Ötvenből ötvenegybe

(2009. július 17.)

　

Kiben lelkét biztatja

Mert ötvenet tán ötvenegy követ,

mert háromszor tizenhét ötvenegy,

csak ötvenegyre törj, s ne törlekedj,

te lélek, ó, ne vers – legyen szöveg,

s mint szakadékba görgeteg kövek,

zuhogjon mélybe mindened vele,

számtalan éked nincsbe vesd te le…

Légy meztelen, vagy rosszul öltözött,

a széthûlés s a széthullás között

inogj, akár a felcserélt szavak,

s ne félj, ha már estedre néz a vak,

közömbös isten, néma végtelen –

örvénylő szemmel, túl a kételyen…

Légy védtelen, s ha fény gyúl, szép terek

tajtékjában fürödj, pucér gyerek,

pancsolj Tejútban, mely fenn tündököl –

s ragyogj tovább, ha tested megdögöl!　

　

　

　

A költözködő könyvtár

Nem én, megint a könyvtár költözik:

az Ezeregyéj és Proust, a Szabó

Lőrinc összes – a széthullt, szakadó

világ, mely új szavakkal töltözik…

Én inkább a tengert, a Földközit

nézném, hogy szállong, pirkad, sír a hab

vad szirteken, vagy szikkadt sivatag

fényét figyelném ámult nyáron át –

a létezés s a pusztulás honát…

Mintsem dobozba tömni több ezer

könyvet, mit polcra nyögve fölteszel,

más rendbe rakva majd amazt s emezt –

Borgest, Shakespeare-t, Weörest s a Gilgamest!

Görög, latin, brit, hispán, frank, olasz

mûvek káosza – hol van ez, s hol az?

Olvasni többet!… S régi hindukat!…

S nincs semmi könyv, sem égi indulat.　

Fakult, ajtótlan kulcsok

Költözni még!… Örök költözködés

a lét – szökés, csellengés, átmenet…

S hitted, balek, szerencséd rád nevet?

De rettenet, tört fény, költős köd és

közöny szemedben – oldás és kötés,

ezernyi semmi, fölgyûlt rongy, kacat,

fölösleges nyûg, unt dolog, vacak,

molyette jelmez, átlikadt ruha,

széthullt mosoly családi albuma,

képek, lapok, szegek, halott lomok –

s a Szaharából egy flakon homok…

Rég elfeledt, gazdátlan kulcsokat

találsz, forgatsz, nem ismersz túl sokat –

talál hozzájuk ajtó, zár, lakás?

S van egy szobád még, hol ne lakna más?

S vak ûrben árnyad otthont vélhet-e,

ha már fölszámolódott élete?