A hatos villamos megállója, tompa, téli fény, nyálkás kockakő. Nincs hideg, két-három fok lehet. Hetvenhat január négy, délelőtt kilenc óra. A neonfiú a ház homlokzatán újra és újra szájához emeli a tejes poharat.

Csonti belép a boltba, mögötte a lemúr és az öreg. A pacsnik és rongyoskiflik mögött a fehér köpenyes asszony visszaadja az aprót, Csonti elindul kifelé, kezében a tasakkal. Nem szólnak, hogy tilos a tejbüfébe állatot vinni. A rendőrök a körút sarkán nem igazoltatják a meztelen öregembert. Senki nem törődik velük. Az emberek fázós, szürke arccal sietnek a dolguk után.

Otthon fölveszi a kimenőruhát, a tányérsapka keresztszalagja levált, a sapkajelvény ferde, a cipő nyikorog. Elbúcsúzik apától és anyától. Anya rúzsoz, apa úgy áll ott a kisfröccsével, mintha valami fontosat akarna mondani.

Elindul a Kossuth tér felé, egy asszony a Szemere utca sarkán: Úristen, háború lesz, már ezeket is behívják.

Az állomás visszhangos, targonca cikázik keresztül a tömegen. Két fehér öves járőr, Csonti a homlokához csapja a kezét, a bőrszíj az arca előtt himbálózik.

Balfasz mindenségit magának, hogy néz ki? Vigyázz! Ez magának a vigyázz? Mi maga, balettos? Lehet, hogy pinája is van? Akarja, hogy keresztbe is csináljak rajta egy vágást?

A vápos ordítva suttog, nem kiabálhat, ki van neki adva, fojtottan sistergő hanggal préseli Csontit a falhoz.

Kigombolt kabát, szabálytalan tisztelgés, lifegő bőrszíj a pofája előtt: ez halmazati.

Hol szolgál, bassza meg, neve, állomáshelye, százada.

A főtörzs a szabadságlevélre írja a följelentést, a tizedes nyitott szájjal lihegve, dühösen mered rá, és a gumibotját markolássza. Maga a legnagyobb barom, akivel életemben találkoztam. Távozhat.

A fülkében megnézi, görcsös, olvashatatlan krikszkraksz. Nem erősségük a kalligráfia, Gyilok papának az olvasás se. Az olvashatót se tudja elolvasni, ez meg olvashatatlan. És bizonyos jelekből úgy tûnik, utálja a váposokat. Mótrikot jelentették föl a múltkor, próbálta elolvasni, faszomba!, és szétszaggatta a papírt az egész szakasz szeme láttára.

A váposok se vették észre, hogy többen vannak, hogy egyetlen katonakönyvvel hárman indulnak vissza a laktanyába.

Kiskőrösön találkozik a többiekkel: Zakariás, Bernát, Rab, Fábián, Mótrik, Tóth Gáspi, átszállnak a szárnyvonalon futó vicinálisra. Õk se látják a lemúrt és az öreget, talán csak Fábián érez meg valamit, mert ahogy elmegy Csonti mellett, odasúgja, nyúzzalak vagy boncoljalak? Sörösüvegek kocognak a barna kimenőtáskákban. Bernát a kályha mellé guggol, belefúj, összecsavart újságot töm bele, gyorsan rácsukja, a kályha hörögni, fuldokolni kezd, minden eresztékén dől a füst. Lehúzzák az ablakot, bevág a január, kirántja a füstöt a meleggel együtt.

Ma este már az emeletes ágyon alszanak, és hónapokig nem lesznek egyedül. Eljön a tavasz, a nyár, eljön Csonti huszadik születésnapja, már fél éve nem hagyta el a laktanyát. Bemegy a fegyverszobába, leül, ölébe veszi a géppisztolyát, megsimogatja, és a fegyver dorombolni kezd. A rakaszoknál egy dobozból elővesz három csilingelő töltényt, felbillenti a závárt, belecsúsztat egyet a lőkamrába. A fegyverraktár hirtelen kriptaszerûvé válik. Belenéz a csőbe, mint egy messzelátóba: kék tengeröböl, egy lány hever a fövenyen, meztelenül, barnán, csukott szemmel, mozdulatlanul izzik az ég, vitorlások háromszögei, kő gurul le a hegyről, elakad egy bokorban, megcsillan a lányon a nyaklánc.

Szájába dugja a csövet, csak úgy próbaképp, szopogatja, aztán betolja egész hátulra, hogy a célgömb a fogak mögé kerüljön. Olajos íz. Megpróbálja hüvelykujjával elérni a ravaszt, de még a kengyel is messze van. Kiveszi a szájából, keresztbe fekteti a térdén, lehajol, kifûzi a cipőjét. Nemsokára jön Tóth Gáspi, ébreszti a váltást. Senkinek se fog hiányozni, talán csak apának és anyának. Nincs értelme, mondja maga elé, és az üres helyiségben senki sem mond ellent. Megint bedugja a csövet a szájába, ügyetlenkedik, nem esik kézre, nagylábujját a ravaszra teszi óvatosan. Ha nem sikerül, hadbíróság. Katonai szolgálat alóli kibúvás kísérlete. De akkor este minek pucolta ki a bakancsát? Miért adott Zakariásnak pénzt, hogy mire megjön szoliból, vegyen cigit a kantinban?

Valakinek majd fel kell takarítani, a fegyvert is meg kell pucolni, szidni fogják, káromkodnak. Az őrparancsnokot és az ágyszomszédját ezredkihallgatásra rendelik. Feltûnt-e nekik valami, panaszkodott-e. Nem, mondják, nem panaszkodott. Örült a gyöngyéletnek. Még fütyülni is hallották. Megfenyítik őket, mert nem ismerték fel, hogy egyik társuk alattomban arra készült, hogy szégyent hozzon az ezredre. Ettől aztán még az emlékét is utálni fogják. Apáékkal aláíratnak egy papírt, hogy elfogadják, hogy baleset történt, nem jelentenek be kárigényt.

Megnyomja a ravaszt, a fegyver megint dorombolni kezd, a következő pillanatban mintha fölrántanák hátulról a fejét a levegőbe.

Fiatal srác gitározik a kocsi végében, mellette szakállas, vak férfi énekel. Megkérdi a katonákat, tudják-e, milyen a mozdonypöfögés. Csoszogni kezd a lábával a padlón, füttyönget, szuszog, dohog, olyan, mint mikor indul a vonat.

Fábián odaszól, hogy tudja-e a vécét is utánozni, mikor lehúzzák. Nem szereti, ha valaki felülmúlja a hasbeszélő tudományát. A vak férfi dühbe gurul: Varjú mondja szemedre, csecsebogyó! Megpróbálja leköpni, Fábián röhög. A gitáros belevág egy dalba, megjuhászodnak, együtt énekelnek.

Váltókon csattognak át, lassítanak, előre-hátra döccen a kocsisor, ahogy ráng a megfékezett lendület. Állnak a semmi közepén, elnyugszik minden mozgás. Zakariás megmutatja az új zsebnaptárát, amibe a naplóját írja, a régi betelt. Csonti nem kérdezi meg, hogy találkozott-e a barátnőjével, aki azt a rejtélyes szakítólevelet írta. Lehet, hogy találkoztak, még egyszer, utoljára megbeszélték a dolgot. A lány azt mondta, szereti Zakariást, soha nem felejti el, de lett közben valaki az életében, ne haragudjon. Nem haragszik, mondta Zakariás, de mióta van ez a srác? Mióta, már október óta. Aha, akkor az már elég tartós. Igen. Semmi baj, ilyen az élet. Hazament, otthon jókedvûen beszélgetett, átjött két haverja, még tréfálkozott is. Eljött az idő, kikísérték az állomásra, hosszan integettek. Mikor már nem látta őket, leült a helyére, behunyta a szemét, akkor omlott rá a fájdalom. De mostanra már semmi nem látszik rajta. Megkínálja Csontit csirkecombbal, esznek némán, tépik a húst. A vonat elindul, Fábiánék kezdenek berúgni, ordítoznak. Csonti kimegy a vécére, hangos zakatolás, kemény titá-titá, a csap végén imbolygó vízcsöpp követi a vonat mozgását, a mosdókagyló szélén barna égésfoltok, ahová a cigarettát támasztják. A lecsukott vécén ülve jön rá, hogyan úszhatná meg azt a nyári éjszakát a fegyverszobában. Biztos érlelődött már egy ideje, formálódott az agyában, anélkül, hogy tudott volna róla. Tinka mesélt a battonyai tanyán a ráéhezésről. Hogy kiskorában ráéhezéssel szabadult ki az intézetből. Hiába tömték, verték, nem evett, amíg érte nem jöttek, míg ki nem vette a nagyapja. Ráéhezés. Olyan izgalomba jön, hogy a szíve feldobog. Az egészet pontosan végig kell gondolni, meg kell tervezni. Nem tudhat róla senki, az éhségsztrájk futkosóval jár. Tinka is azt mondta, magányos harc. De hogy lehet feltûnés nélkül éhezni több száz ember közt? Nem, segítség kell, egyedül nem megy. Zakariás. Bernát. De van-e joga őket belekeverni? Úgy kell az egészet kitalálni, hogy ha lebukik, ne rántsa őket magával. Kidolgozni a tervet a legapróbb részletekig, minden lehetőséggel számolva.

A vonat megáll, kiszállnak, elindulnak a laktanya felé, gázolják a latyakot a kimenőcipőkben, a Rajcsúron megállnak egy cigire. A ködben a szobrokat mintha gyantából faragták volna. A cigarettát, levelet, pénzt a tányérsapka bélésébe teszik, és elindulnak a kapu felé.

Amilyen hideg volt novemberben, decemberben, olyan őszies a január. Kevés hó, sok eső. Csonti azt hiszi, hogy a rejtélyes, vad, groteszk szavakat már mind megtanulta, felírta, elraktározta, de aztán fegyverismeret-órán talál egy új csodát: billentyûemelő-rugórögzítő-csavaranyacsap. Aztán az a másik kettő, hallotta ősszel is, de csak most sikerült befogni őket: eszdépékáhátétées, vagyis századparancsnokot helyettesítő tisztes, és hákáeszcsépéeszvé, amiről viszont egyelőre nem derült ki, micsoda. Felvillanyozták az új szerzemények, de ezzel aztán vége is, napokig semmi, nincs új tapasztalat, végtelen és unalmas szósivatag veszi körül. „Uraim, a vikingek sose vakaróztak". Vagy a másik: „Viri a varázslat, piri a parádé". Ez valami olyasmit jelent, hogy hoppá, megoldottuk a problémát. „Nem bííírnék lemenni tornázni!" És ha szellent valaki: „sulc" vagy „keksz". És a „szíjjá le!", naponta ezerszer.

Fábián a halántékához emeli a kezét, Zakariás reflexszerûen tiszteleg, mire Fábián leveszi a sapkáját, és leporolja. Szíjjá le, mondja Zakariás, ami azt jelenti, velem szórakozol? Csak a fejem vakarom, mondja Fábián, nagyon korpás. Zakariás gondolkodik, hogy nekiugorjon, aztán inkább ott hagyja. Fábián utánafütyül, szív, mint a lányoknak.

Csonti beavatja a ráéhezős tervébe Zakariást és Bernátot, Zakariás a fejét csóválja, biztos, hogy akarja? Igen. A reggeli teát megissza, ebédnél és vacsoránál Zakariás és Bernát befalják, eltüntetik a kajáját, vagy ő maga önti be az egészet a moslékos kukába. Vagy le se megy kajálni, elbújik a szekrényben. Részletesen kidolgozza a haditervet, első lépés: valahogy lejutni a gyengélkedőre. A ráéhezés a fő csapásirány, de több fronton is támadásba lendül. Egy: ráéhezés, kettő: vérköpés. Gyerekkorában fejlesztette ki a vérköpést riogatás céljából. Harminc-negyven erős, reszelős harákolás, és már jön is. Kipróbálja, mûködik. Három, ez rizikósabb: vakulás. Jelenti, hogy nem lát. Rosszul lát. Romlik a látása. De csak az egyik szemére. Az alkalmassági vizsgán kiszuperáltak egy gyereket, mert öt dioptria különbség volt a két szeme közt. Ehhez: Pitralon vagy fogkrém szembe dörzsölése. Négy: a hüvelykujja, ami még Battonyán sérült meg. Öt, idesorolja az éhezéssel kapcsolatos, várható tüneteket: reszketés, szédülés, aknavető cső cipelése közbeni colstokszerû összecsuklás. Hat: alvászavar, pszichés tünetek, szorongás. Hét: véres széklet, létrehozása: véres köpet segítségével. Jó, ez legyen egyelőre tartalék.

Jelentkezik kihallgatásra, áll a sorban, Gyilok papa végig se hallgatja, elhajtja „a halál kóchengeres faszára". Hallja, hogy az öreg és a lemúr hörög és vicsorog a háta mögött.

Elfogulatlan alapossággal tanulmányozza, mennyit bír a teste, hogyan reagál a kihívásra. Bernát szerint az agy ilyenkor kábítószert kezd termelni. Lehet, hogy ez a titok? A ráéhezés nem mágia, nem hat a világra, nem változtatja meg, hanem új világot hoz létre, az éhezés világát, amiben erős, mindenható és sérthetetlen vagy.

Negyedik nap, kristálytisztán látszanak a célok, minden kétely feloldódik. Miért csinálja ezt az egészet? Hogy egyedül lehessen. Ez az, ami mindennél fontosabb. Nem Kamilla, nem a barátok, a szülők, az orsós magnó. Nem. Egyedül lenni, otthon, a kisszobában, olvasni és szavakat gyûjteni, csak és kizárólag erre megy ki a játék.

Újra jelentkezik gyengélkedőre. Ha sikerül, meg kell győzni a gyenguszos dokit, hogy küldje ki a városba, a városi rendelőben meg kell győzni az orvost, hogy utalja be a katonai kórházba, ahol be kell bizonyítania, hogy alkalmatlan, és végül jöhet a mindent eldöntő felülvizsgálat az orvosezredesek kara előtt.

Maláj kurva nem kéne?, mondja Gyilok papa, nem is figyel, ideges, éjjel öngyilkos lett egy honvéd a második zászlóaljból, Cselák, a gyíkszemû. Egyszer Csonti nézte az ablakból, ahogy rója őrségben a hosszakat. A mosdóban találták meg szájában egy széttört pohárral, nem bírta elég apróra rágni, a csuklóját is elnyiszálta, és mikor vértől lucskos ingben-gatyában úgy találta, hogy még mindig lassan megy a dolog, felkötötte magát a csapra. Félig ülő testhelyzetben távozott az élők sorából Cselák, a gyíkszemû.

Csonti öt napja nem eszik, időnként hallucinál, a feje lebeg a nyakán. Három napja megszûnt a széklete, a vizelete sárgából fehérre váltott, a tetején fehér hab. A reggeli tea után hirtelen hasgörcs, valami koppan, kipottyantott egy kavicsot. (Ül a bilin: Nyomjad, biztatja anya, nyomjad!) Elalszik a stokin ülve: a Kárpátia étterem asztalán hófehér abrosz, friss kenyér a kosárban, csillogó evőeszközök, a tányéron szendvics dagadozik, de mikor hozzá akar nyúlni, átváltozik véres bélszínné. A pincér kérdőn néz rá, miért nem eszik. Közelít a keze az ételhez, ami most hirtelen mákos gubává változik. Az ételek el vannak varázsolva, ezt kéne valahogy elmagyarázni a pincérnek. Kirohan az étteremből, a Felszabadulás tér sarkán, a közért kirakatában kerek cipók, zsemlék, kiflik, kenyerek hatalmas kazlakban, lassan elmegy a kirakat előtt, utálkozó vállvonogatással, fitymáló arckifejezéssel, irtózik a péksüteményektől, a vajtól, a párizsitól, a téliszalámitól, a szalonnától, a fejhústól. Elindul a híd felé, a Dunában egy fél disznó forgolódik, hasából sült hurkák és kolbászok lógnak.

A délelőtti elméleti foglalkozáson ki kell számolni, hány fokos szögben álljon az aknavető, hogy megsemmisítse a százötven méterre lévő ellenséges géppuskafészket. Pofonegyszerû. Homlokráncolás, mozog a szája. Pajtás körzővel kapargatja a padot. Aknavető? Százötven? Géppuskafészek? Mit jelentsen ez az egész? Öt perc múlva dolgozatbeadás. Az izzadságcsepp a papíron sárga kis hólyagot képez.

A következő órán gázriadó, folyik tovább az oktatás, csak mindenki gázálarcot vesz, szúnyogok ülnek a padokban, beszéd helyett bugyborékoló hangok hallatszanak. Becsukja a szemét, kinyitja, nyel, összeszorítja az állkapcsát, nekinyomja a nyelvét a szájpadlásának. Az előtte ülő hátára koncentrál, a hát megmozdul, kék és ezüst fényeket szór mindenfelé. Leveszik a gázálarcot, előadás és vitakör: alegységünk dicső hagyományai, szolidaritási nagygyûlés szervezésének ideológiai kérdései, elhagyhatja-e helyét a felállított őr, ha kigyullad szemben az óvoda. Suhannak a levegőben a hangok, összesûrûsödnek és szétbomlanak, tekergő S-ek és G-ék, hegyes Z-ék és T-ék, mondatok épülnek, kunkorodva szállnak és tûnnek el. Atomvillanás jobbról, előveszel egy vonalzót, megméred a gombát, és a kilotonnás skála megmutatja, milyen messze van és mekkora.

Kikéredzkedik, hideg vizet locsol a tarkójára, a vécé sarkába kuporodik, megszûnik az émelygés, nem látja senki, csönd, az ablakban szürke felhők. A semmi üres, monoton zümmögése. A feje mellett fölfedez egy lukat, egy szög helye, vagy valaki belelőtt a falba. Megtapogatja, belefúj, száll a por. Ujját beledugva méricskéli a mélységét, tágítja, de nem, hát ez nem egy ártalmatlan lyuk, jobb lesz óvakodni tőle, nagy bátran mégis belekukkant. Kék vízben úszol egy távoli sziget felé, tûz a nap, a víz tükörsima, lemerülsz, megszûnik a morajlás, hûvös, előkelő csönd, tisztán látszik a tengerfenék, a lenti dombok levegőjén lebegsz a saját árnyékod fölött. Fölkel, a sarokban álló felmosó nyelét beleilleszti, beletolja a lukba, hogy ne kelljen néznie. A nyél vízszintesen mered ki a falból. A hadnagy az ajtóban áll, arcára szavak vannak tetoválva, hüledezés, döbbenet, megrökönyödés, undor: Maga mit mûvel itt?

Késő délután megint hívatja Bok százados. Az ebédlő mögött söpröget, odajön egy altiszt, hogy ismer-e egy bizonyos katonát. Rövid gondolkodás után: Igen, ismerek, én vagyok az.

Ül a folyosón, a vitrinben trófeák és drótból hajlított Foxi Maxi. Az írnok két ujjal gépel, nyugodt, takarékos mozdulattal szétszedi az összeragadt betûkarokat. Kezét egy kendőbe törli. Hátranéz. Észreveszi Csontit a folyosón, feláll, becsukja az ajtót. Halkabban, de továbbra is hallatszik a gépelés.

Nyílik Bok százados ajtaja, Csonti tiszteleg, keményen, katonásan, Bok százados betessékeli. A dohányzóasztal terítőjén a metszett vázában ugyanaz a csokor, mint legutóbb, csak csonttá száradva. Formális bevezetés után, hogy van, jelentem, jól, Bok százados megkérdi, mi lenne, ha játszanának. Most nem gulyáslevest, hanem kávéillatot szusszant a levegőbe. Az lenne a játék, hogy ő, Bok százados szavakat mond, és Csonti elmagyarázza őket. Pontosabban fogalompárokat fog mondani, és Csontinak meg kell határoznia a hasonlóságokat és különbségeket. Szópárokat kezd sorolni, szép, csúnya, okos, buta, gazdag, szegény. És: kém, hírszerző. Kém, hírszerző? Csonti tanácstalanul néz. Mi a különbség a kém és a hírszerző közt?, kérdi Bok százados. Kém, hírszerző, kém, hírszerző, mondogatja Csonti maga elé, csikorognak a kerekek az agyában.

Maga magyar szakos lesz, ugye?

Igen.

Érzékeli a különbséget? Kém, hírszerző.

Adatokat kifürkésző személy.

Adatokat kifürkésző személy. Helyes, de mit fürkész ki az egyik és mit a másik?

Titkot, mondja Csonti.

Titkot, de milyen titkot az egyik és milyet a másik?

Csönd.

Katonait.

Jó, hagyjuk, mondja a százados. Sóhajt. Tép egy papírfecnit, galacsinná gyúrja, bedobja a szemétkosárba.

Honvéd elvtárs, most jól figyeljen.

Tíz percig beszél megállás nélkül, felvázol egy lehetséges jövőt Csonti számára. Nem radaristának akarja beszervezni, hogy jelentsen a század belső életéről, annál komolyabbak a tervei. Ez az új, titkos élet azzal a mesés fordulattal kezdődne, hogy minden további nélkül lehátékázzák, holnap hazamegy, és pár héten belül hivatalosan is leszerelik. Tavasszal részt vesz egy tanfolyamon, ősztől járhat a főiskolára, mintha mi se történt volna. Már a tanfolyam alatt fizetést kap, amit a főiskolás évek alatt és utána is folyósítani fognak a számára. Bok százados megnevez egy hozzávetőleges összeget, ami megegyezik apa és anya jelenlegi fizetésével. Igen, lehet tanár, újságíró, mûvész, tudós, amihez kedve, tehetsége van, mindenben segíteni fogják, megvalósíthatja az álmait, utazhat, élheti az életét, csak időnként találkozni fog valakivel, egy „munkatárssal". Lesz tehát egy kis mellékállása jó fizetéssel, amiről nem tud senki.

Csonti arra gondol, hogy akkor ez most már a ráéhezés eredménye? Hogy ez tényleg mûködik? A vacsorát és a holnapi reggelit már megeheti? Bok százados még beszél, de ő már nem hallja. Aztán a százados elhallgat, szusszant, kávéillat terjeng, várakozón néz. A szeme a sárga kis pöttyökkel mély és üres, ajka fölött izzadsággömböcskék. Valamit mondani kéne. Csonti fülében visszhangzanak az utolsó szavak, foszlányokból rakja össze a mondat értemét, valami olyasmi, hogy nem kell azonnal válaszolnia, kap néhány nap gondolkodási időt.

Elalvás előtt egy szót ismételget, gaki, gaki, valahonnan ismerős. Gaki. Felül, és kimondja a horkolástól zengő körlet levegőjébe: Gaki. A szó világít a sötétben. Meresztgeti a szemét, a szó él és ragyog, és ettől hangosan fölnevet. De mit jelent? Ki kell találni a jelentését! Nem lehet rohamosztag, nem lehet tollfosztás, nem lehet bikaviadal. Nem tudja, mit jelent a gaki, de nem baj, alszik rá egyet, és holnap megajándékozza egy szép jelentéssel. Próbál aludni, de nyugtalanítja ez a bizonytalanság, ez az eldöntetlenség, belédöf a szó, gaki, gaki. Könnyû kitalálni, hogy mi nem a gaki, de fene tudja, hogy micsoda. Rágódik a problémán, egyetlen tárgy, egyetlen jelentés se méltó e ritka szóhoz. Nem lehet disszidálás, nem lehet dohánygyár, ha ilyesmi lenne, már rég kiderült volna!

Gaki.

Abbahagyni ezt a hülyeséget, hajnali négy, másfél óra múlva ébresztő.

A gaki nem pamut, még hogy pamut! A gaki végtelen messze áll attól, hogy pamut legyen!

Nem jut eszébe. Nyugi. Nyugi!

Abban a pillanatban beugrik, hogy Zakariás mesélt a Gakiról, az Éhezés Szelleméről a répaföldön. Gaki az Upanisádokban Éhezés Szelleme, be is írta otthon a dossziéba. Gaki, Gaki! Boldogan bekapja a mutatóujját, belefeledkezik a cuclizásba. Valami illatos és gömbölyû bújik mellé, Brigitte Bardot-t öleli, de ahogy kinyitja a szemét, a látomás szertefoszlik. Az ügyeletes felkapcsolja a villanyt, és üvölt.

A reggeli kakaó édes íze szinte felrobban a szájában.

Bernáttól kap egy rágót, ez segít, de aztán véletlen lenyeli. Kivesz egy citromhéjat a szemetesből, azt szopogatja.

Gyiloknak a kihallgatáskor egy rozsdás vasdarab áll ki a halántékából, és nem engedi gyengélkedőre.

A vécé tükrében nézi magát, íme, Gaki, az Éhezés Szelleme, Gaki: arcod befelé kerekedő csésze, Gaki, agyad tök, tested szilvalekvár. Összeszorítja az állkapcsát, a Gaki most lemerül, a mélyben várakozik.

Este megkérdi Zakariást és Bernátot, hogy milyen szeretkezni, milyen érzés. Ezt még szeretné megtudni. Mint a földrengés, olyan? A vikingek sosem vakaróznak, mondja Zakariás, ami azt jelenti, majd megtudod, haver.

A lemúr és az öregember egész nap szorosan mellette van, de éjszaka bekóborolják a laktanyát, és rosszalkodnak. Az üti a zászlóaljnaplót olvassa az irodában, mikor megjelenik a lemúr, összeüt egy cintányért, és az üti székestül hanyatt esik. Az őrszobában a beérkező őrjárat egy meztelen, szakállas öregemberre bukkan, ül az egyik priccsen, és imádkozik. A katonák kihátrálnak, a szolgálatvezetőt hívják segítségül, mire visszaérnek, az öregnek hûlt helye.

Jelentések, jegyzőkönyvek készülnek, kihallgatják az őrséget, az ügyeleteseket, a tanúkat. Bok százados irányítja a vizsgálatot, a nyomozás egy helyben topog. Megérkezik Pestről a minisztérium fekete Volgája három per négyes tisztekkel. Katonai elhárítás, átveszik az ügyet. A tiszti lakótelepen szállnak meg, már első éjszaka riasztják őket. A harckocsibázison egy lemúr maki ül a T34-es ágyúcsövén, csíkos farka lelóg, szeme világít. Két szakasz katona közelíti meg előreszegzett géppisztollyal, mögöttük a tisztek, de a lemúr eltûnik. Átkutatják a laktanya minden négyzetcentiméterét, hiába.

Csonti a felfordulást szürke ködön keresztül érzékeli. Egyetlen cél lebeg előtte: eljutni a következő kihallgatásig. Pitralont és fogkrémet dörgöl a szemébe, vörös és duzzadt, de Gyilok papa azt mondja, ha megvakul, még mindig lehet távírász. A laktanya eltávolodik, felülről néz a többiekre, az éhezés tornyából. A tükör előtt állva kihúzza a bőrt a nyakán, úgy marad, egész lassan, milliméterről milliméterre csúszik vissza. Elszív egy cigit, az ujjbegyét rágcsálja, füstöltkolbász-íze van. Úgy tûnik, a ráéhezéssel kudarcot vallott. Nem tud lejutni a gyengélkedőre, és a reggeli kakaók, teák, tejeskávék fenntartják alapjáraton a testi üzemet. Most kell valami végső és zseniális ötlet. Olyan hatást kell kiváltani, amitől Gyilok papa fejében elhajlik a fémdarab.

Három nappal később áll a sorban, felkötött kézzel, előre-hátra dülöngél. Mellette Rab honvéd egy levelet szorongat, beteg nagymamájához kell hazalátogatnia. Ma nem Gyilok papa, hanem Bilux százados vezeti a kihallgatást. Bilux szeme, arca, egész lénye tikkel, piros vérhullámok csapnak át rajta. Néhány éve egyik katonája mögé lopózott, mert arra gyanakodott, hogy cigarettázik őrségben. A sapkarózsáján ment keresztül a golyó.

Mellette áll az irodista, beírja a századnaplóba a parancsokat. Csonti tiszteleg, és jelenti, hogy tegnap délután leesett a lépcsőn, engedélyt kér sérült kezével gyengélkedőre menni. Mutassa, mondja Bilux, és egyszerre két szemmel kacsint. Csonti arcában is rángatózik egy ideg, csak nehogy Bilux gúnyolódásnak vegye.

Rab honvéd is odasandít, és mikor meglátja, mit rejt a kötés, felnyög. Az irodista is hátrahőköl, azt a kurva! Bilux elsápad, pocakját hirtelen behúzza a zubbony alatt. Sten fszát! Arca különböző érzelmeket fejez ki gyors egymásutánban, döbbenet, düh, részvét, undor. Leveszi a tányérsapkát, hátrasimítja a haját, jól van, elég, kösse már be! Tiszteleg, továbblép. Az irodista körmöl. Csonti lassan leereszti a kezét. Rab honvédot Bilux végig sem hallgatja, a haldokló nagymamánál ordítva rásóz két hét lafót.

Csonti kifigyelte, hogy a klubszoba asztalfiókjában van egy kalapács. Ezt a kalapácsot kellett megszerezni. Zakariás először nem vállalta, megpróbálta lebeszélni, gondolkodási időt kért, végül belement. Vasárnapra tûzték ki az akció időpontját, a délutáni szabadfoglalkozás alatt a körletek üresek. Szerencséjük volt, sütött a nap, mindenki lement a sportpályára, a kantin környékére. Csonti maga hozta el a kalapácsot, Bernát állt az ajtóban, tiszta a levegő.

Kezét a vaságy élére tette, Zakariás keresztben ráfeszített egy sarokvasat, először semmi, aztán hideg, fehér fény futott végig a karján, a gerincén, és vissza az agyába. A lemúr a mellső lábát fülére szorítva nyüszített, az öreg kiiszkolt a körletből. Mikor magához tért, a földön feküdt, csukott szeméből folyt valami, egy ágyat rugdosott a lábával, az ágy elcsúszott a helyéről, és a szomszéd ágynak ütődött. Valaki segített felülni, a falnak támasztotta a hátát. Bernát hajolt fölé, valamit kérdezett. Õ lenézett a kezére, éppen átvérzett a rátekert zsebkendő, és akkor bevillant egy emlék. A lépcsőházban ül, kezében egy kavics, barna homokkő kis lukakkal, jön egy lány fentről, nagyobb nála, a negyediken lakik, odahajol, egyenként hámozza le az ujjait, mit szorongatsz, megmutatod, mereven az arcába néz, és azt kérdezi, egy kavicsot csókolgatsz? Leszalad a lépcsőn, a kanyarból még visszanéz, és eltûnik.

A körletben várakozik, egyedül, isten tenyerén. Az öröm szinte megbénítja. A többiek alaki foglalkozáson, Zakariás és Bernát már biztos tudja a hírt. Felhallatszik, hogy az ebédlőnél a szolgálat bádogkannákkal csörömpöl. Áll az ablakban, az udvaron zöldre festett huzaltartó cölöpök, virágágy. Kinéz a folyosóra. Nem látja a napost, kihalt az épület, egy pisszenés sem hallatszik, csak a huzat jár lassan föl-alá, ködszagot hoz a lépcsők felől.

Odamegy, újból eljátssza a jelenetet. A saját részét és Biluxét is. Utánozza Bilux mozdulatát, mimikáját, elsuttogja a szavait. Sten fszát! Végül kimondja a varázsigét: Gyengélkedőre engedem. Gyengélkedőre engedem. Gyengélkedőre engedem.

Bemegy a mosdóba, a csapok sóváran csücsörítenek a fémvályúk fölött. Pöceszag és gyökérkefe. A lefolyó sötét pupillája, mint az örvény, behúzza a tekintetét: napfényes terasz, a távolban a tenger kékje, az asztalon kicsi, fekete skorpió emelgeti a farokszelvényét, ő leborítja egy pohárral, papírt csúsztat alá, kidobja, lent egy asszony áll virágmintás kartonruhában, mi az, kérdi, mit dobott le, fölé hajol, a skorpió a fal felé igyekszik, ő is szereti az állatokat, mondja a nő, és mosolyog.

Nem sokára indulnia kell, két eü-tiszt („dögész") dolgozik a gyengélkedőn, Mengele százados és Szadi őrnagy, Szadi mindenkinél „áttételes szimulációt" állapít meg, és Kalmopyrint ad.

Ellenőrzi a fülkéket, hogy üresek, krákogni, harákolni kezd, beleköp a vályúba, lemossa a véres nyálat.

Tudatosítja, hogy a bal szemére alig lát. Begyakorolja sorban a betegségeket, a kéz, a vakulás, a vérköpés, ábécésorrendbe rakja őket, álmatlanság, fogyás, étvágytalanság, szédülés: á, f, é, sz. Príma. Áfész. Könnyû megjegyezni.

A gyengélkedő félreeső épületében hatan várakoznak a fehér székeken. Egy eü-katona mossa a folyosót, tökös nővér. Mengele az ügyeletes, ez megint csak szerencsének számít. Itt, a széken ülve tudatosul benne, hogy tegnap óta egyedül van, a lemúr és az öreg eltûntek. Teljesen egyedül jött le a gyengélkedőre, és teljesen egyedül ül a széken. Dúdol, hogy ébren tartsa magát. Lüktet a keze. Ott voltunk boldogok, hol az öreg Tisza ballagott.

Utolsó előttinek hívják be, és minden nagyon simán megy. Finom iroda- és gyógyszerszag, Mengele civil módon, emberségesen bánik vele. Kövérkés arc, őszülő halánték. Mikor meglátja Csonti kezét, a többire, az áfészre alig kíváncsi. Beutalja a városi kórházba, sebészet, szemészet, belgyógyászat. Elkísérje-e valaki. Nem, köszönöm, odatalálok. Ha visszajön, behozza ide a leleteket. Értettem. Távozhat. Mengele tisztelgés gyanánt lezseren fölemeli a mutatóujját.

Átvág a Rajcsúron, elmegy a szobrok mellett, köp egyet, már nem véres, a kórházban újra be kell üzemelni a torkát. Áfész. Bekukkant a pinceborozó ablakán, összerándul a gyomra, Gyilok papa áll a fabulonos plakát alatt. Első reflexe a menekülés, mégis marad, nézi fentről az öreg obsitost. Félig háttal fröccsöt iszik, egyenruha helyett tolldzseki, cigaretta füstöl a kacska kezében. A pultos felszúrja a blokkot a szúrószegre, kimér neki még egyet a pultba süllyesztett tégelyből. Felesége nővérét temetik Magyarfalván. Mellrák. Kivett egy nap szabit, indulás előtt beugrott egy pohárra.

Csonti a cukrászdában vesz egy kókuszgolyót, kis falatonként, óvatosan, morzsánként eszegeti. Puha és illatos, értelmetlen bûntudata támad, hogy eszik, hogy föladta. Eszébe jut a lemúr, aki egy fûszállal cseppenként szedegette ki a tejet a kókuszdióból.

Régi téglaépület egy mellékutcában, a rácsos nagykapu zárva, egy kisebb ajtón kell bemenni, kórházszag, gurulós ágyon lepedőhalmot tolnak. A sebészeti ambulancia vécéjében krákogja fel újra a véres slejmet.

Néhány óra múlva jön le a lépcsőn, sántikál, a tetanuszt egyenesen izomba kapta. Villanásokra emlékszik, vérvétel, a nővér azt mondja, ne féljen, Ica néni szépen szúr. Észreveszik Frici filmes ingét, mi ez, maga két inget hord? Röntgenfelvétel: fraktúra a jobb kéztőn. Bal szemmel alig lát, ezt könnyû szimulálni, jobbal viszont a vonal alatti betûket is sorolni kéne, hogy meglegyen az öt dioptria különbség. Várakozás közben bemagolja a jeleket. Vissza a sebészetre, ül a fertőtlenítőszagban, kitépi a kabátja zsebét, és rágni kezdi. Elalszik, Kamillával állnak a vizes kövek közt, hallgatják az áramlás kövér kotyogását, az apatikus mormolást, és nem mernek belegázolni. Fölébresztik, sárga folyadékba mártott gézzel kenik a sebet a kezén, egy gyakorlóruhás kiskatona ül a sarokban, közönyösen nézi. Mûteni kell, mondja az orvos, most mindenesetre összevarrom. Érzéstelenítő, és a reccsenés, ahogy a tû a bőrbe hasít.

Többen vannak az utcán, mint délelőtt. Jönnek munkából, asszonyok cekkerrel, suhancok, lányok, iskolások. A sarkon egy bisztró sárga cégtáblája, az asztaloknál emberek ebédelnek. Rántott húst kér főtt krumplival és egy üveg Balatoni Világost. Nem könnyû fél kézzel enni, és furcsa ellenállást kell legyûrnie, a szája, a nyelve, a foga elszokott az evéstől. Harapás, rágás, nyelés, harapás, rágás, nyelés, enni kell, különben nem tudja megvalósítani, amiért eddig éhezett. Zsebében leletek és egy beutaló a megyeszékhely katonai kórházába. Egyre mohóbban fal, rágás nélkül nyeli a húst, mint egy emberevő, a nő a pult mögül figyeli, ezeknek a szerencsétleneknek nem adnak enni odabent? Csonti fölnéz, megáll a falat a szájában, a nő lesüti a szemét. Hirtelen vad hányinger, a vécében guggol, öklendezik. Ül a lehajtott vécédeszkán, a roham utóhullámai. Lenyugszik, bámulja a falon a gyufával pingált szőrös rombuszokat.

Fizet, kint az utcán megint érzi az undort. Próbálja visszafojtani, nyeldekel, térdre esik, és vakon adja ki magából az étel maradékát. A nő a bisztró ajtajában: Nem kér-e egy kis forralt tejet? Visszamegy, a nő eltûnik a pult mögül, nem sokára előjön egy pohár tejjel. Kortyonként, lassan igya, mondja.

Fizetni akar, a nő nem fogad el pénzt.

Elindul vissza a laktanyába, vesz egy rágógumit, jó a mentol, megnyugszik a gyomra. Beviszi a pecsétes kórházi beutalót az irodába, az írnok lába az asztalon, keze összekulcsolva a fején, szeme csukva. Kérek engedélyt, kezdi Csonti, mire kinyitja a szemét, és rákiált: lelépni!

Fekszik az ágyon, mindjárt takarodó, megette a vacsora felét, jólesően melegít. Valami világosság jön be kintről, felkönyököl, fényesen havazik odakint, sûrû kavargásban, összetapadt csomókban omlik alá.

Másnap délre kisüt a nap, már csak néhány fehér folt virít a végtelen és sáros mezőkön. A vonat szemben lévő ülésén egy középkorú házaspár, a férfi kotorászni kezd a zsebében, a nő azt mondja, nemdohányzó, mire a férfi abbahagyja a keresgélést. Csonti a feliratot nézi az ajtó fölött. Próbálja beerősíteni a jobb szemét, de nem látja a betûket, nem tudja elolvasni, nyomkodja a szemét, bandzsít, nem megy.

A rendelő előtt ül, most dől el a sorsa. Behívják, a mûszer, amivel a dioptriát mérik, a fal mellett áll, tompán, hidegen. Nézőkéi csillognak, kábel tekeredik ki a hátuljából. Most veszi észre a másik betûtáblát az ajtó takarásában. Eddig azt hitte, egy tábla van a vizsgálóban, szemben, az ablak mellett, annak a betûit már napok óta kívülről fújja, ezen viszont teljesen mások a betûsorok.

Balázs doktor a hogyléte felől érdeklődik, aztán leülteti a forgószékbe, és az ajtó mögötti tábla felé fordítja. Csonti az ajkába harap, vékony, forró sugár fut végig a nyelvén, ez kicsit megnyugtatja. Az orvos ellenőrzi, hogy az atropin kitágította-e a pupilláját. Jegyzetel, majd fölteszi a fémkeretet Csonti arcára, sötétlencsét tol bele balról, a középső sort kell olvasnia. Most kellene látni, amit nem lát, hunyorog, erőlködik, találomra mond egy u-t, egy k-t, az orvos átteszi a sötétlencsét a másik szeme elé, most viszont nem szabad látni, amit lát, ez megy flottul.

Előkészülnek a vizsgálat érdemi részére, Csonti a mûszer elé ül, az állát letámasztja, és belenéz. Naplemente a kék horizonton, a sikátorokban árnyékok imbolyognak, harmonikaszó, hujjogás, halászhajó úszik az öbölbe, a hullámok legyezőszerûen terülnek szét. Balázs doktor is belenéz a fémdobozba a túloldalról, fogantyúkat teker, gombokat nyom, kigyullad egy zöld lámpa, eltûnik az öböl. Holdbéli táj, a szemfenék domborzati képe. Nézzen föl, nézzen jobbra, hunyja le, nyissa ki, kövesse a zöld fényt a tekintetével. Időnként leír valamit. Végeztünk. Kikapcsolja a zöld lámpát.

Az íróasztalhoz megy, nem látszik rajta semmi érzelem. Csonti is föltápászkodik, áll a szoba közepén, nem tudja, hova nézzen. Összekulcsolja a kezét. Balázs doktor zárójelentést ír. Csonti szimulált, hülyének nézte, átvágta. Haditörvényszék.

Már azzal is kiegyezne, ha visszazavarná a laktanyába.

Nagyapjával sikerült találkozni?, kérdi az orvos írás közben. Csak telefonon beszéltünk, üdvözli a doktor urat.

Ez a nem létező nagyapa az első találkozásukkor került szóba, akkor lett, tíz nappal ezelőtt. Csonti a kórházba érkezve először is evett egy körözöttes zsemlét a büfében, majd egyenesen idejött a szemészeti osztályra, ahogy belépett, memorizálni kezdte a falon lógó tábla betûsorait. Bemutatkoztak, az orvos keze nyirkos, puha volt, szeme alatt táskák. Elnyûtt és intelligens. Elolvasta a beutalót, aztán leültette Csontit a tábla elé, és Csonti, már nem először, próbálta látni, amit nem lát, és nem látta, amit látott. Balázs doktor megkérdezte, laknak-e rokonai a városban. Pár éve mûtött egy ugyanilyen nevû idős bácsit. A nagyapám, hazudta kapásból Csonti. Hogy van? Jól, köszönjük.

Befekszik hozzánk néhány napra, most ezekkel a papírokkal menjen a nővérpulthoz, kijelölik az ágyát, holnap kezdődnek a vizsgálatok. A többi problémájával, itt a felkötött keze felé bökött, lemegy az ambuláns rendelésre.

Az ablak melletti ágyat kapta, az ágy végében kampón üres láztábla, a vizsgálat rubrikában rövidítés: „atr". Atropin, mondja a fiú a szomszéd ágyon, atropinnal fogják kitágítani a pupilládat, hogy megnézzék, pontosan hány dioptriás. Hoppá.

Kipakolt, elrendezkedett, próbált nem gondolni az atropinra. Mikos Laci is így fekszik valahol, egy másik kórházban, bár lehet, hogy neki van külön szobája.

Bejött egy nővér egy dobozzal, kiosztotta a lázmérőket, és láthatóan nagyon vigyázott, hogy ne érjen senkihez. Úgy adta a lázmérőt, úgy igazította meg a párnát. Tíz perc múlva visszajött, elvette a lázmérőket, bejegyezte az adatokat a kórlapokra. Senki nem beszélt, mindenki őt nézte.

Másnap délelőtt nagyvizit, a főorvos hátratett kézzel sétált az ágyak közt, segédei latin szavakat mormoltak a fülébe. Csonti később lement a sebészetre, újabb röntgen, nem gipszelik be a kezét, mûtét lesz, elszakadt az ín, várni kell az időpontra. Délben ételszag, edénycsörömpölés kúszik be a folyosóról a kórterembe, gurigás kocsin tolják be a tükörtojást spenóttal. Reggel, délben, este kapja az atropint.

Ahogy teltek a napok, összeismerkedett a betegekkel, új szavakat tanult, káká: katonai kórház, hikomat: beteg katona. Aki régen van bent: hikomat dölux. Mindenki arról ábrándozik, hogy leszerelik, de közben pontosan tudják, hogy senkit se szerelnek le, mindenkit visszaküldenek az egységéhez. A lényeg, minél tovább húzni. Heveny faszrázás, herevere, ezek is új szavak.

Állítólag tavaly volt valaki, hetekig feküdt az osztályon, végül leszerelték. Akkusav fröccsent a szemébe. Lefüvezték, ezt olyan hangon mondták a hikomatok, mintha azt mondanák, szentté avatták. Sokkal gyakrabban fordult elő, hogy leszerelés helyett futkosóra vágtak katonákat. Az egyik marokszám ette a Márka-kupakot, a másik a fogára kötött cérnán szalonnabőrt lógatott a gyomrába. Gyors operáció, és a kórházból egyenest vitték fel őket rabszállítóval a Fő utcába.

Csonti az egyik szobában lát egy embert, a lába ujjáig gipszbe van pólyálva. Harcászati gyakorlaton érte baleset a Bakonyban. A feje is gézben, csak egy üreg nyílt a közepén, amiből halk harákolás hallatszott. A nővérkék ide támasztották a hőmérőt. Az állványról sárga lé csöpögött, alul egy csövön ugyanolyan sárga lé folyt az ágy alatt álló edénybe, mintha ugyanazt a folyadékot forgatták volna át rajta. Mi lenne, ha bedugna egy cigit a szájába, vajon meg tudná szívni?

Este a dohányzóban ül, serceg a neon, kezébe vesz az asztalról egy régi, szakadt Ludas Matyit. A címlapon óriás mellû nő, az ágyéka körül legyező alakban szétfutó ráncok. Szinte megfogható, húsos test. A ruha megfeszül a tökéletes esésû melleken. Árnyékolt félkörök és pontocskák sejtetik a rugalmas, piros mellbimbókat. Bámulja a rajzot, de tekintete hiába próbál a ruha alá férkőzni. A bizsergés a hasában kellemetlen, tompa nyomásba megy át. Kitépi a rajzot, sokáig nézi, aztán hirtelen összegyûri, addig gyömöszöli, míg puha papírgolyó nem lesz belőle. A sarokba dobja, a falról visszapattan, mint mikor Bok százados nem talált be a szemetesbe. Feláll, rátapos a galacsinra. Masszává őrli a talpa alatt.

Lefekszik, csönd van, nem mer elaludni, éjszaka az elfekvőből éjjeli sétára indulnak a csontvázak, nem találnak vissza a vécéből, befekszenek idegen ágyakba. Már kétszer arra ébredtek, hogy valaki kiabálva hívja a nővéreket, mert egy múmiát talált maga mellett.

Azt álmodja, hogy kint vannak a répaföldön, Gyilok papa sorakoztatja a századot egy sátor előtt, és azt mondja, bent van egy nő, és most sorban mindenki megbassza. Mikor hátul távozik valaki, Gyilok papa suhint a lovaglóostorral, és azt kiáltja: Következő! Csonti az utolsó, százszor hallja a kiáltást, következő!, mire sorra kerül, már csak ő van egyedül a répaföld közepén. Következő, kiáltja Gyilok papa, és ő szétnyitja a ponyvát. Egy ágy van bent, valaki hason fekszik rajta, hosszú haja az ágytámlán, gyöngysor a nyakában. Mikor hozzáér, a lánc elszakad, a gyöngyök szétgurulnak, ahány szem annyifelé. Négykézláb szedi össze őket, és hallja, hogy közben a lány fölötte, az ágyban felnevet.

Másnap reggel a nővér, aki nem ér hozzá a betegekhez, az ágya mellett állva a lázmérőjét próbálja leolvasni. Csonti elképzeli, mikor reggel öltözködik, semmi nincs rajta, csak egy tenyérnyi bugyi. Belopja kezét a nő térde közé, és a szoknya alatt, mintha csak véletlen lenne, fölfelé csúsztatja. A nővér felsikolt, a levegőbe szökken. Szégyellje magát! Dúlva-fúlva távozik. Mikor legközelebb bejön, még mindig sistereg. Azonnal feküdjön vissza az ágyba, kiáltja Csontinak, aki az ablakban áll. Doktor úr, nem akar visszafeküdni az ágyába! Az orvos felhúzza nedves ajkát domborodó, nagy szemû fogsorán, a táskák a szeme alatt pirosan fénylenek. Feküdjön le, mondja szelíden, mindjárt nagyvizit.

Nagyvizit után egy villanyszerelő jön a kórterembe, elromlott a kapcsoló. Mozdulatai nem gyorsulnak, nem lassulnak, látszik, hogy soha nem fárad el. Nem tart szünetet a könyörtelen, módszeres, egyhangú ténykedésben. Nyilvánvaló, hogy napokon, heteken, éveken át képes megbízhatóan, csüggedés nélkül kapcsolót szerelni. Csonti lehunyja a szemét, csak a neszekre figyel. A kezek surrogása, az alkatrészek finom, tébolyító zörrenései, a lélegzetvétel ritmusa. Egy csavar az ágy alá gurul, a villanyszerelő lehajol, verejték és nyirkos fémszag árad belőle.

Csonti elalszik, álmában estélyi ruhából kivillanó fehér húsokat lát, félhomályos szobákban, betûmintás lampionok fényében nők ülnek a pamlagokon.

A villanyszerelő eltûnt, nemsokára ebéd. Kimegy a vécébe, megnézi a pupilláját, tényleg kezd kitágulni.

Megpróbálja felhívni Kamillát a porta melletti fülkéből, az anyja veszi fel, Kamilla nincs otthon. A hangja hideg, nyilván a szekrény alá bedobált sütemények miatt. Üzenetet hagy, kórházban van, majd később újra próbálkozik. Zsuzsi néni hangja megenyhül, kérdi, mi baja. Miközben beszélnek, Csonti végig érzi, hogy az asszony tudja, miért telefonál. Mert magányos, és minden éjjel magömlése van. A kórház csak zsarolás. Szégyenletes, hogy ilyen átlátszó.

Krámer Feri, az ágyszomszédja este körbekínál egy üveg barackpálinkát. Kérdezgeti Csontit, hol szolgál, milyen a kiképzés. Laza, mondja Csonti, egyszer őrségben lazán beleszart a futóárokba, be akarták szervezni spiclinek, lazán leépítette az ürgét, külső körletrendezés közben jó beszipuzott, az is nagyon laza volt. Krámer is sztorizgat, sorozásnál rövidlátással próbálkozott, az orvos azt mondta, közelharcban jó lesz. Valami Braunsteiner nevû gitárosról mesél, aki szabályosan belebetegedett, hogy bevonuláskor levágatták a haját. Az idegesség a gyomrára ment. Nehéz volt vele egy körletben. Ha tánczene ment a megafonban, minden együttest leszólt.

Villanyoltás, fekszenek a sötétben, Krámer kásás hangon dünnyög, ismert egy Tünde nevû lányt, és hogy szép volt ez a Tünde gyerekkorában, azóta nem látta, biztos férjhez ment. Kiürül az üveg, kéne még valami. Csonti felajánlja, hogy megtanítja Krámert „fújni". Törökülés, levegővétel, mutatóujj a szájba, mintha cumiznál, fújod, és elájulsz. Az a jó rész, mikor felébredsz. Ha nem kaptál agyvérzést. Mintha órák teltek volna el néhány másodperc alatt. Csonti bemutatót tart, Krámer azonnal vállalkozik, hogy ő is kipróbálja. Hanyatt dől, mint a zsák. Zavaros tekintettel, vigyorogva tér magához.

Ettől kezdve minden este fújnak. Először csak ketten, aztán mindenki. Krámer úgy rákap, hogy már napközben is csinálja. Az a jó benne, hogy nem lehet lebukni. Nincs szaga, nem kerül pénzbe, nincs bizonyíték, nem lehet kimutatni, nincsenek következmények. Bejön a nővérke (újabban kesztyûben hozza be a lázmérőt), a hikomatok ájultan hevernek szanaszét, mi ebben a feltûnő?

Csonti megmutatja nekik a filmszalagból készült, Brigitte Bardot-s ingét, még tovább nő a tekintélye a kórteremben.

Krámer megkapja a zárójelentést, hazamegy néhány nap szabadságra, aztán be kell vonulnia, meggyógyult. Címet és telefonszámot cserélnek, majd keresik egymást leszerelés után, soha többé nem találkoznak. Csonti pupillája másnapra úgy kitágul, hogy a szivárványhártya alig látszik. Közeleg az igazság pillanata, várja Balázs doktor rendelőjében a fényes mûszer, a dioptriamérő, tömzsin és fenyegetőn. Közel hajol a vécében a tükörhöz, hátha meglátja a sok kis mütyürt a szemfenéken, a pirinyó kis hajóroncsok kitüremkedéseit. Végiggondolja, hogyan is áll e pillanatban. A vakulás mellett van a kézmûtét, a vérköpésről lemondott, az álmatlanság, fogyás, szorongás miatt tegnap volt az idegosztályon doktor Harmathnál. Doktor Harmath vastag szemüvege mögött a szeme akkora volt, mint a tükörtojás sárgája. A térdén kockás jegyzetfüzet, a tollát kocogtatta, ahogy Csonti válaszolt a kérdésekre. Előrehajolt, hátradőlt, eltöprengett a válaszon, lefirkantott valamit. Közönye mögött mintha viszolygás lett volna, a viszolygáson túl pedig düh. Fizikai vizsgálatok következtek, fényes kiskalapáccsal térden csapkodta Csontit, aztán követnie kellett a tekintetével egy Parker-tollat.

Nagyvizit után Balázs doktor rendelője előtt ül a fehér padon, most fogják elvégezni a mûszeres vizsgálatot. Érzi, hogy a padok léceitől csíkok keletkeznek a combján. Jön a nővérke, klumpája minden lépésnél odakoppan a kőhöz, kérdi, hogy a doktor úrra vár-e. Balázs doktor most is kezet fog vele, és a tenyere most is nyirkos. Végzi a vizsgálatot, közben időnként leír valamit, Csonti tengeri öblöt lát, aztán a holdbéli tájat szemfenéken, és most a szoba közepén áll. Az orvos fölpillant az íróasztal mögül, és azt mondja, furcsa, de a mûszeres vizsgálat nem azokat az értékeket mutatta, amit a betûtáblán mértek. Megint írni kezd. Papírokat tölt ki, aláír, pecsétel. Serceg a toll. Csonti a tenyerébe váj a körmével, teste, mint a hegyi kristály, a legkisebb érintésre szétpattan, zúg a füle, nem érti, az orvos mit beszél. Zárójelentés, szabadságlevél, katonakönyv. És akkor, nem is hallja, inkább meglátja a levegőben álló szavakat: felülvizsgálati bizottság.

Egy óra múlva, anélkül, hogy a kezét megmûtenék, saját felelősségére elhagyja a kórházat. Visszanéz az utcáról, ott az ablak, ami mögött az ágyát talán éppen most húzzák át. Egy másik katona jön mellette, az is visszafordul, és azt mondja vigyorogva, eüszabi, káká, megyünk haza, pápá.

Tíz nap múlva megy vissza a laktanyába, hogy leadja a fölszerelését, vagyis lehátékázzon, de már nincs szalmazsák az ágyán, még a derékaljat, az aljtakarót is ellopták. A kaszárnya, a körlet, a bajtársak álomszerûen ismerősek. Este a csupasz sodronyon alszik. Arra gondol, az őrség holnap nem fogja kiengedni, letartóztatják, elkobozzák a zárójelentését, vicc volt az egész, átverés, rajta röhög az egész néphadsereg.

Tegnap este a Szent István körúton, a Berlin étteremben a pincérnő mosolygott, ahogy letette elé a sört, megvacsorázott, elszívott egy cigit, később átsétált a Margit hídon Budára. Most ezek a maguktól értetődő dolgok, pincérnő, étterem, Margit-sziget, a rakpart fényei mintha megint nem lennének valóságosak. Úgy néznek rá a társai, Mótrik, Rab, Varró, Tóth, hogy megáll a tekintetük az arca előtt egy arasszal. Nem szólnak hozzá, nincs ott. Kísértet. Fábián is rosszkedvû csodálkozással bámul rá, mintha nem hinne a szemének. Ez még ide meri tolni a pofáját. Zakariás őrséget ad, csak távolról int a menetoszlopból, a viszlát is benne van, de az is, hogy ne beszéljünk, ezt a csúnya helyzetet nem lehet szavakkal elintézni.

Nézi: ilyen volt Zakariás.

Rovancs a raktárban, kiborítja a priccsre a málhazsákot. Leltárkönyvek, kimutatások, rubrikák, elismervények. Gyilok papa nem tudja, hogy a 32-es vagy a 33-as jegyzőkönyv kell a hátékához, nem neki kéne csinálnia, beteg a raktáros. A fejét vakarja, mintha belülről viszketne a koponyája a fémrepesztől. A jegyzéket a szeméhez közel tartva, szótagolva sorolja a tételeket, ha valami hiányzik, megnyálazza az irónt, és beírja. Már egész kék a nyelve. Görcsösen szorítja a ceruzát. Ez meg hogy néz ki, bök a bakancsra, puculla meg, de azonnal. Csonti fölemeli befáslizott kezét, mire Gyilok papa a sarokba hajítja a bakancsokat. De közben mégis valahogy más hangon beszél, mint eddig. Maga és a faszom közt az a különbség, hogy a maga fején nincs szökőkút: semmi ilyesmit nem mond, egyetlen „fasz" sem hagyja el a száját. Teljes mondatokban, normális hangerővel, nyugodt tónusban beszél, mintha egyenrangúnak lennének. Nyugtalanító ez az ismeretlen Gyilok papa. Lehet, hogy két Gyilok papa van, akit eddig ismert, az a katonai, ez meg a civil?

Kifizeti a hiánylistát, elismervényt kap, indulna, de ekkor az öreg a szekrényből elővesz egy üveg pálinkát. Õrület. Megkínálja Csontit, aztán ő is meghúzza.

Tudja, hogy maga az első naptól az idegeimre ment?

Csonti bólint. Tudom. Gyilok papa rágyújt. Az álla körül csak most tûnik fel egy éles, értelmes vonás. Lehet, hogy forral ellene valamit? Nem engedi ilyen könnyen kicsúszni a keze közül?

Még az elején leküldtem söpörni az udvarra, emlékszik? És láttam az ablakból, hogyan söpör. Kupacokat rakott. Aztán a kupacokat odébb tolta. Húzta az időt. Nem vette komolyan. Szemtelenül söpört.

Gyilok papa leveszi a sapkáját, hátragyûri zsíros-fekete dróthaját: Ajnározás, nehogy megsérüljön az újonc elvtársak érzékeny lelke! Más volt ez annak idején. Tudja, mi a ciba?

Csonti fülelni kezd, csak nem egy új szó?

Letolás közben félig letépték az újonc fülét. De volt kikötés, magánzárka, a poros faszú kopaszt úgy megszívatták, (na, azért csak előkerült egy „fasz"), hogy az anyja nem ismert rá. Téglával súroltuk a követ, centi vékonyságúra kellett koptatni. A leveleinket a szemétbe kidobva találtuk meg. Penészes kenyéren éltünk, nem töltött káposztán!

Elmeséli, hogy alapkiképzés után kihajtották őket az aknamezőre. Hónapokig dolgoztak pihenő nélkül. Aknazárak feloldása. Azt a bizonyos tengeri aknát egy traktoros vette észre a szántóföldön. Hányadik lehetett? Ezredik, kétezredik? Tüskés akna, egyéni telepítés. Jól sejtette, rajta volt a vésett nyíl fölfelé: „Jó utat, elvtársak!" Liszkay Fidél, Szálasi egyik parancsnoka szeretett üzenetet vésni az aknákra. Deres volt a fû, ő előrehajolt, jobb kézzel fogta a nyitóéket, megcsúszott, nem emlékszik pontosan, hanyatt esett, ez volt a szerencséje, mielőtt elájult, visszanyomta magába a beleit. Tizenhárom mûtét, a kezével csak akkor foglalkoztak, amikor úgy gondolták, már érdemes. Egyszer ellopta a nővérek morfiumát, lement az alagsorba, akkor már tudott járni, a lépcsőn érte utol az apáca. Hát szabad ezt, mondta, és kivette a kezéből a morfiumos dobozt. Még most is él ez az apáca, nem vetkőzött ki, szeretetotthonban van, jóval nyolcvan fölött. Évente egyszer levelet ír: Hát a szent gyónást, fiam, elvégezted-e? Elvégezhetnéd egyszer hálából, mert az úristen, az mentett meg téged. De Gyilok papa nem hisz az úristenben, őt a saját akarata és ez az apáca mentette meg.

Csonti arra gondol, hogy Gyilok papa a folyamatos zaklatással tulajdonképpen eltakarta őt Fábiánék, a gumik és a tisztek elől, nem lehetett hozzáférni, kisajátította ezzel az állandó macerával, üldözéssel óvta meg a többiektől.

Parancsszavak hallatszanak az udvarról, ebédhez sorakozó! Gyilok papa elnyomja a cigit, elteszi a papírokat, bezárja a fiókot. Kiengedi Csontit az ajtón. Nem tiszteleg, kezet nyújt. Csonti megszorítja a csonka, száraz ujjakat.