Mese a nyírfáról

　Ismertük a nyírfát az ablakunknál.

Tudtuk, hol ágazik kétfelé a törzse,

három, négy, százfelé az ága,

megszámoltuk, a sokezerbőlhány levele sárgult meg október

nyolcadikán. Lombja lehulltán,

megköszöntük neki, hogy

máshogy nézhetünk ki a világra.Ismert ő is minket, tudta jól,

hogy nem vagyunk se cinkék,

se szarkák, mégis hálás volt,

hogy irtózatos fészkünket nema koronájába építettük, hanem

a földre. Történeteket suttogott

nekünk földről-égről, tücsökről-

bogárról, és nem haragudott,hogy ébren nem figyelünk rá,

csak alva. Egy éjjel, amikor

a telihold sárga hómezője falunk

szürke hómezőjében folytatódott,egy másik fa jött le a Holdról, és

lépett a helyére, egy nemlétező.

Úgy állt ott, mint egy nemlétező

család nemlétező ablaka előtt.　

　

Mese születésről és halálról

　Az anyaméh vulkánjából előtör,

eleven lávát emel fel a bába.

Ebbe a világba robbant be, de már

a következő nyílik meg előtte

a mellbimbó lila fényû udvarán.

Az édes, fányolos harmadikban az

első csepp anyatej után téved el.

Csapkodni kezd a szárnyával, ahogyana semmiből átszállt a valamibe,

verdesni az uszonyával, ahogyan

a magzatvíz cetjeként kifürödte

a tengert, de csak keze-lába kaszál.Egyre ritkábban születik meg újra.

Reggelenként ismeretlen kontinens

várja az ágya mellett, de este már

halni fekszik. Átbillen ezerszeresszületése ezerszeres halálba.

　

　

Mese az élőhalottról

　Valaha suttogott a szélben,

a haja most haldokló paróka.Amikor csigákba csavarják

fürdetés után, idegenül áll,

egy mély sóhajtás lefújhatná

fehér szálait a koponyáról.Acélkék szeme még az övé,

de már másvalaki nézi vele

a fehér plafont, az angyalok

moziját, ahol folyamatosana hiábavalóság pereg. Ha

feladják rá, nyugtalanul

szakadozik, lyukad a ruhája,

zavarja, hogy halottnak élő,élőnek halott. Táplálkozni,

üríteni hagyják a testét,

ahonnét egy gyönyörû lény

a múltjával együtt elköltözött.