Könnyen emelik a lábukat a vékony kimenőcipőben, mintha el akarnának repülni. Az őr gyufázással ellenőrzi a borostát, végighúzza a skatulya élét az arcukon, hogy serceg-e. Átlépik a kaput, rájuk szakad a magány, nincs Gyilok papa, nincsenek gumik, öregek, hallgató elvtársak, mehetnek, amerre akarnak. A Rajcsúr közepén a szoborcsoport, tejfölszerû lebegésből bontakoznak ki a részletek: az Õsz, a Tél, a Tavasz, a csupasz talapzat a Nyár helyén. Tóth a tányérsapkáját hátratolva várja Fatert, akit visszaküldött a kapuszolgálatos. Orosz eltáv. Házak, utcatáblák, elfüggönyözött ablakok, bicikli suhan el mellettük, a plakátokon fehér fogú munkásarcok nevetnek, jelszavak a tervteljesítésről, és hogy életbiztosítást kell kötni.

Csonti lehajol az üvegbe vágott félköríves ablakhoz, beszippantja a kölniillatot. Kattan odafönt a kerek pályaudvari óra. A restibe nem mehetnek be, az állomással szembeni talponállóban isznak egy sört. Falnak támasztott részegek, sûrû füst, a kasszában szőke nő gőgös kis tokával. Kis lukak nőnek a sörhabban, Bernát rátesz egy gyufát, egy pillanatra megáll, aztán megbillen, süllyedni kezd, kikapja, megtörli a zubbonyában.

Hová mentek, fiúk, kirándulni?, kérdi egy szögarcú pasas, miért nem inkább a románok ellen? Mennék veletek én is, addig lőnék a géppityuval, míg le nem konyul a csöve. Alighogy elmegy, odajön egy másik, hályogos szemével zölden és hidegen bámul, hívják már meg egy kisfröccsre.

Zsúfolt munkásvonat, emberek a folyosón, a peronon, az átjárókban, esznek, isznak, a kocsit ellepi a hagyma és a szesz szaga. Vashidakon dübörögnek át, a házak közti résben föltûnik egy kék busz. Aszfalt, zebra, közlekedési lámpák. Lakótelep. Mozgások, fények, színek, az egész egy álomra emlékeztet, a gyerekkorra, mikor mindezt először látták. Emberek, nők, gyerekek, civilek. De főleg nők, minden mennyiségben. Bernátot az állomáson várja a csaja, egy dundi kis fekete. Csonti a bevonulás előtt látta utoljára Kamillát, Zakariás december elején kapott szakítólevelet a barátnőjétől. Ült a körlet sarkában, már vagy tizedszer olvasta, az arca időnként elborult. Észrevette, hogy Csonti figyel: Na, mi van, tetszem? Aztán egyszer csak felállt, odajött, és szó nélkül Csonti kezébe adta a levelet. Szokványos beszámoló volt, de egyes betûk pirossal alá voltak húzva, Csonti összeolvasta őket: n e h a r a g u d j d e v é g e n e m t u d o m m á s h o g y e l m o n d a n i m á s t s z e r e t e k v é g e. Remegni kezdett a kezében a papír, Zakariáson viszont egyáltalán nem látszott a megrendülés. Mintha máris túl lenne rajta. Miközben összehajtogatta a levelet, azt mondta, csak azt akartam, hogy tudd.

Csonti áll a buszon a télikabátok édes naftalinszagában, mellette egy nő, szőke tupír és teveszőr, parfüm illata száll, zölddinnye. Az utcán emberek sodródnak, árut pakolnak egy teherautóról, a taxik lassan poroszkálva utast keresnek, férfiak és nők csomagokkal, kalapban, tarka kendőben. Holnap karácsony, ünnepi hangulat, fénylenek a kirakatok, higanygőz lámpák és neonreklámok, ki van gyöngyözve végig a Körút. Feliratok, amiket azelőtt sosem olvasott el: Varia bútor, Fősped Főtefu, MOS6, Nomád ing a Fékontól.

Leszáll a Honvéd utcánál. Honvéd.

Gyalog megy fel a lépcsőn, a fordulóban egy kéz türelmetlen mozdulattal szemetesvödröt csap a küszöbre.

Alumínium névtábla a nevével, és nyílik az ajtó: anya és apa az előszoba félhomályában. Leveszi a tányérsapkát, puszi, puszi, mosolyog, csikorog az arca. Jó a meleg, a bútorok ismerős formái és az illatok. A konyhaasztal megterítve, külön érzi a húsleves, a rántott csirke, a tört krumpli, a savanyú uborka és a légfrissítő illatát, amit anya minden reggel szétfúj.

Fáradt-e, milyen volt az út, éhes-e, szomjas-e.

Kicsit fáradt, mondja, le szeretne fürödni.

Jó, majd esznek utána, mondja anya, és megy, hogy megeressze a fürdővizet. Csonti tudja, hogy nem is kell kérnie, anya erős szagú, nyúlós folyadékot csurgat a kádba, ami a ráömlő vízből nagy habszigeteket növeszt.

Ruhák a fregolin, egyik sem az övé, őrá már hónapok óta nem kellett mosni. A kisszobában pedáns rend, nem egészen így hagyta itt szeptember elején. A vékony Marcus Aurelius-kötet az éjjeliszekrényen, a címlapon a császár portréja. Jár a vekker, anya felhúzta az érkezése tiszteletére. Ez egy olyan óra, hogy mielőtt ébreszt, fészkelődni kezd, mocorog, kattog, erőlködik, aztán kezd csak csörögni. Csonti annak idején már a nyiszogásra-morgásra mindig felébredt, lenyomta a kallantyút, és aludt tovább, mert tudta, hogy anya bejön pár perc múlva ébreszteni.

Apa az ajtóban állva a szabadságolás technikai körülményei felől érdeklődik, hogy beírták-e a katonakönyvbe, adtak-e szabadságos levelet. Õ is volt katona, azok voltak a kemény idők. Apa régen szenvedélyesen fényképezett, százszámra készítette a fotókat. Egyszer a vidéki rokonokkal kimentek a Margit-szigetre, beállította a csoportot a Víztorony melletti rét közepén: ne mozduljanak, ne beszéljenek, és elkezdte keresni a megfelelő szöget, egyre messzebb távolodott, ők meg álltak a szélben némán, míg apa egyszer csak eltûnt a bokrok közt, de ők még akkor se mertek megmozdulni.

Anya ellenőrzi a víz hőmérsékletét, a kezét a hab alá dugva lögyböl. Jó fürdést. Aztán majd eszünk. És mesélsz. Nagyon vártunk.

Csonti egyedül marad, belenéz a tükörbe, a homlokán körben szabályos árok, a tányérsapka nyoma. Másfél órát fekszik a kádban. Ötször mozdul meg: háromszor meleg vizet ereszt, kétszer anya kérdésére válaszol. Lebeg a lassan fogyó habpaplan alatt. Mintha egy vastag, rákövesedett felület olvadna le róla a vízben. Kihûl a vacsora, mondja anya az ajtó mögött, egész délután sütöttem, főztem, apád éhen hal.

Nem szabad észrevenniük a poloskacsípéseket és a gombásodás nagy, barna foltjait a combján.

Rálépek a faszára, és hátralököm!, ordította egyszer Gyilok papa, mikor rajtakapta, hogy a tûz mellett melegszik.

Maga köré tekeri a törülközőt, megint belenéz a tükörbe. Szeme fehérjén rózsaszín csíkokban futó erek, a barna íriszben sötét pontok, a közepébe, a pupillába nem lehet belátni. Mélység. Ûr. Ott van az. Fölemeli a kezét, a tükörkép gúnyosan utánozza. Indulna, de az a másik nem engedi. Úgy tépi le magát, mintha gyomot szaggatna ki gyökerestül.

Tíz nap, temérdek idő. Puhán, súlytalanul lebeg a félig álom valóságban.

Mesélj, mi történt? Van már barátod? Milyen a kiképzés, milyenek a parancsnokok? Megeszel mindent?

Mindent megeszek, a koszt jó, vannak barátaim, a kiképzés szakszerû.

A válaszokból hiányzik a „jelentem", az „elvtárs", az „értettem", itthon ezek a henye mondatok is megteszik.

Anya karácsonyfát díszít, apa a konyhában cigizik, újságot olvas. Nem tud segíteni a fadíszítésben, mert nagy, erős kezében összeroppannak a könnyû díszek.

Anya Csonti nevében is megvette az ajándékot apának: nyakkendő, bor, de ő mit vegyen anyának? Sál, zöldszappan, nipp. Apa nem vesz ajándékot, így számára nem csak az a meglepetés, amit kap, de az is, amit ajándékba ad, mert azt is anya veszi meg helyette.

Hiába fürdik meg reggel is, katonaszaga van. A civil ruha tapintása puha, sima, idegen. Meztelennek érzi magát. Megy a körúton álruhában, inkognitóban, kopaszon. Két katonatiszt a lottózó előtt, bemenekül a Röltexbe. Hosszú, sötét helyiség, három lány áll a pultra kitett posztóhalmok mögött, messze egymástól. Lesütött szemek, sápadt titokzatosság. A boltban csak néhányan lézengenek, kizárólag nők, a nagy gurigák közt járkálnak, megfogják az anyagot, kifeszítik, az ujjukkal dörzsölik, ellenőrzik a minőséget.

Sikerül feltûnés nélkül kikeveredni az utcára, a tisztek közben felszívódtak. Felhívja Fricit egy fülkéből, találkoznak a sarkon, de Fricit csak pár percre engedték el, segítenie kell otthon az ünnepi előkészületekben. A haja megnőtt, jókedvûen mondja, jövőre őt is behívják. Furcsának találja Csonti kopasz fejét, megnyúlt arcát, megváltozott járását, tekintetét.

Milyen, rossz?

Nem, ki lehet bírni.

Mit mondhatna? Valami bölcsességet: az egyedüllét hiánya a testiség felfokozott élményével párosulva, és hogy a személyiség megszûnik, nem igaz, inkább megsokszorozódik.

Pletykák: ki kivel jár, kivel szakított, hová vették fel egyetemre, honnan rúgták ki. Minden megy tovább, ez csodálatos, hogy mennyi idejük van. És milyen gyorsan megszokták, hogy vele nem kell számolni. Megbeszélik Fricivel, hogy találkoznak az éjféli misén, Tomka is jön.

Csonti az édességboltban konyakos meggyet vesz, az eladólány a dobozt csomagolja, az ajka közt tartja a gombostûket. Copfos, szőke, a homlokán kis pattanás. Kisasszony, veszélyes tût tartani a szájban, mire évődve azt válaszolná, hogy jó, akkor segítsen, tûzze a blúzomba. És akkor ő kivenné a tûket a lány nedves ajka közül, és megpróbálná a blúzába tûzni.

Ottfelejti a csomagot, úgy kiabálnak utána.

A mellékutcában szürkébbek a házak, koszosabbak a parkoló kocsik. Egy valaha lendületes ívû erkély csonkultan függ az utca fölött, tábla jelzi a veszélyt, senki se törődik vele, az emberek nyugodtan elmennek alatta. Csonti megáll, elszív egy cigarettát, átjárja a keserû füst. Lóg az erkély a feje fölött. A járókelők átnéznek rajta, mintha ott se lenne. Nem történik semmi, feldörejlik a sarkon egy teherautó motorja. Férfi közeledik vesszőseprûvel, tepsi alakú bádoglapáttal, azt mondja, hé, haver, útba’ vagy.

Gyerekkori karácsonyok emléke, fenyőillat, csilingelő száncsengők. Idén csokilikőrt, üres kazettát, medicin-rollert és képes kislemezeket hoz a télapó. Az egyik lemezen a Vajdahunyad vára látszik, a torony nyitott ablakán kell a lemezjátszóra tûzni, a zene tréfásan aktuális, Kodály Zoltán: Háry János – Toborzó Csak az menjen katonának, aki ilyet szeret. Zöld és kék fények a szemközti ablakokban, karácsonyfaégők és tévék. Esznek, aztán majd ők is leülnek a tévé elé. Közben kérdezgetik, aggódnak, nem tetszik, hogy olyan hallgatag. Furcsán fogja a villát. Kéklik az álla a borostától. Anya látta, hogy belevicsorgott az előszobatükörbe. Minden rendben? Igen. Jól érzi magát? Jól.

Megszokni? Igen, megszokta. A mezőgazdasági munka? Jó volt. Betakarított száz mázsa rohadt répát, megölt egy egeret, fölmászott a Bolond toronyba. Szavak. Zárt rendszer.

Nem kívánja se a halat, se a sültet, nem bírja a húst, undorodik. Viszket a feje, mintha tetves lenne. Nem tetves, megnézte, csak kiszáradt a bőr, hámlik, korpásodik. Kimegy a konyhába, egy linzert bedob a tûzhely mögé, aztán még egyet, még egyet. Várja, hogy elmehessen otthonról.

Nem férnek be a templomba, olyan nagy a tömeg. Frici és Tomka: a hajuk a vállukat verdesi, de a testük csenevész, és van valami sajátos szaguk, ismerős szag, korábban is érezte, de most erőszakosan tolulnak az orrába. Frici: hasított bőrcipő, pacsuli, fogkrém, Tomka: cigi, kávé, vörösbor. Keverednek, összeölelkeznek a szagok, de azért jól felismerhetők.

Később a Bajcsy-Zsilinszky úton sétálnak hazafelé Fricivel, a csokilikőrt szopogatják. Frici elmondja, hogy megtörtént, elvesztette a szüzességét, lefeküdt egy lánnyal, méghozzá az egyik osztálytársnőjükkel, a Zsóval. Szeptemberben összefutottak az Ibolya presszóban, néhány nap múlva újra találkoztak, a Pilseniben söröztek, aztán fölmentek Friciék Madách téri lakásába.

Csontinak elzsibbad a nyaka és a felső ajka.

Zsó volt a legszebb lány az osztályban.

De hogy akkor most együtt vannak-e.

Á, dehogy, még egyszer-kétszer találkoztak, aztán Zsó elkezdett egyetemre járni, telefonon beszéltek néhányszor, majd szépen, békésen elváltak. Igazából nem is jártak, azt nem lehet mondani. Õ, Frici nem bánja, már rég túl van rajta, lett közben egy másik csaja, a bátyja haverjának a testvére, már vele is „megülték a nászt", most lent van a rokonoknál vidéken.

Elzötyög mellettük az éjszakai negyvenkilences.

Zsó, aki mindig szépen öltözött, végig kitûnő tanuló volt, haja, cipője, ruhája, dolgozata, felelete mindig tökéletes és kikezdhetetlen, akiről leperegtek az idősebb fiúk bókjai, aki nem járt soha senkivel, a kezét sem engedte megfogni, ez a bálvány, ez a szemérmes istennő egy mosókonyhából átalakított szobában a nyikorgó sezlonon részegen üzekedik Fricivel.

Egyszer másodikban vagy harmadikban a növények szaporodásából felelt: „A bibe a virágpor felfogására szolgáló csúcsi rész, mely lehet fonalas, csavarodott vagy egyéb kialakulású…" A „csúcsi résznél" lángba borult az arca, a mondatot még befejezte, aztán elnémult.

A Marx téren elbúcsúznak, Csonti befordul a Stollár Béla utcába. A Duna felől sûrû köd hömpölyög, nem látszik a vörös csillag a Parlamenten.

Lehet, hogy a lányok életében is eljön a pillanat, mikor mindegy már, hogyan, kivel, csak történjen meg?

Mi lenne, ha holnap felhívná Kamillát. Csak úgy, boldog karácsonyt kívánni. Vagy Zsót? Úristen, lehet, hogy most már mindenre kapható? De hogyan is csajozhatna a kopasz fejével, a megnyúlt orrával, a majomképével. Kopasz, aki visszavágyik a kopasztelepre, ahol eltûnhet a többi kopasz között.

Egy óra. Apáék már alszanak.

Mit fog itthon kilenc napig csinálni?

Semmit. Tizennégy órákat aludt, evett, bambult, hallgatta, hogy ketyeg az óra. Órákig hevert a kádban. Tévézett, de nem figyelt oda, nem értette, mi megy. Egy majom a körmével lukat vájt a kókuszdióba, fûszálat huzigált ki-be, és lefetyelte róla a tejet.

Másnap felhívta Kamillát, de Kamilla azt mondta, nem ér rá, és otthon szilveszterezik a szüleivel, ami nyilvánvaló hazugság. Zakariással is beszélt, rossz volt a vonal, Zakariás hangja távoli, idegen. Úgy volt, hogy meglátogatják Mikos Lacit. Zakariás kikereste Mikosék számát a telefonkönyvből, de csak az apjával tudott beszélni. A kicsi emberrel, aki görbe háttal vitte a laktanyaudvaron a fia holmiját. Laci kórházban van, újabb mûtétre vár. Nem hiszi, hogy jó ötlet a látogatás, de átadja a jókívánságaikat.

Anya berakatta a haját, most az arcát „teszi fel" a tükör előtt. Csücsörít, keni a rúzst. Csillog a ruhája, a retikülje. Apa fehér ingben, nyakkendőben fröccsözik a konyhában. Nemrég még alsógatyában egy sámlin állva antennát szerelt. Frissen van borotválva, fülcimpáján pici habcsomó. A szakszervezeti klubba készülnek szilveszterezni, ám egyszer csak megáll velük az idő. Úgy maradnak: anya rúzsoz, apa fröccsöt iszik. Karjuk fölemelve, egymásnak félig háttal, mintha nem akarnák, hogy a másik lássa, mit mûvelnek a hirtelen rájuk szakadt örökkévalóságban. Csonti körbejárja, szólongatja, megszagolja őket. Õrület. Időzárvány. Nem beszélnek, nem válaszolnak. A szemük csillog, a bőrük puha, meleg, illatos, de némák és mozdulatlanok.

Megfürdik, felöltözik, apa és anya még mindig ugyanott állnak, a pillanatba dermedve. Smink és fröccs.

Óvatosan búcsút vesz tőlük, sziasztok, boldog új évet, majd jövök. Nem válaszolnak. Megnézi őket még egyszer közelről. Régen nem nézett ilyen távolságból a szemükbe.

Papír a postaládán, boldog új évet kívánnak a szemetesek.

Elmondja-e Fricinek és Tomkának a szüleit, inkább nem.

Megisznak egy unikumot a Bajkálban, Frici az ingével kérkedik, vékony csíkokra vágott filmszalagból szőtték, ez az új sikk, a legmenőbb belvár divat. Fricinek nem elég az alföldi cipő, farmer, flaneling, oldaltáska, hogy az egyéniségét kifejezze. Nyár elején furcsa, vastag talpas szandálban kezdett járni, ez a „járványszandál" aztán úgy terjedt el az országban, mint télen a hongkongi vírus. Kitûnő a szimata, számon tartja a hazai és külföldi divatirányzatokat. Lehet, hogy Lollobrigida van az ingén vagy Brigitte Bardot, érzi is, igen, hogy BB melegszik a szíve fölött. Csonti megtapintja a mûszálas inget, ugyanaz a mozdulat, ahogy a nők a Röltexben vizsgálták a felgurigázott szövetet. Közel hajol, megszagolja. Jól néz ki, de nem tûnik filmnek. Filmből van, mondja Frici, hótziher. De mi van akkor, kérdi Tomka, ha nem Sophia Loren van rajta, hanem a Gobbi Hilda vagy a Quasimodo?

Frici tud egy címet, az előszoba dugig emberekkel, micsoda hepaj, füst, zene, mindenki egyszerre kiabál. Valaki egy vodkát nyom Csonti kezébe, felmarja a torkát, a köhögést nagy nyelésekkel kell visszafojtania. Lassan, araszolva jutnak be a szobákba, Csonti még nem járt ilyen helyen, régi, poros, polgári díszletlakás, tele hosszú hajú, farmeros sráccal. Mint a kaliforniai hippik, akik segítettek falevelet ragasztani, csak valahogy nyersebbek, durvábbak, hangosabbak. A csajokat a karjuknál fogva rángatják, éjfélkor összekapaszkodva üvöltik a himnuszt.

Fel kéne hívni a szüleit, mi lehet velük, ugyanott állnak megdermedve vagy lent buliznak a klubban, de a telefonzsinórt valaki kitépte a falból. Kér egy cigit, aztán anélkül, hogy rágyújtana, bedobja a polc mögé. Kimegy a lépcsőházba, nem hallatszik a benti tombolás, döbbent csönd, magasba nyúló, meredek lépcsősor, bezárt ajtók. A liftakna hideg rácsának dől, a fal mellett félig teli sörösüveg, fölötte pikkelyesen mállik a vakolat. Kinyílik az ajtó, a felerősödő zsivaj visszaszippantja a lakásba. A konyhában két lány beszélget, a hûtőn a rádióból régi tánczene szól: „pokopetahatahatéha twist". Reméli, hogy Frici és Tomka még itt vannak valahol. A lányok nem tartoznak a farmerosokhoz, az egyiknek leszaladt a szem a harisnyáján, megnyálazza a mutatóujját, előrehajol, a szoknya alól kivillan a bugyija. Kitipegnek a konyhából, úgy lépkednek a tûsarkú cipőben, mint gólyalábon, sovány vállukat magasan felhúzzák, ide-oda himbálóznak. Ezek azok a csajok, akik Frici bátyja szerint soha nem csókolóznak, mert féltik a sminkjüket.

Bemegy a szobába, leül egy duci lány mellé: valószínûtlenül nagy szemek és valami fáradt hajszoltság. Furcsa neki Csonti kopasz feje. Védem a hazát. Na ne, katona vagy? Csonti karjára teszi a kezét, nem zavarja, hogy Csonti hallgat, beszél helyette is, mintha régi ismerősök lennének, csak mondja, mondja, de Csonti rá se tud odafigyelni, senkire nem tud figyelni, aki fél percnél tovább beszél. A lány mondat közben észrevesz valamit, vagy eszébe jut valami halaszthatatlan, fölpattan, és eltûnik. Egy perc múlva berohan, hogy táncoljanak, ez a kedvenc száma, a Család a Kextől. Lassúznak, érzi a mellét, a közös izzadságszagukat. A huligánokhoz tartozik, a neve Hajnalka. Õ adja neki később a tablettákat, a táskája tele fiolákkal, gyógyszeres levelekkel, receptekkel, egy egész kis patika. A precíz utasításokat követve bevesz négy Noxiront, egy Coderitet, és megiszik rá egy deci cserkót, és Hajnalka azt mondja, figyu, most mindjárt röpülni fogsz. És hogy ők sose szipuznak, ők gyógyszereznek, a buzi bölcsészek szipuznak, a jó fej csöves gyógyszerezik és piál.

Néhányan már ájultan hevernek a földön kifacsart pózokban. Hajnalka egy görbe Simphoniát vesz elő, sodorgatja, egyenesítgeti, a parkettához koccintja, szájába veszi. Szívják a közös cigit, érzi a lány kihûlő nyálát a filteren, egymásra fújják a füstöt. Előkerül Frici az egyik kisminkelt csajjal, hogy menjenek le a Transelectro presszóba táncolni, itt van néhány házra.

A Transelectróban azonnal elveszti őket, a tömeg a pulthoz szorítja, kávégép sistereg, lassan emelkednek a karok, kicsap a gőz. Innentől hézagosak az emlékei.

A vécében a csapból víz szivárog, mint rozsdás könny egy beteg szemből. Az üres mosdókagylóba dugja kezét, végigsimít a repedések vékony, sötét hálóján.

Az utcán találja magát, és mindenképp össze kell törnie valamit. Meglát két rendőrt, váposok, kapjatok el, kiáltja, gyertek, fogjatok meg, itt vagyok! Frici a karjánál fogva rángatja el onnan, hülye vagy? Ahogy elengedi, Csonti teljes hosszában elterül a járdán, a kezét sem mozdítja, hogy megkapaszkodjon, vagy tompítsa az ütést, eldől, mint egy zsák.

Ide nézz, Fricikém, mondja, lelőttek. Meghaltam.

Kelj fel, mondja Frici, tûnjünk innen. Csonti feltápászkodik, egy parkoló kocsiba kapaszkodva húzza fel magát.

Arra ocsúdik, hogy egy megállóban a táblára csavarodva reszket, és nagyon fáj a homloka. Frici azt állítja, hogy összeverekedtek két sráccal, nem emlékszik semmire. Hirtelen jókedve támad, keresztül akar rohanni az úttesten, egy autó nagyot fékez. Frici betuszkolja egy taxiba, a taxiban Csonti dalra fakad, tele torokból üvölti, petróleumlámpa, milyen szép a lángja, o-o-o! Átkarolja Fricit, helló, bébi, és mivel kettőt lát: Mi van, elhoztad a kishúgod, bemutatsz neki?

Nyughass már, térj magadhoz.

Gúnyosan ismételgeti: Nyughass már, térj magadhoz, nyughass már, térj magadhoz.

Visszazuhan a tompultságba, a lámpák, a kirakatok fényei, elhomályosul és kivilágosodik a kocsi belseje, nézi a sofőr kormányt markoló hurkaujjait.

Megöltem egy egeret, mondja, ezért még szorulok.

Felnyög, pisilni kell, bírd ki hazáig, mondja Frici. A sofőr idegesen hátrapillantgat. Csonti kezdi lehúzni a cipzárját, Frici visszarángatja. Jó, mondja, akkor most csak így menjünk.

Megpróbál rágyújtani, eltördel fél doboz gyufát, meggyújtja a füstszûrőt, Frici kitépi kezéből a bûzbombát, kihajítja az ablakon. Csonti rákiabál a zebrán trombitáló emberekre: Szibéria, átszállás! Állathangokat kezd utánozni, nyihog, mekeg, nyávog, ugat, miákol. Legtovább a rigóval kísérletezik, a sofőr nagyot sóhajt, a fejét ingatja. Rigó-magyar szótár: Hogy van rigóul, hogy kérek egy sört? Elfütyüli, és Fricinek meg kell dicsérnie a „kiejtését".

Volt egyszer egy katona, kezd hirtelen egy történetbe, elvitték a háborúba, és lelőtték. Hirtelen elneveti magát, ez vicces! Elvitték, lelőtték! Elvitték, lelőtték! Slussz-passz! Úgy nevet, hörögve, levegőért kapkodva, mintha mindjárt gutaütést kapna.

Jól megérdemelném, mondja, mikor megnyugszik, hogy valaki alaposan seggbe rúgjon. Meglesz, mondja Frici, csak szálljunk ki. Egy ideig csönd, Frici arra lesz figyelmes, hogy Csonti lecsukott pillája alól könnyek buggyannak ki, folynak az arcán. Most meg minek bőgsz? Úgy szeretnék én is egy ilyen filmes inget, mondja, és Frici mellére omlik zokogva.

Megérkeznek, Csontit úgy kell kiráncigálni, a lába beakad az ülésbe. Frici pénzt kér tőle a taxira, de Csonti azt állítja, hogy végig gyalog jöttek, ez a taxi most fékezett le mellettük. Kikapja Frici kezéből a patkópénztárcát, és elhajítja jó messzire, majd elővesz egy marék pénzt, és Fricihez vágja, nesze, tied. Indítványozza, hogy menjenek fel hozzájuk, süssenek halat. Van hal a mélyhûtőben, apa fogta nyáron, dévér, sok a szálkája, petróleumízû, de nagyon jó, be van forgatva paprikás lisztbe.

Frici fölkíséri, kiveszi a zsebéből a kulcsot. Csonti anyja a tükör előtt áll rúzzsal a kezében, apja a konyhában iszik. Csókolom, mondja Frici, és bevonszolja Csontit a szobájába. Csonti nevet, mesterkélten erőlteti a gúnyos kacagást, azt ismételgetni, hogy bú-zi, bú-zi, színésziesen hahotázik, Frici nem tudhatja, hogy Fábiánt, az egyik bajtársát utánozza. Egy pillanat alatt elalszik, Frici leül, elszív egy cigit, melege van, ledobja a kabátját, aztán a filmből szőtt ingét is leveti, odateríti a székre.

Két nap kell, hogy kipihenje magát, csak enni megy ki a konyhába. Apa és anya továbbra is mozdulatlanul állnak a szilveszteri pózban, anya rúzsoz, apa fröccsözik, indulni készülnek. Hiába beszél hozzájuk, nem válaszolnak, kerülgeti őket, lassan birtokba veszi az egész lakást. A falra teszi a kezét, átveszi a lift rezgését, ez jó. Kinyitja a hûtőszekrényt, tojásokat lát, nyitott konzervet, üveg bort, sonkát. Kivesz egy jégkockát, recsegve rágja, a frizsider zümmögni kezd, gyorsan becsukja az ajtót. A naptárra néz, még három nap, még kettő. Csöng a telefon, nem veszi föl. Lelógatja fejét az ágyról, a padlóból plafon lesz, a falon kéne felmászni az ajtóhoz. Zúg a feje, becsukja a szemét, hagyja felrobbanni a vörös és sárga köröket. Mantrázik: Robika vagyok, Robika vagyok.

Beírja a fehér színû, MNOSZ 5617-es, szabványméretû dossziéba az elmúlt hónapokban gyûjtött különleges szavakat: tápos, gumi, polpityu, gyohaberci, futi, rajcsúr, dandár, pinázó ujj, ráéhezés, bolond torony, pusztai meténg, szennyes ínfû, öldöklő aszat, Gaki, az Éhezés Szelleme, závárzat-vastagítvány, bazóka, jakumó, koporsós, lemúr, radarista, prizma, hátéká, komplex lőkiképzés, furnér-náci, Sernevál, Varia bútor. A dosszié dagadozik a cetliktől. Zakariás egyszer a répaföldön azt mondta, a szavak és a dolgok csak súrolják egymást, mert a szavak sorban vannak, a dolgok halomban. Itt a szavak is halomban vannak. Minek gyûjti őket? Mintha arra számítana, hogy kap egy fontos üzenetet, tele talányos szavakkal, amik elmondják, ki ő, és mit kell tennie.

Utolsó nap, utoljára kell felhúzni a vekkert. Anya, apa nem beszélnek, de megvannak, a család ép és egész. Anya arca előtt egy ki nem mondott szó áll, mint egy templomi gyertya, Apa fröccséből közben az összes széndioxid elszállt. Közel hajol, érzi, hogy a testükből hő szivárog.

A kapualjban rovarirtó szag, az utcák néptelenek.

Eredetileg úszni akart a Sportban, nézi a Dunát, a víz sárga jégtáblákat húz magával. Ködfoltok. Egy futó lihegése. Varjak a hóban. Hazamegy, zenét hallgat, Jézus Krisztus Szupersztár. Az orsó forog tovább, csapkodja a szalagot. Ül az asztalnál, mintha leckét írna. Száraz fenyőtûk a parkettán, ólmosan süt be a nap. Ugyanitt ült a negyedik születésnapján, és arra gondolt, hogy milyen öreg, hogy ez a négy év mennyi temérdek idő.

Leveszi a polcról a Pallas Lexikont, a Napkelet Lexikonát, a Természettudományi Lexikont, és kikeresi a lemúrt. Nézzük csak, lemúr, majomfajta, Madagaszkáron él. Ott a kép, a lemúr az egérhez hasonlít, amit a Landeszman majorban lelőtt a bakancsával. A római légionáriusok azt hitték, a legyilkolt őslakosok szellemei rikoltoznak éjszakánként, így lett a nevük lemúr, azaz halott szellem.

Hirtelen szédülni kezd, a bútorok megdőlnek. Az előbb azt olvasta a dossziéban egy régi cetlin: „iszapszürke rettegés". Nyomkodja a szemét, mélyeket lélegzik, kimegy a fürdőszobába, fenyegetőn zúg a falban a lift. Belenéz a tükörbe, a bizsergés az állkapcsából végigfut a gerincén, görcsbe rántja a beleit. Másodpercek telnek el, mire felfogja, hogy nincs egyedül. Balján a szakállas öreg, akit a lőtéren látott, jobbján egy lemúr, mind a ketten őt nézik.