A várható ismeretlen egyik figyelemreméltó írása a Nem november 4-én bukott el a forradalom címû, amelyben a szerző kifejti logikus érvelését arról, hogy a katonai beavatkozás forgatókönyve végig készen állt, csak a szovjet vezetésnek időre volt szüksége a szövetséges fővárosok felkeresésére, Peking és Belgrád jóváhagyásának megszerzésére. Sándor Iván Nagy Imre személyes tragédiáját is igen plasztikusan ábrázolja: „Így lett a XX. század történetében az első és utolsó miniszterelnök, aki elveiért vállalta a halált, annak utána, hogy a forradalom már akkor eldőlt, amikor ő még meg sem értette, hogy egy forradalom élére került." (95. – kiemelés: G. Á.) Megható írás a Díszsortûz az alezredesnek, mely az ötvenhatos forradalom legendás katonatisztjének, Marián Istvánnak állít emléket. Marián alezredes „azok közé tartozott, akik próbálták átlátni az átláthatatlanságot, próbáltak életcélt, értelmet keresni az értelemnélküliségben." (113.) Marián Istvánnak sok minden köszönhető, és az író szerint talán Göncz Árpád kijelentése a legtalálóbb: „Marián Pista nélkül nincs ötvenhat…" (113.)

Az ismerősökről, barátokról mintha személyesebb portrét rajzolna Sándor Iván. A titkok szövevénye fejezetben Mészöly Miklós, Balassa Péter, Poszler György, Bak Imre, Kende Péter és Simon Balázs kerül szóba. A szigorú, ám szeretetteli ítéletalkotás ezekben az írásokban is fellelhető. Mészölyről szólva például megjegyzi: „Az irodalmi köztudat, miközben megadja a Mesternek járó tiszteletet, mintha óvatosan megkerülné őt." (119.) Pedig: „Kevesen voltak a huszadik századi magyar irodalomban, akik, miközben farkasszemet néztek a korukkal, önmagukkal is olyan kíméletlenül szembenéztek, mint ő." (121.) Sándor Iván rámutat arra, hogy Mészöly nem volt megalkuvó személyiség; két alapszava volt a huszadik századi történetre: a szökés és az üldözés. „Szökött a hamisság elől, üldözőbe vette a pontos szavakat. Így csinálta meg a huszadik század második felének egyik legnagyobb életmûvét." (123.) S e magatartásforma vált követendővé Sándor számára is.

Az örvényt figyelő tekintet címû esszében Balassa Péter életmûvét vizsgálja, az esztéta és a história kapcsolatát kiemelve. Sándor Iván szerint nagy ívû mûelemzéseivel Balassa saját kora valóságnak megértésére is törekedett, és munkássága – a viták, támadások ellenére, azokkal együtt – a közelmúlt magyar irodalomtudományának és gondolkodástörténetének egyik legmaradandóbb teljesítménye. Balassa sokat bírált kánonalakító szerepét pedig akként értékeli, hogy más irodalomkritikusnak, esztétának is lett volna lehetősége az adott korszakban arra, hogy kánont teremtsen.

Az „otthontalanság érzése" szókapcsolat a kötetben gyakran szerepel. A titkok szövevényében például annak kapcsán, hogy Poszler György dolgozószobájában megtalálható Goethe, Babits és Szerb Antal fotója, valamint a szülővárost, a gyermekkor helyszíneit ábrázoló képek. Sándor Iván esszéinek asszociációs motívumrendszere saját múltját, emlékeit felidézve, s ezekből kiindulva, elkalandozva épül fel. Poszler és szülővárosának, Kolozsvárnak a Fő tere (és a Mátyás-szobor) kapcsán tizenkét éves kori önmaga jut eszébe, amikor is a kakaós dobozokban lévő városokat, várakat, tereket, szobrokat ábrázoló képeket kellett összegyûjteni, s húsz kép után albumot nyert a lelkes gyûjtő. Kakaóillatú képek, és: „A kakaóillatot akkor is éreztem, amikor tizenhat évvel később, 1958-ban ott állok a Mátyás-szobornál." Poszler Györgyről szól az írás, ugyanakkor a szerzőjéről is.

A kötet záró fejezetében kaptak helyet a Füst Milán prózai díjak átadásakor elhangzott laudációk. E rövid szövegek mellett azonban hangsúlyosabb A veszendő személyiség nyomában. Proust és a huszadik század végi regény címû írás, amely először a Rocinante nyomában címû esszékötetben jelent meg 1999-ben. Ha jól érzékelem, ez a téma újra és újra előkerül Sándor Iván esszéiben, és regényei is az Én veszendőségét tematizálják.

Ezért kapcsolódik szorosan a Proust-esszéhez A várható ismeretlen egyik legérdekesebb írása, a Pauló a görög tengerparton, amely a készülő, Az Argolíszi-öböl címû regény naplója. Sándor Iván a Követéshez is írt naplót, ami ugyancsak a regény születésével párhuzamosan keletkezett. A Daniellával a vonaton és a regény együttesen értelmezendő, hiszen kiegészítik, mintegy magyarázzák egymást, s a napló valójában inkább naplóregénynek tekinthető. Minthogy most még csak egy munkában lévő regényről tudunk, melynek részletei folyóiratokban jelennek meg, nem is alkothatunk tökéletes képet a hozzá tartozó feljegyzésekről. Az azonban bizonyos, hogy hasonlóan izgalmas szellemi élményben lesz részünk, mint a korábbi mûhelyesszék olvasásakor.

A Pauló a görög tengerparton mottója: „Nem Oidipusz, nem Antigoné, bizony Iszménénk a főalak." Sándor Iván először a kecskeméti Forrásban közölt írást ezzel a meglehetősen provokatív címmel: Nem Oidipusz, nem Antigoné, bizony Iszménénk a főalak; miért?… A folyóiratbeli szöveg és a kötet záró dolgozata tehát részben megegyezik egymással. Az író felhívja a figyelmet arra, hogy a könyvtárnyi Oidipusz–Antigoné-feldolgozásokban alig jutott hely Iszménének. Sem Euripidész, sem Seneca nem említi, de George Steiner könyvében sem jelenik meg és Alfierinél sem. Szophoklésznél szerepel ugyan, de nem túl fontos figura. Pedig – mint Sándor Iván bemutatja – Iszméné az archaikus mondakör szerint is „tanúja volt istenek és emberek, apák és fiúk, testvérek és testvérek, királyok és trónkövetelők harcának, a dögvész, a háborúk pusztításainak. Sohasem tudott magyarázatot találni arra, amit látott, amiről hallott, ami az előzményeket jelentette és a következményeket előkészítette. Az értetlenség lett az osztályrésze." (277.) Iszméné sorsa is példa az Én fenyegetettségére, veszendőségére, s ezért – bár szinte láthatatlan alakja a görög mitológiának –, az ő története szimbolikus jelentőségû a szerző számára.

A napló- és regényíró beszámol arról a kínzó dilemmáról, ami akkor merült föl benne, amikor a megfelelő formát kereste a körvonalazódó anyaghoz. Miként írja meg az Iszméné-regényt? Egyes szám első személyû vagy „mindentudó" beszélőt alkalmazzon? Vagy emlékek felidézésével, sejtetésekkel, álmokkal operáljon, ám ezzel kísérletezni az író szerint García Márquez után nevetséges vállalkozás lenne. Hosszas töprengés után a szerző arra a következtetésre jutott, hogy nem egyszerûen Iszméné-regényt ír, hanem egy ezredfordulós mûvészregényt. S ha az, vagy mindkettő egyszerre – „az előbbi, az utóbbiban" –, akkor viszont újabb szereplőkre lesz szükség. „Egyikük az Iszméné-történetben – miközben a mítoszt, a maga kora lényegiségeinek feltárásaként »használja« – az »ellenmítoszt« keresi, ugyanis számára ez sorsprobléma, mûvészetének lét–nemlét kérdése." (292.) Sándor Iván végiggondolja, ki lehetne ilyen alak. Író? Színházi ember? Zeneszerző? Sem egyik, sem másik. Az író unalmas. A színi világról a Drága Livben már volt szó. A zeneszerző pedig „Leverkühn után (…) istenkísértés." (292.) Akkor hát legyen filmrendező! A neve: Pauló, aki a hatvanas évek elején született, s aki eszmélése óta az Iszméné forgatókönyvén dolgozik. Apját, anyját nem ismeri, nagynénje neveli, aki semmit nem mond neki szüleiről, a múltról. – A további fejtörést azonban nem idézem.

A naplóban a konkrét regényírói problémákon kívül szóba kerül például Füzi László esszésorozata, A középpont hiánya (amelyben szintén központi szervező erő az otthontalanság érzése), de Gyáni Gábor neve is gyakran említődik („A történész szempontjából ma ő foglalkozik legintenzívebben és legmélyebben azokkal a kérdésekkel, amelyek a regényírót is munkára hajszolják." – 309.) Olvashatunk (mert Pauló is olvassa) Nietzsche-gondolatokat, és szó esik Nádas Péter és Bazsányi Sándor dialógusáról, amelyet a szókratészi gondolkodás antik interpretációiról és a Platón Lakomájáról való különböző felfogásukról folytattak. Mindez minden bizonnyal a majdani regényben is felbukkan, s akkor válik igazán világossá, miért is került be mindez ebbe a naplóba.

A várható ismeretlen tehát méltó folytatása Sándor Iván eddigi esszéköteteinek. Benne egyaránt szerepel a múlt, a jelen és a jövő. Annyiban pedig mindenképpen különlegesebb az eddigieknél, hogy egy még el nem készült regény félig kész munkanaplóját is tartalmazza. Jó lenne mielőbb olvasni a végleges változatokat.