A gyûrû

Azon a tavaszi reggelen, épp úgy, mint akárhány ezerszer már, sietve fogott be, kapkodva dobálta fel a vizes kannát, a tarisznyát, és főképp az ekekapát – ennyit, más eszébe se jutott, késésben volt – és indult a Százkútba szántani. Kik és mikor adták ezt a nevet annak a határnak, nem tudni, de ahol kút volt valaha, száz vagy akárhány, ott víznek is kellett lennie. Természetes tehát, hogy nem sívó, szaladó, sovány homok a Százkút, hanem gazdag feketeföld, amelyet ezer év alatt ezerféle nép ült már meg, és szántotta, vetette szinte ugyanúgy, mint ő, akit alig négy évtized választ el a második évezred végétől, és akinek ekekapája, amivel évről évre kihasítja a földből, ami az élethez kell, tulajdonképpen semmit sem változott ezer év alatt.

Messze volt a Százkút, a három határ közül, ahol szétaprózva voltak a földjei, a legmesszebb. Mire kiért, a lovat a szekérből ki-, az ekekapa elé meg befogta, jócskán beleszaladt a délelőttbe. Voltak is kétségei, végez-e aznap az egésszel. A tábla hosszú, nagyon hosszú volt, a nap pedig olyan erővel sütött, mint addig még egyszer sem abban az évben, mintha nem is tavasz, inkább kora nyár lett volna, úgyhogy az ujjas már az első sor felénél sok lett. Le azonban nem tehette csak másfél hossz után, a fordulóban. A kezébe se foghatta, mert a sornak végtől végig nyílegyenesnek kellett lennie, ehhez pedig az eke szarvát és a gyeplőt olyan erősen és biztosan kellett tartani, hogy a lónak eszébe ne jusson jobbra vagy balra kitérni. Megérezte ő egyébként a legapróbb, alig észrevehető húzásból is, ha csak egy centiméternyire eltértek az egyenestől, ami valójában sose következett be, mert egy gondolattal mindig, mindenben a jószág előtt járt.

Szántani, pláne jól és szépen szántani, sose volt könnyû dolog. Tudomány az, olyan tudomány, amelyet magamagától tud az ember, mert ősidők óta a vérében van. A nyitja az egésznek, jól meghatározni a ló tempóját és beosztani az erejét. Nem lehet se túlhajtani, mert másnap is dolgoznia kell, se hagyni, hogy az állat diktáljon, mert akkor kétannyi idő is kevés lenne a munkára. Nem kell ehhez egyébként ostor, elég, ha azon túl, hogy ezt-azt-amazt noszogatásképpen mond neki az ember, enyhén előrenyomja az ekét, éppen csak annyira, hogy érezze, valamivel a saját kedve fölött kell húznia. Ezen kívül lefelé is nyomnia kell egy kicsit az ekét, azért, hogy a föld éppen a kellő mélységig legyen felhasítva, hiszen a jövendő jó termés múlik azon, hogyan gyökerezik meg, és jut tápanyaghoz a növény. Gondolatnyi erő ez mindössze az ember részéről, de elengedhetetlen ahhoz, hogy az állat jól végezze a dolgát.

Az ember nemigen ismer szebbet az eke nyomán frissen kihasadó földnél, melynek harsogó feketeségét csak imitt-amott töri meg a kibukkanó növénymaradvány. Ha fényes az idő, el se lehet mondani, hogy csillog az a feketeség! Közvetlenül a felszín fölött a szikrázó napsugártól és a földben lévő nedvességtől ezüstbe, mélyzöldbe játszik, majd az arany, az ökörnyál, a lóbogár színei keverednek benne. Egyszer egy évben, szántáskor lehet ilyet látni, de csak néhány ekenyom erejéig, mert a színjátszásnak a nap hamar véget vet, a szikrázó feketeséget seszínû barnaságba fakítja.

Azon a tavaszi délelőttön a valahányadik forduló után, a sokadik sor közepe táján az eke egy gyûrût fordít ki. Akármennyire is szereti nézegetni az ember a frissen kihasadó rögöket, csoda, hogy észreveszi egyáltalán, mert a tompaszürke fémdarab szinte beleolvad a harsogó feketeségbe. A közepén lévő nagy vörös kő az, amit annak ellenére, hogy piszkos, földes, a napsugár a szemébe villant. Egy ’hóóó’-val megállítja a lovat, és lehajol érte. A tenyerébe veszi, majd három ujja közé fogja, úgy csodálkozik rá. Furcsa, rendkívül furcsa az a gyûrû, ha közelről nézi, semmi különös, egy koszos, ócska fémdarab valami piros vagy bordó, azt se tudni, milyen kővel a közepén, ha egy kicsit azonban távolabbra tartja a szemétől, és megforgatja a napsugárban, a kő mélyén szikrák és villanások fedezhetők fel. Mi ez egyáltalán – morfondírozik magában. Értéktelen, vacak bizsu, amilyet százával árulnak piros vagy zöld kővel tíz forintért a heti piacon? Vettek már a gyereknek is, hogy dicsekedett vele az óvodában, mert azt hitte, aranyból van. És meddig siratta, miután elvesztette! De hogy keveredhetne ide, a semmi közepébe ilyesmi? Inkább valami nagyon ősi, régi ékszert fordított ki az eke, és van még itt több is valahol? Lehet, hogy kincset ásott itt el valaki, valamikor? Meg kellene tudni, de hogyan? A határban nincs más, mint az ember, és nincs vele más, csak a ló meg az eke. Nincs nála ásó, kapa, de még egy bot se akad semerre, mert az irdatlan nagy dûlőben nincs egy fa, egy bokor, így se megpróbálni, se megjelölni nem tudja a földdarabot.

A ló egy darabig békésen álldogál, farkával ide-oda csapkodva hessegeti a körülötte hangos zümmögéssel fáradhatatlanul köröző, a napsugártól aranysárgában és zöldben pompázó legyeket, amelyek egy-egy nyugalmas pillanatban megtelepednek párolgó hátán, nyakán. Meglehet, először még örült a szusszanásnak, mostanra azonban elunhatta magát, mert bal első patájával a földet rugdossa, egyre sûrûbben horkantgat és prüszkölget, menni akar tovább. Ha nincs is mindig béke közöttük, ők ketten értik egymást, úgyhogy az ember félig bosszúsan, félig megértéssel pillant rá, majd a „nem létezik, hogy egy kincs ennyire közel legyen a felszínhez, ha az lenne, biztos mélyebbre ásták volna" gondolattal lezárja röpke izgatottságát, zsebre teszi a gyûrût, keresztbe veti a hátán a gyeplőt, és enyhén ráhajolva az ekére, a „gyí, te Vihar" vezényszóval újból nekiindul a barázdának.

Ettől fogva azonban különös lesz a szántás, olyan különös, mint maga a gyûrû. Nézi az ember, mint máskor, a hasadó rögöket, a vibráló feketeségben azonban akaratlanul is kincs csillanását reméli. Fordul a föld, és vele fordul az ő képzelete is újabbnál újabb jövendő felé. A „ha neki pénze lenne, mi mindenre tudna haladni, hogy tudna gyarapodni" sóvárgásban zakatol a lelke.

Bevezetné azonnal a villanyt a rossz házba, még akkor is, ha bontásra van ítélve, mert amióta megvették, bontják, és évről évre azt mondogatják, hogy minek már villanyozásra költeni, tavasszal úgyis nekifogunk építeni, ezt a semmi időt kibírjuk addig petrós lámpával. Hány tavasz eltelt már azonban, és még mindig áll a régi rossz ház. A gyerek soha nem fog megszokni benne. Költözéskor sírva kiabálta, hogy nem megyek a Polyánckiék rossz házába lakni, és azóta egyfolytában vágyik vissza, mint kismacska a vackára, a nagyanyjához, akinél kezdődött az élete. Nem csoda, ha nem szereti, rossz az a ház, de épít ő egyszer egy olyat, hogy az lesz a legkülönb a soron.

Ha lenne pénze, gyorsan venne még egy lovat, mert milyen nagyszerû lenne az, ha úgy, mint legénykorában, kettőt foghatna be egymás mellé, mennyivel többet és mennyivel gyorsabban tudna akkor dolgozni! Az a másik lehetne valamivel robosztusabb, mint ez, hiszen úgyse fog szüreti mulatságon felvonulni vele, nem fog a sörényébe szalagot fonni, a szerszámot piros, fehér, zöld, sodrott zsinórokkal felcicomázni, mert réges-rég nem rendeznek már szüreti felvonulást. Lehetne nyugodtabb is a másik ló ennél, ez egyre önfejûbb. Ki tudja, mi szállta meg a múltkor is, amikor otthagyta a határban, és hazaszökött. Õ mit tehetett mást, hazakutyagolt érte. Sûrû káromkodások közepette kivezette az istállóból, egy lendülettel felpattant a hátára, és csak úgy szőrén megülve elvágtatott vele. Mindketten nagy indulatban voltak, ő, mert órákat kellett gyalogolnia, a ló pedig, mert kimozdították a kényelméből.

Ha lenne pénze, venne egy nagyobb szekeret is, olyat, aminek gumikerekei vannak. Mennyivel több minden férne fel egy olyanra, milyen simán gördülnének annak a kerekei, nem rázná ki az ember lelkét, és a lovak is sokkal könnyebben bírnák húzni!

És ha neki még egy darab földje lehetne, akkor olyan, de olyan gyümölcsöse lenne, mint senki másnak a faluban! Most legfeljebb egy kis almásnak tud helyet szorítani, annak is csak azért, mert abból lehet valamit pénzelni. Pedig ő úgy tud oltani, metszeni, permetezni, hogy azt tanítani lehetne! Ebben a világban azonban a földszerzésnek még a gondolata is teljességgel reménytelen, akkor is, ha pénze van az embernek, mert se venni, se bérelni nincs kitől, az egész határ a téeszé. Nekik, néhányuknak, akik nem léptek be, annyi se maradt, amennyi egy évre valót megterem. Két-három holdból pedig nem és nem lehet megélni, az egyéni gazdálkodót ráadásul akkora adóval nyomorítják, hogy lassan belefullad a néhány holdjába. Már agitálni sem agitálják, érdektelen a rendszer számára, amely egyébként sem ismer olyat, hogy egyéni gazdálkodó. Neki sincs még munkakönyve sem, úgyhogy az otp-ben szóba sem állnak vele, pedig az építkezéshez hitel kellene. Hiába a föld a mindene, és hiába vágyja az új világ helyett azt a régit, amelyben az apjának még tíz holdja volt, előbb-utóbb neki is el kell mennie valami vállalathoz. A legtöbben már megtették, még a tekintélyes gazdák is szinte egytől egyig beálltak valahová segédmunkásnak.

Végül, mivel a józan esze azt mondja, hogy ha holmi szántogatással egy parasztember kincshez juthatna, lehetetlen, hogy éppen ő legyen az, hiszen millióan túrták már előtte ezt a földet, lerázza magáról a lehetetlen sóvárgást.

*

Este, otthon az asztalra teszi a gyûrût. Az asszony a kezébe veszi, majd három ujja között a petróleumlámpa fényében megforgatja, és játszik a gondolattal.

Ha ez a gyûrû igazi régiség lenne, akkor nagyon sokat érne, és ha neki pénze lenne, akkor rögtön venne magának egy barna, saját színében kockás, terliszter kosztümöt, olyat, amilyen Barna Magdának is van. Együtt voltak lányok a szomszéd faluban, és Magdáék se voltak gazdagabbak náluk, de őbelőle nagy valaki, tanárnő lett.

Ha pénze lenne, minden ruhát ő venne a gyereknek, egyet sem engedne a nagyanyjának, de még a keresztanyjának sem. Legeslegelőször egy télikabátot venne neki, egy vastag, de puha, bordó télikabátot, behúzott gombokkal, vadonatújat, és ha kinőtte, tovább adná valaki másnak. Ha minden évben új kabát kellene, csak mosolyogna, milyen gyorsan nő ez a gyerek, és szaladna vele az üzletbe.

Venne rögtön egy konyhaszekrényt is, mert most egy kicsi, hárompolcos stelázsija van csak. Azon zsúfolódik a nap mint nap kéz alá való; lábas, fazék, kés, kanál, tányér, zsír, só, cukor, de még a kenyér is. A nagyfazék mindenhonnan kiszorulva, a polc alá, a vizes kanna és a vödör mellé, a földre került. Nincs helye semminek, egymásba szuszakol mindent, aztán ha nyúl valamiért, rögtön felborul a tulajdonképpen sose volt rend. Az új konyhaszekrény hármat is kitenne, mert lenne egy magas, egyajtós és egy alacsonyabb, kétajtós, felül vitrines része, amiben az összes tányér és pohár elférne, de lennének kicsi és jó nagy fiókjai meg hosszú és mély polcai is. A színe világos- és sötétzöld lenne, a világos különböztetné meg az ajtókat, a fiókokat és a gombokat az oldallaptól.

Ha lenne pénze, venne egy mosógépet is, egy olyat, aminek a tárcsája csak forog, forog, és ami olyan tisztára mos, amilyenre ő sose fog, ha napestig sulykol, dörzsöl és nyomkod, akkor se. Egy olyat, amelynek a tetején két henger van, közéjük kell a vizes ruha csücskét csíptetni úgy, hogy jószerivel még a mosóvízből se kell kihúzni. A tekerőkarral meg úgy ki lehet csavarni akár a nagy dunyhahuzatokat is, ahogy kézzel sose, utána még száradni is alig kell nekik. Ehhez azonban villany kell, az pedig ebben a rossz házban nincs. Bevezetni meg már nem érdemes, mert mindjárt lebontják. Igaz, amióta beköltöztek, bontják, de ennyi év alatt se értek még odáig.

Ha lenne pénze, linóleumot is venne a hidegszoba földjére, mert a parkettmintás papír folyton csörög és zizeg, és olyan vékony, hogy rögtön százfele szakad. Még az is lehet, hogy nagyobbnak mutatja a szegénységet, mint amilyen, valami azonban mégiscsak kell arra a földre, hiszen szobáról van szó. De nemcsak a hidegszobára venne linóleumot, hanem mindenhová, és akkor tisztán tudná tartani a házat, ami most lehetetlen, vízzel kell locsolni a döngölt földet ahhoz, hogy a seprésnek valami látszata legyen. Ha lenne pénze, a hidegszoba nem is lenne hideg, mert cserépkályhát rakatna bele, és akkor télen is használhatnák, nem kellene a sparhetes konyhába szorulniuk a főzéssel, alvással, tisztálkodással majd egy fél esztendőre.

Ha neki tényleg lenne pénze, akkor nem árulna minden szerdán és szombaton a piacon, hanem csak úgy ráérősen végigsétálna a sorokon, alkudozna a kofákkal, venne ezt-azt-amazt, csupa olyasmit, amire nincs is szüksége, mert az ő kertjében is megterem.

Aztán arra gondol, hogy az emberrel gyakran nem egyeznek, mert az mindent a gazdaságra akar fordítani. Egy újabb darab föld, szekér, ló, ekekapa, borona, üst kellene neki, miközben az adót nincs miből fizetni, a mindennapokra alig kerül ki, mégsem akar az Istennek se állásba menni.

Végül megpróbálja a gyûrût, de nem megy fel egyik ujjára sem, úgyhogy odanyújtja a gyereknek.

*

A gyerek a tenyerébe veszi, de nem különösebben érdeklődik iránta, mert a hajdanvolt piros köves aranygyûrûje jár az eszében, az, amit forgatni és mutogatni se kellett, úgy csillogott, villogott magamagától. Büszkén ment vele az óvodába, mert a kislányok egynémelyikének már volt hasonló, és ő is régóta vágyott rá. A büszkeség azonban nem tartott sokáig, a gyûrûtől valami gonosz varázslat hamar megfosztotta. Biztos volt benne, hogy varázslat történt, és nem ő hagyta el, hiszen az ujjáról világért le nem húzta volna, ha meg akarta mutatni valakinek, a kezét emelte fel, azt forgatta jobbra-balra. Azon a keserves estén, az óvodából hazafelé jövet – egyedül járt a rövid és csendes úton – egyszer csak azt vette észre, hogy semmi sincs az ujján. Először arra gondolt, most eshetett le, elkezdett hát mélyen lehajolva, szemét a földre szegezve visszafelé menni, közben erősen hitt benne, hogy mindjárt megtalálja. Elképzelte, ahogy meglátja, felkapja, ripsz-ropsz az ujjára húzza, és megfogadja, hogy soha többé nem veszi le. Már majdnem visszaért az óvodához, de akármilyen mélyre hajolt, és akárhogy erőltette a szemét, semmi sem csillant meg a földön. Nem tehetett mást, megfordult, és most már remény nélkül hazafelé indult. Azért nézte-nézte továbbra is rendületlenül az utat, szája azonban sírásra görbült. Amikor aztán a szembejövő Ilonka néni megkérdezte, „mi a baj gyermekem", zokogva felelte: „elveszett a piros köves aranygyûrûm". „Vesznek majd neked másikat" – vigasztalta a néni sikertelenül, mert mélységes meggyőződéssel hüppögte, hogy nem tudnak, mert piros köve volt, arany volt, és drága volt.

Ez itt most a tenyerében köves ugyan, de nem csillog, villog úgy, mint az, a köve sem olyan szép piros, mint azé volt, sőt olyan sötét, hogy már nem is piros, és akkora, hogy az a másik háromszor kitelne belőle. Nemcsak a kő, a gyûrû sem nyeri el igazából a tetszését, úgy gondolja, nem is arany, hisz fényes sárga helyett seszínû szürke. Miután az anyja ultrás vízben megmossa, fényesedik ugyan egy kicsit, de nyomába se ér annak. Mégis, ha már itt van, megpróbálja, hiába húzza azonban egyik ujjáról a másikra, lötyög mindegyiken.

A szülők tanakodnak, miféle gyûrû lehet ez, hogyan került vajon a földbe, mire azt mondja: biztos egy gyerek vesztette el épp úgy, mint ő a piros kövesét. Ráhagyják, ő pedig a próbálgatást, forgatást elunja, és megfeledkezik róla. Mint ahogy a felnőttek is. Kis idő múltán azonban mégiscsak eszébe jut, elkezd vágyni rá, még akkor is, ha nem csillog-villog, és minden ujján lötyög. Keresi, de nem találja. Kérdezi az anyját, aki úgy emlékszik, a tükrös szekrény kisajtós polcára tették, a gyerekkéz azonban a kisajtót nem bírja kinyitni. Jön az anyja, de hiába húzza, ráncigálja ő is, majd este, a mezőről megjövő apja is, nekik sem sikerül. Úgy tûnik, beragadt örökre.

Az évtizedek során a tükrös szekrényt többször hurcolják ide-oda. Az új házba költözéskor három szárnyának egyik üvegtáblája betörik, úgyhogy egy üres helyiség sarkába kerül. Évtizedeken keresztül áll kitört üveggel, felpattogzott és lekopott politúrral abban a sarokban. Eleinte, ha nagyon keresnek valamit, még megpróbálják kinyitni az ajtaját, a gyûrûről azonban teljesen megfeledkeznek.

*