Egy kubai mondás szerint barátaidnak igazán azokat tekintheted, akikkel a karácsonyi és az újévi szivarjaidat szívod el. Weiler Árpáddal sok esztendővel ezelőtt évekig jártunk egy társaságba, aztán ez a bizonyos társaság nagyon megváltozott, mi meg kikoptunk onnan. Árpád előbb föladta: mindvégig éreztem a magatartásában valamiféle elegáns távolságtartást. Hanem, ha épp olyan kedve volt, kinyitotta a meseládát, és szívesen beszélt azokról az építészeti kérdésekről, amelyek foglalkoztatták. Abban az időben elsősorban a szecesszió érdekelte, e tárgyban jó néhány publikációt is jegyzett. Aztán később újra egymás mellé sodort bennünket az élet: az ezredforduló környékén a Kortárs pécsi építészet címû könyvhöz hívott társszerzőnek. Szakmai kérdésekben ő döntött, természetesen, az én dolgom némi hangulati aláfestés volt. De készítettem vele interjút A HELYZET címû egykorvolt hetilap számra is és a többi. Mindvégig szívélyes volt és maradt közöttünk a viszony, de az elegáns távolságtartáson nem tudtunk túllépni. Azokat a bizonyos szivarokat nem szívtuk el együtt sohasem.

Weiler Árpád Pécsett született, 1948. augusztus 30-án, idősebb Weiler Árpád és Mosonyi Irén gyermekeként. Hivatására tudatosan készült, pályáját és tanulmányait mindvégig az építészet határozta meg. A Pollack Mihály Építőipari Technikum befejezése után előbb 1973-ban az Ybl Miklós Építőipari Mûszaki Főiskolán, majd 1978-ban a Budapesti Mûszaki Egyetem (BME) Építészmérnöki Karán, a magasépítési tanszék hallgatójaként szerzett diplomát. 1980-ban a Magyar Építőmûvészek Szövetsége és a BME közös Mesteriskoláját, majd 1987-ben a BME mûemlékvédelmi szakmérnök-kurzusát végezte. 1973-tól dolgozik tervezőként, 1981-ig a Baranyaterv, majd ’89-ig a Déli-Dunántúli Tervező Vállalat munkatársa, később mûteremvezetője volt. Ezek után a Pécsi Építész Irodához igazolt, vezető tervezőként, majd 1990-ben önálló céget alapított: a Weilerterv-et. Később, egész pontosan 2003-ban a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal pécsi irodavezetője lett, onnan is ment nyugdíjba. Ezzel együtt máig aktív a róla elnevezett, jószerével egyszemélyes vállalkozásban. A soroltak mellett éveken át a Kaposvári Egyetemen tanított.

Amint már szó esett róla, számtalan tanulmány fûződik a nevéhez a századforduló építészetéről, a szecesszióról. Népszerû cikkei közül találomra kiemelek kettőt: Regionalizmus – Pécs építészetéről (Magyar Építőmûvészet, 1989), Pécsi házak, magyar építőmûvészet tető alatt (Építéskultúra 1990.). A hazai tudományos lapokon kívül publikáltak róla az USA-ban kiadott, meghatározó jelentőségûnek tekintett Architecture címû folyóiratban is. Tudományos tevékenysége mellett persze leginkább épületei jellemzik. Néhány a közismertebbek közül: a Pécsi Orvostudományi Egyetem Szülészeti Klinikájának bővítése, az egykori Postabank székháza (Pécs, Ferencesek utcája 15.), a Pécsi Egyetemi Klub, és az úgynevezett Weiler-telep, ugyancsak Pécsett, a Pacsirta utcában. Nyert I. díjat az Év lakóháza tervpályázaton, kétszer is, 1987-ben és 1995-ben, illetve egy úgynevezett Kiemelt-díjat, 1989-ben. A siklósi autóbusz-állomásért 1999-ben megkapta az Építészeti Kultúráért-díjat. 2000-ben az Év lakóháza pályázat Otthon fődíját nyerte egy pécsi, Károlyi Mihály úti villa terveiért. Volt elnöke a Magyar Építőmûvészek Szövetségének, az Ambassador Clubnak, a Pécsi Polgári Körnek, máig tagja a Magyar Történelmi Társaságnak, a Baranya Megyei Mûemléki Albizottságnak, a Dél-Dunántúli Építész Kamarának, a Pécsi Városvédő és Városszépítő Egyesületnek, a Magyar Építészek Szövetségének. Felesége Solt Éva, két gyermekük van, Péter (1974), és Ádám (1978). Hobbija a tenisz meg a síelés.

A beszélgetésre készülve több értekezést végigolvastam, és egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy az építészet legalább húsz esztendeje legfőképpen egy nagy, hínáros láphoz hasonlítható. A vízipókok teljes biztonsággal közlekednek benne. Ám aki fajsúlyosabb, könnyen lesüllyedhet, és csak keservesen halad tovább. Ráadásul a pókok is megcsipdesik. Elhatároztam tehát, hogy Weiler Árpádot mindenekelőtt ezzel a benyomásommal szembesítem. Meg azzal a kérdéssel, hogy miért érezte mégis úgy, hogy ebben a közegben tudományos kutatásokat kell folytatnia, tanulmányokat, összegzéseket kell írnia.

Weiler Árpád: – A magyar építészet története, nagyjából a két háború közötti időszaktól kezdve, nem vonatkoztatható el azoktól az emberektől, akik a jelentős megbízásokat adták, adják, és egyben uralták, uralják a politikát. Lechner Ödön, a szecesszió jellegzetes képviselője például szinte egyszemélyes stílust képviselt. Teljesen eltért mindattól, amit mondjuk a Koós Károly Kör vagy a Gödöllői Telep építészei magukénak vallottak. Sajátos, magyaros, kicsit talán az Art Decoba hajló szecesszió volt az övé. Ismerjük azokat a nagyon fontos épületeket, amelyeket megvalósított az Iparmûvészeti Múzeumtól a kecskeméti Városházán át a Postatakarékig. Igen ám, de egyszer csak, parlamenti határozattal, eltiltották a tervezéstől. Mert a politika úgy ítélte meg, hogy nem kívánatos az imént vázolt stílus.

Sz. Koncz István: – Tehát nem csak az elmúlt húsz évet jellemzi az általam említett mocsár.

– Nem, a Papa (ez volt Lechner beceneve) attól kezdve ücsörgött a kávéházban, nagy társasága volt, szerették, itták a szavait, de munkája nem volt többé. Jöttek az Alpár Ignácok, jött a neobarokk, és az a stílus, amit leginkább a meghatározó budapesti banképületeken vagy a mai Pénzügyminisztérium, Belügyminisztérium vagy az épp nemrégiben kiürített Szabadság téri TV-székház, vagyis az egykori Értéktőzsde tömbjén láthat viszont.

– Meg a Pécsi Hadapródiskoláról készült régi képeken.

– Úgy van. Alpár Ignác Tisza Istvánnal járt Berlinbe egyetemre, és barátok maradtak. Tehát a Tisza-kurzusban nem volt kérdéses, ki kap megbízásokat. Mindez semmit sem von le Alpár érdemeiből, nem kérdőjelezi meg a zsenialitását, de tény.

A háború után jött egy-két boldog év, 1946-ig, talán még ’48-ig is azt hihettük, hogy a dán, a svéd, a finn építészet, az igazi európai modernizmus ver gyökeret nálunk. Ehelyett mi jött? A szocialista realizmus. Major Máté rengeteget vitatkozott, mint utóbb kiderült, hiába, az akkori pártépítészekkel.

– Furcsa fintora a sorsnak, hogy pár évre rá ugyanő, már az udvar szócsöveként, elfojtotta a Pécsi Ifjúsági Iroda paksi törekvéseit. Futott erről egy vitasorozat az akkori ÉS-ben. A költő Nagy László kelt védelmére a Csete György vezette csapatnak. Más kérdés, hogy a kezdeményezés végül – Nagy László kifejezésével – mégis elhamvadt a paksi atommáglyán.

– Akkor már Major volt a retrográd, a kirekesztő, igen. A szocreál ellen meg legfeljebb úgy védekezhetett az ember, hogy rárajzolta az épületre a timpanont, de csak egy centis vastagságban. Utóbb könnyû volt elvakolni. Egyébként a jó építészet jelei megtalálhatók akár szocreál házakon is. De elmesélek egy másik esetet. Kotsis Iván mûegyetemi professzor tervezte a Regnum Marianum templomot Budapesten, amit, mint tudjuk, 1951-ben azért semmisítettek meg, mert Sztálin szobra került a helyére. Külön tragédia, hogy csak másfél évet kellett volna kihúznia még. Nem is ez a lényeg, hanem hogy egyszer, a tanúk szerint, a következő jelenet zajlott le Kotsis szobájában. Megcsörrent a telefon, a professzor füléhez emelte a kagylót, és így válaszolgatott:

– Igen. Igen. Nem. Nem. Maga egy szemét disznó! – ordította, és lecsapta a telefont.

– Mi történt, professzor úr? – kérdezték a jelenlévők.

– Bontják a templomot, és kérdezték, hogy van-e hozzá tervem.

Így történt aztán, hogy nem vacakoltak a bontással, hanem az egészet fölrobbantották. Összegezve a gondolatsort: nem számít semmi. Dolgoznak epigonok, slepphordozók, másod-harmad vonalbeliek, amint láttuk, politikusok, de csak a jó épület, a tehetséges munka fontos. A téglát nem lehet becsapni.

– 1948-at említette, mint fordulópontot a hazai építészetben. Ön épp abban az évben született, és jól láthatóan nagyon tudatosan készült a hivatására.

– Azt hiszem, szolgálhatok némi magyarázattal. Kisgyerekkoromban lakásról-lakásra költöztünk.

– Vajon miért?

– Az első csere okára nem emlékszem, de tudom, hogy többnyire azért hurcolkodtunk, mert mindig kicsit nagyobb otthont szerettünk volna. Édesapám a Széntrösztnél dolgozott főkönyvelőként, édesanyám velünk, gyerekekkel foglalkozott, ahogy jöttünk a húgommal sorban, aztán maga is dolgozni kezdett. De építkezésre vagy igazán jelentős lépésre a cserék során nem gondolhattak. A sok ide-oda településnek annyi haszna volt, hogy megismertem a várost és a házait. Emlékszem például, hogy a Zsolnay-szobor mellett lévő, egykori megyetanácsi, ma bírósági épület helyén állt egy zárt soros beépítés. A beépítésben voltak igazi, háromablakos, polgári házak. Egyszer a szüleim ide vittek vendégségbe, és négy-ötéves fejjel meg tudtam különböztetni, hogy mi a különbség az esslingeni faredőnyös, bőrkanapés miliő és a pajtásomék vasúton túl lévő, kis, egyszobás lakása között. Nem az életmód tekintetében, persze, hanem építészetileg, ha szabad így fogalmaznom. Lehetett tehát bennem valamiféle vonzalom, ami persze távolról sem volt annyira tudatos, mint utóbb, a készülés évei. A környezet iránt érdeklődtem talán. Meg a hangulat iránt. A Szabadság utca egyébként is foglalkoztatott, hisz annyiszor váltott arculatot. Volt középen virágágyás, aztán fû, később gyom, lett kétszer kétsávos, majd egysávos, volt sétány satöbbi. Az ötvenes években nem egyszer ott gyakorlatoztak a katonák. Szaladtunk mellettük a járdán, figyeltük őket. Iskolába is ide jártam négy évig, aztán megint költöztünk. Amúgy az óvodás esztendőket nem kellett végigszenvedtem, mert annyira utáltam oda járni, hogy a szüleim egy idő után nem erőltették. Javarészt a táskámra emlékszem, abban kellett az alatt a rövid idő alatt vinni a tízórait. Nemrégiben lett volna százéves a neves, Pécsett született építész, Molnár Farkas. Az ebből az alkalomból rendezett emlékülésen odajött hozzám valaki, és mutatott egy fotót óvodás koromból. A megsárgult fényképen minden kissrác vigyorog. Hanem, a kép egyik szélén, kifordított svájcisapkában, egy gyerek rettenetesen bőg. Na, az voltam én.

– Lépjünk felsőbb osztályba.

– A Hargita utcába, egy akkor épült szocreál házba költöztünk. Utóbb kiderült, hogy az Építészeti mûszaki rajz címû tankönyv melléklete a mi házunk alaprajzait, metszeteit közölte. Meszesen húztak fel belőle egy csomót, és mondom, a Hargita utcában. De hogy egyszer még tanulni fogom a lakásunkat, erre igazán nem lehetett számítani. Még akkor sem, amikor felvételiztem az építész technikumba.

– Ez a döntés hogyan jött?

– Elég jól tudtam rajzolni. Haraszti Pali bácsi volt a tanárunk, akit ma már magam is csak, mint méltatlanul elfeledett festőt emlegetek, pedig, visszagondolva, pedagógusként is komoly erényeket csillogtatott. Mindenesetre a döntés megszületetett, mentem felvételizni. Nem vettek fel.

– Ó, vajon miért nem?

– Azt hiszem, a számtanról kiderült, hogy nem az erősségem. Tehát a Nagy Lajosba kerültem, német nyelvi osztályba. Kifejezetten utáltam a németet, néha lázas lettem, amikor órára kellett menni. De a technikumot nem adtam fel, és egy év gimnázium után újra felvételiztem, sikerrel. Érdekes oktatási forma volt. Nagyszerû szakmai alapokat adott, de például az egyetem felé nem volt ugródeszka, mert vajmi keveset tudtunk azokból a tárgyakból, amelyeket a felvételin számon kértek. De hogy a képet egy kicsit árnyaljuk: 1963-tól ’67-ig jártunk technikumba, amikor Pécs fölépült. Uránváros akkor kezdett kiteljesedni, évente négyszáz-ötszáz lakást adtak át, kifejezett pezsgés indult meg. Később jött a négyszáz ágyas, ami Európa legjobb klinikája volt, állítom. Az a Gádoros Lajos tervezte, aki az ország első Ybl-díját kapta. És közben itt álltak a remek építészeti emlékek. A pályaválasztáshoz tehát Pécs komoly hátteret biztosított.

– Mikor derült ki, hogy az egyetem a tanulás ellenére távol került?

– Egy bizonyos ponton túl már nem voltak illúzióim. Persze, jelentkeztem, felvételiztem, de, szinte már menetrendszerûen, oda sem vettek föl. Elhatároztam, hogy dolgozni kezdek. Föltérképeztem a helyzetet, és elhelyezkedtem a MÁV-nál. A Pécsi Igazgatóság épületében ugyanis a vasút mûködtetett egy tervezőirodát. Akkor még technikus végzettséggel is lehetett tervezni. Nosza, bekerültem hát az első munkahelyemre. Kaptam egy rajzasztalt, egy tuskészletet, egy kurblis számológépet, és egy kulcsot a pincéhez, mert ott mûködött a fénymásoló. Mindjárt ki is küldtek, ha jól emlékszem, Keszühidegkútra, hogy mérjem föl a váltóállító központot. Mert egy pottyantós budit kell mögé tervezni. Kimentem, fölmértem, megterveztem, megrajzoltam, kihúztam tussal…

– …ülőke kihajlásra méretezve!

– Körülbelül így, igen. Megcsináltam a költségvetést, lemásoltam, leadtam, és a következő nap mehettem fölmérni az újabb klotyót. Na jó, később érdekesebbé vált a munka, állomásépületeket is tervezhettünk, például. És persze beiratkoztam volna a Mûegyetemre, levelezőként. Azért a feltételes mód, mert a képzésnek ezt a formáját az építészeknél épp abban az évben megszüntették.

– Te jó ég! Mit tudott tenni?

– Akkoriban nagyon jó híre volt a felsőfokú technikumnak, Budapesten, a Tököli úton. Jelentkeztem, na, elsőre fölvettek. Végre valahová! Az ember magáról nem szívesen mond ilyet, de ott már nem volt gondom. A szakma számított, és abban addigra eléggé megedződtem. A matematikával voltak csak bajaim újra, de nekiveselkedtem, és végül abból sem volt problémám. Hanem, a három évesre tervezett kurzus másodévében egyszer csak jött egy miniszteri rendelet, amellyel megszûntették a felsőfokú technikusképzést.

– Hát, ez már nem lehet igaz!

– Gondolhatja, először mi sem akartuk elhinni. De később kiderült, hogy nem veszett kárba az addig eltöltött idő, mert aki akart, átmehetett főiskolára. Igaz, egy évvel tovább kellett járni. Így lett belőlünk üzemmérnök. Hozzáteszem, addigra nagyon elegem lett a MÁV-ból. Már minden budit megterveztünk, jöttek a kisebb raktárak, felvételi épületek, mozdonyfordítók. De nem akartam az életemet mindvégig ebben a közegben élni. Tehát, bejelentkeztem a Baranyatervnél, ahol a beszélgetés során korábban szóba került Pécsi Ifjúsági Iroda mûködött. Amely azonban eddigre meglehetősen foghíjassá vált, sokan az ott dolgozók közül elmentek a főiskolára. Így Kovács Antal, az akkori igazgató fölvett építész-tervezőnek.

– Véget ért a mozdonyfordítók kora.

– De véget ám! Az első munkám a lakócsai óvoda volt. Azután a Közraktár utcában is épült egy óvoda a terveim alapján, sőt, jut eszembe, a kék, ledinai óvoda is az én tervem volt. Élveztem nagyon. De egyszer csak éreztem, hogy el kell menni egyetemre.

– Mitől alakult ki önben ez az érzés?

– Egyfelől elég fiatal voltam még ahhoz, hogy abbahagyjam a tanulást. Másfelől akkor már tudtam, hogy a statikusképzés nem szûnt meg levelezőn sem. Harmadévre iratkozhattam be, azzal a szépséghibával, hogy decemberre le kellett tennem a mechanika és matematika államvizsgát. Voltak megmosolyogtató elemei a történetnek. Az egyik tárgyunk a Tartók statikája címet viselte. Az első zárthelyin valaki megsúgta, hogy az összetett szerkezetekről szóló példákat a kis elmozdulások elméletével kell megoldani. Na, én is körülbelül úgy néztem, mint most ön rám. Életemben akkor hallottam róla először, hogy ilyen elmélet létezik. Persze, nem is sikerült a zéhá. Végül aztán egy pécsi kollégám, Meskó András segített, egy hónap alatt elmagyarázott mindent. Tehát túlvergődtem a tartók statikáján, túl a matematikán, túl a mechanikán; a harmadév sikerült. Utána megint nem volt gondom, mert jöttek a szorosabb értelemben vett szakmai tárgyak. Befejeztem tehát a Mûegyetemet, épp csak az volt már a kérdés, hogy mi lesz velem?

– Ez miért merült föl?

– Egyre zûrösebb lett a világ, kiderült, hogy szép dolog a végzettség, de aki nem járt mesteriskolába, nem számít igazán építésznek. Tehát néhányad-magammal mi lettünk a hatodik évfolyam. Kétszáz ember jelentkezett, és húszat vettek föl. 1982-ben végeztünk, tervezgettük, hogy milyen lesz Pécs, miket kéne építeni. Csaba Gyulával ugyanis sokat próbálkoztunk akkoriban városrendezési tervekkel. Pécs-Kertvárosnál második helyet nyertünk, de voltak sikereink Debrecenben, Miskolcon, Pannonhalmán is. Hozzáteszem, némi öngúnnyal, hogy a városrendezési pályázatokat azért szerettük, mert nem volt bunda. Tudni kell ugyanis, hogy az építészeti pályázatokon… Hogy is fogalmazzak?

– Mondjuk úgy: régebben olyanok fordultak elő…

– Tehát igen, régebben olyanok is előfordulhattak talán, hogy bírálók és pályázók cserélgették egymást a különböző helyszíneken, és egymást ismerték el legjobbnak. Mindegy, a mesteriskola után szerettünk volna Pécs belvárosában tervezni, ahhoz viszont szükség volt mûemlékvédelmi szakmérnöki végzettségre. Tehát 1984-ben Várnagy Péterrel fölkerekedtünk, és a Mûegyetemen megszereztük ezt a diplomát.

– Közel volt a negyvenhez, amikor végzett.

– Azért az a lépcsőfok már nem úgy képzelendő el, mint a hagyományos, porosz rendszerû mérnökképzés, ott már nem aláztak meg a vizsgákon. Olyan nagyon. Több, szervezett formában megszerezhető tudásra viszont nem vágytunk.

– Ekkortájt készült az első komolyabb tanulmánya a szecesszióról is, ugye?

– Az alap voltaképpen egy pályázathoz született. A Megyei Tanács Mûemléki Albizottsága írta ki ezt a bizonyos pályázatot 1986-ban. Négy építészeti korszak föltérképezésére bíztatott, az eklektikára, a szecesszióra, a Bauhausra, és a modernnek nevezett szocreálra. Négyen vállalkoztunk a munkára, a sorolt stílusokhoz sorrendben a következők kapcsolhatók: Levádi Ferenc, jómagam, Mendöl Zsuzsa, Szigetvári János. Hatalmas anyag gyûlt össze, még olyasmikre is igyekeztem figyelni, hogy például melyik temetői szobor számít szecessziósnak satöbbi. Persze, sokkal lényegesebb, hogy a dél-dunántúli régió vonatkozásában földolgoztam az összes akkor élt építész itteni munkásságát, a lehetséges és valós kapcsolódási pontokat, az épületeket mind. Azt hiszem, ez tényleg nagyon fontos munka volt. Alapmû talán.

– Mi késztette épp a szecesszió kutatására?

– A korszak valamiért mindig jobban foglalkoztatott az átlagosnál. És még föl lehetett lelni olyan értékeket, amelyek mára jószerével vagy teljesen elpusztultak. Az ember érezte a három mozi, a két uszoda vagy a Nádor Szálló, a Kávéház, a Söröző, az egész intézmény vesztét, látni való volt, hogy bezárják lassanként valamennyit. Viszont érdekes lenne tudni, hogy a hatalmas, sok évig tartó munka, levéltárazás, kutatás, dokumentálás majd a jó pár publikáció számított-e valakinek is valamit? Kevéssé hiszem. Ma könnyedén szétrúgnak bármilyen értéket. Amit pedig e tárgyban leírtam, előadtam, na, az számít a legkevésbé.

– Ennek dacára nekimegy újra és újra. Szerkeszti a Kortárs pécsi építészet címû kötetet, tudományos igényességgel föltárja, publikálja a Zsolnay termékek, mûtárgyak, épületkerámiák építészeti vonatkozásait. Ha nem érzi úgy, hogy számít, amit kutat, amit ír, miért csinálja mégis?

– Megfigyelésem szerint mindenféle tevékenység magától jön. Nem te keresed meg őt, hanem sokszor ő határoz meg téged. Hiába dönteném el holnap, hogy festeni fogok, s vennék ecsetet, vásznakat, nem tudom, hogy mit pingálnék a szûz felületekre. Legfeljebb törném a fejemet, de nem valószínû, hogy sok mindenre jutnék. Nekem a kutatás és az írás eufórikus élményt ad. Apróban és nagyban. Amikor a mesteriskolába jártunk, elmentünk Dévényi Sándorral Barcsra. Megláttunk egy nagyon szép, eklektikus, földszintes családi házat, s előtte egy kettős bakállványt, amelyen egy férfi állt. Épp nekilátott, hogy fejszével leverje az ablak körüli stukkókat. Megkérdeztük tőle, mi ez? Fölújítás, felelte. Dévényi Sanyi azonnal elővette a rajztömbjét, és nagyon szépen illusztrálta azt a szöveget, amit megírtam az esetről. Például már ez az írás is váratlan örömöt adott. Ráéreztem az ízére, és úgy látszik, azóta sem tudtam abbahagyni. Persze, nem írok állandóan, de mindig kísért, hogy milyen lenne ismét bevonulni pár hónapra egy szobába, és az idő leteltével előbújni egy tanulmánnyal.

– Itt engedelmével megakasztom az ábrándozást, és visszaterelem a beszélgetést a nyolcvanas évek végére. Ott tartottunk, hogy megint végzett, nem is tudom hányadszor, a Mûegyetemen.

– Ja, igen. Akkor e helyt kell elmondanom, hogy a tervező vállalatok a hatvanas évek végétől teljesítmény-orientáltak lettek. Vagyis a bért aszerint kapták a tervezők, hogy hány milliót hoztak a konyhára. Magyarul: munkákat kellett szerezni, az árbevételeket összerakta a vállalat, és abból kaptunk fizetést. Ahogy közeledett a rendszerváltás, és csökkent a vállalatok nyeresége, kevesebbet fizettek, kirúgtak embereket, és olyanokat vettek föl, akik ugyan gyorsan dolgoztak, de nem biztos, hogy jól. A munkaszerzés lassan fajsúlyosabb feladattá vált, mint maga a tervezés. Ami persze a minőség rovására ment. 1988-ban ez odáig fajult, hogy Dévényi Sanyi kitalálta: dobbant, és szervez egy kisszövetkezetet. Ezt a lehetséges formát Makovecz Imre találta ki, pontosabban fedezte fel egyébként, de tíz ember kellett hozzá. Sanyi ezért megkereste a szüleit, a testvérét, az összes rokonát és engem, hogy legyünk legalább tízen. Évivel, a feleségemmel történetesen épp Amerikában voltunk, két hónapra, sógornőm meghívására, de Sanyi telefonon biztosított, hogy, idézem: legyek nyugodt, föl van nekem mondva. Úgyhogy mire hazajövök, nem is kell bemennem a tervező vállalathoz. Õ már elintézte az összes adminisztrációt. Hazajöttem, ott álltunk állás nélkül, munka nélkül, eszközök nélkül, tényleg minden nélkül Sanyiék házának kisszobájában, és körültekintettünk: lám, ez az irodánk! Aztán persze beindult az egész, jött a rendszerváltás, és ahogy az lenni szokott, néhány év után az ember már saját céget igyekezett alapítani. Erre 1990-ben került sor.

– Hogyan élte meg mindezt?

– Nem éltem meg jól. Az ezt követő tíz évben születtek meg a magyar milliárdosok, mi pedig rohangáltunk munka után. Nem kéne-e egy társasház Postavölgybe satöbbi. Egyszer valakinek el is meséltem, hogy most tartok életem főmûvénél. Miért, mi az, kérdezte. Kerítés-felújítást tervezek, válaszoltam. Persze, igazságtalan vagyok kicsit, mert akkoriban többször nyertem az Év lakóháza tervpályázaton. Nem szólva arról, hogy a saját cégemnél dolgoztam, tehát az önmegvalósítás szempontjából sem volt közömbös időszak az.

– Mint életében oly sokszor, mégis tett egy oldallépést. Elvállalta a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal pécsi irodájának vezetését. Miért?

– Félek, furcsa lesz a magyarázat: a pótcselekvés iránti vágy vezetett.

– Ezt most valóban nem értem.

– Akkor másképp fogalmazok. Tudjuk, ugye, hogy a kevélység a hét főbûn közül is az egyik legsúlyosabb. Úgy gondoltam, hogy ehhez a munkához értek. Akkor meg miért ne én csináljam? Hát, ebből az ötletből lett öt év.

– Megkerülhetetlen kérdés, hogy mi lett azzal a konfliktusával, ami a hivatali munkájának utolsó időszakát kísérte?

– Máig sincs vége. Ugye, az építészi munkával nem hagytam fel, de mellette elmentem hivatalnoknak. Bár nem tervezhettem az illetékességi körömön belül, csak úgy, ha az engedélyező hatóság nem dél-dunántúli volt. Egyes építészek mégis azt gondolták: a munka néha azért talál meg engem, mert ott dolgozom, ahol. Ezek főleg azok a kollégák voltak, akik sérelmet szenvedtek a döntéseim miatt. A főnökeim mindvégig kiálltak mellettem, és kivétel nélkül helyben hagyták a döntéseimet. Mégsem volt érdemes hosszú távon fönntartani azt a belső bizonytalanságot, hogy hatóság legyek-e vagy építész? Na, most, visszatérve a kérdéséhez, az egyik ügyben több feljelentés is született ellenem. Ezeket a rendőrséghez, az ügyészséghez és a hivatalom elnökéhez címezték, utóbbit Budapestre. Az ügyészség megsemmisítette az általam kiadott építési engedélyt, és új eljárásra kötelezett. Fölszólítottam a fennmaradási engedély beadására az építtetőt, de az ellenérdekelt fél addig járt az ügyészségre, míg ezt az újabb eljárást is megszüntették. Sőt, kiderítették, hogy a kivitelezőnek terveztem korábban házat, biztos amiatt kedvezek neki és így tovább. Ekkor írtam egy levelet az elnökünknek, Mezős Tamásnak, hogy szabadítson meg ettől a gondtól. Át is került az akta Szegedre. Az újabb eljárás fél évig tartott, és mit tesz Isten, a kollégák szinte szó szerint ugyanaz a döntést hozták, mint én. Újabb fellebbezés érkezett, másodfokra került az ügy, Budapestre. Az eredmény azonban mit sem változott. Az építkezés tehát folyik tovább, sőt, lassan be is fejeződik, magam pedig máig járkálok a bíróságra, mert följelentettek hivatali hatalommal való visszaélés miatt. Nem panasz ez, sőt, azt szokták mondani, az ilyentől megerősödik, megedződik az ember. Persze! Ha lenne még ideje rá. De most már hová?

– Akkor hát nem az egykori hivatalnokot, hanem az építészt kérdezem. Milyennek látja az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozatához kapcsolódó építkezéseket?

– Csak a meglévő történelmi értékeket meghaladó mûszaki megoldásokat tudom támogatni. Mégis, úgy érzem, helyzetemből adódóan ízléstelen lenne, ha azt mondanám, hogy mondjuk a Széchenyi teret illetően rosszul döntött a zsûri. A zsûri nem döntött rosszul, hisz nem is adott ki első helyezést. A teret mindezzel együtt átépítik most. De nem ismerem a térfalak mögötti funkciókat. Mikor nyit ki a Nádor? Mi lesz a Nick-udvar sorsa? Magam a struktúra megtartása és a fölújítás mellett kardoskodtam. Ha fölszednénk az aszfaltot, nagy valószínûséggel megtalálnánk alatta még a kockakövet is.

Az egész folyamatra figyelve, mind az öt helyszínről szólva azt kell mondanom: a pécsi építészek vétlenek. Összeültünk, felhívtuk a városvezetés figyelmét a szerkezeti megoldások átgondolásának, a helyszínek szerencsésebb kiválasztásának szükségességére. Kiemeltünk néhány rossz állagú, de jobb sorsra érdemes épületet, javasoltuk felújításukat. Az egyes házakhoz új funkciók hozzárendelését láttuk volna ésszerûbbnek. Mindez három éve történt. Akkor rögtön ki is írtuk magunkat a tanácsadók köréből. Tehát nagyon nehezet kérdez. Nem tudom, teremtünk-e annyi értéket, amennyit elpusztítunk. Vannak kétségeim.

– A pusztításhoz kapcsolódik: mit lehetett volna tenni, hogy propagandaérdekből, egy választási hadjárat részeként ne bontsák el a város valaha volt legszebb malomépületét?

– A Megyeri felüljáró melletti malomra gondol? Gyönyörû téglaépület volt, valóban, még meg lehetett, meg kellett volna menteni. De nem így történt. Pedig néha nagy levegőt véve alázatot kéne gyakorolni. Ahhoz is nagy alázat kell ugyanis, hogy valamibe ne piszkáljunk bele. A régi színházi emberek, a régi muzsikusok, a régi értelmiségiek, nem akarom önt megbántani, de a régi jelenkorosok, a régi pécsi emberek ezt nem engedték volna. Mi gyöngék vagyunk, úgy látszik, és emiatt semminek érzem magamat is. Nyilván, ez már az öregkori depresszió. Tehát most kell megújulnunk. A régi alapokról kell valamiképpen elrajtolnunk.