avagy az emlékezés receptje　

Rászoktam arra, hogy sokáig aludjak. Elmúlt március tizenöt, a kocsma megint nyitva lehetett.

Kilenckor ébredtem, és kipattantam az ágyból anélkül, hogy magamhoz tértem volna. Mondhatom, azt se tudtam, ki vagyok. Hogy a mostani, még rendesen be se gyakorolt életembe csöppentem-e bele, melyből inkább csak képek rögződtek belém, vagy a régibe, melyre viszont képtelen voltam visszaemlékezni. A fejlődésben akkor még nem jutottam olyan messzire, mint ma, és nem tagadtam a lélekvándorlást, pedig ez a tagadás eligazíthatott volna a dolgok között, miszerint én senki más nem lehetek, csak az az ügyefogyott gyerek, akinek az életéből ugyanakkor nem sokat értek, sőt nem is nagyon akarok érteni. Nem voltam még felvilágosult és kimûvelt emberfő, viszont a memóriám sem létezett, foszlányokat láttam a tegnapi napból, annyit se a tegnapelőttből. Kicsit többet a holnapból meg a jövő hétből, de ezt azért valódi jövőbelátásnak mégse lehetne nevezni.

A jelenből meg egyszerûen semmit sem érzékeltem, meztelen talppal kiugrottam a még befûtetlen szobában az ágyból, és elindultam. A szobából az átjáró folyosóra mentem, ott rossz irányba fordultam, nem a mi konyhánk felé, hanem a bolt raktárjának irányába, megláttam nagyapámat, aki számomra idegen emberekkel beszélgetett, faládákban szódásüvegeket pakoltak, nagypapa valami papírt írt alá, megijedtem, hogy baj van, továbbszaladtam, és már kint is voltam a kocsmában. Három munkásruhába öltözött idősebb férfi támasztotta a pultot, mindegyik előtt egy-egy kupica rum. A helyiségben büdös volt. Ezek az emberek napok óta nem fürödtek, a ruhájuk átvette az állatok szagát, amelyekkel dolgoztak, itt bent pedig rájuk melegedett. Ezt a nekem dögletesnek tûnő bûzt elnyomták ugyan a szesszel, de ettől csak még rosszabb lett a hatás.

A főnök úr gyereke, röhögött föl az egyik.

Nem is hasonlít rá.

Hasonlít, így a harmadik, de olyan, mint bent lehetett, és a bent-et titokzatoskodva túlhangsúlyozta. Cingár kis semmi, vigyorgott rám. Állítólag mindennap megverték őket, csak úgy, a miheztartás végett. Hány kiló vagy, Lacika?

Nem is Lacika a nevem, vágtam ki sértődötten.

Nicsak, hiszen ez már beszél.

Lenyúlt értem, megemelt. Tíz kilónál nincs több, mondta, a feje fölött tartott, aztán elkezdett az arca felé közelíteni, a szag olyan tömény volt, hogy majdnem elhánytam magam, tessék elengedni, mondtam, erre a másik kettő fölröhögött, büdös vagy, undorodik tőled.

Figyu, ez nem inkább az unokája az öregnek, kérdezte az az alak, aki az előbb észrevette, hogy nem is hasonlítok a nagyapámra.

Amelyik a kezében tartott, most odavont magához, a nyakamat kezdte csókolgatni, majd az arcom felé kapkodott. Az undor olyan erős lett bennem, hogy egyet rúgtam, egyet ütöttem, és a szájába találtam meztelen lábfejemmel, orrába pedig az öklömmel. Talán az előző életemben szerzett erőm utolsó maradéka támadt fel bennem, hallottam, ahogy nyekken az orra, és a foga kimozdul a helyéből, megéreztem a csont szikrázását tulajdon tagjaimban. De hát ki is lehettem én, töprengett el ez a másik én, ez a kisgyerek, ez az erőtlen, de nem jutott eszembe semmi biztos. Egyetlen kép villant elébem, egy rettenetes undorító valami, egy fél állat, egy félbevágott és kibelezett test, melyet puszta derékmozdulattal és egy félfordulattal a vállamra kapok, úristen, a vállamra kapok.

Vér ömlött az öklömre az orrából, a lábfejemre a szájából, a kurva anyádat, ordította, és ellökött magától, fölemelkedtem a levegőbe, a lámpáról lelógó, és télre is föntfelejtett légyfogó magasába, egész közelről láttam az enyvben ottragadt legyek és lepkék halálra torzult arckifejezését, pedig egy légy arca igazán nem sok érzelmet tud elárulni. Nincs is arca.

Aztán zuhanni kezdtem, a zuhanás érzése ismerős volt. Mikor és honnan zuhanhattam le? Talán egyszer az apám kezéből pottyantam ki, és estem bele a fürdető kádacskámba, vagy már megint a korábbi életemből származó emlék kísért? Nem rémültem meg, a halál egész közelinek tûnt, számot vetettem mindennel. Nos, ebből az életből a legközelebb már nem sokra fogok emlékezni.

De a zuhanás megtorpant, a jó megfigyelő ott termett és elkapott. Mi van, te megőrültél, gyereket akarsz ölni? A Franci bácsi föl is aprítana.

Bazmeg, nem látod, hogy mit csinált, mondta a sértett, vért köpködve a szürke kőpadlóra. A többiek csak röhögtek, és ezúttal nem rajtam, hanem az ő rovására.

Ti kiröhögtök engem? A hangjában volt valami fenyegető.

Igyál inkább egy kis rumot, az jó a fájdalomra.

Nem fáj, felelte elvékonyodó hangon. A szájához kapta a kezét, mintha köhögne.

A harmadik most kezdett csak igazán vihogni. Mi van, kiesett a fogad?

Á, nem érdekes, mozgott már. Úgyis ki akartam húzatni.

Most legalább megspóroltad a fogorvost. Jössz egy húszassal a gyereknek.

Pórul járt támadóm arcán megdöbbentő indulatok játszottak. Gyorsan fölkapta a kupicát, ivott, de a szesz csíphette a sebhelyet, összeborzadt.

Védelmezőm letett a földre. Megéreztem, hogy meztelen talpamon keresztül a kőből, mint valami elektromos áramlás, sugárzik, tódul belém a hideg.

Igyon ő is, vigyorodott el fogatlan szájával ellenségem, elvette a harmadik alak elől a kupicáját, és felém nyújtotta. Idd meg, mondta. Ez parancs volt. Nehogy már megfázz itt az apukád bánatára.

Az apukám Pesten van, vágtam ki azonnal.

Mondtam én, vigyorgott a tompa bölcs.

Mi a fenét keresel te itt, kérdezte ellenségem, és a kezembe nyomta a kupicát. Idd meg.

A szaga jó volt. Gondoltam, egyszerûbb nem sokat akadékoskodni. Belekóstoltam. Sokkal finomabb volt, mint amilyen bûzösek lettek tőle utána. Meghúztam. Aztán mosolyogva néztem körül.

Hûha, mondta az, akinek az italát tulajdonképpen megittam. Ez ám a legény, figyeled, nem olyan mint te, akinek még a rum is fáj újabban.

A kigúnyolt sértett arcot vágott, de továbbra is csak rajtam akart bosszút állni, sőt most még jobban, még elszántabban. Adjatok neki még egy kupicával, rendelkezett.

Bölcs védelmezőm ebben, úgy látszik, nem látott semmi rosszat, mert a magáét készségesen a kezembe nyomta.

Engem se kellett sokat biztatni, örömmel fölhajtottam a következő kupicát is. Még ennyi is jóval kevesebb volt azoknak a vizespoharaknak a tartalmánál, melyeknek kiivása napról napra feladatként nehezedett rám vacsoránál, ebédnél, nem szerettem inni, fölöslegesnek tûnt ezt a teljesen üres dolgot, a vizet lenyelni, a tejet meg a kakaót még a bölcsiből utáltam, és az a kecsketej, ami első alkalommal annyira ízlett, szintén undorítónak tûnt az utóbbi napokban. Jó volt, hogy a penzum ezúttal kevesebb, az íz nem volt rosszabb, mint más ital íze, sőt talán jobb is, nagymama némelyik süteményére emlékeztetett. A második kupica után belül érezni kezdtem valami tüzet. És az nem volt ellenemre. Most először volt bennem tûz azóta, hogy megszülettem. Talán mégsem olyan rossz dolog élni, még ebben az angyalkabőrben sem.

Katona lettem volna előző életemben? Villant át rajtam, mikor visszaadtam nekik a kupicát. De mi az? Egy óriási üstöt láttam meg, melyben rengeteg húskocka fő. Háborog valami paprikás lében. És a hasam is háborogni kezdett, nagyot kordult.

Még nem reggeliztél? Vigyorodott el itatóm. Akkor adjatok neki még egyet. Ugye kérsz?

Igen, mondtam, és egyetértésem őszinte volt, ezt a kitört fogú embert pedig a barátomnak láttam, sokkal jobb barátomnak, mint az öregmamát, sőt talán még nagyapánál is jobban szerettem abban a pillanatban.

A közönyös figura kivette a kezemből a kupicát, és beügetett a pult mögé, megtöltötte az adagolós üvegből.

A tompa bölcs a fogát szívta. Ezt nem kéne csinálni.

Mi van, félsz, kérdezte barátom, és én igazat adtam neki, elismételtem, amit mondott, ráadásul ugyanolyan selypítve, ahogy ő ejtette frissen átrendezett fogsorával. Mi fan, válsz?

Mindenki röhögni kezdett. A raktárban látott alakok épp egy törött szódásládával vonultak át a bolton, ők is felnyerítettek, pedig nem tudhatták, min röhögünk mi itt akkora egyetértésben.

Új barátom felém nyújtotta a harmadik féldecit. Mohón érte kaptam.

Odanézzetek, tiszta apja, mondta. Nagyapja, helyesbített a tompa bölcs, akinek az okoskodása már engem is idegesíteni kezdett. Csak legyintettem, hogy az egész nem érdekes, mert nekem tulajdonképpen más az apám, nagyapám meg sose volt.

Ízlik?

Igen, kérek még. Mondtam. Erő volt bennem. Nagyapám szeretőjére gondoltam, akinek ismertem meztelen testét, és most szerettem volna pucéran végignyúlni a hasán. De ez már nem a kisgyerek vágya és emléke volt, hanem másé, aki most kezdett előtolakodni bennem. Õ jött elő, és én tûntem el. Megint a halál peremére sodródtam.

Itt a Franci bácsi, mondta a röhögős megrettent hangon, a raktár felé tereltek, nagyapa az utca irányából jött a boltba, a lépcsőn láttam már. Nem akarok menni!, ragaszkodtam az életben újra kivívott helyemhez, de a bölcs kézen fogott és átvezetett a raktáron át a lakásba.

Öregmama aggódva nyitotta az ajtót. Hová lettél? Megérezte az alkoholbûzt, és gyanakodva nézett kísérőmre.

Azt hiszem, kezit csókolom, hogy le kéne fektetni ezt a gyereket, vagy még jobb lenne sós vizet itatni vele.

Öregmama hatalmas pofont kevert le neki, mit szórakoztak maguk ezzel a kis ártatlannal, rikácsolta.

Nem én voltam, Náncsi néni, nem én.

Én meg nem vagyok Náncsi néni, az a nagyanyja.

Akkor ki maga?

Kérek még inni, nyilatkoztattam ki boldogan, mint akinek már kulcsa van ahhoz, hogy a nála sokkal nagyobb és hatalmasabb emberek szimpátiáját megszerezze.

Öregmama, akiről már azt hittem, hogy ismerem, de kiderült, hogy égészen más, mint amilyennek mutatta magát, belekapaszkodott kísérőm hajába és rángatni kezdte. Leitattátok?

Hagyja már békén ezt a szegény embert, maga boszorkány, bődültem rá, mert annyira fölháborított az árulása.

Boszorkány? Sikította ómama, hát evvel tömtétek a fejét? Evvel az ócska, régi pletykával?

Pletykával, micsoda? Bődült el a férfi is, akit eddig bölcsnek és csendesnek véltem. Hiszen saját szememmel láttam magát előző holdtöltekor seprûn röpködni.

Én is akarok seprûn lovagolni, kérleltem ómát, de ő ettől annyira megdühödött, hogy most meg engem pofozott meg. Eleredt az orrom vére, aztán el is ájultam, újra megpillantottam azt a fortyogó üstöt, meg más edényeket is. Egy nagy konyhát láttam magam előtt. Majd a konyha zsugorodni kezdett, arra ébredtem föl, hogy nagymama sírva vesz át óma kezéből, aki épp azt hazudja neki, hogy mindez odaát történt velem, és közben egy ruhával a vért törölgeti az orrom alól.

Leitatták. Jelentette ki. Alighanem a pálinkától eredt el az orra vére. Azt nem hiszem, hogy meg merték volna ütni, magyarázkodott óma. Én különben sem vagyok boszorkány.

Tudom. Boszorkányok sajnos nincsenek, mondta nagymama. De most azért tessék már adni ennek a gyereknek valamit, hogy jobban legyen. Nagymamám kérése újabb titkok mögé engedett belátni. Tehát öregmama tud valamit, amiért kijár neki a magázás.

Öregmama rám nézett. Legyintett egyet. Mindjárt kihányja. Aztán jó lenne egy kis vért sütni neki.

Tyúkot vágunk, jelentette ki nagymama. Addig tessék egy kis hagymát tisztítani, kérte az öregmamát. Azzal kint termett az udvaron, benyitott a baromfiakhoz, akik ezen a napon és ebben az órában másra számítottak, nem halálra, így hát bátran gazdaasszonyuk köré sereglettek, nagymamának csak le kellett nyúlnia a sereglésbe, és egyet elkapni a téglaszínû tyúkok közül. Már hozta is lábánál fogva a testes madarat az első udvarba, ahová óma közben kitett egy konyhai széket, rá egy tányért és egy nagy kést, olyat, amivel a kenyeret is szoktuk vágni.

Visszajött, szempillantás alatt megpucolta a hagymát, és most aprítani kezdte. Nem bírtam elviselni az egyre szemmaróbb konyhai levegőt, ráadásul érdekelt is, mit csinál nagymama az udvarban, még mindig hálóingben kirohantam a szabadba, pucér talpam belemerült a hideg sárba. A kinti levegőben uralkodó istállószagtól aztán megszédültem. Illetve egy felet fordult velem a világ, és mindent úgy kezdtem látni, ahogy a valóságban van. Mi egy hatalmas, függőleges falhoz vagyunk odaláncolva a lábunknál fogva, vízszintesen meredünk az ûrbe, egy fal lakói vagyunk, mint a hangyák, és minden az ûr, ám mivel ezt nem akarjuk észrevenni, állandóan lehajtjuk a fejünket, és úgy teszünk, mintha a vízszintes lenne a függőleges, csak azért mert a víz maga is ugyanilyen megalkuvásból ehhez a függőleges földfalhoz tapad.

Nem értettem ezt a gondolatsort, hiába gondoltam én, de érezni mindent éreztem belőle. Egyszerûbben mondva elhánytam magam.

Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy figyeljem nagymama ténykedését. Egyik kezével összefogta a rémült tyúk lábait és szárnyát, a másikkal hátracsavarta a fejét, és a torkáról a csőre alatt elkezdte tépkedni a tollat. Szálltak a pelyhek, és az egyik belekeringett az alattam egyre gyûlő hányásba. Nem volt nehéz most hánynom. Csak a számat kellett kitátani, hogy ez a furcsa másság eltávozzon belőlem.

Sajnos értettem, mit kiabál a tyúk. Valami ilyesmit. Nem erről volt szó. Azt ígérték nekem, hogy ez csak mással fordulhat elő, ha jó tojó leszek. És én az voltam. Nem erről volt szó. Ez hitszegés. Árulás. Ez a kölyök, ez a buta kölyök tehet az egészről, kotyogta, és hátracsavart fejének csőrét felém nyújtotta.

Szerencsére addigra nagymama végzett a nyak megtisztításával, késével éles mozdulatokat téve belevágott a gyalázkodó állat torkába, és ezzel elhallgattatta. Észre se vettem, mikor jött ki, de már öregmama fogta az állat két lábát, és hozzá hátrafeszítve a szárnyait is, hogy ne tudjon csapkodni.

A vér spriccelni kezdett a nyakból, a morális felháborodás véget ért, átadta helyét az életért való artikulálatlan küzdelemnek, nagymama a tyúk fejét teljesen hátracsavarta, a széles sebből feketén, bordón és pirosan ömlött a vér, szállt belőle a pára, nem sok fröccsent mellé, a tányérban gyûlt a bordó pogácsa, a szinte azonnal megalvadó szomorú vér. Közben én még hánytam egy kicsit, de egyáltalán nem az undortól. Inkább az emlékezéstől. Előző életem képei tolultak követelődzőn elém. A kondér, amiben fő a marhahús, megint megjelent. Katona voltam valamikor egy nagy háborúban, mai fejemmel hozzátehetem, hogy az egyenruhákból, a front jellegéből, a fegyverekből úgy tûnik, az első világháborúban, katonai konyhát vezettem, főztem élőkre és halottakra, sebesültekre és megsebesítőkre. A kondérnál nemcsak a hegyi csatában átfagyott emberek sorakoztak csajkájukkal, de nem ám. Ennyi csúszott elő belőlem, mint egy emlékezetlepény, mintha a tányéron az a vér nem is a tyúkból, hanem a múltból jött volna elő, az emlékek fröcsögtek volna véresen, tisztán, bordón.

De a tyúknak mégis meg kellett halnia mindezért. Rángott már fájdalmában, rég elfelejtette az igazságtalanságot, ami érte, már sokkal nagyobb volt a gondja ennél, azt vizsgálta, hogy van-e túlvilági élet egy madár számára. A kötelességét persze mindig teljesítette, mint ezzel az előbb még büszkélkedett is, de már ez sem ért semmit, igyekezett kitépni magát öregmama markából, tollai szakadtak, a vér egyre több lett, sárga pikkelyes ujjai görcsbe ugrottak, a teste megfeszült, éreztem a halál közelét, én magam is érzékeltem a talpammal, hogy a sárban nemcsak giliszták úsznak, hanem a halál kukacai is. Ezek a férgek az elmúlás férgei. Rózsaszínûbbek még a gilisztánál is, csakhogy szemük és szájuk van, rátapadnak az emberre, mint a pióca, évtizedekig lógnak rajta, szívogatják az életerejét. Nem igaz, hogy az ember eleve halandó, értettem meg, amikor valami ráharapott a talpamra a sárból, halhatatlannak születünk, de senki se ússza meg, hogy előbb vagy utóbb el ne fertőződjön halandósággal.

Szegény kisfiú, szaladt oda hozzám öregmama a vonagló madár szárnyát és lábát átadva nagymamának, nem bírja a vért, mondta, megfogta a homlokomat, aztán kiemelt a sárból, és megpillantotta a lábamon a halálférget. Odanyúlt, egyetlen szakszerû mozdulattal elszorította a nyakát, visszadobta a sárba, én pedig megkönnyebbülten bámultam az eloszló semmibe.

A hagymaszagba visszaérve magamhoz tértem. Éhes vagyok, mondtam.

Már csináljuk, biztatott nagymama, aki a tyúkot az udvaron hagyta a székre téve, lógó fejjel, hogy utolsó szemrehányásai lecsöpögjenek a sárba, jóllakatva a csalódott halálférget.

Vizet tett föl, hogy majd legyen mivel az állatot leforrázni, öregmama zsírt, hogy a hagyma belekerülhessen. Mire az megüvegesedett, csíkokra vágta az alvadt vért, és beleöntötte. Egyre jobb szag ülte meg a konyhát, levágott egy szeletet a kenyérgyárban vett egyik első kenyerünkből, és igyekezett dicsérni a minőségét. Ha már egyszer ezt kell enni, mért ne örüljünk neki. Hogy elbánt a halálféreggel, gondoltam. Alighanem tényleg boszorkány, gondoltam, de nehogy megsértődjön rögtön hozzá is tettem. Én azért nem félek tőled vagy nem szeretlek kevésbé. Sőt. Most imádtam csak igazán. Megmentette az életemet. Az életemet, amit már többször elvesztettem. Láttam magam előtt a tábori konyhát, és láttam az olaszok oldaláról és a magas havas hegy túloldalától érkező lövedéket is. Hatalmas lövedék volt, szinte egy ódivatú ágyúgolyónak tûnt, belecsapódott a kondér közepébe, mely, ezer darabra repült, az éles szilánkok és a puha marhahúsfoszlányok egymás mellett szóródtak szét a levegőben. Csak a kórházban ébredtem fel, a hadikórház hideg sátorában, fekete szilánkok álltak ki belőlem, és az arcomból nem tudtak soha eltávolítani egy paprikás foltot, öt évig éltem még, gyerekem nem lehetett, főzni nem tudtam már, mert annyira féltem, hogy felrobban megint az edény, amivel dolgozom. Féltem. Nem ez a jó szó. De nincs jobb.

Nagymama elém tette a tányért, benne a csodálatos, feketére sült hagymás vércsíkokkal. Valahogy így nézett ki az a robbanás is, ami most az eszembe jutott, és aminek az emlékére egyáltalán nem volt szükségem. Úgy éreztem, nem tudok enni ebből a sötét szemrehányásból. Nem vagyok éhes, leheltem.

Te még nem józanodtál ki egészen, mondta öregmama, valami erősre van szükséged.

Akkor lépett be nagypapa a konyhába. Már tették is le elé a másik tányér vért. Mi történt odakint a gyerekkel, kérdezte.

Mi, mi, hát leitatták a drágalátos kuncsaftjaid.

Közben nagymama felszúrt egy kis vért a villára, és a számba diktálta. Nagyon finom volt.

Húsleves lesz ebédre, kérdezte nagypapa.

Igen. Meg töltött csirke.

Krumplival? Egy falatot vett a szájába, rágott, hallgatott. Kik voltak azok?

Hát akik az előbb bent álltak. Homokutcaiak.

Többet nem engedem be őket, morogta nagypapa.

Nem teheted, nem a mienk a bolt.

De valamikor az volt.

Hagyd már azt a valamikort, mordult rá nagymama. Közben a víz zubogni kezdett a lábasban.

Leforrázom a tyúkot, mondta nagymama.

Majd én megcsinálom, ajánlkozott öregmama, és egy vájdlinggal kiment a kivérzett állatért.

Én visszaestem emlékezetnélküliségembe, nem tudtam, mi történt meg mindabból, amit láttam, a konyha sarkában a forró víz a nemrég még panaszkodó tyúkfőre ömlött, amitől a taraja és a pofája azonnal megfakult, vörösből sárgára váltott, mintha a jövőt elzáró sorompó végre fölemelkedne, a fények változtak, a márciusi felhők eloszlottak, és a késő délelőttben a nap odasütött a sárra, besütött az ablakon, és a halvány tyúkfej fölé fényglóriát rajzolt.