Meglehetősen kockázatos vállalkozásnak tûnik a szerző és a kiadó részéről egy ennyire vegyes, filozófiát, vallást, gazdaságtant, politikát, tudománytörténetet, irodalomtudományt, mûvészetet tárgyaló esszékötet megjelentetése. Még véletlenül sem minőség kérdése ez, hiszen, bár a cikkek húsz év anyagát tartalmazzák, csöppet sem érezni, hogy veszítettek volna aktualitásukból, hogy ma másként kellene mindezen dolgokról gondolkodni. Még azt sem mondhatni, hogy ne lennének izgalmasak ezek a témák, hiszen Bodor Béla bármiről is ír, mindig roppant alaposan utána néz a dolgoknak, olyan szempontokat, gondolat-párhuzamokat talál, hogy az olvasó érdeklődése alig-alig lankad, mindig el tudja hitetni a szerző, hogy az adott téma számára a legfontosabb, bármi legyen az.

Az az óhaj azonban, hogy mindezt egy szellemi fejlődés állomásaiként érzékeljük, egy olyan regényként olvassuk, amelynek belső nyelvi ritmusa, egymásba kapcsolódó motívumai, vissza-visszatérő protuberanciái, eligazító útjelzői lennének, természetes módon hiú ábránd marad. Még ha tematikus fejezetekből áll is a kötet, az egyes cikkek már azért sem kapcsolódhatnak szervesen össze, mert például Nietzsche, Jaspers vagy Bergson könyveiről írt recenziókban alig-alig van valami közös, s más témákban is természetes módon elszigetelt jelenségek maradnak a tanulmányok. Ráadásul nem folytonos és egymáshoz mérhető a recenzens elmélyedése sem, van, amiről egyoldalas ismertetéseket olvashatunk, máshol kimerítő, költői megfogalmazásokkal teljes esszéket. Bármiként is szeretnénk a tanulmányok belső anyaggazdagságát egybeolvasni, és egy hatalmas szellemi ív egy-egy töredékes darabjaként tekinteni, mindig az az érzésünk, hogy nagyon is különálló és alkalmi darabok ezek, és a legkevésbé sem osztozhatunk a szerző azon képzetében, hogy egy szellemi kalandregény részesei lennénk. „Írásainak nincs állandó szempontrendszere, mûfajukat sem könnyû meghatározni. Háromfajta karakter – ismertetés, szemlézés, méltatás – keveredik valamennyi írásban, attól függően, hogy a szerző éppen melyik szempontot látja kiemelendőnek. Ez rendben is van, összhangban áll az aktuális feldolgozói attitûddel, bár olvasóként némiképp tanácstalanul állunk a roppant tömegû, változó jellegû közlemény előtt." (100.) – írja Vekerdi Lászlóról, s ez többé-kevésbé áll Bodor kötetére is.

Roppant lefegyverző és szinte Thomas Bernhard-i szenvedélyû a bevezető azon gondolata, amely szinte ars poetica-szerûen vall Bodor írói világlátásáról: „megértettem, hogy csak ebből a tudatból kiindulva alapozhatom meg jövendő tetteimet; hogy csak az elkövetett bûneink láttán érzett szégyen, az azok következményei felett érzett iszony és rettegés, és az ezután elkövetendő tetteink pusztító hatásától való szorongás lehet az az energiabázis, amelyből akaratunk és tetteink táplálkozhatnak. Ha ugyanis beláttuk, hogy minden gondolatunk tévedés, és minden tettünk pusztít valamit, megtanulhatjuk becsülni a talánt és a körülbelült mint emberi teljesítőképességünk csúcsteljesítményeit."(5-6.) Az egész kötetet áttanulmányozva olyan érzésünk van, mintha a szerző saját akaratán kívül nem került volna abba a helyzetbe, hogy ezt a rendkívül magasra állított mércét folyamatosan tudatosíthassa, és eme követelményeket ilyen hőfokon alkalmazza. Tehát valahol a levegőben megrekednek ezek a gondolatok, s csak elvétve lesz folytatásuk a kötet lapjain.

Bizonyára más Bodor Béla belső folyamatkövetése, s gondolati fejlődésére való rálátása, mint az idegen szemmel vizsgálódó olvasóé. Azt azonban könnyûszerrel észrevehetni, hogy a nyolcvanas években keletkezett lírai Nietzsche-esszék még egész más kritikusi habitust mutatnak, mint a későbbi írások, ahol éppen ennek a költői-ihletett mûbírálatnak mond többször is határozottan nemet. Kemény Katalinnak férje, Hamvas Béla Karnevál címû regényéhez fûzött megjegyzéseiről azt olvashatjuk: „Ezután kijelenti, hogy minden alkalommal, amikor beleolvasunk egy szövegbe, más és más ablakot nyitunk ki, más és más tükör nyílik ránk. ’Mi kinézünk, és a rés belénk világít. Ablak és tükör.’ Ez bizony zavaros, pontatlan, henye fogalmazás, az alkotás folyamatának oktalan misztifikálása." (111.) Túl szigorúnak találhatja mindezt az olvasó, különösen, ha összeveti a fentebb említett Nietzsche-esszé szövegével, sőt még igazságtalannak is, hiszen Kemény Katalin metaforája meglehetősen mély távlatokat nyit egy olyanfajta mû megközelítéshez, mint a Karnevál. Másrészt Bodor Béla is használ olykor efféle képeket, s ha jól érezzük, nem is mindig olyan ihletetten, mint a megrótt szerző. A természettudományokat és az „üdvtanok" posztulátumait fölösleges rangsorba állítani, írja egy helyt, „képletesen szólva: ugyanabból a szobából nézünk kifelé, csak nem ugyanazon az ablakon. A külvilág persze azonos, csak más részletei látszanak innen, mások onnan. Ha azonban megpróbálunk szintézist teremteni a két látvány között, előbb-utóbb egy sötét, busa fejû szörnyeteget pillantunk meg a külvilág helyett: a saját árnyékunkat a két ablak között, a falon." (319.) Hosszan lehetne elemezni, mit láthatna egy természettudós és egy üdvtanász (nagy valószínûséggel nem ugyanannak a valóságnak más-más részletét), de a két ablak közötti árnyék fizikai nonszensz, legalábbis kevésbé frappáns, mint Kemény Katalin gondolati metaforája, úgy érezzük.

A kötetre azonban semmiképpen nem ez a jellemző, csupán Bodor Béla esszéírói szemléletének változása miatt foglalkoztam hosszabban ezzel a példával, s talán azért, mert semmiképpen nem érzem ellentmondásnak, ha az esszé költői anyagból merít, ha a stíl láttatóan képszerû, a másodlagos valóság (irodalom) éppúgy lehet az ábrázolás eszköze, ahogy a mûvészet tárgya minden, amit elgondolhatunk. Az igazán mély és az olvasó emlékezetébe maradandóan bevésődő írások éppen azok, amelyek elég teret adnak az írónak, hogy hosszasabban is elidőzhessen egy-egy problémánál. Bodor tiszta logikával, meggyőző tudásanyaggal közelít tárgyához mindig. Lenyûgöző a filozófiai tárgyú írásaiban tapasztalható problémafelvezetése, a szerzők gondolatmenetének felvázolása, a lényeglátása. Itt tényleg hárít magától minden homályosat, érthetetlent, zavarót. Az olvasó együtt élheti át a kritikussal a nagy gondolatok filozófiai megjelenítésének élményét. Mert bármennyire járatos is a reáltudományokban, azért a legotthonosabban mégis a filozófia és a mûvészetek területén mozog. A Jelky Andrásról és a Banga–Szemethy: Képes Próza Táráról írt esszékben szenvedélyes sorokat olvashatunk. Itt minden adva van, hogy írása messzire hangozzék: a régi magyar irodalomban való jártassága, a mûvekre beinduló elemzőkészsége, amikor lépésről lépésre bonthatja ki az irodalmi- és életproblémákat, biztos ítélőképessége a lélektani-mûvészi hitelességben, a képzőmûvészeti kifejezésformákat illető mély ismerete. Hiszen van, amikor egyszerre három alkotói attitûdöt kell elemeznie, azonos vektoriális térben elhelyeznie. Szemmel kell tartania az adott felvilágosodás kori mû belső történéseit, figyelnie kell, miféle értékkel bírnak ezek a szövegek. Van-e valós önértékük, vagy csak a különösségük miatt kerültek az illusztrátorok, szerkesztők érdeklődésének terébe, s figyelnie kell a két mûvész formai eszközrendszerének rezdüléseire. Hiszen mindegyik a maga egész lényén, mûvészi hagyományvilágán keresztül szûri át, amit látni lényegesnek gondol. Ilyeneket csak az tud írni, aki több évtizede benne él, és mûveiken keresztül éli át a múlt századvég egész magyar mûvészetének valóságát: „Banga szenzibilitása mellett Szemethy mély intellektualizmusa olyan kettős tükörben mutatja meg Taxonyi meghaladottnak, halottnak hitt irodalmiságát, amire semmiféle korrekt filológia vagy hermeneutika sem lett volna képes." (296.) Vagy: „Úgy tûnik (persze elfogadva a bizonyíthatatlan feltételezést, mely szerint Banga ebben a regényben nem érezte otthon magát), a grafikus tanácstalansága is mûködhet az értést gazdagító tényezőként."(298.)

Hasonlóan komplex mûvészi élményt közvetítenek a Földényi László esszéiről szóló kritikák is. Bodor, úgy tûnik, akkor van elemében, ha többszörös tükröződéseket kell az esztétika nyelvén kibontania. Ahogy Földényi és Berlin avagy a németség viszonyát boncolgatja, legfőképpen pedig amit a Hitlerhez közeli filmrendezőnő, Leni Riefenstahl Az akarat diadala címû, az 1933-as nürnbergi náci gyûlésről készült dokumentumfilmje kapcsán ír, mint elemzés is egészen kitûnő, de az már szinte ijesztő, ahogy a Földényi-szövegek mögé lát, és kíméletlen, ám megbocsátó logikával vázolja a látvány mögött található „rejtjeleket" . Ugyancsak pazar a Goya-esszéről írott tanulmánya is. Itt már néha közelebb érzem magamhoz Földényi gondolatait („A képből áradó parttalan kétségbeesés arról árulkodik, hogy Goya olyasmit veszíthetett el, amit a legbelsőbb tulajdonának hitt." (274.), s kevésbé értem: „Kitárulkozásra hajlamosító rohamában megesik olykor a mûvésznél, hogy ’szeretné magát megmutatni’; erre azonban a saját szobája falára festett falikép a lehető legalkalmatlanabb fórum." (275.) Ugyan miért lenne az, kérdezhetjük, hiszen Goya e kései korszakában éppen azt a legmélyebbet és legfájóbbat éli át, ami egy ember számára adatik. Ha a szobája falára fest képeket, ez nem azt jelenti, hogy megnyílik, hanem éppen ellenkezőleg, a legmélyebbre zárkózik, már csak abban akar élni, ami foglalkoztatja, ami bántja. A szoba freskói bezárják a témába, mint egy rabot, ezentúl csak léte határait láthatja maga körül. S itt vitatkoznék a Bodor által többször idézett wittgensteini megállapítással is, miszerint: „A halál nem eseménye az életnek. A halált az ember nem éli át." De igen, átéli, többszörösen is. A szeretett ember haldoklásakor és a saját halálának közelében. „Tükör által homályosan látunk" természetesen, ez az átélés, mint az élet oly sok eseménye és történései során a közvetettség másodvalóságában lesz kultúránkká. A nem-lét (szerencsére) ugyanúgy benne van az emberben, mint a létezés. Különben alig is lenne elképzelhető, hogy az emberek ijesztő százaléka önkezével vet véget az életének. Ilyenkor éppen a benne lakozó semmit választja, és miközben kihunynak tudatának pislákoló fényei, abban a jó érzésben részesül, hogy jól döntött.

Nem lehet megkerülni az egyéb, nem kizárólagosan az irodalommal foglalkozó írásokat sem. Valamiként párhuzamos gondolatokkal találkozunk Tamási Áron publicisztikai kötetével foglalkozó, gyönyörû logikával felépített, ám fájdalmas tanulságokkal járó, és az Erdély elvesztét, a Trianoni szerződés körülményeit, előtörténetét elemző tanulmányában. A Tamási írásaiban érezhető kín és szenvedés, a kisebbségi lét traumái sem tudják magyarázni azt a jól fejlett és sajnos Erdélyben sem ritka antiszemitizmust, ami korunk politikai kultúrájára, közvélekedésére is jellemző. Mindenfajta jóhiszemûséget és igazi hazafiasságot nélkülöz Tamási, amikor azt írja, hogy Karinthy nem szólhat bele az Erdélyt érintő dolgokba, mert ő „litván." Sajnos, úgy tûnik, még nagyon sokáig nem értik meg, vagy nem akarják megérteni a kirekesztő politikai nézeteket vallók, hogy miért annyira önpusztító és nemzetellenes ez a fajta közbeszéd ma is, és az volt már 1945 előtt is. Ugyanakkor meglepő Bodor Béla Erdély elszakadásáról vallott, részleteiben talán sok igazságot tartalmazó elemzése is. Mintha valami köze lett volna a trianoni diktátumhoz annak, hogy a magyar állam nem ruházott be elegendő tőkét 1867 után ezekre a területekre. (Politikailag ugyanakkor valóban rettenetesen sok szûk látókörû, a nemzetiségi érdekeket-jogokat sértő intézkedéssel szinte hergelte a „kisebbségeket" a magyar uralom ellen.) A határok kijelölésében azonban semmi észszerû indok nem volt, ha a gazdasági elhagyatottságot tekintjük, akár az egész Tiszántúl is idegen hatalmaké lehetett volna, ugyanakkor az etnikai határok akkortájt még jó 100 kilométerrel keletebbre húzódtak, beleértve a Bodor által meg sem említett vasúti és közúti hálózatot, ami azóta is hiányzik a csak sugarasan megmaradt infrastruktúrából. A történelmi Magyarország legértékesebb, legfejlettebb részeit (Felvidék, Bácska) pedig szintén minden gazdasági indokoltság nélkül csatolták el az országtól. Ezt így kommentálni: „Holott mi történt valójában? Európa néhány térségét más közigazgatás alá helyezték." (216), meglehetősen provokatív kijelentés. Mit szólna ehhez egy lengyel, ha így magyaráznák neki az orosz-német paktumot? Vagy országának az évszázadokon keresztül többször is megtörtént felosztását? Nem történt semmi, csak Európa néhány térségét más közigazgatás alá helyezték.

Bármennyire kitûnőek és szellemesek is Bodor Béla esszéi, az egyes írásokban néha kirívó furcsaságokat találunk. Talán olyan területekre merészkedett, ahol nem igazán otthonos (és valljuk be, mi sem vagyunk elég jártasak, hogy könyvének minden kijelentését objektíven meg tudnánk ítélni), ám néhány passzusa, az előbb idézetthez hasonlóan, még az avatatlan olvasó számára is szerfölött különösnek tûnik. Ezek közül csak néhányat idéznék.

„Hogy miért képzelték a németek és az oroszok kölcsönösen, hogy érdekükben áll egymás területére lépni." (229.) Nem tudom, a németek talán a kőolajra gondoltak mint racionálisan felhasználható üzemanyagra, az oroszoknak pedig hol is kellett volna megállni a szövetséges államokkal kötött egyezmények ellenére, talán Munkács váránál, vagy az oly szép Salzburg fellegvárából kellett volna-e suhintó kéz- és botlegyintgetéssel Berlin felé terelni a már legyőzötteket, akik azonban továbbra sem feltett kézzel vonultak tova. Teológiai tárgyú cikkeinek egyikében találhatjuk ezt a nagyon is különös, elgondolkodtató mondatot: „Krisztus arroganciája mindig akkor mutatkozik meg, amikor az ember szabadságától korlátozó körülményekbe ütközik. Az erkölcs, a közösségi elkötelezettség, a politikai rend korlátai éppúgy hisztérikus megnyilatkozásokra késztetik, mint a természet ’önkényeskedései’." (332.) Talán egy mélyebb, elemzőbb kifejtés pontosabban rávilágított volna arra, hogy Bodor itt mire is gondol. Így valahogy azt a meglehetősen suta következtetést sugallja: lehet, hogy Megváltónk csak egy türelmetlen pszichopata volt?

Nietzsche „a giblaltári sziklák között a tengerbe veti magát, és matrózcsíkos úszónadrágban hangosan kiáltozva – Hollywood! Miki egér! Old Shatterhand! –, egyenletes csapásokkal eltûnik az Új Világ irányában, ahova sohasem érkezik meg. Odüsszeusz azonban hazudós volt." (33.) Ilyesféle szertelenségeket Joyce is megengedett magának az Ulysses „Walpurgis éjszakájában", de ott se mindegyik telitalálat. Odüsszeusz pedig sosem állította magáról, hogy nem Ithakában halt volna meg, a későbbi legendák Dante nyomán lettek szélesebb körben ismertek.

Különösen komplex és termékeny gondolatok tárháza ugyanakkor A felejtés mint elejtés címû esszé, amely a kultúrát, mint az emberi civilizáció emlékezetét boncolgatja, és lebilincselő logikával bizonyítja, hogy az irodalom mint a precedenseken alapuló gondolkodás tapasztalatértékû eleme miért játszott évezredeken keresztül olyan kiemelkedő szerepet az emberi tudat fejlődésében. Mert egy történetben (regényben) több van, mint amit elmondanak, bele van zárva „kozervtudásként" a közvetlen tapasztalaton túl a lappangó, a sokszor csak esetleg a forma révén „mûbe zárt" civilizációs őskövület is, amely mindig súlyosabb emlékeket őriz, mint az egyszeri. Ezt csak az eredeti, a korszakos remekmûvek őrizhetik meg, hiszen minden zanzásított, csonkolt változatuk megfosztatik ezektől a rejtett értékektől. „A veszteség elkerülhetetlen, és nem tudjuk, hogy melyik út a járható. Kultúránk pedig fogy, mert nem birtokoljuk, és ez annyi, mintha nem is létezne." (19.)

Ekként e roppant gazdag anyagot felhalmozó tanulmánykötet is osztozik tárgya sorsában, bevilágít egy-egy részterületre, és a látás mikéntje révén segít nekünk az eligazodásban, emlékeztet bennünket minden oldalán, miként is lehetne aktivizálni az örök felejtésre kárhoztatott kis magáncivilizációnkat, a sohasem átgondolt dolgok talán túl vegyes egyvelegét, hogyan lehetne beszédessé tenni a magunk számára a rituális vagy axiomatikus gondolkodásunk mellett az elemző elmélkedést. Mivel a kötet minden cikke kijelöl egy irányt, ugyanakkor figyelmeztet is, mi az, amiben szinte már reménytelenül messze kerültünk a tápláló forrásoktól.