött be, szepegett a nő, nem tudott védekezni, a férfi erősebb volt nála, a száját is befogta, nem kiálthatott segítségért. Viaskodtak, a férfi letépte a bugyiját, ő semmit sem tehetett. Az arcát sem látta, valahányszor próbált ránézni, pofont kapott.

Hangja elfúlt, ismét rázni kezdte a zokogás. Férje ábrázata fehér lett, mint a cigarettapapír, szája görcsösen rángott. Aztán az ajtó felé pillantott, és megrezzent ijedtében. Egy gyerek bámult rá, olyan tízéves forma, gesztenyehajú, homlokán egy régebbi égés ráncos nyomai. A férfi felállt, hogy odamenjen hozzá, de a felesége húzta vissza, könyörgött, ne hagyja magára.

Csak egy perc az egész, mondta a nőnek kékacél hangon, és kifejtette magát a szorításából. Kilépett a folyosóra, megragadta a gyermeket.

Látta-e, kérdezte tőle, látta-e, hogy ki lépett ki ebből a fülkéből. Könyörögve kéri, mondja azt, hogy látta.

Látta, felelte csendesen a fiú.

Koska karon fogta a gyermeket, és elindult vele a folyosón. Minden fülkébe benyitott, nem is nyitott, sorra vágta ki az ajtókat, fújtatva pásztázta az üléseket, csomagtartó rácsokat, üres volt mind. A fiút rángatta maga után, de az nem pityergett, lépegetett a nyomában szótlanul. Aztán az egyik fülkében megláttak egy férfit, ott hevert az ülésen, arcát eltakarta a feltûrt kabátgallér. Koska megragadta a kabát hajtókájánál fogva, és talpra rántotta.

Õ volt-e, aki kilépett a fülkéjükből, kérdezte a gyereket. Mondja meg neki: ő volt?

Õ volt, felelte a fiú.

Koska kilökte a meglepett férfit a folyosóra, és rácsukta a gyerekre a fülkeajtót. Kezdte vonszolni a kabátost a vonatajtó felé. Az kiabált, tiltakozott, de minden felkiáltásra egy ökölcsapás volt a válasz, és ahogy dulakodva vonultak, halkulni kezdtek a feltörő szavak, erősödni az ütések.

Pengeéles szél vágott be, mikor Koska felrántotta az ajtót, de nem tartott tovább néhány másodpercnél, már csukódott is vissza a lomha szerkezet, kattant a kilincs. Előtte hallani lehetett még a koponya reccsenését, ahogy nekicsapódik a vezetékoszlopnak.

Két kocsival odébb, az étkezőben, a pincér felugrott a székről, és kezét ellenzőként használva kinézett az ablakon, homlokát szinte nekitapasztva a hideg üvegnek. Figyelte, ahogy elsuhannak, ő és a vonat, Auri krémszín kabátja mellett. Álldogált egy darabig, majd megigazította zakóját, visszaült, szembe az utasával, és kérte, meséljen tovább a munkájáról.

Koska ezalatt belépett a mosdóba, vizet fröcskölt az arcába, nyakát is benedvesítette. Mire visszaért a folyosóra, a kisfiú ott állt a fülke előtt. Megsimogatta a gyermek fejét, és intett neki, hogy kövesse. Amikor a folyosó fordulójához értek, egy riadt arcú, nagy szemû nővel találták szembe magukat. Amint meglátta a gyereket, nyomban letérdelt mellé és átölelte, mosolygott, hát itt van, hát itt van, mondogatta neki, és nyugtatta, simogatta, noha a fiúcska nem látszott ijedtnek.

Tudja, beteg a gyerek, magyarázta Koskának, szeme fénye, nem szabad egyedül hagyni, de elszundíthatott, mert mire körülnézett, a fiú nem volt sehol.

Semmi ok az aggodalomra, mondta Koska az anyának, vele volt végig. Mi baja van a gyereknek, kérdezte.

Nem szabad egyedül hagyni, ismételte a nő, könnyen árthat saját magának. Nem ebben a világban él, a veszélyekre nem figyel, semmire sem figyel, a körülötte levő dolgokat nem érti, nem is látja, csak nézi. Beszélni sem tud szegény, csak szavakat képes ismételni, amiket mondanak neki. Köszöni Koskának, hogy vigyázott rá, sosem lehet tudni, mi történik egy ilyen helyen, mint ez a vonat.

Ennyit mondott az anyuka, és ölelte, puszilta a gyereket tovább, majd megfogta a kezét, és elvezette.

A vonat lassított, sípolni kezdtek a fékek, állomás közeledett. Koska tompultan állt a folyosón, saját kezét nézte. Görbítette-egyenesítette az ujjait újra és újra.

　Korábban:

Már megint elment, mondta a nő a telefonba, hiába kérlelte, elment, és mindig csak elmegy. Úgy látszik, nem bírja elviselni az ő közelségét, és csak az alkalmat lesi, hogy távol lehessen tőle, őrjítő, már nem is tudja, mitévő legyen. Pedig ő mellette áll mindenben, mégsem kérheti meg semmire, annyira sem, hogy legyen mellette, amikor szüksége van rá. Most azt mondta, elmegy kávézni, mert nem bír aludni, de hát könyörög ő, ha már úgysem tud aludni, nem mindegy, hogy iszik-e kávét vagy sem? Az jutott eszébe, nem tudja, jó ötlet-e, vagyis inkább: tudja, hogy rossz ötlet, és az alkalom sem megfelelő, de meg kell tennie, hogy rájöjjön a hülyéje, mennyire fontos, hogy mellette legyen. Azt fogja mondani neki, amikor visszajött a kávézásából, azt fogja mondani neki, hogy megerőszakolták. Megtépázza egy kicsit a ruháját, hogy úgy tûnjön. Nem, ne is próbálja őt lebeszélni senki, ezt muszáj megtennie, fontos. Nem is érti maga sem, miért, de úgy érzi, fontos. Látni akarja, mi történik.