Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy a kritika ritka szerencsés helyzetben van sok egyéb bölcsész jellegû tevékenységhez képest. Talán még a tanárkodás hasonló: az ember éles helyzetben van, dönteni kell, és azonnali a visszacsatolás. Álljon bármekkora tudás a katedra hőse mögött, ez mit sem ér az adott helyzetben, ha nem tudja meggyőzően előadni, zavarba jön a kérdésektől, a hallgatók pedig semmit nem értenek. A kritikus is éppen azért van nehéz, de egyszersmind szerencsés helyzetben, mert miközben mesterségét gyakorolja, akarva akaratlan saját pozíciójával is minduntalan számot kell vetnie. A kritikus nem csupán az adott szövegről vagy bármi egyébről mond bírálatot, hanem minden megnyilvánulása már egyszersmind állásfoglalás is, mely a személyiség egészét is kiállítja a pulpitusra: stílusát, esztétikai, politikai, etikai stb. elköteleződéseit.

Hiszen minden kritika önkritika is egyben, s ahogyan Koselleck írja,^{1 a kritika magában hordozza a válság mozzanatát is. Én ezt úgy értelmezem, hogy a (bármilyen) mûvel való találkozást nem lehet megúszni a megváltozás eseménye nélkül. A kritikus nem kinyilatkoztat, hanem töpreng és vívódik. Nem csupán a bírált mûvet teszi mérlegre, hanem saját magát is: saját előfeltevéseit, erudícióját és képességeit is. „A sokirányú nyitottság védtelenné, sebezhetővé tesz, s ezért félelmetes; ugyanakkor csak így szerezhető meg az a belső szabadság, amely lehetővé teszi az igazán eleven kommunikációt napjaink irodalmával és a hagyománnyal egyaránt."2 S pontosan ezért van a kritikus szerencsés helyzetben: miközben ítélkezik, saját magát is ítéli. Magam is úgy gondolom, hogy felelős kritika nincs belső szabadság nélkül, ennek pedig mindenkor védtelenség és sebezhetőség az ára. Nem nyújt fedezéket semmilyen trendi elmélet, előre gyártott konstrukció, a tekintély vagy bármi, sőt a kritikus éppenséggel arra is fel lehet készülve, hogy a szándékolt értelem mellett rálátás nyílik saját vakfoltjaira is. Éppen ezért a tétje sem csekély: ön- és világértésünk mikéntje forog kockán. Ahogyan a jelen kötet egyik szerzője, Keresztesi József állítja: „a kritika ugyanis gyakorlati képességet igényel, az ízlés, az ítélőerő mûködését, nem pedig állandó, diszkrét módszerek alkalmazását" (16). Az ítélőerő mûködése tehát mindig praktikus ön- és világviszony.}

^{Nos, a fentiek szellemében ki lehet jelenteni, hogy amikor egy kritikus a saját munkájára reflektál, netán álláspontját vitára bocsátja, akkor voltaképpen csupán explicitté teszi azon előfeltevéseket és állásfoglalásokat, melyek amúgy is megjelennek írásaiban. Amikor pedig a szakma több képviselője a kritika aktuális helyzetéről és lehetőségeiről értekezik, akkor a képet tovább árnyalják az éppen konstitutív politikai, történeti, technikai faktorok. A kritika ugyanis nagyon érzékeny mûfaj: megbízhatóan rezonál mind a kritikus személyiségére, mind pedig az intézményi keretfeltételekre.}

^{Ilyesfajta megfontolások szellemében zajlott le 2007 őszén az Ítélőerő kritikája címû konferencia, melynek hozzászólásai alkotják a jelen kötet: Az olvasó lázadása? Kritika, vita, internet gerincét is. A kanti harmadik kritika, s ezzel valamelyest a kanti, vagy tágabb értelemben egyáltalán a kritikai hagyomány játékba hozása aligha puszta szellemes ötlet a szervezők részéről. Én ezt úgy értem, mint azon lehetőségfeltételek feltárására irányuló kísérletet, melyek között az ítélőerő mûködik. Itt és most. Ez egyrészt fogalmi számvetést igényel magával a „kritikai ésszel", másrészt a történeti horizont felvázolását, valamint érzékenységet az új problémák iránt. A kötet valamennyi írását nem tudom, és nem is akarom e helyt elemezni, problémákat fogok kiemelni, melyek a felvetett kérdések szempontjából relevánsnak bizonyulnak.}

^{Az első fajsúlyos kérdés véleményem szerint az a történeti horizont, melynek háttere előtt az aktuális kérdések megfogalmazódnak. A kötet szerkesztői is utalnak az 1996-os kritikavitára, melyről nagyjából tudjuk, amit tudni kell, s hozzá képest azonosítják a jelenlegi diszkussziót „kis-kritikavitaként". Ezt a megjelölést nem teljesen értem, hiszen ezen logika szerint a régi mintegy automatikusan megkaphatná a „nagy" jelzőt, ez pedig olyan kitüntetett helyzetbe hozná az egykori viadalt, mint amikor „nagy generációt" emlegetünk az Illésék és tsai. kapcsán. De legalábbis a jelenlegi kérdések enyhe leértékelését sugallja számomra, amit egyáltalán nem érzek indokoltnak. Annál is inkább, mert felteszem – s korántsem felelőtlen hipotézisként, hanem mert úgy gondolom, ez a dolog természetéből adódik –, lesznek még kritikaviták, s valahogyan majd azokat is minősíteni kell. Hiszen a most terítékre kerülő kérdéseknek is igen nagy súlyuk van, annál is inkább, mert az aktuális problémák természete is jó mutatója annak, hogy honnan történt elmozdulás, és hová.}

^{S akkor kezdjük a végén. Vagy éppen az elején, ahogy tetszik, hiszen az utolsó, s egyben egyik legfontosabb írása a kötetnek a magyar kritika közelmúltbeli történetét vázolja. Egyik legfontosabb, de messze nem a legélvezhetőbb. Vagyis én a magam részéről borzasztó modorosnak érzem Bán Zoltán András stílusát: dagályosnak és terjengősnek. Minek a sznoboskodó hatást keltő idegen kifejezések, a rengeteg nagybetûvel kezdődő szó, és minek a pesti szleng bevetése (úgy emlékszem, a „vágod" frazéma valamelyik ősi Big Brother szériából szabadult rá a köznyelvre, és azóta is irtózom tőle). Érzem én az iróniára való törekvést, csak magát az iróniát nem.}

^{No, de ha túltesszük magunkat a stílus okozta megpróbáltatásokon, akkor nagyon is értékes információkkal gyarapodunk. Bán Zoltán András kiváló elemzést nyújt ugyanis a kritika és az irodalom intézményrendszerének alakulásáról a főítészség intézményének korától napjainkig. S e vonatkozásban szarkasztikus megjegyzései is találóak és nagyon is helyénvalóak. Hogyan és milyen kompromisszumokat kötött az író a megjelenés és egyáltalán az irodalmi jelenlét érdekében. Valamint ki kötött és ki nem: „csak Két író volt, aki radikálisan Köpött a Rendszerre; vagy ha így jobban érted, csak Két legény volt talpon a vidéken: Petri és Kertész Imre" (262). S a régi kérdés: „mely mûvek is lennének ezek a meg nem jelent nagyszerûek, melyek ragadtak és maradtak az asztalfiókokban?" (258). És így tovább. Manapság pedig virágzik minden virág: „van gender studies, van feminista Kritika, van Meleg, van derridás, kulcsárszabós, van blogos, van náci…" (289), és van végre igazi „Lebaszós kritika" is. Biztos van olyan is, akinek tetszik ez a stílus, én fárasztónak találtam, de fenntartásaim ellenére is nagyon értékes esszének találom ezt az írást: összefüggéseket világít meg, lehetőségfeltételeket tár fel, s közben mindvégig maga a kritikus értékel és foglal állást. Hiszen ami talán a legfontosabb: a történeti elemzésen keresztül egy számomra nagyon is szimpatikus kritikusi éthosz sejlik fel. Az írás végén egy Eliot-citátummal bocsátja el (szabadon) az olvasót szerzőnk: „a kritikusnak Teljes Embernek kell lennie, akinek van meggyőződése, vannak elvei, továbbá van Tudása és Élettapasztalata" (290).}

^{Károlyi Csaba írása is messziről indítja írását, s a történeti hátteret figyelembe véve diagnosztizál. Utal a Horthy-korszak, a Rákosi-éra, az 1989 előtti negyven év kritikaírására, a kilencvenes évek útkereséseire, s ezek tükrében jellemzi nyugatosként a jelen kritikai gyakorlatát. Azaz manapság – éppúgy, mint a legendás folyóirat idejében – maguk az írók is írnak kritikát, az irodalomtörténészek, irodalomelmélészek és egyéb szakemberek mellett. Ez tehát dicséretes állapot. Az azonban egyáltalán nem, hogy a „sajtónyilvánosság szerkezete tekintetében […] nem sokat léptünk előre a rendszerváltás óta" (28). Négylépcsős rendszert tartana szerencsésnek: „lenne mértékadó napilapkritika (az internetes hírportálokon és kulturális fórumokon is), lennének a hetilapok alaposabb, de még mindig zsurnálkritikai jellegû recenziói, a folyóiratok tanulmány-kritikái, és az egyetemi acták, tudományos közlemények rendszere…" (28). Csakhogy jelenleg mindez feltételes módban: „mert nincsen mûködő napilapkritika" (29).}

^{Azért is tartottam fontosnak kiemelni a fenti sorokat, mert a sajtó szerkezetéből következő anomáliákat, valamint a napilapkritikák hiányát mások is szóvá teszik, azaz úgy tûnik, nagyon is égető problémáról van szó. Miért is lenne fontos, ha a kritika a mainál jóval nagyobb gyakorisággal megjelenne a napilapokban is? Egészen egyszerûen azért, mert azt teljesítené, ami a kritika mindenkori minimálfeladata: tájékoztatná és orientálná az olvasót. Nem csupán a magasan mûvelt közönséget, hanem az egyszeri embert is. S e szempontból lenne fontos – így Károlyi –, ha mindenféle szövegekről jelennének meg kritikák, nem csak értékes mûvekről, hanem a lektûr is szóhoz jutna. Többek között László Emese is hasonló megfontolásokból hiányolja a napilapkritikákat a magyar kritikai palettáról.}

^{Ezekkel a kérdésfelvetésekkel azonban máris azon problémák sûrûjében vagyunk, melyek a mostani kritikavita egyik tétjét jelentik. Hiszen a kötet alcímében is szerepel az internet szó, mely fórum megjelenésével mindeddig nem számolt érdemben a magyar kritika. Nem is igen tehette, hiszen az internetfelhasználás a másik vita idején még gyerekcipőben járt. Most jött el hát az ideje, hogy az ítélőerő mûködését az új technikai feltételek között vegyük szemügyre. Vagy azt is mondhatjuk, hogy most már aztán tényleg eljött az ideje.}

^{Először is az internet végérvényesen lehetőséget biztosított a kritika demokratizálására. Hol van már a Főítész és a cenzúra kora! Az internet pirulás és szemrebbenés nélkül elvisel mindenfajta hangot, stílust és ítéletet, sőt lényegéből fakad az a fajta sokszínûség és pluralizmus, melyről pár évtizeddel ezelőtt még alig lehetett álmodni. Hogy aztán az álmok nem csupán szirupos-rózsaszínûek, hanem olykor rémesen nyomasztóak vagy éppen vállalhatatlanul botrányosak is tudnak lenni, az már a dolgok természetéből adódik.}

^{Dunajcsik Mátyás a Magyar Narancsban megjelent és e kötetbe is felvett cikke regisztrálta azokat a változásokat, melyek az on-line nyilvánosság megjelenésével a kritikára is igen figyelemreméltó következményekkel jártak. Nem ez volt természetesen az első híradás és elemzés erről a jelenségről, a Literán már megjelent pár írás és interjú ez ügyben. Egészen konkrétan a Könyvesblog címû internetes fórumról van szó, mely szélesre tárja kapuját sokfajta kritikai beszédmód előtt. Főszerkesztője, Valuska László több ízben is azzal indokolta a netes fórum létjogosultságát, hogy az képes megszüntetni azokat az anomáliákat, melyek a kritikának az elitkultúrához való kötődéséből adódnak, azaz szélesebb olvasóközönséget céloz meg, mint egy-egy irodalmi folyóirat, amit viszonylag kevesen vásárolnak, illetve olvasnak (ezzel kapcsolatban ismét visszautalnék László Emese írására, aki szintén hosszan elemzi az irodalmi sajtó szerkezetét). A net azonnali visszacsatolásra ad lehetőséget, kommenteket lehet fûzni az írásokhoz, vagy akár saját bírálatot feltölteni – mindezt ráadásul olyan gyakorisággal és gyorsasággal, ahogyan a szövegek megszületnek. Radikálisan oldja az irodalmi élet sokat emlegetett belterjességét. Ki lehet mondani akár azt is, hogy „Nádas Péter hülye",3 meg még mást is, amit a komolyabb folyóiratokból talán kiszerkesztenének. Hogy ez jó vagy nem, és ha igen, akkor mire, többek között erre is keresnek választ a vita résztvevői.}

^{S ezek a legfőbb kérdései Dunajcsik írásának is. Melyet egy sommás és bizonyos értelemben provokatív kijelentéssel kezd: „átalakulás előtt áll a magyar irodalmi élet" (123). Éppen azért, mert az internetben rejlő lehetőségek kiaknázásával újfajta kritikai magatartások, stílusok, beszédmódok és főként olvasók jelentek meg. A net legalábbis részleges megoldást jelenthet a napilapkritikák fentebb jelzett hiányára is. A gondosan és hosszan elemző, fentebb stílben írott bíráló elemzések mellett megjelentek a „metálkritikák", melyek „közérthetőbb nyelven erős véleményeket" fogalmaznak meg az egyszeri olvasó számára, aki egyenes beszédre vágyik (132). Azt állítja továbbá, hogy az átalakulás az irodalmi élet hatalmi struktúráját is érinti. Mert igaz ugyan, hogy a Főítészség intézménye megszûnt, ám Dunajcsik – Valuskával egyetemben – fullasztóan belterjesnek látja a kritika jelenlegi, folyóiratokhoz kötött mûködését. Nem véletlen, hogy írása egyik alfejezetének címe: A gyávaság hálója, melyben a magyar kritikát wiw-jellegû képződménynek tartja. Ám mégsem ezt kell felszámolni – egy ilyen kis országban ez nehezen is menne –, hanem a kritikustól követel több önbizalmat és bátorságot: akár a barátjáról is merje megírni negatív véleményét. Ne jó barátok, ismerősök udvaroljanak egymásnak dicsérő kritikákkal, hanem a kritika a személyes kapcsolatok háttere előtt is legyen őszinte. Elvégre egy alaposan elemző kritika a szerzőnek is többet használ, mint a hozsannázás. Másrészt pedig – így Dunajcsik – szét kéne tépni „a magyar irodalomban régóta honos tekintélytisztelet vashuzalait". Reszkessenek hát az irodalmi élet szereplői, főleg a „nagyvadak", mert már nem csak ugrásra készen áll egy új generáció, új nyelvvel és bátran szörfölve az internetes világhálón, hanem lám, már ugrik is. Mielőtt írásának egy másik fontos kérdését említeném, kitérnék azokra a válaszokra, melyek a fentebbi problémákra születtek.}

^{Ezek közül számomra a legkompaktabbnak és legátgondoltabbnak Bárány Tibor hozzászólása tûnt. Először is ironizál a jelenlegi kritikában újabban meghonosodott válságretorikán, szerintem teljes joggal. Ha nagyon akarjuk, akkor mindig lehet válságról sopánkodni, mindig kétségbe lehet esni, fel lehet háborodni – merthogy az olyan jót tesz a morális tudatnak. Bárány válaszából továbbá az derül ki, hogy leegyszerûsítőnek gondolja a bloggerek és fegyvertársaik diagnózisát a kortárs magyar irodalomkritikáról, hiszen az korántsem olyan egysíkú és monolit képződmény, ahogyan láttatják. „… minden ellenkező híresztelés dacára a mai magyar kritikai nyilvánosság terében számtalan különböző beszédmód van jelen egymás mellett. És nemes egyszerûséggel nem igaz, hogy az irodalomtudományos beszédmódok lennének túlsúlyban" (151). Ahogyan már Bán Zoltán András is kereken kijelentette: manapság már nincsenek szólamadó „nagyvadak", nincsenek kisajátított szerzők, mûvek, retorikák. Lehet érvelni Derrida–Gadamer nevével hadba szállva (most már nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem: elég gyanús számomra a két kiváló szerző ilyen gyakori emlegetése, ez számomra ugyanis a rendkívül mély és összetett filozofémák inflálódását sugallja), de lehet nélkülük is, meg másokkal is vagy mások nélkül is. Lehet az interneten is és lehet folyóiratban is. Virágzik minden virág.}

^{S ehhez kapcsolódik Bárány másik meglátása is: korántsem olyan belterjes a mai magyar kritika, amilyennek láttatni szeretnék, hiszen egy-egy mû megjelenésekor, nem az történik, hogy egy ütemre bólogatnak a kritikusok, hanem látunk olyat is, hogy valaki lelkendezik, míg más nem. Vannak viták mûvekről – erre az egyik példát éppen ő maga szolgáltatja, hiszen több hozzászólás is példaértékûként kezelte azt a Bárány–Teslár vitát, mely az Árgus hasábjain zajlott annak idején. S azt se higgyük – még egy közhely –, hogy „a blogoszféra robbanásával végre szóhoz jutott a sokáig lenézett olvasó" (153). Az internet nagyon sok technikai akadályt elhárít a kommunikáció útjából, de nem biztos, hogy a metálkritikák mindenkor kielégítik a kifinomultabb olvasói igényeket. Mert még így is előfordulhat, hogy valaki olyan kritikára vágyik, mely alapos érvekkel (s talán egy kis Derrida-Gadamerrel) alátámasztott esztétikai ítéletet fogalmaz meg.}

^{S még egy fontos kérdés, amit többek között Dunajcsik is említ, de mások is: a negatív vagy – vulgo – a „lebaszós kritika". Illetve ennek hiánya, mert a „gyávaság hálójában" vergődve a kritikus hogyan is merne erős véleményt megfogalmazni. Csakhogy példának okáért a kötet szerzői közül többen is fölemlegették a kilencvenes évek tabudöntögető kritikai teljesítményeit. Farkas Zsolt volt akkoriban a kritika fenegyereke, aki merőben új stílusban fogalmazta meg metszően éles bírálatait többek között Tandoriról, Nádasról – de mellette mások is (Bán Zoltán András, Radnóti Sándor, Márton László stb.) is „aprították a nagyját" (286). Vannak tehát erős vélemények, vannak negatív kritikák. Ám – s ismét érdemes Bárányt idézni – „a kortárs szerzők nem teszik meg azt a szívességet a kritikusnak, hogy kizárólag remekmûveket vagy botrányos fércmûveket írnak, ezért hát a kritikusok kénytelenek mennybe menesztés vagy ledorongolás helyett mérlegelni" (152). A mérlegelés pedig természetéből adódóan több koncentrációt, a problémák alaposabb átgondolását és több perspektíva bevonását igényli, mint a dicséret vagy a lesajnálás. De mintha éppen ez lenne a kritikus mestersége.}

^{Nos, hogyan is lehet tehát értékelni azt a változást, melyet a netes szféra megjelenése hozott magával? Hiszen – mint fentebb utaltam rá – ez volt a kis kritikavita egyik tétje. Mindenképpen megbolygatta a kritikai életet, kérdéseket szegezett a kritikusoknak, s újfajta, gyorsan változó és frissülő felület jelent meg vele az irodalmi nyilvánosságban, melyet sokféleképpen ki lehet aknázni – lásd prae.hu, litera.hu, konyvesblog.hu. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy radikális szerkezeti átalakulásokat hozott volna (ebben az értelemben Dunajcsik fentebb idézett diagnózisát enyhén túlzónak érzem), ám azt azonban igen, hogy alighanem valóban itt volt már az ideje egy újabb diszkussziónak. S a magam részéről egyet is értek a fentebb hivatkozott szerző írásának erre vonatkozó végkövetkeztetésével: egyrészt „a magyar kritikai élet és nyelv megújulását nem a Könyvesblogtól kell várnunk", másrészt „a magyar nyelvû, nyílt internetes fórumok jelen pillanatban nem vagy csak korlátozott mértékben alkalmasak érdemi viták lebonyolítására" (133). Azt pedig majd látjuk, hova fejlődik az internetes kritika, s a későbbiekben milyen valódi átalakulásokat tartogathat a kritika tekintetében. A történetnek még nagyon az elején vagyunk. Az pedig, hogy szenvedélyes és túlzó állásfoglalások (is) születnek, melyek vitákat generálnak, jót tesz az irodalmi közéletnek, s jót tesz a kritikus önmeghatározásának.}

^{Két topikot emelnék még ki a továbbiakban. Az egyik a legnagyobb súllyal Sári B. László írásában jelenik meg: az elkötelezettség kérdése. A szerző e helyt – és máshol is – arról értekezik, hogy szakítani kéne azzal az értelmezői gyakorlattal, mely az elemzett szövegeket minden társadalmi-politikai beágyazottságból kiragadva, puszta esztétikai képződményként veszi szemügyre. Nincs olyan hang a mai magyar kritikai gyakorlatban – állítja –, mely arra is figyelne az „esztétikai értékbecslésen" túl, hogy „az irodalmi szövegek heterogén módon ugyan, de gyakorlatilag minden esetben érintkeznek a politikai mezőként definiálható, saját létfeltételeiket biztosító körülményekkel…"(106). Sajnálom, hogy nem derült ki a hozzászólásból, hogy pontosan miféle politikai elkötelezettséget is kér számon az „esztétikai irányultságú" irodalomkritikán, hiszen a tanulmányban felsorolt kitételek inkább csak sejtetnek egy igen izgalmas kritikavíziót, ám túl általánosnak tûnnek ahhoz, hogy adott keretek között érdemi párbeszéd alakulhasson ki. Számomra Bán Zoltán András tanulmánya azért is volt tanulságos, mert éppen arra tett kísérletet, hogy ha utólag is, de elszámoljon azon politikai lehetőségfeltételekkel, melyek között az ítélőerő mûködik. Ugyanakkor ő is utal rá, hogy manapság már mégis csak van a kritikaírásnak olyan vonulata is (egyéb más mellett), mely érzékeny irodalmon kívüli, politikai faktorokra is.}

^{A másik kérdés pedig a nem irodalomról szóló kritikákat érinti. Nagyon szimpatikus számomra, hogy a kritika problémái ezúttal nem rekedtek meg az irodalmárok körén belül, hanem több egyéb terület is szóhoz jutott: színház, zene, televízió, film és média. Mivel én itt teljesen inkompetensnek érzem magam, csupán általánosságban: úgy látom, a hozzászólók szinte egyöntetûen a színvonalas és igényes kritikát hiányolják az adott területen, valamint így vagy úgy ők is számot vetnek az internet megjelenése által generált változásokkal.}

^{Amelyik íráshoz azonban megjegyzéseket fûznék, az a filozófiai kritikára vonatkozik, s Faragó-Szabó István jegyezte. Először is nagyon örülök neki, hogy ez a honi feltételek között igen hányatott sorsú diszciplína is hírt adott magáról e kötetben, s nagyon tanulságosnak találom Faragó-Szabó áttekintését a magyar filozófiai élet közelmúltbeli fejleményeiről, valamint vele együtt magam sem találom túlságosan kielégítőnek a filozófiai kritika helyzetét. Ennek okai között az egyik legfontosabb a magyar filozófiai folyóiratok igen csekély száma, valamint esetleges megjelenése – ha jól tudom, akkor jelenleg két hazai (Világosság, Aspecto) és egy kolozsvári (Kellék) filozófiai folyóirat tartja a frontot, egynek sorsa bizonytalan (Magyar Filozófiai Szemle), egy pedig évkönyvként jelenik meg a továbbiakban (Pro Philosophia Füzetek). Továbbá – s ebben ismét igazat kell adnom a szerzőnek – a lapok sem kezelik kiemelt mûfajként a filozófiai kritikát (245).}

^{Végletesen leegyszerûsítőnek és célt tévesztettnek látom azonban megállapítását mind az impresszionista kritikáról, mind pedig az ide sorolt „filozófiai fenomenológia" által gyakorolt kritikáról. Úgy vélem, az impresszionista kritika sem intézhető el annyival, hogy az az „olvasás/befogadás élményén" alapszik, s „a posztmodern szemlélet mindent és mindennek az ellenkezőjét is megengedő talaján éledt újjá" (247). Ennél azért jóval bonyolultabb képződményről van szó, mely éppenséggel nem nélkülözi az elméleti megfontolásokat, vagy éppen a határozott erkölcsi és esztétikai állásfoglalásokat sem, csak ezt nem elvszerûségnek kozmetikázott dogmatizmussal teszi, hanem elsősorban és mindenekelőtt azon kérdésnek igyekszik magát megnyitni, melyet maga a szöveg tesz föl olvasójának.}

^{S éppígy alaposabb argumentációt igényelne az is, hogy lám, épp ilyen a fenomenológiai filozófia (szerintem ezt így szoktuk mondani, s nem fordítva) által mûvelt kritika is. Merthogy egyrészt születtek nagyon fontos és elemző kritikák (és középszerûek meg rosszak is persze, mint mindenhol), másrészt ezek éppen nem nélkülözik a „kritikai attitûdhöz szükséges távolságtartást" (247) – ahogyan azt Faragó-Szabó állítja. Ez egészen egyszerûen nem igaz. Vannak jó s kevésbé jó tollú szerzők, s vannak, akik kritikáikkal (is) szélesebb horizontot tudnak felnyitni és problémaérzékenyek, s vannak, akik kevésbé. Ez a kritikai képesség alighanem igen szoros korrelációban van az illető filozófiai kompetenciájával, problémalátásával. Akik amúgy is second hand philosophyt mûvelnek, azaz csak felmondják, amit mások mondtak, azok biztos, hogy magával ragadóan izgalmas kritikát sem fognak írni. A gondolkodáshoz márpedig – ahogy Nietzsche mondta – magaslati levegő, fürge gondolatok szükségeltetnek. Nos, lomhább észjárású, nem túl ötletes emberek vannak itt is, ott is. Fenomenológusok és analitikusok között is – kicsit az az érzésem ugyanis, hogy e fricskában a régi, már több pengeváltást megért ellentét bukkan föl a filozófia eme két iránya között. De míg vita van, addig gondolkodás is van.}

^{A fenti kérdésekkel pedig visszakanyarodhatunk a kiindulási ponthoz. Nagyon sok írásról nem ejtettem szót, de – mint jeleztem is – elsősorban problémákat akartam tárgyalni, s ezeket ott érdemes megragadni, ahol a legkiélezettebben vetődnek fel. Arra voltam elsősorban figyelmes, hogy milyen lehetőségfeltételek között mûködik a mai magyar ítélőerő, milyen elmozdulások történtek a közelmúlthoz képest, valamint milyen válaszok születnek arra a kérdésre manapság, hogy mi egyáltalán a kritika. A szóba hozott írások egyik legfontosabb kérdése számomra az volt, hogyan határozza meg magát a kritika akkor, amikor a külső szabadság gyakorlatilag adott. A másik fontos belátás pedig az volt, hogy ez korántsem garantálja a belső szabadság meglétét is. Az bizony a kritikus személyes, legszemélyesebb ügye.}