Az átmenet könyvéből

　

Eliot! Rilke! Szép Ernő?!

Ha élni csak átmeneti megoldás,

ha írni csak,

ha csakúgy,

ha az örökélet is átmeneti megoldás csak,

ez a világvisszázás folyamata akkor;

mert ahogy a világ létrejöttére nincs megfejtés,

ez a visszázás sem kötelezhető

világosabb eredményre:

amott a kezdet nincs meg, itt a vég.

És ahol rendes „A" hang nem mondható,

mi késztetne „B" adására.

Kezdetben, persze, kigyúl hirtelen a lámpasor

– vagy később vetődsz a Kanizsa utcába, de jártál másutt –,

egykor, persze, távoli esti harangszó szûrődött bokrotokba

– de mit kongatnék Nándorfehérvárba,

s mit állnék jót bárhol,

mint galambszarfehér fejjel a köztéri nádor!

Ahol rendes „A" nem mondható,

„B"-t minek mondjak.

S a tenger alatti termek hableány lakói nem jobbak-e,

mint az akár egy Kölnben is házat-szakasztó metró; marad.

Marad, természetes, az örök-átviccelt-élet

örök-véglegesnek mutatványozott átmenete,

a felek esetleg hazamennek egy jól töltött idő ízével,

egy jó íz-éléssel, vagy együtt maradnak, Prufrock,

egyikük már öreg, feltûrve hordhatja nadrágszárát,

másikuk elébe térdel, elsőnek letûri a nadrág

korcát, és tûrés-gyûrés tovább. (Öreg = 27. év.)

Hamlet királyfi mit lennék? Az „A", a „B" megoldás,

mit mondanám: „Nem tûrném, de el kell tûrnöm",

bármire mit mondanám ezt,

s közelítsük a nyelvhatárokat,

míg nem sérül az értelem.

– De jó, bezzeg, ha arról épp szó sincs,

betû se, a hangok is mások, összetettebbek.

Közelítsük hát a közelítendőt

a közelítendőhöz.

Hagyjuk, hogy a „köz", tudjuk, a zenóni:

ha felezve, ha bárhogy osztva hajtunk végre valamit,

a kezdő semmiből nem lesz valami,

azt sem mondtam, hogy semmi sem lesz,

de létrejövés nincs.

Ha majd emberek hangja szólít, persze-megfulladunk

a rőt koszorúk fülbéli emlékei után; kis séta még,

s elfogy a járás. Már a kinti világ nem is kell.

(Már semmit se tûrök, s tûrnöm kell, majdnem, mindent.)

Léte csak a létezőnek van, annak,

ami eleve létezik.

Ez is egy visszapörgetés-lehetetlenje.

Nem csupán az átmenet, nem a Jobb Híján is

fontos elem, tényező.

Jobb híján elfogadjuk, van, ami van, legföljebb

a „hogyan"-on vitatkozunk, elméletezünk, megélünk belőle

népszerû irodalmárként, tudósként.

A semmiből, van módja, nem lesz semmi,

igazi valami legalábbis nem lesz,

felezéssel vagy bármi más osztással haladj bár előre.

Mindig marad a hézag, a nyávogó ingovány,

a főleg Gézának kék ég, a Péter

inka, vagy a Pál inkább.

Viccelődve elütik még a nándorfehérvári időt is.

A strand rég átalakult, hol azok a bokrok, kosarak.

Kibokroz, kikosaraz az emlékezet: ezek még a jobb viccek.

Így indulunk, s jutunk képtelen helyre.

Nem is. A medence így s úgy is ki van mérve.

Nem az egyenes pályán haladtunk.

A sarkok egyikében kötöttünk ki.

Az is érdekes, az is másik.

(Majdnem mindent kell tûrnöm, vagy csak majdnem tûrnöm?)

　

Ezért hát ha azt mondom:

jó, az élet átmenet, írás-változata sem több,

de utána az öröklét, az örök élet

(mondjuk, az Örök Élet),

az is csak átmenet,

ez, viccel valaki, több mint buddhaság.

Ez egy nagy butaság, játék, vicc, formalizmus.

Igen, igen. Érzékelésünk

nem a vágytárgyak megítélésében különbözik,

hogy „nekem aztán nem kéne",

hogy „nekem legyen mondva", hogy

„ide vele gyorsan", nem,

a különbség a megnevezhetetlen

megnevezhetetlenségében leledzik,

s ennek forrása: nem-is-képzelhetés.

Mert ha az életen túli az öröklét,

az Örök Élet, vagy bármi így,

hát azon túl még mi lehet?

A tőled eltérők érzékelése feledi,

átmenetnek mondtad az életet,

az öröklét csak örök átmenet tehát, és így:

az életet, barátom, szétszórja itt az élet,

nincs ájulat, nincs képzelet, kik élünk, itt se

élünk szívesen, így Ernő úr,

s számolnunk kell, hány évnél tartunk, s eltûrni halkan,

hogy a nap itt hágy mindig, s kívánni kell jóestét,

amint (miként) nem tudjuk, az anyag

(s nagy engedmény már, hogy belőle a lélek)

hogyan s miből jött létre,

már ha nem öröktől volt,

hagyjuk a viccet, a görögöset, hogy az egész egy

ökörtől volt, bár megnézném filozófiai

implikációit, sőt, azt az egyet, hogy akkor hát: nincs

– ha megengedjük, hogy az anyagból jött elő a lélek

(én itt passzolok inkább),

hát jó, mondom, engedjük ám meg,

de ha az anyag létrejöhetett

(csak nem tudni hogyan),

(miből),

mások az élet létrejöttét feszegetik, s nem tudják

érthetően megmagyarázni, hogyan is történt,

az élet, a lélek – – –

vagy az élet és a lélek az kettő,

pedzem én,

aztán tovább: a lélek a nem-tudni-hogynak

a megfelelője… de ez is ködbe vész,

ez is felezés, visszafelezés! Rilke!

jártál ezen a tájon, volt ez Duinódban?

Ahogy tehát Zenón, ha egyre felez, egyáltalán: oszt

az ő útján, 3/5, 5/7 stb., egymásra adva szintén

végtelen résig jut csak, marad a hézag,

s ha nem osztásokkal megy „előre és előbbre",

hát mi mást tehet: egybe bedobja,

egyetlenként a semmitől a valamiig vezető akármit,

akkor azonban már megvolt ez az egyetlen,

akkor a készülés annyi volt, hogy már meg is van, kész,

elvész a tér és elvész az idő.

De a flangáló felhőket mindennap megnézzük az égen,

tûsarkú nőket, szépség fölött túl szépek (Ernő úr így).

ezen csak gondolkodjunk el,

nem részletezem, fontosabb dolgom van.

Ami pedig ez: ha Zenónnál (aki megdönthetetlen, mert

– persze – nem áll) előrehaladunk osztásainkkal,

mi itt visszafelé haladtunk,

élet (változata: írás, talán a lélek csücske),

öröklét (Örök Élet),

és – – –?

Ez is csak átmenet.

(Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, de

elnyomják, s nem találsz köztük különbséget, ez.)

És ahogy azt nem tudjuk, a lélek hová száll el,

mert jó, a test porrá, hamuvá válik, elázik folyóban

(Hérakleitosz és Kharón civódik rajta akkor, nem dolgom),

jó, a test. De hova száll el a lélek,

mely itt élt jó esetben emez átmenetben,

melynek vége ugyanaz csak, mint kezdete:

nem semmiből jött, nem semmiből van az se, amibe tart,

s a kettő kört zárhat, de tudjuk: kör így nem zárul.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Amivel végre is hajtottuk bizonyításunkat.

kiderült, a feladat ez volt:

az élet keletkezése (de az anyagé is, már eleve)

ugyanúgy kideríthetetlen, mint elmúlta (mármint

a léleké, hallom), nem, és itt más az érzékelésünk,

az enyém és – már nem vonhatlak be így: „tiéd",

ez már egy külön! – a tiéd,

én pontosan, gondolom, Eliottal,

Rilkében nem vagyok biztos,

érzékelem (anyagtalanban, bár agyam nem zárható ki),

az örökélet is csak átmenet,

köznapi értelemben nem örök,

híján ennek a plusz-öröknek

megnyugodhatunk: visszakövetkeztettük az életet, el, el,

a világot, el,

ha már előre-ki következtetni nem tudtuk is.

Fáradt. Vagyok. Nincs. Kedv. Em. S nem. Beszélek.

Az élet, a világ: ugyanúgy „volt eleve",

örökkön-örökkétől,

ahogyan ez az örökkön-örökké aztán, végül,

mint bizonyítottuk, nincs is.

Az életet, barátom, szétszórja itt az. Élet. Idézet.

A nemlétezőből létrejött létező meg:

hát persze, csak átmenet.

Mire jutottam? Mondom:

már nadrágszáramat sem tûrhetem fel jó lélekkel a strandon.

　

c

Hát élsz te is? Hát mit gondolsz magadba? S esem nyakba.

S még távolabbakat fog át csak egy pillanat

zenóni töredékéig kihagyó figyelmed:

megszûntél! S észre se vetted.

Nézz ám médiát, adj fel postát,

ne telefonálj, azt tedd ki a napra,

a császár kezéből örökre kicsúszott,

mint az egzisztencialisztusok,

és ha nem hiszel az evidenciában, így Wittgenstein,

semmi evidensben nem hiszel. (Jó, hát úgy könnyû.)

　

Haj q!

Bármivel is csak

szenvedésem enyhítem,

vagy tényleg használ.

　

Avagy: haj, Kuh, haj, birka, marhavész!

S elnyomják a nagy porban, Ernő úrnál alkonytájban.

É? ÉLNI CSAK ÁTMENETI MEGOLDÁS. É, MINT KIÉ.

Az örök világosság legalább utána menjen át nálad,

ha már addig se.

Krigli, köb, mécs: egy-icce.

　

　

　

Átmenet Seurat világába

　

(Elkövetkezendő pointillista stílusom. Ízelítő)

　

Wittgenstein: filozófiát csak költészettel, talán.

És akkor bocsánat, azt már tényleg én tudom; ha mondhatnám.

Mindennel nem tudsz.

Törődni. Így: jutsz.

Nincs egy-helyed helyedben.

Mondani bármit.

Minek, s ki számít.

Rá. Ne hallj te magad sem.

Az okosságok.

Csak okosságok.

Minek az okosságok.

A hülyeségek.

Csak hülyeségek.

Minek az okosságok.

Evidenciát.

(Nem hiszel.) Kivált.

Kivált, hogy miből vált ki.

Egy rész, hogy bevált.

Hiszed. Hát odább.

Evidens? Mit. Akármi.

A hülyeségek.

Csak hülyeségek.

Minek a hülyeségek.

Az okosságok.

Csak okosságok.

Minek a hülyeségek.

Nem kifejezés.

Él-befejezés.

Másképp mégsem evidens.

Nincs rá a mindegy.

Bent fél, mint kint egy.

Zénó késze nincs-konzensz.

Kint fél, min bent egy.

Nem játék elegy.

„Szépen éltem", szólt. Az szentsz.

Nem másdzsojszolódsz. Ensz. Tensz.

S nincs. Ha beszélek róla,

olyan, akár ha volna.

És nincs ha. Nincs akár ha.

Öntől a Prufrock, Eliot úr, már a tengerre se jár le.

2009 január–február