1

Ragyogó észrevételt tesz Bodor Béla, amikor – születésnapi köszöntés örvén – Takács Zsuzsa költői pályáját összegezve a kezdetekre is visszatekint: „Tandori és Petri első két-két és Oravecz első kötetének hangváltása annyira erőteljes volt és provokatív, hogy Takács Zsuzsa radikalizmusa jó darabig az árnyékukban maradt."^{1 Kanonikus vonatkozásban egyetérthetünk ezzel a megállapítással. Tény ugyanakkor az is, hogy a költő első önálló kötete, a Némajáték2 nagy figyelmet kapott, a kor szinte valamennyi jelentős irodalomkritikai fórumán szó esett róla, mégpedig a versek beszéd- és szemléletmódját József Attila, Pilinszky, Nemes Nagy (sőt Rilke) tárgyias gondolati költészetéből, lírai metafizikájából eredeztető hangsúlyozással.}

^{Az egykorú siker3 jelentőségét az sem csökkenti, hogy a kritikák egy része a méltató szavak mellett fenntartásokat is jelzett: végig nem vitt képi logikára, terjengősen túlbonyolított sorokra, a lírai én (referencializáló olvasatban: a szerző) túlzott passzivitására találtak – joggal – példát egy-egy szöveghelyben. A könyvet mindenesetre az az írás dicsérte leginkább, amelyik a legalaposabb elemzést nyújtotta róla: Pomogáts Béla recenziójában a nyelvi-poétikai jellemzők sorba vételét s a versnyelvi magatartás jellemzését a kötetben uralkodó verstípusok megnevezése követi. A közvetlen élményre tûnődve reflektáló leírások és portrék, valamint az újholdas formavilágra emlékeztető zárt, szigorú versszerkezetek fölemlítése után Pomogáts a zártságot fellazító, nyitottabb kompozíciókat, a „[k]éplékenyebb versalak" esztétikai öntörvényûségét emeli ki: „Az »ábrákban« fogalmazó metaforikus pontosságot és egyéniségének érzékenységét sikerült bennük egységbe fognia."4 Ma már látjuk: a kritikus-irodalomtörténész érzékenyen tapintott rá ebben a formanyelvben egy nagy költészet előlegére.}

^{A Némajáték ciklusok tagolta belső rendjére jellemző, hogy – emlékezetes végpontokként – éppen két efféle mû fogja közre a kötet anyagát. A nyitó költemény (Szomorú vers) az érkezés és indulás közti „holt idő" végtelenjébe zárt, a veszteglő létezésben a föltartóztathatatlan elmúlás nyomaira ismerő szubjektum magányát növeli ontologikussá: „Fekszel hanyatt a csillagok alatt, / és szoptatnak, altatnak, alszanak." A verszárlat kozmikus anya-metaforája a gondviselés élménye felől („szoptatnak") az elhagyatottság létállapota felé mutat („alszanak"). Erre válaszol az élet körfogásosan személytelen rendjét megsejtő záró darab (Július, halálom, születésed), amely már konkrétan a szülés-születés fájdalmas misztériumát ecseteli – megemelt realizmussal, expresszív alanyisággal: „Elviselni hangtalan, hogy – / Háton fekve nyílni meg – / Eldobja az emlékezet – // Nincs völgye már ennek az éjszakának. / Csak gerince van a fájdalomnak. / Farkas fogai élesednek. / Csillagai magasodnak. // Négy óra. / Öt. […] …és akkor egybenő a kín: / megforgatja bennem kezeit, / arcát kitépi, vállát, / kicsúszik – // egyszál zsinórról levágják, leszakad, // és fölmutatják: emberteste van, // s a gyönyör végigborzong hátamon. […] Este van. Hajnalod." (Annak idején még Tóth Juditnak volt, újabb költészetünkben Szabó T. Annának van bátorsága és tehetsége ehhez a témához nyúlni.)}

^{S hogy mit találunk e két mû között? 1962 és 1969 közt keletkezett versek szerkesztett gyûjteményét, a szerzői fülszöveg alkalmi ars poeticájával egybevágó költeményeket: „Szomorú vagyok? Én nem tudom elfelejteni azt a fájdalmat, ami ebben a században nálam védtelenebbeknek jut és jutott. Vagy csak elviselhetetlen és iszonyú, hogy meghalunk, a merészség, ahogy régi városok felett járunk, ahogy egy fûszálat letépünk, a közöny? / Szomorú volnék? Van reggel, amikor megállunk egy hegy lábánál, megvárjuk, míg feljön és lemegy a nap, a délelőttöt, a delet, a délutánt, az estét, elnyúlhatunk a végtelen időben, egy napig – így – túlélhetjük a halált. Engem az írás ajándékoz meg ezzel az élménnyel. Tudom, aki félelmét legyőzte és azt mondta, hogy boldogtalan, az megvigasztalódik, aki magányát faggatja, annak magánya válaszol." Metafizikus szomorúság s szinte részvétből vállalt magány: ez a Némajáték szellemi-közérzeti alapállása.}

^{A kötet témavilága a magány és a szerelem, a születés és a halál örök kérdéseit öleli föl. Többnyire elégikusra hangolt versbeszéd szólal meg, de a helyenkénti köznyelvi eszköztelenség gyakran párosul biblikus pátosszal, s találunk mondókaszerûen előadott látomásokat is (a Kockák, üveggolyó ciklusban). Változatos a formakészlet is: rímes és rímtelen, hosszabb és rövidebb, szakaszolt és egytömbû szövegek következnek egymásra; hol az alanyi megszólalás, hol a leíró tárgyiasság az erőteljesebb. A megszólítást csaknem mindig önmegszólításként is értelmezhetjük, ami a sorsválságos beszédhelyzetet nyomatékosítja. A lírai én a holtak emlékezetével, az elmúlt dolgok igéző hiányával néz szembe; szavait az otthontalanság, a vágy- és reménynélküliség öntudata sugározza be. A tematikus egységet motivikus kapcsolatok is fokozzák: kitüntetett szerep jut például a nap (fény) és a tenger (víz) képének, képzetének; mindkét esetben a létezésben nagyobb rendet kutató, de végül a tárgyi környezetben s belső valóságában is baljós talányokat lelő gondolkodás trópusaként. Föltûnő viszont az évszakszimbolika aránytalansága: a melankolikus őszi és depresszívebb téli jelenetezések, valamint a megvilágosító sugalmú nyári szcenika mellől elmaradnak a létezésnek bizalmat szavazó tavaszmotívumok. A költői eszközök közül a hasonlatot kell külön említenünk: a hasonlítások, a párhuzamok, az analógiák nagy száma a világban összefüggéseket kereső elszántság poétikai jelzete. A Lehetett volna és a Még mielőtt verscímek pontosan mutatják azt az idő- és tértapasztalatot, amelyet a múltban elszalasztott lehetőségek és a jövő alaktalan fenyegetése együttesen alapoz meg.}

^{A Némajáték szövegvilágában a létezés transzcendens minősége vagy anyagtalan tüneményként („Egy város áll a túlvilági napban." – Lehetett volna), vagy foghatatlan hiányával van jelen („Markunkhoz örökélet nem tapad." – Búcsú). Az önmagára utalt megfigyelő beszédhelyzetét e valóságban kívülállás és beleérzés kettőssége jelöli ki: „Minden kacatnak van helye. / Más fekszik a napon. / Te nem felejtheted: homály, / fél pár kesztyû egy esti villamoson […] Más fekszik a napon. / Te nézed, nézed egyre." (Hûség) A megtapasztalt idegenség szembesíti saját idegenségével, a tárgyakra irányuló figyelem véteti észre a saját léthelyzet egyediségét is: „Zörög, zörög, ki jár? / Én járok a száraz, idegen / tarlón. […] A levegőben egy ág üres reflexe még. / Aztán sötét." (Kirándulás), „Jó most és itt. Ahogy / a fénytelen magától fellobog. / Hogy lélegzem mostantól mindhalálig. / Mert senkié és semmié vagyok. / Könnyelmû szélbe burkolózva állig / a zárt ajtókon végre átmegyek, // és ujjamat a falakon, / a tárgyak élén végigvezetem. […] És ez a béke az enyém." (Mert senkié és semmié) A Takács-lírára jellemző bensőséges, finom képiség több helyütt az arc motívumának szinekdochés szerepeltetésével ad hírt az intimitásban rejlő egzisztenciális próbatételről. Az első idézetben a „foglald" csöndes leleménye, a másodikban a fölütés („Nem lesz") próféciás komorsága sokszorozza meg a hatást: „foglald kezedbe mulandó arcomat" (Reggelre már), „Nem lesz térd, hogy ráfektesd az arcod" (Nem lesz térd).}

^{Ugyanez a részint elszenvedett, részint fölvállalt kiszolgáltatottság viszi színre magát a Felismerés öt sorában. Az eső és a madarak közönséges apokaliptikája, az életkép kopár díszletezése s a múlt idejû beszéd rezignált tényközlése puha véglegességgel rajzolja ki a magával dialogizáló beszélő alakját:}

^{„Bár zuhogott, szóltak a madarak.}

^{Egy szál dróton kigyulladt a körte,}

^{mint kiáltás, meglódult mögötted.}

^{Mit vittél magadban? – senkinek}

^{nem volt már az arcod ismerős."}

^{A Latin utca címû verssorozat első darabjában (A part) a 6-8 szótagos, jambikus sorok könnyed dalszerûsége s a versforma epigrammatikus mértéktartása közti feszültség, illetve a szóhasználat és a látványelemek („üres / szívvel", „lassan elmerült", „keresztbe akadt", „tétova, / utolsó") ugyancsak világvégi helyzetet vonnak az önmegszólítás alanya köré. Az egyedüllét („A part üres") állapotához a vers zárlata a múltbéli kívánságnak („Épp így akartad") megfelelő mozzanatot, a tenger egyszerre vészjósló (ha szó szerint vesszük) és ígéretes (amennyiben transzcendentáló képként olvassuk) közeledtét rendeli:}

^{„Épp így akartad, így, üres}

^{szívvel megállni egyszer.}

^{A lassan elmerült kövek,}

^{a keresztbe akadt}

^{deszkák között egy tétova,}

^{utolsó mozdulat:}

^{ahogy megállsz. A part üres,}

^{emelkedik a tenger."}

^{Mindössze három sor alkotja a Dél címû verset. Mint a haikuköltészet európai hagyományában: a természeti és az emberi világ tûnik benne át egymáson. De nem az egyetemes idill, hanem a személyes trauma logikája szerint. A máglya-hasonlat vértanúvá stilizálja a szubjektumot; a nap és az ember találkozása mégsem ítéli megsemmisülésre az élőt. Mintha a saját halál rilkei kívánalma értelmeződnék át: a megélt pusztulás reflexív rettenete felülírja a pusztulást magát; a nézés bátorsága erősebbnek bizonyul az ént fenyegető erőknél, a virrasztás szakrális aktusa feltámadást ígér a látásra berendezkedő egzisztenciának. Feltámadást, azaz új életet, metafizikusan fölemelt személyiséget (akkor is, ha – egy másik közelítésben – a „halál" jelölőt csupán a déli fényérzékelés ironikusan túlzó metaforájaként értjük):}

^{„Az első láng beléd kap, ellobog,}

^{a nap, mint máglya, rezzenetlen}

^{pilláiddal halálod átvirrasztod."}

^{Más módszertan szervezi, más jellegû személyesség lakja be A gangon címû költeményt. A mû lágy hangzókkal (így az első sor hármas v-alliterációjával) élő drámai jambusai a nélkülözés („egy szál villanykörte", „Függönytelen") és a romlás („rossz ablakuk", „szertefoszló vattapaplanon") tárgyi jeleit sorolják elő, a szegénységről, az elhagyatottságról, a testi és anyagi leépülésről („nyirkos földbe fekszenek", „egér szalad, csomós kezükre ül") adnak számot. Nem szenvtelen nyugalommal, hanem gyöngéd részvéttel. Amely azonban – s ereje hihetőleg innen származik – grammatikai részvétel nélküli: az együtt érző szemléletmódot nem alanyi vallomás jelzi, hanem a megjelenítés módja árulkodik róla. A rímek szelíd, a versbeszédet lecsöndesítő elhagyása (a második és negyedik sor még egybecseng), az éppen tízsoros, megbontatlan szövegtest (a keretező szerkesztéssel s az utolsó sor megcsappant terjedelmével) és a már említett verstani vonások együtt eredményezik azt a mûvészi összetettséget, amely az idősek számkivetettségét (mint közvetlen beszédtárgyat) a mindenkori elesettség lírai példázatává válthatja:}

^{„Vénasszonyok vaságya holdvilágban,}

^{a konyhában a fal s egy láda közt,}

^{és mindig egy szál villanykörte este.}

^{Függönytelen rossz ablakuk mögött}

^{vetkőznek, nyirkos földbe fekszenek.}

^{Egy ágyban alszanak a gönceikkel.}

^{A szertefoszló vattapaplanon}

^{egér szalad, csomós kezükre ül.}

^{Ágyuk középen áll a holdvilágban,}

^{nyomoruságuk kitakarva."}

^{E mû a teljes kötetet képviselő esztétikai színvonalon igazolja, amit Alföldy Jenő recenziója Takács Zsuzsa leglényegesebb tulajdonságaként rögzített: „Látszólag jelentéktelen, köznapi dolgokról ír, de mély tragédiákra érez bennük. […] A mulandóság elleni csendes lázadás erősödő öntudata – így fogalmaznám meg költészetének fejlődési irányát. Mindinkább feltöltődik emberséggel, gondolattal, a mások gondjaival. A magány érzését azzal kívánja legyőzni, hogy megérti és átéli mások egyedüllétét."5}

^{A Némajáték 1970-ben jelent meg. Abban az esztendőben, amelyet – Paul Celan halála okán, szimbolikusan – a költészeti modernség lezárultával szokás összekapcsolni. Szép egybeesés, hatásos kezdet: meghal a század egyik legnagyobb lírikusa, s véget ér egy korszak – irodalmunkban pedig új kezdetek fölött van ok örvendeni.}

^{Takács Zsuzsa második, A búcsúzás részletei címû kötete6 zömükben a hetvenes években írott verseket tartalmaz. Az új évtized a mûvészi minőséget is megújította: megmaradtak a korábbról ismert erények (a képalkotás pontossága és eredetisége, a lírai szólamváltások poétikai ereje, a szerkesztésben megmutatkozó tudatosság, a vallomásos és tárgyias jegyek érzékeny elegyítése), s eltûntek vagy legalábbis visszaszorultak az esztétikai hatást gyöngítő tényezők (a líranyelvi hagyományokat imitáló gyanútlanság, a nem egyszer zavarossá rajzolt képiség, a központozás következetlenségei).}

^{A mûvészi összetettséget növeli, hogy A búcsúzás részletei voltaképpen két kötet: a két ciklus (Július; Utasítások a jelenethez) tematikusan és modálisan is élesen elválik egymástól. Önálló nyelvi-poétikai világuk azonban úgy zárul magába, hogy közöttük óhatatlanul kapcsolatot teremt az olvasás. Ez a kapcsolat ugyanakkor – az életet teljességbe rendező látásmódnak köszönhetően – aligha lehet más, mint az egymásra utalt végletek, az egymást kiegészítő ellentétek közti feszült viszony: az első verscsoport a kezdet fájdalmas szépségét, a második a lezárás megszépíthetetlen fájdalmát bírja szóra. Hogy a cím révén a Takács-féle, részletekre érzékeny figyelem a búcsú-motívumot állítja középpontba: a Némajáték elégikus hangvételének továbbvitelét előlegezi meg.}

^{A Némajátékot a Július, halálom, születésed címû vers zárta; A búcsúzás részletei első felét az e szöveg köré szervezett ciklus teszi ki. A témaválasztás (szülés, születés)7 merészsége önmagában nem szükségszerûen eredményezne feddhetetlen esztétikumot. Ez itt két további sajátosságon múlik. Az egyik, hogy a verssorozat kétszólamúsága a gyermek (magzat, újszülött, csecsemő) és az anya nézőpontját egyidejûleg hozza játékba. Külön-külön is hatásos fogás volna ez; együttes jelenlétük ma is megrázó olvasmánnyá teszi a Júliust. A másik elem nyelvi-poétikai természetû. Anya és gyermek beszéde ugyanis nem elégszik meg az élettani folyamatok nyers leírásával: a döntően nagyszerkezetekben kiteljesedő versek – például a névelők rendszeres elhagyása és a tulajdonnevesítés mágikus gesztusa révén – mitikus hangfekvésben, biblikus jelleggel szólalnak meg. E megoldás az egymásra felelő monológoknak a teremtéstörténetek archaikus erejét, elementáris hatását kölcsönzi.}

^{Dicséretekkel a korabeli kritika sem fukarkodott. A szerzőközpontú olvasás életrajzi magyarázatot talált a mûvészi megújulásra: „Az egzisztenciának e határhelyzete azt a jótékony költői változást okozta, hogy Takács Zsuzsa verseiben minden tûnődésre okot adó kérdés, minden válasz, költői mozdulat valahogy hitelesebb és érvényesebb lett. Sőt: az ész keserûségét oldó, életet féltő, rejtett gyengédséggel telítődött."8 Szövegközelibb olvasatban mindez így hangzott: „A születés titkát faggató versek fegyelmezett tárgyszerûségre, egyszersmind távlatos mitikusságra törekszenek. Ebben a két – csak látszólag ellentétes – poétikai tulajdonságban rejlik költői erejük."9 A két vélemény kiegészíti egymást, a mai olvasó pedig szabadon dönthet: mely érvekkel kívánja igazolni saját élményét.}

^{A Július versei a kötetkezdő Előszó magzati beszédét folytatják, a fájdalom és pusztulás fenyegette létezés első önreflexióját, az önmagára ébredő lét eszméleten inneni vallomását: „Mert hártyát vont az idő körém, / magányomat koponya-kézbe fogta, / vonás magát nyitott tenyérbe írta, / süppedés a mélyben ágyát megvetette, / duzzanat hullámzó sátrát fölütötte, / fekete körmök úsznak a sötétben, / és magzat arcon lapoz az idő. […] Irgalmazz nekem, mert egymagam vagyok / a tengerből kitépve, megjelölve, / és visszaejthetsz az örök időbe. […] Irgalmazz nekem, ha élni hagysz. / Dermedten nézlek, szûkölő kis állat, / utoljára látlak mindig." Nem ez az egyetlen vers, amely profán imabeszédbe fordul. „Fájdalom, köszöntlek" – mondja például a Hónapok, várakozás zárlata (akárha a teljes Takács-életmû mottója kívánna lenni); „Véres, jószagú reggel, / egyedül mi vagyunk. / Tekints ránk!" – könyörög a Jászol melletti éjjelek törődött természetmisztikája. A világra jövetel eseménysorát az új élet érkezésének kijáró, dramatizált beszédmodor idézi föl, a lét drámáját az első pillanattól az emberi kiszolgáltatottságban („kettéhasadva hevert a lepedőn") ragadva meg: „És megpattant az ég. / A víz hátára vett, / a Kínok Alagútján úsztatott, / s úsztak velem a sáros csillagok. […] A szervek sírva tértek ki előlem, / és szívverésem akadozása szólt. […] Amiről azt gondoltam: végtelen, / kettéhasadva hevert a lepedőn. / Üresen, nélkülem." (Az emlékezés előttről) Az Újszülött arc címû vers még tovább merészkedik – amennyiben gondolatritmusos retorikája a földi létben már el nem érhető, természetfölötti tartományokat („láthatatlan", „hallhatatlan", „mondhatatlan") búcsúztatja el. Az érzékszervek kifejlődésével teljessé váló élet ezek szerint a metafizikus kötődések elvesztése jegyében áll, s talán immár végérvényesen („előhívhatatlan"):}

^{„A csonka kéznek ujja nő,}

^{a láthatatlant nem látja már a szem,}

^{a hallhatatlan nem dörömböl,}

^{az ébrenlét órái növekednek.}

^{Szem régi árkán szétrombolt látomás,}

^{sírás a mondhatatlan nyelv helyett,}

^{párna a titkos, öreges ráncokon;}

^{lúdbőrzés fehér lapok felett,}

^{újszülött arc visszasüllyedése,}

^{előhívhatatlan, vége már."}

^{Az érzékelésen túli minőségekről később sem adhat számot a gyermek. A „messze-föld" világa, a „nemlét" már nem tartozik hozzá; az itt „semmi"-nek nevezett, élet előtti (avagy nemlét és lét közti) állapotot hátrahagyván látszólagos nyugalma fölkészülés a létezésbe való beilleszkedésre: „Pihen a messze-földről érkezett, / levette nemlétét, most meztelen, / átlépte a semmi gödreit, most fáradt. / Lélegzete a parton megpihen." (Délután) A ciklust lezáró szöveg (Sötét méhedbe vissza) a víz („iszapos", „hullámzó") mint őselem biztonságába, a születés előtti létállapot szenvtelen nyugalmába való vágyódásnak ad hangot; a ciklus ezzel önmagába tér vissza, az élet ciklikus rendjét újraértelmezően, a gondot viselő anyai féltést („viszel ide-oda", „Viselsz.") mindenek fölé helyezve:}

^{„Sötét méhedbe vissza,}

^{iszapos öledbe,}

^{hullámzó hasadba.}

^{Többé ne keress,}

^{gyûrd össze arcomat,}

^{keverd el hártyás ujjaimat.}

^{Bolyongok benned Egyre Kevesebb.}

^{Duzzadt ajakkal szólítasz,}

^{viszel ide-oda.}

^{Mosdó fölé hajolva görcsösen}

^{kiszámolod a végtelent.}

^Viselsz."

^{A második ciklus egy párkapcsolat felbomlásának s az elszakadás keserveinek lírai krónikája. Az Utasítások a jelenethez ennyiben ellenpontja a Júliusnak. Ezt a vissza-visszautaló évszak-jelenetezés is nyomatékosítja: a nyári boldogság itt már csak föl-fölvillanó emlékképekben ad hírt magáról. Mitikus emelkedettségnek, szakrális sugalmaknak alig van már nyomuk. A versbeszéd csöndesebben elégikus, mint a kötet első felében vagy az első kötetben. A verstani kötöttségek, az artisztikus hasonlatok és meghökkentő metaforák helyét – mind gyakrabban – a gondolatritmus visszafogott szabályossága, a párhuzamos és ellentétező szerkesztés, a számbavétel igényéből következő katalóguspoétika, a kompozíciós mûgond veszi át. Szinte ahogy „tartásukon lazítanak a tárgyak" (Ketté örökre el), úgy lazít tartásán a tárgyias líra formafegyelme. „Mit akar a kéz, hogy nem teszi? / Elkerüli az éles tárgyakat" – összegzi a megváltozott életviszonyok közt depresszív óvatossággal közlekedő szubjektum szándékait a Szétnyitja fekete címû vers.}

^{Ha a megelőző versek kapcsán a teremtéstörténetek retorikájára hivatkoztunk, itt a polgári kamaradarabok, a szûkkörû lélektani drámák világára kell emlékeztetnünk. Nem a tenger vagy a madarak: a szív, a kéz, a szem lesznek központi motívumok. Hiszen immár nem absztrakt lírai térben, hanem az emberi kapcsolatok útvesztőjében járunk. Nem valaminő metafizikai pesszimizmus, inkább a megokolt szomorúság díszletei között. A bensőséges kétségbeesés az epika támaszát keresve nyúl saját állapotához, s a szerep-metaforika távolító higgadtságával beszélné el önnön történetét. Olyan lágy képi megoldások következnek mindebből, mint a „fejét a párna vállgödrébe hajtja" (Fejem öledbe hajtva) megengesztelődött antropomorfizmusa, vagy mint a „vödör ütődik / a szív falához" (Légy átkozott – súgtam) expresszívebb metaforája.}

^{A szerteágazó képiségből beszédesen tûnnek ki a fényszimbolika alakzatai. Az álomi jelenetezés és a színpad-metaforika egyaránt a magányában önmagától is elidegenedő alanyra derít fényt, amit grammatikusan a harmadik személyû versbeszéd egyértelmûsít: „Borzongott a gyér megvilágításban, / az álom körvonaltalan tárgyai között, / ahol a jelenlétnek nincs akadálya, / ahol együtt fekszenek a szeretők, / ahol nincs oka a változásnak." (Az álom), „Az éles fényben nem volt mellette senki, / meghajolt az üres színpadon, / forgolódott a keskeny matracon." (Talán a másik érkezésében reménykedett) A „romlott napsütés" (A festett háttér fákat ábrázol) s a „Mérgezett / fény" (Hogy megtörje a csöndet) tapasztalata a saját romlását, mérgeződését megtapasztaló beszélőé. Az elidegenítő egyedüllét traumája a személyes múlttól is elzárja, s jelene személyességétől is megfosztja a beszélőt: „Az emlékezőre az emlék nem néz vissza" (Emlékezet),10 „Óráim ezentúl múlnak vagy nem múlnak, / nevemben egy bábu cselekszik. / Én utoljára fekszem itt / lélegzetem gyûlölt udvarában." (A lágy időnek vége) Jellemző, mert a személyiség belső drámájára mutató ellentmondás, ahogy egy helyütt a megértés elhárítása értelmező-elemző képhasználattal történik; az utolsó sorban mintha a vers szándéka ellen fogalmazná meg saját akaratát a vers alanya, az ellenkezéssel a verset, a versbeszéden keresztül pedig saját nyelvi létét is fölszámolni igyekezvén: „Jelentése lesz minden mozdulatnak, // elejtett kesztyûnek, elgurult pénzdarabnak, / a szögletekbe visszarántó zsebnek, / a beakadt és föltépett szegélynek, / a megbotlásnak síma talajon – // nem akarom tudni, mit jelent." (T. J. emlékkönyvébe) Fentebb profán imabeszédet említettünk. Hasonló beszédhelyzet rajzolódik elő e versekben is nem egyszer, ám már nem az üdvözlés vagy a fohász, hanem a tehetetlenséget beismerő búcsúvétel alkalmaként: „idő, sírok előtted" (Sírok előtted), „idő, most búcsúzom" (Idő).}

^{A sorkezdően ismétlődő deixis („ott") nyomatéka és a jövő idő („lesz") ugyancsak kétszeres bizonyossága nagy hangsúllyal jelenti be az elhagyatottság tényét a Vereség címû versben. Az oximoronok („elfészkelődés" vs. „otthontalan", „puha" vs. „kő") a konfliktusos lelkiállapotot jelzik. A két szakasz aránytalan terjedelme nem eljelentékteleníti, inkább súlyt kölcsönöz a záró soroknak; a kijelentés tömörsége az elemző értelemnek mintegy ellene szegülő életösztönt ismeri föl – és (a váratlanul erős jelzővel: „mocskos") marasztalja el:}

^{„Ott lesz a fal,}

^{ott lesz a kéz a megtámaszkodáshoz,}

^{az elfészkelődés otthontalan zaja}

^{a puha kőben,}

^{egy kissé túlzó arckifejezés,}

^{átnedvesedett szem,}

^{az akkor-még-nagyon-fáj}

^{s az egyetlen-veszett-el-itt.}

^Lehet.

^{De a mocskos szív}

^{csak ver tovább."}

^{A lemenő nap és az éjszaka egymást erősítő toposza határolja be a vershelyzetet Az ártatlanul soraiban. A kinti fények eltûnése itt a személyiség belső elsötétülésével párhuzamos folyamat. Az arc (a legszemélyesebb testfelület) hidegsége önmagával szemben, a mosoly s a tekintet bántó esetlegessége („Összeverődő") és üres külsősége („díszeit"), a kettős tagadás („nem rezegteti többé, / nem ragyogtatja föl") sorsvállaló erélye, valamint a szó szerint és metaforikusan is érthető (s több más versben is fölbukkanó!) kés-motívum a magára maradt szubjektum helyzetében a kiszolgáltatottság és fenyegetettség sorsképletét láttatja. Nem is dönthető el bizonyosan, hogy a végkövetkeztetést („s szabad újra!") groteszkbe hajló irónia, avagy a felülemelkedés fájdalmas etikája fogalmazza-e meg:}

^{„Az ártatlanul elmerülő nap}

^{kinek növekvő kín,}

^{kinek végső elhatározás.}

^{Hidegen nézi az arc önmagát.}

^{Összeverődő díszeit: a mosolyt,}

^{a tekintet ellágyulását}

^{nem rezegteti többé,}

^{nem ragyogtatja föl.}

^{Ragyogjon neki az éjszaka,}

^{kihúzott fiókban a kés,}

^{az egyértelmû mozdulat;}

^{s szabad újra!"}

^{A szereplők itt egymástól elköszönnek felsorolásos szerkezete már higgadtan igyekszik sorra venni, miképpen folytatódik, ami a folytathatatlan után következhet. Az önmagát is csupán szereplőnek látó szubjektum nyelvtani alanyként meg sem jelenik; a vers mélyen személyes töltete a párhuzamos mondatszerkesztés, a könnyes szem toposzát újraértelmező lelemény („könnybe mártott szem") és a képzeleti szcenika („elképzelt kés") poétikai eredménye lesz:}

^{„A szereplők itt egymástól elköszönnek.}

^{Lengenek a történet szálai,}

^{a törés nyoma elkopik,}

^{lecsiszolódnak az élek,}

^{szétszóródik a kiáltás,}

^{a félelem szabályozódik,}

^{az elejtett szó és elharapott}

^{mondat nem sejtet semmit,}

^{a könnybe mártott szem}

^{látványa közömbös. A szívnek}

^{tartott elképzelt kés lehullik."}

^{Jóllehet szintén a mondattani paralelizmus eszközével él, más nyelvi megoldással hívja fel magára a figyelmet a Változatok adódnak, lehetőség címû vers. A főnévi igenevek személytelenítő hatása legalább két jelentésirányt nyit meg: egyszerre vall rá a személyiség megüresedett tartalmaira és az adott élethelyzet általánosságára, közönségességére. A szöveg felépítése pedig mintha meg is testesítené, amit az utolsó sor célként? lehetőségként? kényszerként? megjelöl. Akárha a befejezés halogatásáról beszélő mû maga sem kívánna mást, mint – egyetlen, hosszú mondatával – elodázni az elkerülhetetlent, „nyújtani még a befejezést":}

^{„Változatok adódnak, lehetőség:}

^{hinni a biztató jelben,}

^{következtetni szükséges}

^{fordulatra, olvasni}

^{a csillagok között,}

^{csökönyös éjszakában}

^{tapogatózni, mint a vak,}

^{biztos kés előtt,}

^{az ismétlődés}

^{rácsai között}

^{begyakorolt mozdulatokkal}

^{időzni, körüljárni, kerülgetni,}

^{nyújtani még a befejezést."}