Lehet-e egy kötet – már formaválasztásából adódóan is – próbálkozás, kísérlet a „mégsem"-től a „mégis"-hez vezető út bejárására? Többek között erre az implicit kérdésre kap választ az olvasó Takács Zsuzsa bevallottan válaszkeresésből, „az évek során megjelent szövegek, beszélgetések nyomán, versek és prózák megértésének céljából született" esszéin gondolkodva. Egy olyan kötet szövegkereteket kijelölő kontextusában ugyanis, amelynek a szerzője koncentrált tudatossággal ír és szerkeszt költészetet és könyvmûveket (Bodor Béla), két viszonyszó elhelyezése is jelentéssel bírhat. A mûforma elvárásaiból adódóan kérdéssel indító esszékönyv – hogyan írnak verset a költők? – kétféle választ ad az érezhetően olvasói pozícióból megfogalmazott felvetésre. Az első a kérdőjel után olvasható: „A legtöbben úgy, ahogy Jób beszél az Úrhoz, gondolom. Mégsem hiszem azonban, hogy a költőnek istenhívőnek kellene lennie ahhoz, hogy Jób módjára de profundis beszéljen. Panasza emberi helyzetéből, sérülékenységéből, szorongásából, sértett mivoltából következik." (5. o.). A második kötetzáró helyzetben kapcsolja magát az alapkérdéshez: „Azt hiszem, az igazi mûvész Isten báránya mégis, aki magára veszi a világ bûneit, részt kér a világ szenvedéséből, könyörgése mindannyiunk helyett szól." (244. o.)

A két válasz pedig nemhogy nem zárja ki egymást, de a legtermészetesebb reflexióként értelmezhető egy olyan következetesen kereső gondolkodótól, aki szerint „a legtöbb mûalkotás […] valamiféle tudás biztonságáért könyörög." (237. o.) Könyörög, nem állít, nem nyilatkoztat ki, nem zárja ki az értelmezés magáétól különböző lehetőségeit sem. A Jaj a győztesnek! szerzője hiszi, hogy „félelem vagy kényszer hatására nem érhetünk el semmi bizonyossághoz", s azt is, hogy csak a belső szabadság adhat reményt – a kötetben bejárt út stációinak felvállalásával – valamiféle bizonyosság tudására. S a tét nem kevesebb, mint önmaga megértése máshogyan: egy lényegét tekintve (ön)megértő hajlamú, (esszéisztikus vonásokat is mutató) intellektualizált költői világ felmutatása az esszé, – Szilágyi Júlia telitalálatával – az értekező líra eszközeivel. Ez a nyitott forma pedig a gondolat, a dialógus, a beszédmódként megjelenő személyesség szabadságával adekvát lehetőség Takács Zsuzsa kereső, kérdező, a dolgok megértésének kíméletlen munkáját végző költői és kezdettől „lelke szabadságát dédelgető" emberi habitusának.

A hagyományt tekintve többféle esszéhangot is folytathatónak vállal a kötet. Mindenekelőtt a montaigne-i személyest, amennyiben szerzője egy személyben tárgya is mûvének, de az írások olyan XX. századi változatokat is idéznek, mint Borgesé vagy Cs. Szabó Lászlóé. Az előzőt tekintve a szerző saját olvasói szerepét hangsúlyozó attitûdje s olvasóját hivatkozásaival, utalásaival, idézéseivel a maga szellemi horizontja alá vonó gesztusa, az utóbbira vonatkozóan a személyes érintettség folyamatos jelzése, a kifejezendő tartalom szolgálatába állított hatalmas mûvelődéstörténeti tudás, a filológiai pontosság, a szemléleti tágasság és a szellemi meditációra való hajlam kapcsolja magát az örökséghez.

Mindezzel együtt az autonóm Takács Zsuzsa-i hang beszél a kötet minden írásából a magát egyetlen nagyívû egységnek elgondoló első fejezet láncszerûen kapcsolódó tanulmány-esszéitől az önéletrajz-változatokon, a vers- és filmtárgyú opuszokon keresztül a beszélgetésekig: az a hang, amelynek alanyi személyessége a „magára veszi", „részt kér", „mindannyiunk helyett" intenciói szerint gyakran a közös személyesség beszédalakzatában reprezentálódik. Az írás pedig szüntelen lelkigyakorlat és elmélkedés, mások jóbi élethelyzetének átvállalásával saját egzisztenciális, érzéki, intellektuális és hittapasztalatainak a feldolgozása. Önfelmutatás, a fenomenológiai értelemben vett narratív identitású én helyett „az önmagunkba látás lényegi pillanatában" kirajzolódó „maszk nélküli kreatúra" megmutatása, tehát áldozati cselekmény. Ennek értelmezésében pedig – különösen a kötet utolsó mondata felől olvasva – éppúgy benne van a szenvedéstörténetre utalás lehetősége, mint azé a felfogásé, amely Visky András egyik elmélkedésének alapgondolatát jelenti: „Az áldozat az Isten megszólítása és a megszólítottság egyidőben." (Reggeli csendesség – 40. o.)

A megfosztás rítusával induló nyitófejezet pretextusai, a bibliai Jób könyve és Krisztus szenvedéstörténete nemcsak mindennapi kifosztottság-, elhagyatottság- és megalázottság-tapasztalatunk előképeiként mutatják magukat, de a rájuk való reflektálás erős szövegkohéziót is biztosít a kötetnek. Ilyenek a beidézett Pilinszky-sorok („…akinek volt ereje kimondani: ’Uram, Uram, miért hagytál el engem?’ – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül) parafrázisai, mert van valami – a kierkegard-i értelemben vett – jóbi attitûdből Takács Zsuzsában is, ami a következők belátásához vezette: „az istenkáromlás puszta ténye is azonban Isten létét feltételezi." (50. o.); „a reményvesztés […] szóvátétele azonban a reményben való hit halvány jeleként is értelmezhető, hiszen ha megnevezhető, akkor léteznie kell hitnek és reménynek." (157.)

A fejezet két egymást követő, tudományos igényû írásának (Háló és hal, Szóra bírni az álmot) is maga a szerző a tárgya. Az olvasó író, aki miközben reflexív magatartásával folyamatosan vállalja személyes érintettségét, az élőbeszéd természetes lendületével és szubjektivitásával imponálóan gazdag, időben és térben is széles horizontot nyitó filológiai (lélektani, filozófiai, irodalmi, zenei, teológiai, képző- és filmmûvészeti stb.) apparátust mozgósít jegyzetekkel, hivatkozásokkal, utalásokkal és idézetekkel. Az írások személyes tétje azonban nyilvánvaló. A magyar költészeti hagyomány halálvers-vonulatának áttekintése nem pusztán abból (a montaigne-i gondolkodáshoz közel álló) meggyőződésből született, hogy a „halál megjelenítése, igenlése a köz- és filozófiai gondolkodás, az irodalom és más mûvészetek választ kereső kísérleteiből nem számûzhető" (40. o.). (A XVI. sz.-i esszéista egész fejezetet szán a kérdésnek: Arról, hogy a bölcselkedés halni-tanulás). Gyászmunka ez, amellyel nevet adhatott veszteségének, édesanyja eleddig feldolgozhatatlan halálának.

Az édesanyát idéző s mindannyiszor a halált tematizáló álom- és emlékképek rendre visszatérő motívumai a kötetnek (a gyerekkori versekbe foglalt gyász; a halott német katonák látványa az ostromlott Budapesten; anyja kihantolásának, életre keltésének elengedő víziója; majdani halálának két korábbi emlékképben kivetülő rettenete). Az álom- és látomásirodalomról olvasóként, filológusként és költőként írt vizsgálódás is válaszkereső kísérlet sokak mellett a következő kérdésekre: mi a kapcsolat álom és alkotás, mesterséges kábulat és mû között, a misztikusok extatikus istentapasztalatában érzékiség és lelkiség között, milyen lehetőségeket nyújt az ábrázolásra a kölcsönös álom jelensége, hogyan íródnak tovább a mûvelődéstörténetben az Ó- és Újszövetség álom- és látomásjelenetei Dantétól a századokon átívelve Várady Szabolcsig. S mivel a szellemi meditációt irányító 16 vetítés a lélektanban használt projekció (kivetítés) jelentésével és funkciójával is bír, nem lehet kétségünk a személyes érintettség felől: a keresés most is az önértelmezést szolgálja, egy álomban fogant költészet természetének és mûködésének megértését. Takács Zsuzsa többször hivatkozik rá, hogy álmodja a verset, „primér álommunkát" végez, amikor a tudattalanból érkezőt interpretálja.

S az önmegértés mint beszédtett folytatódik a versek és versfordítások, filmek és forgatókönyvek, színdarabok és zenemûvek, irodalmi jelenségek és személyiségek kijelölte dialógushelyzetben vagy a beszélgetőtársaktól érkező felvetésekre válaszul – „az ellentmondásokkal terhelt létezésre való" nyitottsággal és „a tágra nyitott szem" bátorságával. Takács Zsuzsa szükségét érzi mindazon kérdésekről töprengeni és olvasóját gondolkodtatni, amelyek a létezésre kiválasztottakat érinthetik. Metafizikai szorongásainkról és döntési szabadságunk lehetőségeiről, hitről és hitetlenségről, a szeretetre képtelenség ítéletéről és az empátia képességének adományáról, Jó és Rossz viszonyáról, szakrális és profán átfordíthatóságának következményeiről, „a győztesnek induló vesztes magányáról és a veszteségből győzelmet kovácsoló legyőzött tétova diadalá"-ról (144. o.), a reménytelenségben megszólaló reményről, a szenvedés hasznáról vagy az írástudók felelősségéről.

S gondolatrendszere fogalmi apparátusának gazdagságát megsokszorozza a perspektívaváltás, amely a felelősen leírt szónak újabb és újabb jelenésmezőt nyit meg. A kifosztottság állapota például nem csupán a birtoklás egzisztenciális értelemben vett hiányát vagy a test teljes leépülését jelenti. Takács Zsuzsa a maga fordító munkájáról beszélve rámutat a misztikusok – mindenekelőtt Keresztes Szent János – együttmûködési képességére a pusztítás isteni tervével, arra a szemléletre, amely a végső élettani folyamatban, a biológiai kifosztottság állapotában a tökéletességre vezető út lehetőségét, a test áldozati előkészítését látják. Újabb jelentést kap a fogalom, amikor Pilinszkynek az Apokrif megjelenésével megváltozott hangjára hívja fel a figyelmet. „A megfosztás tényét rögzítő teremtmény – személyességét vesztő lény – beszél új verseiben" – írja annak az iránynak a megtalálására utalva, amelyet Simone Weil a személyesből a személytelenbe vezető útnak nevez. (159. o.)

A világra látásnak ebben a változatában kitüntetett státusa van a csendnek, a csend valamennyi változatának, amelyre a belső tereket megnyitó figyelem irányul. Pilinszkyt idézve az alleluja kimondását egyetlen lehetőségként ígérő állapot, a három írással is jelen lévő Bergman filozófiájának sarkköveként az ember mérhetetlen magányosságának, Isten hallgatásának a megélése, amelyből egyidejûleg bontakozhat ki a hit lehetőségének állítása és cáfolata. Önmaga életének beteljesedést hozó idejére, az alkotás folyamatára nézve pedig az elnémulásnak az az állapota, amelyben megszólalhat igazi énjének hangtalan lakozója; a reflexiót megelőző csend, amelynek megteremtése hasonlít a meditációs tevékenységben megtalált üresség állapotához.

Sokan vannak, akikre szüksége van Takács Zsuzsának a beteljesedést hozó, „feszült, aszkétikus, szikár és elragadtatott" idő, az írás megértéséhez (a jelzőválasztással magát a misztikusokhoz kapcsoló gesztust „a költészet túl van az ésszel beláthatón" belátása is indokolhatja. 216. o.). Önkényes válogatással csak néhányan azok közül, akiknek „örömében és kínlódásában" a magáéra ismer, vagy mûvükkel szembesülve mondanivalója van a magáéról: Dante, Keresztes Szent János, Assisi Szent Ferenc, Coleridge, Rilke, Baudelaire, Dosztojevszkij, Lorca, Kafka, Borges, Bergman, Ady, Móricz, Kosztolányi, József Attila s nem utolsósorban Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Petri és Baka. (Mellettük ott van a tág kereteket kijelölő bölcseleti és teológiai hagyomány is, amellyel ez a költészet értelmezői viszonyban áll.) S a perspektívák sokféleségéből ugyanaz a képződmény láttatja magát, a Takács Zsuzsa-i vers- és prózavilág, de mindenekelőtt az előbbi, amelynek mûködésében legalább akkora a szerepe az elmélyült figyelmet követelő zenének, mint a szabad képzettársítás és a többértelmûség lehetőségét nyújtó álomnak. „Pokolra szálló költészet" a megértés tárgya, amely ritkán állít, többnyire kérdez, dialógust kezdeményez és kételyt fogalmaz meg, miközben etikai-egzisztenciális válaszkeresésébe beépíti a másik / a mások tapasztalatát. Megjelenési formája a lényegre szorított közlés, a fegyelem és a zenei megkomponáltság, ábrázolási gyakorlatának jellemzője pedig a távolságtartó, elfogulatlan és félelem nélküli (ön)szemlélet.

A Jaj a győztesnek! intellektuális meditációja egy szabad személyiség megnyilvánulási formája: bátor kísérlet az (ön)megértésre annak belátásával, hogy a költői feladat „mégis" megfogalmazható. Leírni azt, „ami nem Isten, de Isten megjelenik benne", ami nincs, de annak ígéretét adja – úgy írni, hogy abban „mégis" jelen legyen a nem kiérdemelhető, csak kapható kegyelem: a hit és a remény.