„fáklya fordítva lefelé
üres szobában egerek
kés-él fürésze kőlapon
fagytól didergő hátgerinc
álmatlan éjek árkai"

Csorba Győző: Csikorgó

A Makay Ida költészetéről szóló kritikai beszédben gyakran s méltán tűnik fel a Nyugat, valamint – a költő számára időben is elérhető közelségben álló – Újhold csillaga, mint a költő pályáját meghatározó két irodalmi hagyomány. S bár a magyar irodalomtörténet nem ismeri a „pécsi költők" fogalmát, mégis, a huszadik század második felében az irodalom szövetében – egy ekkora város kiszámítható vonzásához képest – meghatározó módon jelen van egy erős szálakból fonódó, lokálisan Pécshez köthető rost, amelynek színét, formáját olyan kivételes költői életművek alkotják, mint Csorba Győzőé, Pákolitz Istváné, a mindig megújulni képes Bertók Lászlóé, s nem utolsósorban e bizonyos „pécsi szál" sötét árnyalatokban gazdag, egyre komoruló tónusaként Makay Ida eddigi munkássága. A törékeny, madárcsontú nőé (habitus poetae), aki egy Pécs közeli falu, Véménd számára nemcsak a híres költőt jelenti, hanem az évtizedek során több nemzedéket az irodalomra tanító, igen közkedvelt és közvetlen asszonyt is. Ez a törékeny nő meglepetésszerűen látogat időről időre a Jelenkor szerkesztőségébe, s egy kávé-cigaretta mellett ellenállhatatlanul „macskásítja" a magyar irodalom kisebb-nagyobb, élő és holt alakjait. („A Macska. A forró gyengédség. / Az odaadás. A Szeretet.") S ahogy egy tüneményhez illik, amilyen meglepetésszerűen érkezett, olyan váratlanul libben is el.

Parti Nagy Lajos egyik szép esszéjében (Kovácsolt lepkék ellenfényben) kijelölte azt a megfelelő helyet és időpillanatot, ahol/amikor Makay Ida verseit olvasni illik: május végi vagy októberi kert. Tüskés Tibor egy Jelenkor-beli kritikájában (2002/5) pedig statisztikusi alapossággal gyűjtötte egybe s mutatta fel a Makay-féle költészet jellegzetességeit, meghatározó formai, stilisztikai jegyeit, a versformától a motívumépítkezés mikéntjein át egyfajta Makay-szótár összeállításáig – teljesítve ezzel nagyrészt annak a feladatát, aki a Sokasodó árnyak című, válogatott és új verseket tartalmazó kötet kapcsán készülne számot vetni ezzel az életművel.

Pedig az új kötet annál is alkalmasabb lehet erre a számvetésre, hisz a válogatás annak apropóján jelenik meg épp most, hogy Makay Ida 2003. február 15-én hetvenéves. S bár az irodalmi közéletben nem övezi osztatlan lelkesedés, hogy jelentős életművek a kerek évfordulók kapcsán legyenek a közbeszéd tárgyai, az irodalmi szerkesztő tapasztalatai szerint azonban ezek az alkalmak képesek az elsősorban az újra ráhangolódó figyelmet a már kanonizáltnak számító s ezzel gyakorta „úgy is felejtett" életművek felé fordítani, s újraolvasásra ingerelni. A Sokasodó árnyak esetében ez az újraolvasás még annyival is több haszonnal járhat (hiszen a válogatás az elmúlt majdnem tíz év köteteinek anyagából készült, kiegészülve a Se fény, se kegyelem-kötet óta keletkezett versekkel), hogy az életműnek nem a rögzített, egymástól távol elhelyezkedő állomásait láthatjuk újabb fénytörésben, hanem a kötet összeállításával egy a szerzői önértelmezésből következő folyamatot követhetünk végig a versek olvasása során. Az olvasó szembesül a költő tükörből visszapillantó arcképével.

A Kövület (1994), a Homokóra (1997), a Szigetlakó (1999), valamint a Se fény, se kegyelem (2001) című könyvekből készült válogatás mellett – mely kötetcímek egyúttal a Sokasodó árnyak cikluscímeit is kiadják lineáris rendben – a Parázs, pernye versblokkban harminchét újabb darab is olvasható. Az egyenes időrendi szerkesztésen túl a versek összessége jelentéses keretbe ágyazódik: felütésszerűen, az 1994-es közlésű, szintaktikájában inkább az újabb verseket idéző Margóra című költeménnyel nyílik („Egyre több néma, / meddő óra. / Vacogtató nyár, / üszkös rózsa. / Egyre mélyebb, / temető hóba.") s a De profundisszal („Forgások. Hullás. Zuhanás.") zárul a kötet.

A verseket egyvégtében olvasva és a Sokasodó árnyak cím lehetséges konnotációit kutatva mindenekelőtt a versekben megszólaló költői szubjektum elmúláshoz való értelmezői viszonya tárul fel egyfajta emlékezésmunkán keresztül. Ha elfogadjuk, de legalábbis rokonszenvezünk Michel Focault A végtelenbe tartó nyelv című esszéjében – az irodalom ontológiájának lehetséges definíciója érdekében – kifejtett „genealógiájával", mely szerint „… a halál fenyegető közelségével szemben a nyelv roppant sietőssé válik és minduntalan elölről kezdődik, elbeszéli önmagát, feltárja az elbeszélés elbeszélését … A nyelv a halál vonalán elmélkedik önmagáról: tükörként itt találja szemben magát önmagával …[a nyelvnek] létre kell hoznia önmagában saját képét a tükrök határtalan játékában" (Romhányi Török Gábor fordítása) – ez esetben közelebb kerülünk Makay Ida szenvedélyesen monoton költészetének filozófiájához.

Visszakanyarodva a fentebb említett reflektált költői pozícióhoz, alapvetően a reflexió kétosztatúságát ismerhetjük fel, melynek egyik rétege valamiféle transzcendentálisnak mutatott, az időt ciklikusan értelmező panteisztikus szemléletben ismerhető fel, a természet változásának rendjét majdhogynem kihívóan elfogadva (szemléletes példák-ként a Dicsértessék, Összezárul, Fény szerelme, Rezzenetlen Rend, Akár a föld, a fű című darabokat sorolnám ide), a reflexió másik szintje pedig főként a(z) (ön)megszólító versekben mutatkozik meg az előbbihez hasonló szenvedélyességgel, épp az említett ciklikus folytonossággal szembeni perlekedésként, az egyedi történet/történés kiemelésével, a szubjektiválás, az emlékezetbe vésés gesztusaival (Hány csillagperc?, Üres keret, A Schaár-kiállításra, Törd meg, Hazugság). Az értelmezői viszony árnyalásához feltétlenül szólni kell a lírai én Istenről való elgondolásáról, melyet az égi és földi instanciának vagy a teljes ignorálásában, vagy ironikus felidézésében nyilvánít ki: „Isten időtlen közönye az égen", „ízről ízre / metsz szét a kórboncnok / Isten", „Nincs többé fény. / Az Isten megvakult." Az irónia regisztere amúgy meglehetősen ritka szólama Makay Ida költészetének, erre való kivételes példa azonban a Májusi temetőből: „Feledteti, a nyirkos mélyben / mint teszi a dolgát serényen, / részvétlenül a szerves kémia."

A leltárba vehető poétikai eszköztár, a költői képek, alakzatok szekvenciaszerű ismétlődését, melyről nemsokára lesz még szó, megrendítő hatást keltve ellensúlyozza – a kötet egészét tekintve – az elfogadás, illetve a lázadó kétség kifejezésének folytonosan létrejövő interferenciája, mintegy az objektiválás és a szubjektiválás aktusa hullámzó mozgásának eredményeképpen. Az iteratio szintaktikai alakzata, egyes trópusok, valamint motívumok vándorlása, variálódása jelentik Makay Ida költészetének legjellemzőbb vonásait. Emellett a poétikai sajátosságok nem a versformák hagyományának felidézésében rejlenek, hanem – megőrizve a rímet, az egyszerű dallamot, az enjambement-t – a szintaktika szintjén az újabb versek felé haladva egyre feltűnőbben elvégzett lecsupaszításban, a detractióban, a hiányos mondatszerkesztésben (Átdereng arcomon, Monoton muzsika, November, hamvazkodás, De profundis), melyek egyre töredezettebb, szaggatottabb versbeszédet képeznek. Mindez a képalkotás statikussága, egyneműsége, az állandó motívumok újabb metaforákba tömörítése (egy köteten belül akár ellentétes jelentésben is alkalmazva) és dinamikus dispositiója révén erős hangulati hatást kelt a művek olvasójában. Amint az egyneműség, állóképszerűség eredőjéhez járul az is, hogy a megelevenítés irodalmias gesztusa helyett a kimerevítés, a már rögzített pillanat látványa képzi meg azt a magnetikus középpontot, amelyhez versről versre mégis oly impulzívan térnek meg a már említett saját motívumok vagy toposzok – egyfajta „Rezzenetlen Rend" hol megnyugtató, hol felkavaró vízióját alkotva. Ha tehát lajstromba vennénk a leggyakrabban előforduló szóképeket, kifejezéseket, motívumokat, akkor a teljesség igénye nélkül a borostyán, csillag, csönd, fekete/sötét madár, hó, kő, láng/tűz, pompeji por/hamu, szerelem, tükör, vér – feltétlenül része lenne ennek a sajátos ábécének; s a legérzékletesebb szóképek közül néhány: elfeketült üdvösség, hinta akasztott teste, alkonyparádé, hamutavasz, jég marása, csillag-parázs seb stb.

A tükör motívuma leggyakrabban a legutóbbi kötetben és az új versek között tűnik fel (például a halott szobájában letakart tükör), miként ezeknek a verseknek a hátterében jelenik meg leghangsúlyosabban a hiány perszonifikációja: az elmúlás mint a társak elvesztésének fájdalmas tapasztalata (s itt elsősorban talán a szerelmi társ árnya sejlik föl – „Minden, mi volt s van. Élet-halál / már mind csak rajtad világlik át"). Jellemzően ritkán viszonyul azonban a költői én az elmúláshoz mint biológiai folyamatnak az értelmezéséhez, annál inkább reflektál az írásra egyfelől mint az emlékezettartalmak adekvát rögzítésére (pl.: „beledöglöm / ebbe a gyilkos szerelembe, / negyedfokú égési vágyba. / S írok közben. Pontos képeket / keresek. Ritmusra figyelek. / S már feszes-fegyelmezetten / ügyelek a központozásra." – Máglya alján a zsarát; „Verseim mind pogány oltárod" – Escoriál); másfelől ars poeticaként, megintcsak a hiányt mint negatív princípiumot kinagyítva, megfosztván a kifejezés, a kimondás megbékítő gesztusától: „Még azt a szót kimondani, / az utolsó-egyetlenegyet, / amely megoldoz és felel." (Fuldokló csönd) S mivel a legplasztikusabban az Írásjelek című versből olvasható ki a szerzői önértelmezés ilyen lemondóan zárt és egyszerre nyitott formája, idézem egészében:

„Pontot kell tennem már mindenre végleg.

A nyárra, emlékekre, múltra.

Életre, versre, halálra is.

(Nem kérdő s felkiáltó jelet.)

Pontot, a végleg lezárót.

Vagy csak tétova gondolatjelet?"

A Léthé vizében való megmártózás, s ekként a feledés vigasza megszüntetné magát a költészetet mint az emlékképek alkotását, a szavak emlékezetét. A már emlegetett tükör-metaforák sora nemcsak a halál-gondolat jegyében értelmezendő Makay Ida verseiben – miként a fenti Foucault-idézetben –, hanem, ahogy a Prudentia kezében tartott tükörben is, egyszerre mutatkozik benne a jelen, a múlt és a jövő. Kisebb részben valamiféle szubjektív monument-állítás jegyében, nagyobb részben az ember alapvető léttapasztalataként megélt „halálhoz való viszonyulás" nyelvben megtörténő elfogadására tett kísérletként.

A kerek évforduló alkalmából adódó összegzés a Sokasodó árnyak, amelyhez a folytatást, a folyamatosságot is jelentő újabb versek is illeszkednek, egy szerényen a háttérben tartózkodó (a jelző a szó átvitt értelmében is helyénvaló), mélyen megrendítő költészet sziluettjére nyit kaput. Ez a metszet – költői kimetszés –, a saját arc változó vonásainak kendőzetlen feltárása kockázatos szerzői döntés is lehetne, e gesztus azonban a Makay-versek tiszta és továbbépíthető, továbbolvasásra ingerlő gyűjteményét hozta létre. S ha első pillantásra nem is foghattuk be a gazdátlan idő horizontja alatt fogant versek minden árnyalatát, rezzenésnyi elmozdulásait, kitartott szólamait, olvassunk egy lélegzettel, s ne higgyünk Makay Idának:

„Ideje volna abbahagyni már.

Mit bámultok, hiszen semmi se kell.

Se könny, se szó, se öv, se szalmaszál.

Csak annyi még, hogy forduljatok el."

(Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2003, 172 oldal, 1490 Ft)