A kereszt miatt vettem meg. És a gesztenyefa miatt, természetesen.

Ezt persze csak később értettem meg, mintegy post festa, miután aláírtuk a szerződést, és beköltöztem a Gellérthegy utca elején lévő másfél szobás, erkélyes lakásba. A hatvanas évek végén épült téglaház nyolcadik emeleti lakásába. A magasság kezdetben szédítőnek tûnt, de magam is meglepődtem, milyen gyorsan hozzá tudtam szokni. Szemben háztetők, liftkamrák, kémények pajzán rendetlensége, ám ha kilépek az erkélyre, balra a Szabadság-szobor nőalakja nyújtózkodik, repülőgép helyett olajágat tartva kezében, jobbra, hol a nap lenyugszik, a Körszállóig ellátni.

Hogyha lefelé megyünk a Mészáros utcán – mondja egyik esszékötetében Nemes Nagy Ágnes –, a krisztinavárosi templomot hátulról látjuk. Az apszisz fölé pedig föl van rakva egy kereszt, amit egyébként soha, senki se szokott meglátni, mert kovácsoltvasból van, átlátszó vascsipke. Akkor lehet csak látni, amikor én a legjobban szeretem ezt a panorámát, vagyis napsütésben, kék éggel a háta mögött, amikor is a háttérből élesen kiugrik. És még valami van ott. Oda van tûzve a templom apszisza mögé egy nagy gesztenyefa. Ez a gesztenyefa is akkor a legszebb, természetesen, amikor virágzik. Különben is a gesztenyefa virágzása az évben olyan kivételes pillanat, mint amilyen kivételes az esztendőben a karácsony. Ezt mindig megnézem. Az a gesztenyefa a maga növényi mivoltában, a földíszítettségében, ahogy belenyúlik ebbe az építészeti élménybe, építészeti tapasztalatba, ami a templom maga, a templomnak ez a nézőszöge – valahogy különösen hangsúlyossá teszi az egészet. Ez a helyszín nekem fontos.

Úgy látszik, eddigi legjobb évem ebben a tekintetben sem múlt el nyomtalanul – Nemes Nagy Ágnes könyve, melynek színes borítójáról a fénykép emléke bennem élt, 1987-ben jelent meg a régi Magvetőnél. A Látkép gesztenyefával címlapján, hátulról fotózva a Krisztina téri templom, egy gyönyörû gesztenyefa rozsdásodó lombja mögött, s a torony aranykeresztjétől jobbra, csakugyan, ott az átlátszó vaskereszt, súlyosságában is légiesen, alig észlelhetőn, mégis rendíthetetlenül. A gesztenyefákhoz pedig kora gyermekkoromtól, pontosabban születésemtől határozott érzelmi viszony fûz, áprilisban a legszebbek hatalmas, fehér gyertyás virágjukkal, friss-zöld leveleikkel. Csak a költözködés után vált világossá számomra, hogy hónapokig ezt a látványt kerestem, akaratlanul is, eleinte a Déli környékén, ahol akadtak ugyan ajánlatok, kilátással a Vérmezőre vagy a Várhegyre, de sehol sem éreztem azt a magától értetődő hazatalálást, mint a Gellérthegy utca elején. Ha az erkélyről lenézek, ezt a gesztenyefát látom, háttérben a gimnázium vöröstéglás épületének zöldre festett, csúcsíves ablakaival, a templom domború, vaskos-sárga, meg a parókia klasszikusan nyugodt, vajszín és barna előterében. Nem sodort olyan messzire az ár, mint hajótörés után Szindbádot az óbudai partokra, én itt kötöttem ki a Krisztinán, önkéntelenül is emlékezve Nemes Nagy Ágnes könyvének fotójára. Hagyományosan irodalmi környék ez. A Gellérthegy utca végén, már szinte a Tabánban lakott Balassa Péter, a párhuzamos Naphegy utcában Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, a Mészáros utcában Kálnoky László. Az Attila úton tíz percen belül elérhető Ottlik Géza egykori lakóhelye, nincs messze Virág Benedek sem. Márai Sándor a Mikó utcában. A Logodi utcában Kosztolányi. Följebb, az Attila úton Babits, utoljára ő is a Logodi utcában.

Miközben arra próbálok valamiféle magyarázatot találni, milyen indítékok rejlenek Babits lakásainak kiválasztása mögött – hogy megértsem a magam indítékait is –, eleve tudom, a minden részletre kiterjedő, tüzetes feldolgozás igényének nem fogok megfelelni. Nem végzem el Babits fővárosi lakásainak aprólékos leírását, a vásárlás, lakhatás körülményeinek felderítését, nem hívom tanúnak az egyes otthonokhoz szorosabban-lazábban köthető mûvek szövegét, s a kortársak emlékezéseinek felidézésével is csínján fogok bánni. Mindössze arra teszek kísérletet, hogy kissé másképpen használjam fel az életrajz – egyébként fontos – tényeit, mint a hagyományos filológiai megközelítés tenné. Babits életvitelét, s benne lakásainak szerepét egy szokásrend részének látva – a babitsi életvitel, életstílus részének – megkísérlem, hogy ennek a szokásrendnek az elemeit mint szimbolikus formákat felmutassam, és annak a kultúrtörténeti, irodalomtörténeti komplexusnak a nézőpontjából értelmezzem, melyet Babits Mihálynak nevezünk.

A lakásválasztás természetesen sohasem az adott körülmények és a véletlenek összjátékának eredménye csupán. Nyilvánvalóan meghatározzák külső tényezők is – anyagi lehetőségek, az éppen adódó kínálat, közelség-távolság munkahelyhez, városközponthoz –, de éppolyan sokatmondóan beszédesek, sőt még inkább árulkodóak a választás látható jegyeiből következtethető lelki tapasztalatok, például annak a kérdésnek a felvetése, hogy a kínálkozó lakások halmazából miért éppen azt, miért éppen azt az egyet választja valaki, s miért nem egy hasonló adottságú másikat. Jung számol be arról A torony címû feljegyzésében – olvasható az Emlékek, álmok, gondolatok kötetben, már meg sem lepődöm, 1987-ben jelent meg ez is –, hogy házépítési terveinek latolgatása közben úgy érezte, legbensőbb gondolatait és saját tudását kell kőben ábrázolnia, mintegy kőben kell vallomást tennie életének egy bizonyos szakaszában. Nemcsak az építkezésre, a lakásvásárlásra is áll ez. Aki lakást vesz – a vételáron túl – falakhoz, beosztáshoz, kilátáshoz, környékhez viszonyul, mely legalább annyit elárul róla, mintha építkezéssel alakítaná ki környezetét. Az otthon megteremtése közben akarva-akaratlan olyan lakhelyet keresünk, mely megfelel az ember ősi érzéseinek. A védettség érzésének például, nemcsak testi, hanem lelki értelemben is. Babits lakásválasztásaival – már a tisztviselőtelepi két szobától, de legalábbis a Reviczky utcai lakástól kezdve – önmaga térbeli mását, titkos lelki tartalmainak emlékmûvét állította fel.

Babits Mihály Budapesten öt lakásban élt huzamosabb ideig, ebből kettő Pesten volt, három Budán. Nem számítom ezek közé egyetemista kori szállását, mert az a nagybátyjánál, Kelemen Imre törvényszéki bírónál az Aréna út 11. számú ház második emeleti személyzeti szobáját jelenti csupán, s magától értetődően rákospalotai lakását sem, hiszen Rákospalota akkor még nem tartozott Budapesthez, csak 1950-ben csatolták a fővároshoz, Újpesttel és más környéki településekkel együtt.

Babits lakásaiból – még az öt közül is – elsősorban azokra fordítok figyelmet, melyeket minden külső kényszer nélkül, mondjuk így, szabadon választott. Tisztviselőtelepi lakása 1912 novemberétől a Szabóky (ma Biró Lajos) utca 54-ben a tisztviselőtelepi gimnáziumi tanári állás következménye volt, ráadásul egy földszintes ház két szobáját bérelte, s bármennyire igyekezett is a maga ízlésére formálni, lehetőségei minden bizonnyal meglehetősen korlátozottak voltak. Erről a lakásról Hoffmann Edithnek az 1941-es Babits Emlékkönyvben közölt leírásából alkothatunk képet valamelyest. Hoffmann Edith, mint a Szépmûvészeti Múzeum munkatársa, aki egyébként egyetemista kora óta rajongott Babits verseiért, 1915 júniusában Horvát Henriktől meghallja, hogy a költőnek „szép képei vannak" Borsos Józseftől, s szívesen megmutatná. Az ismeretlen Borsos-képek reményében felfedezőútra indul Mária nevû nővére, valamint Horvát Henrik és Reichard Piroska társaságában. „Babits akkor a Tisztviselőtelepen lakott, gyönyörû kertben" – örökíti meg a kirándulás élményét az Emlékkönyv lapjain Hoffmann Edith. „Egy nagy verandán fogadott minket. Beléptünk a szobába, rögtön a képeket kerestem. Én ugyan még csak kis gyakornok voltam s nem valami nagy tudós, de azt első pillantásra láttam, hogy ezek a képek egy kedves, vidéki piktor munkái a XIX. század elejéről és nem Borsostól valók." Babits a családi szájhagyományra hivatkozva nevezte meg Borsost, amikor Hoffmann Edit a festő kilétét firtatta. Nővére azonban felfedezte, hogy a képek aláírása nem Borsos, hanem Boros. Babitsnak szemmel láthatólag rosszul esett a „leleplezés", s még inkább röstellte, hogy egy tévedés miatt ilyen messzire kijöttek hozzá. Pedig a képek „nagyon hozzá is tartoztak Babits egyéniségéhez. A sárganadrágos fiúcska az ostorral, a vörös sálas empire-ruhás néni, a gyûrûs kanonok (’Anyám nagybátyja, régi pap’) és a többi három erős szálakkal fonták őt körül, s szobájában azt az emlékektől ittas úri levegőt árasztották, mely annyira eleme volt. Mindig úgy éreztem, hogy ezek nélkül a képek nélkül nem is volna az az ő szobája." (Hazaérve a mûvészettörténész kideríti, hogy Boros Ferenc szekszárdi festő volt, természetes tehát, hogy a szekszárdi ősöket ő festette.) A szobában egyébként – nem éppen túlfizetett gimnáziumi tanár furcsa szenvedélye – „sok perzsa szőnyege volt és egy perzsaszőnyeggel leborított alacsony kereveten gyönyörû illusztrált könyveket rakosgatott ki" vendégei elé, mint igazán „nyájas házigazda". Ebből a rövid leírásból is megsejthető, hogy a tisztviselőtelepi lakás mintha a fiatal Babits költészetének tükre, térbeli kiterjedése lett volna: a nagy, gyönyörû kert, mely a házhoz tartozott, a perzsaszőnyeges, illusztrált könyveket rejtegető szoba Huysmans A különcének bizarr, egzotikusan zárt világát idézi, ahova belépni csak a kiválasztottaknak szabad.

Érintsük egyelőre röviden, csak a paradox párhuzam kedvéért Babitsék utolsó lakásának jellemzését. Már 1939 októberének elején megvásárolták, de csak 1940. április végétől költöztek a Logodi utca 31. I. emelet 3. szám alá. „Háromemeletes, gótikus malterdísszel ékes, elég otromba ház ez. Lépcsőháza sötét, udvara homályos kőkert a Vároldalban" – borzong Sárközi György szintén a Babits Emlékkönyvben – s bizony, tegyük hozzá: hol van ez a kőkert a tisztviselőtelepi buja, vadregényes kerttől! A sötét, barátságtalan, bár épp ezért olcsóbb hely lényegében már a halál előszobája volt – férje halála után egy hónappal Török Sophie el is adta ezt a lakást –, noha Babits viszonyulását ehhez az ómódi otthonhoz még érdemes lesz alaposabban szemügyre venni.

A másik három lakás azonban még különösebb jelentőséggel bír. A kiválasztás szuverenitásáról tanúskodik a Reviczky utca 7. szám alatti, harmadik emeleti, háromszobás lakás, ahol 1916 júniusától lakott Babits 1931 májusáig; az 1931. május 1-jétől 1937. augusztus 18-ig az Attila út 95-99., (ma Attila út 133.) szám alatti, újonnan épült, negyedik emeleti, három szoba, hallos, napfényes világos öröklakás, mely részint a Vérmezőre, részint a Logodi utcára nézett, és az Attila út 65/B (ma Attila út 103.) szám alatti, első emeleti lakás, Vérmezőre néző kilátással, 1937. augusztus 18-tól 1940. április végéig, mikor is elköltöznek a Logodi utcába. Ezeket az otthonait választotta saját döntése szerint, a lehetőségek adta kereteken belül is szabadon, túl a szorító körülmények kényszerén.

Hermann Imre Az ember ősi ösztönei címû könyvében (Magvető, 1984) több alapvető ösztön mellett említi a megkapaszkodás és az elbújás ösztönét. Bár a megkapaszkodás ösztönével annak elhárításaként az elszakadásra törekvést állítja szembe, s az elbújást az énnek a keresési ösztönre adott reakciójaként értelmezi, mind a megkapaszkodás, mind az elbújás önmagában is érvényesülő ösztönforma. „Az elbújás jelenségéből két út vezet a keresési ösztönhöz: az egyik a félelem az üldözőtől, a cigánytól, a rablótól, a másik a játékos elbújás" – írja Hermann. Az üldözőtől való félelem esetén (szemben a játékos elbújással) a való világ adja meg a parancsot az elrejtőzésre, hogy a kereső, üldöző elől el lehessen menekülni. Vajon csak a külső tényezők hatásának tulajdonítható, vagy belső kényszerek szükségletének is, hogy Babits a Tisztviselőtelepről abban az időben költözik el, mikor már Rákosi Jenő jó ideje támadja a Budapesti Hírlapban, s 1916 januárjától a Tankerületi Főigazgatóság mentesíti a munkavégzés alól, helyzete tehát korántsem mondható megnyugtatónak? S miért éppen oda, a Reviczky utcába, a harmadik emeletre? Elbújni és megkapaszkodni – ez a két akart-akaratlan törekvés is mozgatja az állásából felfüggesztett, vagy mondjuk így: áthelyezett és lakóhelyet változtató üldözöttet, aki új lakás választásával bújik el. Elbújni ugyanis nemcsak valami mögé lehet, hanem valami fölé is. Földszintről a harmadik emeletre, ahová nem lát föl az üldöző szeme. A Reviczky utcai, nem túl igényes arculatú ház szinte jellegtelenül simult az utcafrontba, nem volt feltûnő, középszerûsége semmivel sem hívta fel magára a figyelmet. Az épületet Cs. Szabó László diákként „barátságtalan, sárga ház"-nak látta. „Naponta arra mentem a gimnázium felső osztályaiba. Felnéztem az ablakába, de sohasem nézett ki" – emlékezik Cs. Szabó Babitsra és búvóhelyére a memoár-breviáriumként forgatható Emlékkönyvben.

A megkapaszkodás ösztöne visszavezethető a csecsemő fogásreflexére, amely viszont az anya testére irányuló ösztönszerû megkapaszkodásból eredő fogóösztönön alapul. Későbbiekben az „élet bizonyos helyzetei majdnem szükségszerûen a megkapaszkodás ösztönének áttörésével járnak. Ingerültségünkben vagy akár csak feszült gondolkodás közben zsebkendőt, ceruzát vagy egyebet markolunk meg és nyomkodunk" – világít rá az ösztön további kiterjedésére Hermann Imre –, s ezt a jelenséget (némileg kissé önkényesen) nagyobb hatósugárral elgondolva talán megkockáztatható az a kijelentés, hogy a megkapaszkodási ösztön érvényre jutása – az elbújás ösztönével együtt – többszörös áttétellel, kulturális vonatkozásokkal vegyülve Babits költözködéseiben is szerepet játszik.

Ebben a tekintetben különös jelentést nyer a környék irodalmi jellege, mely mint kulturális hagyományokkal teli tér befogadta, s irodalmi aurájával erősíthette a támadásoktól tépázott, megrendült költői egyéniséget, aki Reviczky utcai lakosként irodalmi őseihez, klasszikus elődeihez tér. Egy évtizede még a magyar irodalom olyan nagyjai laktak a Reviczky utcai ház közelében, mint Mikszáth Kálmán a Reviczky tér 1-ben, azaz a róla még életében elnevezett Mikszáth Kálmán téren, valamint Gyulai Pál a Főherceg Sándor utca, a mai Bródy Sándor utca 13-ban haláláig. Néhány évtizeddel korábban, de szintén a Főherceg Sándor utcában a 36-os szám alatt Jókai Mór, még előbb Arany János az ugyancsak pár percen belül elérhető, egykori Három pipa (mai Erkel Ferenc) utca 11-ben négy esztendeig, majd további három évig a még közelebbi Üllői út 7. szám alatt. A Reviczky utcai, háromemeletes építmény tulajdonosa pedig – és így Babits háziura – egyenesen gróf Bánffy Miklós volt, író és politikai befolyással is rendelkező arisztokrata, aki a szomszédos palotában lakott; kell ennél jobb védelem? Ebben a lakásválasztásban Babits számára az elbújás és megkapaszkodás ösztöne együtt érvényesült.

Egy évtized múltán, 1926-ban, megnyugodva és igazi otthonra találva, a Pesti Napló karácsonyi számában Babits a Reviczky utcának és környékének pontos leírását adja, még akkor is kiemelve az utca szolidságát, arisztokratikus csöndjét, a kutyáját sétáltató öreg grófnőt, a grófi paloták mellett meghúzódó bérházak lakóit, akik „komoly, lateiner emberek", egy orvos, egy egyetemi tanár, s név szerint említve a sarki erkélyen valaha pipázó Mikszáthot. A lakás miliőjét, hangulatát szépen rajzolja meg Sárközi György a Babits Emlékkönyvben.

A megkapaszkodási ösztön újabb érvényesülését figyelhetjük meg az Attila úti lakások választásában. Közrejátszhatott ebben a régi barát és vetélytárs Kosztolányi közelsége, a Tábor utca és a Logodi utca találkozásánál, Márai Sándor lakóhelye a Mikó utca 2-ben, Bajcsy-Zsilinszky Endréé az Attila út 37-ben. Tamási Áronnak – a Babits Emlékkönyv szerzője ő is –, az Attila úti lakás felé tartva, az elefántcsonttorony gondolata járt a fejében. „S amikor már bent voltam nála, valóban úgy éreztem, hogy toronyban vagyok. Azóta is, valahányszor a képzeletem szemem elé visszateremti ezt a tornyot, mohón keresem ezt a jelzőt, amellyel találóan illethetném az ő földi életének tornyát. Nem volt elvarázsolt királyfi tornya, bár a világot, amelyből oda beléptem, egyszerre és teljesen feledtette. A képzelet színes és pompás tornya sem volt, sem az elefántcsont rózsaszínû fellegvára. A csillagokhoz több köze volt, mint a földi örömhöz: több a tudományhoz, mint a regényességhez; több az értelemhez, mint az ösztönhöz; és több a Törvényhez, mint a szokáshoz. Leginkább valami különös és szigorú őrhelynek tetszett, ahol a csalhatatlanság érdekében minden és mindenki fölött uralkodott az értelem. Uralkodott a képzeleten, s a lélek öröme és siráma fölött; s még magán a torony aszkéta lakóján is, aki soványan és szelíd szigorúsággal őrködött. Nem uralkodott, hanem őrködött."

A toronyszerûség érzetének tartós jelenléte további felismerésekhez vezet a babitsi szokásrend szimbolikus formáinak vizsgálatában. Figyelemre méltó ugyanis, hogy Babits Mihály Reviczky utcai és mindhárom budai lakása magasan elhelyezkedő, emeleti lakás, a Logodi utcai még hegyoldalban is van. Az esztergomi dombon építkező, hegyi költő a fővárosban is magaslaton szeretett élni, s nemcsak az eszmék magasán, erkölcsi-irodalmi magaslaton, hanem fizikai értelemben is, mintegy kilátótoronyként használva az emeletes épületek adta messzenézés lehetőségét. A lakás mint torony képzete a Babitsot meglátogató Tamási Áronban is felmerült, s alighanem igaza volt, amikor nem elefántcsonttoronynak, hanem egyenesen világítótoronynak látta az Attila úti lakást. Annál is inkább, mert a metaforát maga Babits alkalmazta Az írástudók árulásáról, 1928-ban írt esszéjében, az írástudóról, akinek világítótoronyként kell állnia a koreszmék viharában: „inkább illik az Írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit." Miért is hinnénk véletlennek, hogy Szabó Lőrinc már a Reviczky utcai lakásban a szigetszerûség mellett a magasság hatását érzékelve – „Sziget nem volt oly magas soha még, / mint az a mûhely, a könyvtárszoba, / az agglegényé" – mestere világító lényét énekelte meg a Tücsökzene egyik versszakában: „Oly sok, oly nagy, oly / fény, oly láng volt".

A toronyhoz, akárcsak Babits esetében az emeleti lakáshoz, Jung gondolkodásában roppant erősen kötődik a nyugalom és megújulás érzése. Többek között ezért is fontos, hogy legyen olyan helyiség, amelyet az én kizárólag magának tart fenn, amely az alkotó mûvész számára a szellemi összpontosítás helye lehet. A ház, a lakás a lakóját ábrázolja, vagy akár annak titkos énjét, a hely felmagasítása és a külön szoba az énnek vagy a tudatnak idős korra megszerzett fölényét fejezi ki. Ezért lehetséges, hogy a torony olyan érzéssel ajándékozta meg Jungot, mintha kő formájában született volna újjá. A Babits-házaspár átköltözését az Attila út 65/B-be Sárközi György az Emlékkönyvben azzal indokolja, hogy a tér, mint a beteg torka, összeszûkül körülöttük az Attila út 95-99-ben, hiszen kislányuk, Ildikó növekszik, szoba kell neki, s egyébként is, a Logodi utcában emelkedő ház elveszi a kilátást a Várhegyre. Az új lakás „szép, tágas, jó meleg, ablakaiból, balkonjáról kilátás nyílik a Vérmezőre". Vas István, emlékezve Babits csütörtök délutáni fogadónapjára, amikor felkereste az élő klasszikusként tisztelt költőt, a lámpa fénykörét állítja szembe a külső sötétséggel. „Téli délután volt, sötétedés előtti félhomály, a Vérmezőn sárgásszürke köd. De fönt, a könyvtárszobában, már teljesen sötét volt, illetve villany égett, a szoba közepén egy kovácsoltvas állólámpa, amely nem világított meg mást, csak a könyvek egy részét a falon, a lámpa körül a bőrgarnitúrát és Babits sápadt arcát, szenvedélyes szemét, barna színû, hosszú ujjú kezét, minden egyebet sötétben hagyott" – idézi fel a látványt a Beszélő házak és tájak képeskönyvében a költő 1989-ben. A lakás berendezése szintén a babitsi értékrend szimbolikus kifejeződése volt, de nemcsak „személyiségének kisugárzása", ahogy Vas István állítja, hanem sokkal rejtettebb tartalmak tükröződése is. Pedig már neki is feltûnt, hogy az intérieurnek az Attila úton nem azzal a fajta „polgáriságával" találkozik, mint amit a lipótvárosi lakásokban megszokott. „Itt az íróasztal, a fiókos szekrény, a vas gyertyatartó, s a szoba egész képe vidéki házak szerényen és kopottan úri biedermeierére vallott" – fogalmazza meg a Beszélő házak és tájakban. Még a szomszéd szoba, Török Sophie szobájának „tarka nőiessége" is jól megfért Babits szobájának „sötét-komoly kúria-stílusával". A Bauhaus-jellegû ház modernségével szolid ellentétben állott tehát a lakás berendezése, mely jóval mélyebbre mutatott, mint a praktikus hétköznapok felszíne engedte, a lélek mélységeibe. Ebből a szempontból nyeri el jelentését az, hogy az Emlékkönyvben Sárközi György is egy nagyobb hagyomány kontextusába kapcsolva örökíti meg a költő Logodi utcai, utolsó lakását, ahonnan Babits már csak végső nyughelyére költözött: „Az első emeleti lakás folyosóját nagy vasrácsos kapu zárja el, azontúl jutunk az üvegezett falú előszobába. Onnan tágas, régimódi szobákba lépünk. Babitsnét először kétségbeejtette ez a komor ház, szinte sírva nézett az ablakokkal szemben lévő omlatag kőkerítésre. De Babits a régi, vastag falakat barátságosnak találta, szerette a fafûtéses kályhákat is, amelyeknek olyan jó nekitámaszkodni. (…) Felesége igyekezett meleggé tenni a lakást, hallját szép népi szőttesekkel, kancsókkal rendezte be, az új kerek asztalt régi selyemterítővel terítette le s szalmafonatú székeket állított köré. A szobák beosztása is jó volt: itt kellett volna egy hosszú és békés életet eltöltenie Babits Mihálynak."

Az ősök portréi, a sok perzsaszőnyeg, az illusztrált könyvek, a személyes kötődéssel összeválogatott könyvtár és a későbbiekben a részben Török Sophie által beszerzett és elhelyezett szőttesek, népmûvészeti dísztárgyak, kancsók, virágok nemcsak a szépség, a kényelem és biztonság kifejeződései, nemcsak az alkotómunka kellékei, hanem annak a sorsközösségnek a kifejeződése is, mely elődeivel összekötötte a költőt. Már csak azért is lényeges erre figyelni, mert a lakóhelyét több ízben átalakító, bővítő Jung – már idézett vallomásában – azt a következtetést vonja le toronyépítő tapasztalataiból, hogy „Benső nyugalmunk és elégedettségünk nagymértékben függ attól, vajon a történelmi család, amelyet az individuum személyesít meg, összhangban van-e napjaink átmeneti feltételeivel vagy sem." A megnyugvás azonban nemcsak a lakását változtató, lakhelyét (és végső nyugalmát) kereső élőnek lesz a tudatos-tudattalan célja, sőt talán nem is elsősorban az övé. Jung szerint még fontosabb, hogy az ősök lelkére jó hatással van-e a ház szellemi légköre, amellyel az utód jól-rosszul megválaszolhatja az ősök élete során egykor felelet nélkül maradt kérdéseiket. Az eredetre, a család melegére emlékezett Babits a fafûtéses kályhának dőlve a tágas, régimódi szobákban, a vastag falak védelmében, melyeket oly barátságosnak talált.

Babits, lakásainak Világítótornyában, akárcsak Jung az igazi toronyban, nemcsak szûkebb családjával lakott, hanem több évszázados, csöndes családjával is, melynek tagjai portrékban és tárgyakban adtak hírt magukról, s még kitéphetetlenebbül éltek lakó-énjében, abban a szellemi-lelki-tradicionális énben, aki egyéni sorsán szó szerint felülemelkedve szemlélte az élet végtelenjét és őrizte ősei és saját értékrendjét.

Krisztinaváros és környéke több évszázada őrzi az irodalmi folytonosság hagyományát. A Gellérthegy utca szélén, már szinte a Tabánban lakott Balassa Péter, a párhuzamosan futó Naphegy utcában Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, a Mészáros utcában Kálnoky László. Az Attila úton pár percen belül elérhető Ottlik Géza egykori lakóhelye, nincs messze Virág Benedek sem. Miért is lennék itt egyedül? Márai Sándor a Mikó utcában. Az Attila út másik végén Babits. A Logodi utcában Kosztolányi. „Nézz föl az égre. A csillagokat nézd." Legfőképpen az anyanyelvemre vágytam, vagyis a magyar költészetre, meg talán arra a gesztenyefára a Krisztinavárosban.