Balassa „elmélete" –
merő „tapasztalás"

J. Joubert

Ez így kevés. Balassa Péter egységes (volt) sokrétegûségében, és sokirányú, sokarcú, rétegzett egyediségében. Személyében, eredetiségében. Nem csak a gondolkodása, a következtetései, a „vég-kép"-ei voltak paradoxok, hanem az ihletettsége, s a mûveltsége is. A mozgása. A feje. Az előadásmódja. Érvelése. Intuíciói. Önmagának a mûben való megjelenése, ennek hőfoka volt – akaratlan – paradox. S mivel szeretett élni, vonzotta a kálvária, s hogy minél inkább önmaga lehessen, neki kereszténnyé kellett lennie. Azt hiszem, minden fundamentalista nehézkedés nélkül szerette, meg-megcsodálta azt, aki, amely, ezzé tette őt. Élvezte, élvezhette legsajátabb lényegét, mert látta ezt, de egyidejûleg bizonyosságának tükre alatt ellentmondások, ellentétes valószínûségek, változás és változtatások hullámzását és viharait is átélte, s talán folyamatosan, míg meg nem érkeztek benne az elnyugvások, a megtalálások, mikkel aztán már nem sokat törődött. Ez – számomra – egyszerûen azt jelentette, hogy mély és szenvedélyes érdeklődéssel nézett és figyelt, s folyton építette esetről esetre, mondatról mondatra szellemi életre, mûre kiterjedő – így nevezem – liturgikus szemantikáját, mint egységes mûalkotást, s ezt tovább formálta valamilyen homályba fúródó bizonyosságba, s -ban, el- elmosolyodva, el- elhallgatva, bent folytatva azt, amitől hol a hangját, hol erélyét, hol azt, amit – helytelenül – meggyőződésnek szoktak nevezni, hol a jelenlétét vonta meg. Esszéit olvasva egy jól követhető, mégis rejtőző szellemi-lelki organizmus tökéletesedésének vagyunk tanúi. Balassa azoké volt, akik nemcsak kanyargó mélyútjain haladtak vele, hanem akik szerették is kifejezően ábrázolt kalandosságát, s ennek forrását, őt magát.

*

A provokatív, mégis megértésre kész igazságszeretetét. Ez mind mélyebben jellemezte, de a mûvek megítélésében ámulatának, pontos, befogadó szellemének alázatától vezetve. Nem akarom őt egyetlen, aforisztikus – bár igen jellemző – leleményével magyarázni, azzal, hogy „az elmélet tapasztalás", mégis úgy érzem, benne rejlik egészen személyes karaktere. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem egy olyan elmélet-utánzó agyalmányt, szó- és magyarázatbő ideologikumot „vágott sarokba", amelynek nem érezte írásmû-illatát, vallomás-hitelét, könnyen lesemmizhető stigmatizmusát. Röviden: ahelyett, hogy mechanikusan ismételgette volna az istenhit, a vallásosság meghökkentően közhelyes, túlélő és túlbeszélő formuláit, s mert esztéta volt, mûvek, gondolkodás-formák, misztikák, filozófiák, megihlető életpéldák, s -példázatok már-már ínyenc ízlelőjeként mindig hitének legmélyéből beszélt. A vérbeli, oknyomozó, fölvillantó, az egészt-idéző, analizáló, a teljes mûre rálátó esztétika költőjének hiszem őt. Amit nem tudott megzavarni voltaképpen semmi, találékony mûismerete sem; ez nem irónia. Élte, amit hitt. S az elmélet csak akkor lehet tapasztalás, ha hitt is abban, amit élt. Elméleten alighanem önálló, eredeti szerkezetû begyökerezést értett, a lehető legkonkrétabb s hatalmas lombkorona kezdetét. Az elmélet így elme-élnek is tetszik. Az elme-él pedig könyörtelenül hatol be az elvillanó intuíciók (mégis) puha anyagába, anélkül, hogy sebezne, vagy ha sebez, ott a kapott-lét heideggeri meglepetései érhetik az embert. És nem az észt, mert az észnek mûködőképessége van, nem elmélete. Az elmélet egy mûvésznek akkor is létállapot, ha nem tud róla, nem szereti, nem annak nevezi, vagy esetleg átalussza. Az az elmélet, amely tényleg tapasztalás, nagyon is emlékeztet a kegyelemre, mert mindig be- és fölépül, titkos, váratlanul megajándékoz, s nyomban elrejlik.

*

(Így vagyok magam is azzal, amit szótannak, szemiotikának, nyelvtannak, Summának, teológiának, filozófiának, sőt „elvont" tudománynak neveznek. Talán azért is lehetek így, mert a lelki tengermozgásnak „legalsó" jelzései bíztatnak: a létezés párázó, tehát folyékony halmazállapota már nem tud, s nem is akar elhagyni, nincs hova eltûnnie, mert mindenütt ott van, bennem és kívülem, s ezt látjuk is egymáson; egymásban. Keress, kérj, várj, küzdj érte, idd ki, gyarapítsd, alkoss, ez létezésünk alaptörvénye. Minden, kivétel nélkül minden a növekedésünket szolgálja. Azért lettünk, hogy teljesedjünk. Vagyis, hogy egymást teljesítsük… És mi az, hogy elvont? Miért, milyen legyen? Puzzle-szerû? Akadémikus? Kisiskolás? … Ugyan. Önmaga legyen. Mindig az, s olyan, ami s amilyen. Aztán majd meglátjuk. Legyen akár nehéz, rejtjeles, kvalifikált, „megfejthetetlen" (ó!), irracionális, ha egyszer az. Talán egy közkedvelt (?) vers nem az? Hanem olyan, mint egy kifejtett borsóhéj? Semmi sem ilyen. A borsóhéj sem… A Newton-féle kinetikai fizikán túl vagyunk. A kvantumfizikában most evickélünk. Megtudjuk belőle, hogy mire kimondom: én, már más valakiről van szó, s más már az is, aki beszél; mi az, hogy én? A legkisebb anyagi részecske a 10-43 másodperc; nem csak az a kérdés, hogy ez a meghatározás: anyag, tartható-e, hanem az is, hogy az idő és az anyag nem egy-e? A Nagy Bumm utáni, több millió C hőfokú, tûhegynyiből szétáradó Mindenség van, anyag, mint olya meg nincs; anyagelvûség – mi az? Rezgés van. Energia. Gondolat. Hullámütközés és hullám-összadódás. Az atommagnak és részecskéinek „öntudata". A testnek, a testinek egyetemes érzékenysége, a molekuláknak – egy testen belül – a „világkongresszusa". A zseniális Bogdanov testvérek és Guitton azt állítják, hogy küszöbön áll a szemantikus fizika kora. Akkor, úgy általában, miről is beszélünk? S a valósághoz képest hogyan élünk? Mit hozhatunk föl mentségünkre? …Olvasni, gondolkodni, annyit tesz, mint ténylegesen hozzáadni a megértés keltette hőt a Teremtettek éltető hőállományához, hogy így késleltessük, s mintegy a kellő idejére késztessük az entrópiát; mert az Egyetem megérése annyit jelent: el-ké-szül-tünk… Nemes Nagy Ágnesre emlékező szentmisén jöttünk össze a krisztinavárosi templomban. Mellettem a padban volt egy üres hely. Balassa közeledett a kapu felöl, hátulról, finoman, szótlanul belépett arra az egy helyre. Egymásra néztünk. Kissé hosszasabban. Ez a tekintet ma is él. Megmaradt. Miért? Mert teremtői gesztus volt. Ilyen tekintetekre való a szemünk. Az efféle folytonosság, minthogy nem tud elmúlni, megszakadni abban a térben, mit magának kikényszerít, maga az örök. „Minden másként van. Máshol minden van.")

*

Ezek – látszólagos bonyolultságuk ellenére – „Az egyszerûség útjai, sötétben" (Vigilia kiadó, Bp., 2006. Sorozatszerkesztő: Bende József). Nem recenziót akarok írni Balassa esszéiről…Természetesen ezt a sötétet azonnal, s belső örömmel értem félre, vagy értem meg, mert annak látom, mely közeli rokonaként az ûri sötétnek, a szellemieknek szükséges ionizációs háttér. A jó sötétben világol. A porózus, a hazug, az álvilágos fél a sötéttől, mert saját, konok sötétségét jól ismeri; erről nincs mit mondani. Balassa nagyon is hamar fölfedezte a sötétlő világatmoszférát, bármilyen cirkuszos selyempalástban jelent is meg, hallgatta a beteg hadováját a Szóvivőnek, szemmel kísérte az árulás mimikáját. Ismerte az ember – kunderai – könnyûségét, állhatatlanságát, kényszereit és kényszerítéseit. Bő episztemológiai fegyvertárát bevetve vitatkozott, cáfolt, aktualizált, s határozottan hivatkozott az Eredetre, merített a Forrásokból, miért is? A szeretetért. A Kinyilatkoztatott Szeretetet a legősibb, legáltalánosabb s legmélyebb Ismeretelméletnek hihette, ezért lehetett a lét, az élet magvában, s belőle fakadóan az Elmélet – Tapasztalás. De a Tapasztalás már nem elméleteket szült, hanem új s mindig újonnan szerzett tapasztalásokat, ezek pedig az értelmezések végtelen láncolatát, amelyek a végső Megtapasztalásba vezetnek; a semmi nem képes vonzani az Egyetemet, még akkor sem, ha teljesen üres semmi nincs. Az értelmezések aztán – ontológiai logikából – elméleteket, de a tapasztalástól megtermékenyített elméleteket hoznak világra, s ezek – mint a molekulák, vagy mint a békalencse apró levelû szövevénye – tapasztalható organizmusokká lesznek; s a folyamat kezdődik elölről. Ez talán nem is más, mint minden igazi szépség, minden igazi mû – vizuális – alapstruktúrája, amely megtestesül, fölépül, kiküzdi, kiforrja sajátságos erényeit, körvonalait, képeit, szóval a valódiságát anélkül, hogy elidegenedne attól, amit már Valóságnak kell neveznünk. Szépség és valóság egyet jelent. Valóság és tapasztalás ugyancsak. A szép és valóságos tapasztalat pedig maga a szeretet, illetve Szeretet, „az egyetlen realitás". (Pilinszky)

*

Ezért hivatkozik Balassa, az ebbe vetett hite miatt Pilinszkynek (az evangélium botrányosságától kétértelmû) versbéli mondatára: „Kimondhatatlanul jól van, ami van". Hát persze, körülnézünk meg befelé, és akkor ájuldozunk: ez van jól, s így, ez a „van"? S ez az „Ez van!" -? Hogy tudott azonosulni ez az apostoli esztéta a kifejezetten szellemi szerelem egyszerre magas és mély, vallásosan intellektuális izzásával, s megállíthatatlan, legbenső sodrával? Mintha egy különleges ménest ûzne a démonikus Látás, villámostort pattogtatva. Bármelyik esszéjét olvassuk, e ménes lovai között találjuk magunkat: elfelejtünk engedetlenkedni, mást és másra gondolni a pillanatról pillanatra születő szellemi, szakrális evidencia hatására, mely miközben kibont és kibontakozik, szembe is állít önmagunkkal. Meg kell állapítanunk, hogy Balassa kezén vélekedése igazsággá lesz, mivel – korábban tudta vagy sem – az igazság késztette vélekedésre: „…ami már megvan, azt nem lehet visszafordítani, csak megújítani…" „Valóban alig halljuk meg azokat a hangokat, amelyek világosan, egyértelmûen és szigorúan szólnak korunk legfőbb visszaéléséről: »Aki rasszista, nem lehet keresztény« (II. János Pál szavai, II Giornale, 1990. szept. 2.). Mondjuk-e s emlékeztetünk-e arra (emlékezés: a rombolás ellenfele) templomban, kápolnában, székesegyházban, imazsámolyon eléggé, hogy nincs »se zsidó, se görög«? Hogy csak két szó van igazán: »igen, igen nem, nem«? A két szó, ami már megvan – még." (Vigilia, 1990. november)… Itt – érzésem szerint – nemcsak a jogtalan megkülönböztetésről van szó, hanem az alapjaiban emberinek, azaz az emberiesült isteninek tagadásáról, megvetéséről, gyûlöletéről.

*

Vagyis, ami már megvan, csak akkor lehet igazán meg, ha hittel ragaszkodunk félremagyarázhatatlan egyszerûségéhez. Semmiféle testület így nem beszél, nem mer beszélni, csak a szív. Kiragyognak az ügyetlen, igénytelen, nagyhangú szónoklásokból. Minden szövődményes expozéból, mely „igen-nem, nemigen"-ként szokott terjengeni. Az „előrefelé emlékezés" világossága járja át e két szót. A rossz előérzete, s az óvás a bizonyosan bekövetkező rossztól. Nem boncolgat világnézeteket, nem kábít programokkal, s mivel meztelen, nem szeretik őt a „túlöltözködők". Egyet jelent e két szó. Egyiküket választani kell. Éppen ezért lehet sokféle: tény, sejtelem, tett, mû, szépség, törvény, vágy, ajándék, öröm, akarat, szentség, helyreállítás, orvoslás, újrakezdés. Balassa: „Ami a realitásban összeomlik, az a hit által újraépül." S. Weil látásában egyenesen a hit szüli a valóságot. Kierkegaard Félelem és reszketését elemezve írja Balassa: mindez a maga mélylélektani régiójában „az egyéni újra átélést tekinti a megismerés revelatív eszközének". Kierkegaard: mert „A végtelennek a kettős" – a hívés és az elementáris ellene mondás – „mozgása" – a teremtő – „ismétlés". Balassa hirtelen ideidézett evangéliumi mondata árasztja el fénnyel ezt a félsötétet: „Aki érettem elveszíti életét, megnyeri azt". Íme: a nem-ből Igen lesz. Mert a valóság-szülő „hit csoda, még sincs egyetlen ember sem kizárva belőle" – vagy épp azért nem lehet kizárva belőle, mert csoda – „mivel az, ami minden emberi életet egyenlővé tesz, az a szenvedély, és a hit – szenvedély". (Kierkegaard)

A miben való hit? Azt hiszem, ez a kérdés, illetve az erre adott kontradiktikus válasz-sorozat Balassa életének, létének legmélyebb státusz-nehezéke, erőközpontja, mely folytonos feleződésével egész mûvét, emberi-szellemi magatartását besugározta… Fönt idézett, százhetven oldalas esszékötetének címlapjára Van Gogh Parasztcipők címû remekét fényképezték. Leírhatatlan, sugalmazó bakancsok ezek. Hogy lábbelik, már ezt is ködösítésnek érzem. Inkább láb-koporsók. Láb-kalodák. Girbe-gurba, elgyötört, álló s lekonyuló bokavédős monstrumok, mikben egy csupa panasz, megrendítő bőr-láb szerelem agonizál, s ez egy végső előtti pillanatban ugyan, de örökre megrekedt. Örökre és aranyban. Mert a háttér nem sárga, nem fénylik, nem a festő ellenpontozása; ez az arany a szó szoros értelmében megdicsőíti a nyomorúságot, a jajszót, a szenvedést – golgotai bakancsok ezek… Szóval: Balassa mûvét a miben való hit járta át?

*

És szakmai jelenlétének autentikussága. Miközben „lent" volt, „legfölülről" hallottuk a hangját. „A misztikum élménye a legmélyebb és legmagasztosabb érzés, amire képesek vagyunk", írja Einstein. „Egyedül ebből eredhet igazi tudomány… Az én vallásosságom egy magasabb természetû, végtelen szellemi lény alázatos imádásában áll, amely lény apró részletekben ad hírt magáról, s ezeket mi elégtelenül s gyöngén, de érzékletesen képesek vagyunk fölfogni." Vagyis jól csak az Egésszel szembesülve élhetünk s munkálkodhatunk. A szemantikus fizika elő- s erőterében már nem az a fontos, ki hiszi magáról, hogy hisz, s ki hiszi azt, hogy nem hisz, hanem, hogy a kozmikus felé tájékozódó objektivitással, s érzékenységével (minden-sejtésével), a grandiózusra és a millimikronra egyaránt (az el- és fölismerőnek szabadságával) tud-e reagálni? Ez pedig akarat kérdése. Az akarat természete pedig a szeretet. (Pascal) Az akarat – ami alighanem az embernek legátfogóbb, a mélylélektant tekintve még föltáratlan recipiense – az akarat „behúz" minket a szeretet-tudás-növekedés labirintusnak tetsző „csövébe". Ezt a nagyon is finom hálózatot érezzük kanyarogni Balassa írásaiban, s halljuk az áramlás okozta rezgéseket is. Mi más következménnyel járna ez, az „ilyesmi", mint az átható szabadság szeretetével? „A szabadság viszonylat – írja – nem pedig kaotikus kötetlenség, nem a semmi végletes függetlensége mindentől, és nem is fogalmi szubsztancia, nem monologikus állapot. A szabadság létezése és megvalósítása a bûnben és/vagy az üdvösséges cselekedetben: definitív hitigazság (vö. Rahner – Vorgrimler: Teológiai kisszótár)." Úgy érzem, innen ered Balassa liberalitása (és nem liberalizmusa), ahogyan kérdéses köze van (ha egyáltalán) a katolicizmushoz; ezzel szemben egész szellemét átjárja a minden értelemben vett katolicitás. Ez a szent felé vonzódó emberi odaadottság azoké is lehet, akik nem tagjai az egyházaknak.

Balassa hite egyértelmû, de nem kritikátlan, hanem minthogy mély, erőteljesen, élesen, olykor keserûen és ironikusan kritikai. Számol azzal a véglegességgel is, amely emlékeztet Ch. Péguy kemény diagnózisára: a lélek meghalhat. Hanyatlása, haldoklása majdnem észrevétlenül, s mechanikusan megy végbe. Apránként kezdődik, majd szétterjed, mint a járvány, a szív megkeményedik, elvet minden nemesítő szegénységet, meg akar gazdagodni, mert abban a kiheverhetetlen tévedésben van, hogy „a sok – jó", korán elöregszik, „múltimádása" végső stádiumának jele, ránehezedik a „már-megvan"-jaival arra, ami zsengén, elnyomhatatlanul keletkezik benne; „így a szabadság és a kegyelem összefonódó játéka nem bontakozhatik ki", s belegabalyodik „egyén s közösség" – kataton reflex-vihar közepette – „a normális halálba", ami szükségképpen rombolja le a testi létezést is. (H. U. v. Balthasar közlése nyomán.) A halál-civilizáció mindig s romhalmazként csöndesedik el. De a csönd semleges. Az irgalom nem fél a sivatagtól. Épp a csönd az ideje, s érintés a tette. A köveket is meg meri szólítani. (Irenaeus nyomán.)

*