Az MTA Irodalomtudományi Intézete Opus Irodalomelméleti tanulmányok elnevezésû sorozatában 2008-ban két avantgárddal foglalkozó tanulmánygyûjtemény is megjelent. Ez ahhoz képest bő termés, hogy az említett köteteken kívül ebben a sorozatban nem jelent meg más ilyen tárgyú kiadvány, az Irodalomtudományi Intézet rec.iti névre hallgató recenziós portálja által felsorolt, az intézet munkatársainak közremûködésével készült mûvek között pedig pusztán további egy (szûk évtizede megjelent) kötetnek képezi tárgyát a szorosan vett avantgárd. Ebből talán levonhatjuk azt a következtetést, hogy az Intézetben a jelenlegi avantgárdkutatást, legalábbis a kiadványok tükrében, elsősorban Kálmán C. György és Kappanyos András képviseli, utódaiként annak a Bojtár Endrének, aki az Intézetben ma is munkatársuk, és akit mindketten idéznek is. Mivel azonban mindkét szerző mûve rendkívül erős tudatosságot mutat a kanonizálás szempontjából meghatározó intézményi struktúrák vizsgálatában, ezért nekünk magunknak sem szabad reduktívnak lenni, és meg kell jegyeznünk, hogy az említett mûvek nem tekinthetők csak intézeti produktumoknak. A két kutató az említett kötetekben olvasható tanulmányaikat a Pécsi Tudományegyetem oktatóiként is írták, és bár már egyikőjük sem dolgozik a pécsi bölcsészkaron, a kötetek tanulmányainak megírása idején ott tanítottak, és képezték azokat a hallgatókat, akik között ma már szintén van olyan, aki az avantgárd elismert kutatójának számít.

Szoros intézményi szálak fûzik tehát össze Kálmán C.-t és Kappanyost, és a tárgyhoz való közeledésükben is sok közös vonás mutatható ki. Hogy hamarjában csak két, első látásra nyilvánvalót említsek: egyrészt mindketten szójátékot, ráadásul ugyanazzal a szóval ûzött szójátékot emelnek címbe; másrészt (és ez a fontosabb hasonlóság) mindketten irodalomtörténeti tanulmányokat válogattak a kötetükbe. Ez utóbbival kapcsolatban persze elhamarkodott lenne azt állítani, hogy ily módon mindkét tanulmánykötet ellentmond az Opus-sorozat címének („irodalomelméleti tanulmányok"). Irodalomtörténeti vizsgálódásaik mindkettőjük esetében irodalomelméleti keretbe helyeződnek, az eljárásaikat kísérő elméleti (ön)kommentárok az esetek többségében betöltik azt a reflektív szerepet, amit az ilyenektől elvárunk. Mégis, elsősorban irodalomtörténeti tanulmányokról van szó, hiszen mindkét esetben az avantgárd irodalomtörténeti korszakának, mûveinek és alkotóinak elemzését kapjuk, nem beszélve arról, hogy maguk a szerzők is irodalomtörténészként definiálják magukat. Tegyük hozzá rögtön: ezt sem reflektálatlanul. Ezzel kapcsolatban idézek két kiragadott, ám jellemző, és egyben az avantgárddal foglalkozó irodalomtörténész kritikus helyzetét tükröző példát: Kálmán C. arra a maga által feltett kérdésre, „hogy egyáltalán szükség van-e az (irodalmi) tárgy meghatározásának mûveletére", azt válaszolja, hogy „bőven elegendő, ha azt, amiről szólunk, tárgyunknak tekintjük, […] az »eredménytárgy« (tudniillik, hogy a tárgy meghatározása végkövetkeztetés, nem pedig kiindulás, és nem is kitûzött cél) nagyon is megfelelhet az irodalomtörténész feladatának". (138.) Ezt egy naiv irodalomtörténész mondhatja, de Kálmán C. könyve irodalomelméleti passzusainak fényében árnyalhatjuk a problémát. A kánon, amely termeli és szolgáltatja az irodalmi tárgyakat, azokat meg is határozza. Vagyis mindig már eredménytárgyakat kezelünk, melyek „eredménytárgyiasítása" ennyiben súlyosan determinált folyamat (mindig „már értelmezett mûvekkel találkozunk", 212.). A másik megjegyzés Kappanyostól származik: „Az avantgárd történészének tehát tudatosítania kell az avantgárd alapító paradoxonát, s mindazt, ami ebből következik: hogy a történettel való szakítás, a tudatos és szándékolt történetietlenség történetét kell megírnia". (14–15.; az említendő paradoxonra történő utalás megjelenik Kálmán C.-nél is.) Ha e két idézet alapján akarnánk megkonstruálni az avantgárddal foglalkozó irodalomtörténész identitását, azt mondhatnánk, hogy helyzete általában nem könnyû (paradoxonok), de ha bajba kerül, éles eszével kivágja magát (eredménytárgy). Ennek apropóján egy mőbiusz-irodalomtörténészt ábrázoló Escher-képet papíron magunk elé képzelhetünk (vagy nem). De talán fel is függeszthetnénk egy időre a hasonlóságok keresését, hogy először könyvenként lássuk a téteket. Kérdés, hogy a szójátékon és az általuk bebarangolt diszkurzív mezőn túl milyen hasonlóságok, esetleg eltérések mutatkoznak a két kötet között.

Kálmán C. könyve első részében a korai avantgárd lírikusok közül választ ki kettőt, hogy az egyik mûvében egy feltételezett avantgárd lírai köznyelvet (Ujvári Erzsi), a másikéban egy attól való lehetséges eltérést (György Mátyás) vizsgáljon. Mindez stratégiai jelentőséggel bír az avantgárddal kapcsolatos sztereotípiák elleni diszkurzív harcban. A Kassák neve által uralt történet mellékszereplőinek emancipálása ugyanúgy tettértékû, mint az avantgárd irodalom (adott esetben) intertextuális kapcsolatainak feltérképezése, vagy a mûegész felbontása az összetevők javára. Kálmán C. mindkét esetben jelzi az adott életmû irodalmi tudatunkat provokáló hatását. „[H]a nemcsak nagy versek vannak, de vannak jó sorok, jó verskezdetek, jó szókapcsolatok – akkor Ujvári Erzsi mûvei a század első harmadának avantgárd törekvéseit jellemző módon közvetítik a ma olvasójához; ezért fontosak". (49.) „György különbözése, elkülönülése, sajátossága a Kassák-féle mozgalmon belül éppen a konvencionálisabb verselés szabad felhasználásában rejlik, a szabad vers helyett előszeretettel nyúl a korábbi versformálási módok (transzformált, kiforgatott) maradványaihoz, vagy rájátszik ezekre, nyomaikat mutatja meg." (74.). György Mátyás egyébként központi figura a könyvben. A második fejezetben már arra szolgál, hogy rajta mint tipikus példán keresztül Kálmán C. bemutassa az avantgárd viszonyát a hagyomány(os)hoz. Miután a szerző röviden szól a magyarországi avantgárd (nem túl következetes, legalábbis elvárásainkhoz képest nem túl következetes) fordításpolitikájáról, az avantgárd kritikus mintavétel alapján megképzett allegóriájára kerít sort, konkrétan arra, hogy miként viszonyul egy avantgárd kritikus más mûvekhez. Ily módon lehetőség nyílik a korai magyar avantgárd kritikai normakészletének vázlatos bemutatására egy következetesen alkalmazott szempontrendszer alapján (György kritikáinak értéktelítettségi foka, metaforarendszere, lélektani megalapozása és karakterrajza stb.). E fejezet kapcsán meg kell jegyezni, hogy Kálmán C. szívesen végez szoros szövegelemzést, legyen a tárgy az avantgárd vers vagy az avantgárd értékszempontú kritika. Sőt mannheimiánus, kuhniánus tudománykritikai beállítódása megkívánja tőle, hogy ne csak szövegeket, hanem egyenesen irodalomtörténészeket elemezzen, háttérrel-korrajzzal, hogy összehasonlítsa őket (például Szabolcsi Miklóst és Bojtár Endrét), és így kontextualizálja az általuk megképzett irodalomtörténetet. Itt pedig már az avantgárd és az irodalomtörténet szerteágazó viszonyának elemzésénél tartunk, ahol a szerző meg is állapodik, már abban az értelemben, hogy a harmadik, a negyedik és az ötödik fejezet az avantgárd és az irodalomtörténet viszonyát taglalja, más-más nézőpontot alkalmazva. A szerzőt olyan kérdések érdeklik, mint hogy volt-e az avantgárdnak irodalomtörténet-írása, hogy hogyan írnak avantgardisták irodalomtörténetet, hogy milyen szerepet kap az avantgárd az irodalomtörténetben; továbbá hogy miként elbeszélés az irodalomtörténet, és miként függ össze az emlékezettel; végül az, hogy milyen a viszonya az avantgárdnak a kánonhoz.

Ezekben a részekben nyilvánul meg igazán a fent említett elméleti alapozottság, amely (egyáltalán nem meghökkentő módon) kérdések tömkelegével jár. (Ez a modalitás amúgy is jellemző Kálmán C. kötetbéli szövegeire, ezt az eszközt használja arra, hogy bevonja az olvasóját, elhitetve vele, hogy „most készül" a gondolatmenet.) Konstruktivista intézményelemzést, recepcióesztétikai hagyománytörténést, dekonstruktív eredetkritikát ötvöz itt a szerző egymással, hogy érthetővé tegye a kánon mindenkori mûködésmódját, és hogy megszabadítson egy-két féltve őrzött illúziótól, mint például a kánon kezdőpontjának meglelhetőségébe vetett bizalom, vagy annak hite, hogy a szöveg elválasztható önnön értelmezésétől (kanonizációjától). Az eredetnélküliség koncepcióját persze a legnagyratörőbb módon az avantgárd „idegezte", drótozta bele a közönségbe, az az avantgárd, amely mindig a kezdőpontra helyezte magát, ahogy ezt Rosalind Krauss magyarul is olvasható, Az avantgárd eredetisége ironikus címmel ellátott tanulmányából is megtudhatjuk. Miközben azonban egyik oldalról elhitette ezt magáról, a másikról kijelölte önnön elődeit (és amikor nem jelölte ki, a retorikus hiány volt beszédes). Itt válik érthetővé, hogy Kálmán C., aki többek között az értelmezői közösségekkel és beszédaktuselmélettel foglalkozik, miért az avantgárdban találta meg a számára legérdekesebb tárgyat. Az avantgárdban jelenik meg az a felfogás, melynek számára a kánonnal kapcsolatba hozható mûveletek közül elsősorban a kánonalakítás performatív jellege a lényeges, és csak ennek következményeként jelenik meg a kánon mint aktuális elemek halmaza (a kánon parole-funkciója), illetve a kánon mint elvont rendszer (a kánon langue-funkciója). Ily módon az avantgárd konvencióellenes és illúzióellenes, vagyis reprezentációellenes radikalizmusával „megmozgatta" az aktuális „kanonikus rendet". Ez a „megmozgatás" az avantgárdnak a mindenkori politikai renddel való neuralgikus viszonyát is mintegy borítékolta. Kálmán C. megfigyeléseinek nyomán könnyen felidézhető Agamben „puszta élet"-fogalma, amelynek szinte sûrített megfogalmazását olvashatjuk az Élharcok és arcélek összegzésében: „a diktatúráknak természetükhöz tartozik, hogy uralmuk és ellenőrzésük alá vonják a szellemi élet minden szegletét, s hogy ekként közvetlen befolyást gyakoroljanak az irodalom mezejére magára". (276.) Itt a „közvetlen" szó a hangsúlyos, amely az avantgárd mindenkori törvényenkívüliségét jelzi, azt a terrénumot, amit kézivezérléssel irányítanak és szükségállapotban tartanak. Jusson itt eszünkbe Aczél György, aki megnyitásuk előtt személyesen ment végig a kiállításokon, és tiltotta be azokat, ha erre igény támadt (Aczélban). Ez az avantgárd „puszta élete", kivetettsége, ez az a politikai közvetlenség, amit az avantgárd szubverzív közvetlenségével (reprezentáció-ellenességével) kihívott maga ellen a története során. (Mindez nem jelenti azt, hogy az avantgárd legradikálisabb alkotói, ha a kontextus úgy kívánta, ne foglaltak volna el avantgárd szempontból konzervatívnak minősülő álláspontot. Az úgynevezett neodada vagy fluxus megjelenése több agg avantgárdot kihozott a sodrából, és így születtek az egykori dadaisták által írt visszaemlékezések az ötvenes-hatvanas években, legalábbis David Hopkinsnak a Dietrich Scheunemann szerkesztette Avant-Garde/Neo-Avant-Garde címû kötetben megjelent tanulmánya szerint. A szerző arra a következtetésre jut, hogy Hausmannal és Richterrel ellentétben, akik a neoavantgárd attakra úgy válaszoltak, hogy újraírták a történetüket, Duchamp, akinek readymade-konceptjét Warhol és mások adaptálták, és aki így tulajdonképpen sarokba szorult, saját readymade-jeinek bőröndbe pakolt replikáival válaszolt, előremenekülve így az ötletcsatában. Tulajdonképpen Kálmán C. könyve alapján a Kassák és Pán Imre által írt Az izmusok története is felfogható a fent említett körbe tartozó, eredetiségkijelölő és önkanonizáló reakcióként – akkor már javában folytak a magyarországi neoavantgárd akciók és kiállítások.)

Kálmán C. könyvének horizontja nem csak az avantgárdot mint irodalomtörténeti korszakot öleli át, hanem az avantgárdot befogó más horizontokat is, és az ezek által létrehozott egyes avantgárdokat. Azt mutatja meg ezáltal (arra mutat példákat), hogy miként konstruálódik meg az avantgárd, miként jönnek létre történetei, kanonizációi, kritikái, hagyományai stb., attól függően, hogy a vizsgálatot milyen nézőpontból végezzük. Eközben (egyáltalán nem mellékesen) magyarázó elméleti passzusokat olvashatunk a történetírás strukturális jellemzőiről, a történetírásról mint emlékezetről, a történetírásnak a kánonnal való szerves és ideologikus kapcsolatáról. A két terepen folyó munka nem független egymástól, hiszen ha valaki bemutatja azt, hogy hányféleképpen, milyen más szereplőkkel és perspektívákból lehet megírni az avantgárd történetét, akkor óhatatlanul elérkezik ahhoz a ponthoz, ahol már magát a történet létrejöttét kell megvizsgálnia. Mindez fordítva is igaz: a narratológiai tudatosság a reflektálatlanul alkalmazott történettudományos eszközök felülvizsgálatával jár, előhívja a történet megsokszorozásának lehetőségét, és ezzel egyidőben a nagyelbeszélés (az egyetlen, mindent átfogó metatörténet) eszméjének hanyatlását. Ennek fényében védhetőnek tartom azt az állítást, hogy Kálmán C. könyvében egy konstruktivista irodalomtörténettel van dolgunk, sőt egy avantgárd irodalomtörténettel. Jean-François Lyotard állítja azt, hogy az avantgárd a nagy hitető eszközöktől való folyamatos és radikális hátrálás szubverzív folyamata: a látvány, a perspektíva, a kontúr, a figura, a keret, a fehér kocka, a múzeum stb. – mindazon eszközök feladása, melyek a reprezentáció szolgálatában állnak. Ez persze tagadhatatlanul egy nagyelbeszélés az avantgárdról (hogy tehát abban minden egy irányba mutatna), de ha ideiglenesen és hipotetikusan feltételezzük ennek a folyamatnak a létét, akkor egyrészt kijelenthető az avantgárd reprezentáció-ellenessége (ebben mindkét tárgyalt szerzőnk egyetért), másrészt kijelenthető, hogy Kálmán C. könyve maga is reprezentációellenes, tehát avantgárd, amennyiben reflexiói az irodalomtörténet nagy hitető eszközeit érintik, és így (irodalomtörténet esetében önveszélyes, de jelen esetben törvényszerû módon) térbeliesítik azokat. Ennek fényében a kérdés, amit Kálmán C. firtat, hogy tehát „van-e az avantgárdnak irodalomtörténet írása", így konvertálható: „van-e az irodalomtörténet-írásnak avantgárdja?" A válasz pedig az, hogy talán éppen az Élharcok és arcélek az.

Kappanyos András könyve sokkal reprezentatívabb. Ebben a jelzőben nem rejlik értékelés Kappanyos könyvének javára, inkább arról van szó, hogy míg Kálmán C. a mellékszereplőkre helyezett hangsúlyokkal, a kanonikus erők és intézmények (irodalomtörténet/irodalomtörténész, kánon/kanonizáló, kritika/kritikus) reflexiójával, az irodalomtörténet fent említett disszeminációjával eleve kétségbe vonja az avantgárd egészelvû reprezentációjának lehetőségét, addig a Tánc az élen szerzője ezt vállalja, így könyvében hagyományos(abb) irodalomtörténettel van dolgunk. Az átfogó kezdőtanulmány (a Jausst imitáló címû „Az avantgárd mint a történészi szemlélet provokációja") a „Meghatározások" fejezetet egyedül tölti ki, fontosságának abszolút megfelelő módon, hiszen itt olyan meghatározásokra tesz kísérletet a szerző, melyekre a kötet későbbi pontjain is támaszkodik. Kizárásos alapon, sorban egymás után nyilvánítja használhatatlannak az avantgárd egyes megközelítéseit (cél- és fejlődéselvû, ideológiai alapú, morfológiai alapú, gyûjtőhalmazként felfogott avantgárd), hogy aztán a „társadalmi-kulturális tendenciák" elemzésének döntő fontosságát hangsúlyozza, „hiszen aligha véletlenül torlódott egymásra az időben az izmusok sokasága" (18.). A továbbiakban ezek a tendenciák még jobban, egy „történeti szingularitásban" konkretizálódnak: „[a] szóban forgó rendkívüli történelmi helyzet az I. világháború". (20.) „A dadaisták, mondja Kappanyos, azért érezték szükségét a nyelv újradefiniálásának, mert a háborús propaganda tönkretette a nyelvet". (Uo.) A gondolat ismerős: Balassa Péter szelleme lebeg ezek fölött az oldalak fölött, pontosabban Balassa nominalizmus-koncepciója, amely a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi irodalmi beszédmódjában bekövetkező törést (a coupure-t, mondaná a franciákra utalva a filmszakíró Peter Wollen) egy össztársadalmi traumával és az annak nyomán kialakuló nyelvi visszaéléssel, áttételesen tehát realista módon magyarázza. A bevezető tanulmány itt létrejövő gondolatmenete végig meghatározza Kappanyos alapállását és kötetének szövegeit. Olyan, tudomány- és mûvészettörténeti értelemben érdekfeszítő, már önmagában bizonyító erejû(nek tûnő) meglátásokra vezeti, mint a nem-reprezentatív avantgárd és a strukturalista nyelvészet születésének egybeesése, és olyan definitív megnyilatkozásokra, melyek egyértelmû, a tanulmány szavával „kauzális" kapcsolatot tételeznek a történelmi esemény és a mûvészeti folyamat között. Az említetteken kívül (24–25.) ilyen például még ugyanezen tanulmányon belül a pop olyan tendenciaként való magyarázata, mint ami a fogyasztói társadalomra reakcióként születik (26–27.), vagy a kötet utolsó előtti bekezdésének Kassák-olvasata: „programja az 1918–19-es történelmi trauma esztétikai feldolgozása." (261.), és számos más helyen.

A Történelem visszafoglalja állásait az irodalomtudományban – vagy inkább: -tól? De ha Történelmet mondtunk, mondjunk egy még provokatívabb fogalmat, mondjunk Valóságot. Amikor Kappanyos a tanulmány végén mégis megalkot egy morfológiai osztályozást, azt úgy teszi, hogy létrehozza a hipotetikus „normát", amely „abban ragadható meg, hogy a mûvészi alkotás és az élet, a valóság között reprezentatív viszony áll fenn". Értelmezésében az avantgárd ezt a hipotetikus normát sérti meg, és ezt több lehetséges módon teszi: absztrakcióval, aktivizmussal és antimûvészettel. Ebben a felfogásban, még ha hipotetikus is az a norma, az avantgárd a valóság reprezentatív ábrázolásának koordinátái között határozódik meg, és ez hallgatólagosan azt feltételezi, hogy egyrészt volt az avantgárd előtt (mellett, után) olyan mûvészet, amely erre képes volt vagy lehetett volna, másrészt pedig, hogy az avantgárd nem-reprezentatív minőségében mégiscsak reprezentatív, hiszen a traumatikus valóságra adott kritikus válasz. (Ezzel az átteteles magyarázattal történt meg 1963-ban Kafka realistaként való felcímkézése és visszacsempészése a marxista irodalomtudományba.) Bár Kappanyos egy-két helyen bírálja Peter Bürger tételeit (például a neoavantgárd védelmében), de alapjában ugyanazt a mûvészettörténeti, illetve mûvészetelméleti pozíciót foglalják el. Bürger szerint a társadalmi helyzet és az irodalmi mû viszonya abban fogható meg, hogy az utóbbi az előbbi terméke, és egyben válasz is arra, mégpedig azért, mert elégtelennek érzékeli azt. A tanulmányt olvasva nem érezzük, hogy az avantgárd bármilyen értelemben provokatív hatással bírna a történészi szemléletre. Az irodalomtörténeti rendszer problémamentesen megalkotódik, és ebben a hagyományosan biztosnak tûnő eszköz, a valóság (és vele az elképzelt norma) siet az irodalomtörténész segítségére.

A bevezető (alapozó) fejezet után három másik következik: „Elméletek", „Történetek", „Alkalmazások". Ezek közül az elsőben Kappanyos arra vállalkozik, hogy egy katalógust állítson össze az avantgárd mû poétikai jegyeiből. A „Bővített retorika" címû tanulmány akár „Kis avantgárd retorikának" is elnevezhető, hiszen (a már ismerős normativitás, itt: „normatív költemény" mint referenciapont segítségével) mindenre kiterjedő módon rendszerezi az avantgárd logikai, szemantikai, szintaktikai és morfológiai devianciáit. Ugyanígy osztályozza az avantgárd folyamatszerû, „mûnek" már csak korlátozással vagy egyáltalán nem nevezhető eljárásait, ehhez megint csak a hagyományos mûalkotás „egyedi, megváltoztathatatlan, végleges" formaként való tételezését kell végrehajtania a szerzőnek, és ez újra csak Bürgernek a szerves és szervetlen mûalkotás közti különbségtevésére emlékeztet. Az avantgárdnak a humorral, a manifesztumokkal, az önreferencialitással, vagy a dadának a reprezentációval való kapcsolatát elemzi még itt Kappanyos, rengeteg példával, szemléletes és jól követhető módon. Ez a szemléletesség a „Történetek" címû harmadik rész tanulmányaira hasonló módon jellemző, sőt ha már itt tartunk, el kell mondani, hogy az egész kötetre igaz. Itt olvasható két nagy ívû irodalomtörténeti tervezet (az egyik a dada történetének, a másik a magyar avantgárd történetének megírását célozza), azonkívül egy lenyûgözően szórakoztató, tanítani való dadatörténeti képelemző nyomozás (hogyan kerül egy nagy sapka egy kis fejre? „[e]setleg Liszickij menekült sapkavesztve a vészből"?), egy az avantgárd és a nemzeti identitás kapcsolatát vizsgáló tanulmány, és végül az a recenzió, amelyet Kappanyos három avantgárd antológiáról írt. Talán ez az a tanulmány, ahol a legközelebb ér egymáshoz Kappanyos és Kálmán C. könyve, és nem elsősorban azért, mert itt egy Kálmán C. által összeállított antológiát is recenzál a szerző, hanem mert témája a három kötet kapcsán az avantgárd és a kanonizáció kapcsolata, ez pedig az Élharcok és arcélek egyik alaptémája. Egyedül ebből a recenzióból is kiderül az, ami amúgy az egész kötetből: Kappanyos tárgyi tudása az avantgárdot illetően rendkívüli módon impozáns.

Az „Alkalmazások" címû utolsó fejezet egy-egy tanulmányt tartalmaz Hajas Tiborról, Tandori Dezsőről, József Attiláról, Ady Endréről, Vörösmarty Mihályról. Egyikőjük sem avantgárd – pontosítsunk: egyikőjük sem klasszikus avantgárd szerző a mai irodalomtörténeti kánon szerint. De Kappanyos elemzéseinek tükrében, így vagy úgy, elődként vagy utódként mindannyian kapcsolatban állnak az avantgárddal. A kötetzáró tanulmányban Kappanyos azt állítja, hogy nemigen számíthat konszenzusra az, aki a történelmi kontextus nélkül akarná megérteni Vörösmarty Előszóját, itt tehát újra csak a determináló történelem-koncepcióval találkozunk. Végül is a dogmát ő maga sérti meg, amikor az Előszót a Lear királlyal hozza párhuzamba. Ezzel ugyanis lehetőséget teremt arra, hogy valaki pusztán a Lear hátterében értse meg ezt a szöveget. Kappanyos itt avantgárd módra de-, majd rekontextualizálja az Előszót, így korábbi állítása alapján nemigen számíthat konszenzusra, bár én a magam részéről támogatom, így legalább ketten már vagyunk. Ennek mintájára mi másról tanúskodna a Vörösmarty–Lear-párhuzam, mint arról, hogy valós életeket is előképek alapján értünk meg, vagyis a fiktív Learrel magyarázzuk a reális Vörösmartyt. Felmerül az az irodalomtörténeti szempontból talán beláthatatlan következményekkel járó lehetőség, hogy kiemeljük a szöveget a történelmi kontextusból, és egy számára „idegen" kontextusban értjük újra; sőt talán maga Vörösmarty volt az, aki a kortárs nemzeti drámát és benne önmagát is csak így, Lear alakján keresztül tudta megérteni, „drámaként". Persze, ezzel egy nagyfokú bizonytalansági tényezőt viszünk bele a történeti diskurzusba, hiszen innentől nehéz lesz úgy általában megállapítani, hogy mi az (adott esetben performance-) „mûvészet […] célja" (209.); hogy a mûvész milyen „epifániát céloz[…] meg" (214.); és hogy ha valamire „rájött", akkor mi az (219.); és ezzel párhuzamban mennyire volt „tudatos mûvész". (218.) Ezek a kijelentések valójában azt jelentik, hogy tudjuk azt, amit ők tudnak; sőt inkább azt, hogy ők is tudják azt, amit egyébként mi tudunk. (Lásd „Arany túl akarja élni ezt az egészet." Arannyal kapcsolatban ezzel amúgy is vigyázni kell.) Azt gondolom, hogy ezek nem a szóban forgó tanulmánykötet hibái, sokkal inkább a klasszikus irodalomtörténeti diskurzus elkerülhetetlen elemei, melyeket mások a „poétikai magatartás" vagy az „intenció" tudományosabbnak hangzó, de nem kevésbé bizonytalan fogalmaival írnak körül. Ennélfogva arra a forradalminak látszó, ám valójában nagyon is klasszikus kérdésre, hogy mit kíván a dadaizmus, itt egy klasszikus válasz született (152.).