Nem könnyû dolog recenziót írni egy olyan nagy volumenû vállalkozásról, mint a Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett A magyar irodalom történetei címû háromkötetes munka. Különösen nem, ha a recenzens feladata a középső mû értékelése. A kötetben olvasható írások nagy száma – negyvenkét szerző hatvanhárom tanulmánya – a legnagyobb jó szándék mellett is lehetetlenné teszi, hogy a bírálat szövege ezek értékeléséből álljon össze.

További nehézséget jelent, hogy jelen esetben – ahogy azt szinte minden alkalommal, amikor a kötetek szóba kerülnek, leszögezik – korszakos vállalkozásról van szó, amely az Akadémiai Kiadó 1964-ben a Spenót első kötetével útjára induló szintézise óta a legjelentősebb kísérlet a magyar irodalom történetének bemutatására, s mint ilyen már a megjelenés előtt a figyelem középpontjában állt, az azóta eltelt két évben (a második kötet bemutatójára 2007 májusában került sor) pedig meglehetősen sok értékelő, magyarázó szöveg jelent meg és hangzott el – úgy az egészről, mint annak egyes részeiről – erősen leszûkítve a még informatív értékkel is bíró lehetséges kritikai észrevételek körét.

Mindezen okokból jelen recenzió – noha a recenzens igyekszik tárgya közelében maradni – sok helyütt túllép közvetlen illetékességi körén – a második kötet anyagán –, s olyan problémákkal foglalkozik majd, amelyek az egész vállalkozást illetik, kockáztatva ezzel a két másik kötetről írandó bírálatokkal való átfedés lehetőségét. Ennek magyarázata az, hogy A magyar irodalom történeteiről folyó diszkusszió ha nem is érintetlenül, de legalábbis kifejtetlenül hagyott néhány olyan kérdést, amelyek fontosak lehetnek úgy az egész, mint az egyes kötetek és szövegek tekintetében. A kritika tehát ezekbe a vélt vagy valós résekbe kíván beférkőzni, s a szerző vállalja annak ódiumát, hogy az említett hiátusok azért maradtak kitöltetlenül, mivel azokat esetleg – a felvethető problémák sekélyessége, bagatell, esetleg kevéssé tudományos volta, a velük kapcsolatban feltehető kérdések naivitása, a válaszok evidenciája okán – nem is nagyon érdemes kitölteni. Eddig a palinódia.

A magyar irodalom történetei tudománytörténeti helyének és jelentőségének meghatározása az e tárgyban publicitást kapott szövegek (a szerkesztői önreflexióktól, magyarázatoktól a recenziókig) jelentős részében a munkának két irodalomtörténeti kézikönyvvel való összevetéséből indul ki. Az egyik a Spenót – és ennek kiegészítő kötetei, a Sóska – néven ismert akadémiai irodalomtörténet, a másik pedig az a külföldi – előbb angol, majd francia nyelven kiadott – irodalomtörténeti munka, a Denis Hollier által szerkesztett A New History of French Literature, amelynek mintájára a magyar szerkesztők elképzelték saját vállalkozásukat.

A kettő közül az előbbi az általánosabb, s ennek oka egyszerûen abban keresendő, hogy A magyar irodalom történetei potenciális olvasói és véleményezői közül az akadémiai irodalomtörténetet mindenki ismeri, míg a Denis Hollier által szerkesztett könyvet kevesebben és kevésbé. Értelemszerûnek tûnik a Spenóttal való összevetés azért is, mivel a két munka bizonyos vonatkozásokban – a tárgy relatív azonossága, a magyar kultúra terében betölteni kívánt funkció tekintetében – több felületen is érintkezik egymással, hiszen mindkét mû olyan nagy volumenû (s mint ilyen a hazai közegben kivételesnek számító) vállalkozás, amely a magyar irodalom történetének/történeteinek áttekintésére tesz kísérletet. A két könyv azonban, ahogy azt a szerkesztők számos alkalommal hangsúlyozták, koncepcióját, történelem- és irodalomfelfogását, módszertani alapelveit stb. tekintve olyan lényegi eltéréseket mutat, amelyek kétségeket ébresztenek a túlzottan komoly összevetések értelmét illetően.

Feltûnő, hogy ennek ellenére az összehasonlításnak a két irodalomtörténetet összekapcsoló gesztusai nemcsak a kritikusok és olvasók oldaláról, hanem olykor a készítők részéről is hangsúlyossá válnak. Szimptomatikus jelenségként értelmezhetőek például a (márka)név „elbirtoklására" tett kísérletek. A második kötet akadémiai bemutatóján – az MTA honlapjának hírrovatában (2007. május 11.) olvasható beszámoló szerint – a harmadik kötetben szerzőként szereplő Marosi Ernő azt mondta, hogy A magyar irodalom történetei szakít ugyan a Spenóttal, ám annak előzetes ismeretét feltételezi, használati módját pedig a könyv színére utalva – a diszkusszióban néha felbukkanó gasztronómiai vagy konyhakerti viccel – a „spenót-paradicsommal" való fogyasztásában jelölte meg.1 Hasonló eljárásra a bírálói oldalon is akad példa, így a Magyar Narancs kritikusa könnyen gyárthatott retorikai fegyvert a „gasztronómiából", amikor ugyancsak a Spenóttal való összevetést hangsúlyozó Csekély tápérték címet adta az első kötetet illető kritikájának2 (megjegyezném, hogy noha a cím a kontextus miatt valóban találó, de az első kötet tartalmának jellemzésre használva nem tartom igazságosnak).

Ennél is tanulságosabb az online verzió esete. Az internetre fellépő könyv álneve – stílszerûen: nickname – Villanyspenót, Neospenót avagy Wikispenót. A Horváth Iván által szerkesztett internetes változat nagyon fontos kezdeményezés, számos olyan lehetőséget tartalmaz, amelyek a könyv számára nem állnak rendelkezésre, illetve a (jelenlegi) nyomtatott verzió tekintetében megfogalmazott problémák – amennyiben e felvetések jogosnak, ésszerûnek bizonyulnak – ebben a könnyebben alakítható változatban orvosolhatók.3 Az online verzió névválasztását, amellett, hogy érteni vélem, a szerkesztők miért döntöttek ezen lehetőségek mellett – bejáratott nevek, könnyebb bevésődés, több találat stb. –, meglehetősen kedvezőtlennek tartom. Egyfelől a név azt a benyomást kelti, mintha a hatvanas években készült irodalomtörténeti szintézis került volna fel a netre, s noha ennek az elképzelésnek a téves volta azonnal kiderül, mihelyt az oldal használója belekezd a szövegek olvasásába, a névadás még továbbra is azt sugallja, mintha az új vállalkozás csak a Spenót – puszta hiánypótlás igényével született – kiegészítése volna. A másik név, a Wikipediára utaló előtag ugyancsak nem szerencsés. A „szabad enciklopédia" ugyan számos előnnyel rendelkező rendszer, amelynek különböző nyelvû változatai más-más tárgykörökben egészen jól használhatóak, általában véve azonban a köznyelvben a Wikipediáról szerzett ismeret a sekélyes, megbízhatatlan tudással asszociálódik. Ez persze nyilvánvalóan nem érvényes a Wikispenót esetében, de egy minden bizonnyal „marketing" szempontokat is figyelembe vevő névválasztásnál ezektől az értelmezési lehetőségektől nem szerencsés eltekinteni.

Áttekintve A magyar irodalom történeteiről született értékeléseket, úgy tûnik, hogy a rendre felbukkanó többféle kifogás, a kötetekkel kapcsolatban megfogalmazódó hiányérzet nem elsősorban a vállalkozás tudományos értékét illeti – bár akadnak ilyenek is, az egyes részproblémákat firtató számos nyilatkozat mellett megemlítendő Papp Endre egyértelmûen támadó hangvételû és a vállalkozást lényegében a maga teljességében elutasító írása4 –, sem általában véve a koncepció egésze, sem az egyes szövegek minősége tekintetében. Talán még az is megkockáztatható, hogy nem is a kötetekben kibontakozó kánonnal5 szembeni ellenérzésen alapul, bár természetesen többen említettek fájdalmas hiányokat – amelyek egy részét a szerkesztők ésszerûen indokolták, Margócsy István a második kötetről írt recenziójában pedig elvállalta a Történetek ezen részének leggyakrabban emlegetett hiányosságáért, Petőfi alulreprezentáltságáért a felelősségből rá eső részt6 –, illetve kifogásolták bizonyos szerzők túl hangsúlyos szerepeltetését. Mivel ilyen jellegû problémák gyakorlatilag bármely irodalomtörténeti összefoglaló vonatkozásában felvethetők, a hiányok firtatása – noha azokra hosszabban-rövidebben a kötetek csaknem minden recenzense utalt – a méltányosabb kritikákban nem vált alapvető bírálati szemponttá.7 Az internetes verzió, amely a szerkesztők ígérete szerint a nyomtatott változatnál jóval bővebb – sőt folyamatosan bővíthető – lesz, remélhetőleg javarészt megszünteti majd a szóvá tett hiányosságokat.

Ennél sokkal komolyabbnak érzem azt az ugyancsak többek által feltett kérdést, hogy – jelenlegi formájában – ki, mire és hogyan tudja használni A magyar irodalom történeteit? Az efféle korszakos irodalomtörténeti vállalkozások esetében ugyanis óhatatlanul megfogalmazódnak bizonyos elvárások ebben a tekintetben (is). Elsősorban az, hogy a mû önállóan is használható kézikönyvként funkcionáljon az adott tárgyterület iránt érdeklődők számára.8 Ennek a funkciónak a deficitje az, ami érzésem szerint a kötetekkel szembeni kifogások jelentős részéért felelős. Nevezetesen, hogy miközben a szerkesztői célkitûzések szerint az új irodalomtörténet számos igencsak fontos vonatkozásban szakít a Spenóttal – elvetve a nagy elbeszélés idejétmúlt koncepcióját, annak minden járulékos elemével együtt, nem adva szerzői portrékat, pályaképeket stb. –, ugyanakkor mintha kimondva-kimondatlanul feltételezné a meghaladni kívánt megelőző korszakos mû ismeretét. Ha csupán az összehasonlítás kedvéért kicsit tájékozódunk a Spenót megjelenése körüli diszkusszió szövegeiben, akkor kiderül, hogy noha az akadémiai irodalomtörténet készítői és kritikusai, az akkori új szintézis céljainak és módszereinek definiálásakor szükségszerûen összevetették azokat a leváltani kívánt úgynevezett polgári irodalomtörténet-írással, ez azonban nem tette kétségessé, hogy a munka olyan önálló kézikönyvként használható, amely nem igényli olvasójától – hogy ne az új munkával nehezen összemérhető egy szerzős szintézis, hanem mind a Spenóthoz, mind A magyar irodalom történeteihez hasonlóan nagy szerzőgárdát mozgósító mû legyen a példa – mondjuk, a Beöthy Zsolt és Badics Ferenc által szerkesztett irodalomtörténet ismeretét.9 Ezzel szemben .A magyar irodalom történeteit tárgyaló szinte minden bírálat alapvető kérdéseként megfogalmazódó, a „mûfaji" definíciót illető bizonytalanságnak a hátterében, vagyis, hogy számos bíráló az irodalomtörténeti kézikönyv helyett inkább a tanulmánygyûjtemény megnevezést tartja megfelelőnek a kiadvány vonatkozásában,10 úgy vélem ilyen, a kötetek „használati értéke" tekintetében felmerülő kételyek vannak.

Minderre persze egyszerûen azt is lehet válaszolni, hogy az említett két korábbi szintézis között teoretikus tekintetben kisebb a távolság, mint a Spenót és A magyar irodalom történetei között (Margócsy István recenziójának Búcsú a volgai lovastól címû részében éppen ebben látja a könyv legnagyobb érdemét).11 Hogy azokban ugyan mások az előadott történet forduló- és csúcspontjai, de mindkettőben van egy elbeszélt történet, forduló- és csúcspontokkal, más a terminológia és a mögötte álló ideológia, de mindkettő jól felismerhetően egyféle irányba tereli a történetet és annak olvasóját, hogy mindkettő „teljes lefedettségre" törekszik, vagy legalábbis igyekszik felkelteni ennek illúzióját. Ám amennyiben mindez így van, az csak még súlyosabbá teszi azt a kérdést, hogy A magyar irodalom történetei olvasójának miért kell úgy éreznie, hogy továbbra is rászorul a Spenótra? Miért kell előbb átküzdenie magát az időszerûtlen nagyelbeszélésen (ráadásul egy olyan nagyelbeszélésen, amely – mint azt a főszerkesztő egy interjúban kifejti – diktatorikus egységesítés eredményeképpen jött létre),12 miért kell megismerkednie a kétes érvényûnek ítélt korszakvíziókkal, sok esetben ideológiailag terhelt portrékkal? (Félreértés ne essék, nem a Spenót sutba dobása mellett érvelek, ebben a tekintetben Angyalosi Gergely kritikájának álláspontját érzem magamhoz közel állónak, amely szerint egyrészt az akadémiai irodalomtörténet számos erénnyel – jól megírt, tudományos tekintetben mindmáig értékesnek tekinthető részekkel – bír, s mint ilyen továbbra is fontos és hasznos munka, másrészt, mivel a maitól gyökeresen eltérő közegben született, „vajmi keveset nyerünk azzal, ha a Spenót vagy a Sóska bírálatából kiindulva akarunk egy új magyar irodalomtörténetet létrehozni".)13 Ezek a problémák azonban elvezetnek ahhoz a nagyon kellemetlen kérdéshez, hogy mindez azt jelenti-e, hogy azzal a koncepcióval, ami A magyar irodalom történeteinek sajátja, nem is lehet magában megálló kézikönyvet szerkeszteni? Olyat, ami úgy képes betölteni – a kézikönyvekre jellemző – tájékoztató és oktatási funkciót, hogy mindemellett nem enged alapelveiből, vagyis nem alkot bizonytalan érvényû nagyelbeszélést, nem jelöli ki a történet célját, de reprezentálja a tudományterület sokféleségét, szabadságot biztosít szerzői számára saját metodológiai elveik érvényesítésére, nem törekszik terminológiai homogenizálásra, nem „dolgozza össze" az egyes szövegeket. Egy ilyen munka ugyanis sokkal kevésbé szorulna a másfelől erősen – néha talán túl erősen és olykor elég reflektálatlanul – bírált elődje támogatására.

A feladat megoldása, úgy vélem, nem lehetetlen. Már csak azért sem, mert a megoldáshoz nem kell gondolatkísérleteket végezni, ugyanis – véleményem szerint – létezik ilyen irodalomtörténet. Arról a francia irodalom történetét feldolgozó sokszerzős munkáról van szó, amelyet Szegedy-Maszák Mihály előszavában (és egyéb nyilatkozataiban) A magyar irodalom történetei elsődleges mintájaként jelölt meg. A magyar és külföldi munkák kapcsolatáról ugyan már többen megemlékeztek – a kötetekről folytatott kolozsvári vitában Keszeg Anna és T. Szabó Levente az angol, recenziójában Angyalosi Gergely pedig a francia nyelvû verzióra alapozta állításait14 –, ennek ellenére néhány talán apróságnak tûnő, ám véleményem szerint mégiscsak fontos részletről érdemes szót ejteni.15

A két könyv között már első pillantásra is számos hasonlóság figyelhető meg, ezek megléte nem titok, hiszen – ahogy arról már szó esett – Szegedy-Maszák Mihály több helyütt is felhívta a figyelmet a közöttük lévő kapcsolatra, s a két kötet előszavai is több ponton érintkeznek. A konvencionális/klasszikus irodalomtörténeti szintézisekhez szokott olvasót – mindkét esetben – meglepheti már a kötetek tartalomjegyzéke is. (Ennek hangsúlyozása első pillantásra talán értelmetlennek tûnik, de reményeim szerint nem lesz az. Eljárásom védelme érdekében Toldy Ferencre hivatkoznék, aki – természetesen az itt tárgyalt munkától jelentősen eltérő – A magyar nemzeti irodalom történetének előszavában a tartalomjegyzék alapos és sokszori átnézésére buzdít, mivel az „nemcsak a könyv szerkezetével ismertet meg, s a benne való tájékozódást könnyíti, hanem az irodalmi korokat is folyton szem előtt tartani segít".16 Ezzel csupán azt kívántam jelezni, hogy a tartalomjegyzék A magyar irodalom történetei esetében is sok mindent elárulhat a szerkesztők koncepciójáról, szándékairól.) A tartalomjegyzék felépítése a magyar és az angol nyelvû kiadványokban meglehetősen hasonló, ám akadnak apró, de talán mégis meghatározó különbségek már ebben a tekintetben is. A lista elkészítése a két vállalkozás esetében a deklarált elvek szintjén azonos módon történt, vagyis a szerkesztők az adott – magyar, illetve francia – irodalom története vonatkozásában valamilyen szempontból fontosnak vélt események és a hozzájuk kapcsolódó dátumok sorozatát állították össze. A tartalomjegyzékben megjeleníthető négy lehetséges adat – vagyis az időpont, az esemény, a szerzői név és a tanulmányok címe – közül az angol és magyar irodalomtörténet mást és máshogyan használ fel, ami talán szóra sem érdemes semmiség, talán nem az. Az A New History of French Literature tartalomjegyzéke szellősebb. A bal oldalon az évszám és az abból kiinduló tanulmány címe, a jobb oldalon a szerző neve és természetesen az oldalszám található. A jegyzékben megadott cím csupán utal az itt nem, csak az egyes szövegek előtt leírt esemény jelentőségére (például (1827, December) Drama; (1884) Decadence; (1754) From Natural Philosophy to Scientific Discourse; (1954) On Certain Tendencies of the French Cinema stb.). A magyar munka tartalomjegyzéke ezzel szemben mind a négy elemet tartalmazza. A bal oldalon föntről lefelé haladva közli a szerző nevét, a tanulmány címét, az évszámot, végül az eseményt. Mindez természetesen elintézhető egy kézlegyintéssel is, mondván pusztán tipográfiai kérdésről van szó, aminek nincs igazán jelentősége a koncepció egészét tekintve, én azonban mégis innen indulva fejteném ki azon differenciák sorát, amelyek végül esetleg jelentős eltérésekké állhatnak össze, kockáztatva ezzel a túlértelmezés lehetőségét, de talán még ez is tanulságos lehet.

Miről is van szó? Azzal, hogy A magyar irodalom történetei a szerzői nevek esetében mind pozicionálisan, mind betûtípus és méret tekintetében erősebb kiemeléssel él mint angol nyelvû mintája, mintha inkább az egyéni teljesítményt hangsúlyozná, erősítve az egyes szövegek önállóságának – amire egyébként az Hollier szerkesztette kiadvány bevezetője is kitér – érzését, ami alapvetően pozitív törekvésként értelmezhető egyfelől, másfelől viszont, mivel azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy egy gyûjteményes kötetet tart a kezében, amelynek szövegei inkább külön-külön, semmint összességükben bírnak jelentőséggel, már a kezdet kezdetén megalapozza a mûfaj tekintetében többekben megfogalmazódott kételyeket. (Megjegyzendő, hogy Bojtár Endre recenziójában felhívja a figyelmet arra, hogy A magyar irodalom történetei az egyes tanulmányoknál nem közli a szerzői nevet – az Hollier-féle kötet ezt az egyes szövegek után tünteti fel –, s ebben a könyv egyetlen olyan elemét véli felismerni, ami a szövegek „nemcsak egymásra, hanem egymásból következését" sugallja.)17 Természetesen az elgondolás alátámasztására találhatók érvek, akár történetiek is. Egy pillanatra felidézve a jól ismert Spenót tartalomjegyzékét, emlékezhetünk, hogy abban szerzői nevek tulajdonképpen nem szerepeltek, csupán a fejezetcímek után zárójelben elhelyezett monogramok, amelyek alapján a szerzők listájából – amennyiben azt az olvasó szükségesnek gondolja – visszakereshető a szövegrész írója. A Spenót szerkesztőinek eljárása nyilván a konstrukció egységességét, homogenitását volt hivatva kifejezni, amely az – e koncepció szerint kevésbé lényeges – egyéni teljesítmények felett érvényesült. Ebben az összefüggésben az új irodalomtörténetben alkalmazott eljárás mint a sokféleség deklarálása a szakítás gesztusrendszerébe illeszkedik. Az Hollier-féle francia irodalomtörténetben viszont a kiemelt komponensek az évszám és a tanulmány – az esemény szûkszavú interpretációjaként is fölfogható – címe. A tartalomjegyzék tehát, ha úgy tetszik, értelmezett évszámlista, amely egyfelől nem kelti azt az illúziót, hogy valamiféle megkérdőjelezhetetlenül objektív adatsorról lenne szó, hiszen erre a célra alkalmasabb lett volna az esemény leírásának, semmint egy szerzői értelmezésként kezelhető címnek a közlése a jegyzékben, másfelől viszont ezekből az „értelmezésekből" nem bomlik ki semmiféle nagyelbeszélés, hiszen az évszámsor nem tagolódik korszakokra, a címekben nem igazán történik egymásra utalás, már csak azért sem, mert azok egymással nem feltétlenül összevethető jelenségekre – mûfajok, intézmények, viták, poétikai elvek, politikai csoportok stb. – vonatkoznak. Maga a jegyzék – a magyar irodalomtörténetnél jóval inkább – , a kötetben szerzőként szereplő Hayden White szavaival élve „a modern történetíró társadalom doxája"18 szerint a történeti megjelenítés három alapvető formája közül az annalesre emlékeztet, amennyiben abban a parataktikus jelleg érvényesül, hiszen az események kiválasztásában természetesen mûködtek ugyan bizonyos értékszempontok, de nincs az egészet összefûző felettes konstrukció – vagy legalábbis az nem tûnik ki a listából –, az egyik eseményről a másikra való átmenet jelöletlen marad, nem láttat feltétlenül azonosságokat, nem sugall az egyes jelenségek közötti szükségszerû megfeleléseket, metaforikusság helyett metonimikusság uralja. Mivel a modern történeti elbeszélések jellegzetessége a teljesség és folyamatosság kialakításának igénye, ahogy Hayden White megjegyzi, az annales a maga elvarratlan szálaival, hiátusaival „meglehetősen frusztráló, ha nem zavaró a modern történetolvasó elvárásaihoz és információigényéhez képest".19 Természetesen nem lehet azt állítani, hogy akár a szóban forgó francia irodalomtörténet, akár az azt mintául választó magyar vállalkozás annales-szerû lenne a maga teljességében, hiszen mindkét esetben többé-kevésbé kifejtett módon lehetséges történeti elbeszéléseket adnak a tanulmányok. Pusztán annak jelzésére törekedtem, hogy a tartalomjegyzéknek az annaleshez közelítő formája mint a történeti valósággal kapcsolatos lehetséges elképzelés deklarációja – ahogy a Toldy-féle szintézis, vagy a Spenót esetében is –, egyfajta állásfoglalás kifejezése, amely ebben az esetben is kétségkívül referenciális (hiszen valós események számbavételéről van szó), megjeleníti tárgyának időbeliségét, ám nem alakít ki a bemutatott események spekulatív alapon való összefûzéséből létrehozott hierarchikus rendet.

A magyar irodalomtörténet a történeti idő ilyetén módon való kezelésében csak bizonyos mértékig követi előképét. Az Hollier nevével jelzett vállalkozásban – ennek észleléséhez ismételten elégséges a tartalomjegyzék áttekintése – ugyanis nem csak arról van szó, hogy a tagolatlan évszámsor közlésével elkerüli a korszakolás kényszerét, mert ez A magyar irodalom történetei esetében is így van. Ha végignézzük az angol nyelvû irodalomtörténet évszámlistáját, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a szerkesztők nagyon változatos eljárásokat alkalmaztak az összeállításakor. A pontszerûen megadott, egyetlen napot kijelölő – például 1277, 7. March – datálástól, a több éven átívelő – ilyen a nagyjából a két világháború éveihez kapcsolódó (1914–1918, illetve 1940–1944) két tanulmány – szakaszok is adhatják egy-egy fejezet kiindulópontját. Természetesen ezek a keretek nem jelentik (ahogy a magyar irodalomtörténet esetében sem) a tanulmányok tárgyának behatárolását –, hiszen például az említett, dátumként az első világháború éveit megadó (eseményként itt World War I szerepel), s elsősorban az e korszakban megjelenő háborús regények jellegzetességeivel foglalkozó tanulmány valódi témája időben jócskán túlterjed az említett intervallumon, s látóterébe esnek olyan, a tárgyalt problémakörrel szorosan összefüggő, ám időben attól viszonylag távoli alkotások is, mint Céline Utazás az éjszaka mélyére (1932) címû regénye, vagy Jean Renoir A nagy ábrándja (1937) –, annak deklarálását azonban igen, hogy az irodalmi/kulturális jelenségek akár csak időbeli kiindulópontjukat tekintve is összetettebbek lehetnek annál, semhogy egy történeti feldolgozásukra vállalkozó mû egyféle ritmus szerint volna tagolható. Arra is példát nyújt a tartalomjegyzék, hogy a történeti időben nemcsak egymásra következések, hanem olyan egyidejûségek, párhuzamosságok is léteznek, amelyek egyaránt jelentőssé válhatnak. Jó példa erre, hogy az időkeretként a második világháború, konkrétabban Franciaország megszállásának éveit (1940–1944) megadó, az ellenállás és a költészet összefüggéseiről értekező írás után ugyanezen intervallumba eső – 1941-es, 1942-es évszámokkal jelölt –, ám az előzőtől eltérő kérdéseket boncolgató szövegek is olvashatók. A magyar irodalom történetei második kötetének évszámsora ehhez képest kissé mechanikusnak tûnik. Az évszámok kijelölésétől a második kötet lefelé – hónap, nap – vagy felfelé – hosszabb intervallumok – alig mozdul el. Előfordul ugyan, hogy egy tanulmányt két évszám is jelez, de ezekben az esetekben vagy két konkrét mû megjelenéséről s ezek összekepcsolásáról van szó – mint a kötet első szövegében, Onder Csaba tanulmányában (1801, 1805 Csokonai Vitéz Mihály: Lilla – Kisfaludy Sándor: A’ Kesergő Szerelem) –, vagy egyszerûen a datálás bizonytalanságáról – mint Kappanyos András a kötetben szereplő egyik tanulmánya esetében: 1853–1854 (?) Vörösmarty Mihály: Előszó – , mint ahogy előfordulnak olyan évek is (például 1857), amelyhez több esemény is köthető, de ezek egymáshoz viszonyított időbeli pozíciója – a tartalomjegyzékben legalábbis – nem válik nyilvánvalóvá. (Az igazság kedvéért megjegyzendő, hogy az első kötetben mindkét variációra akad példa. Jankovits László A Mohács előtti humanista költészet szakaszai címû tanulmánya Hunyadi Mátyás halálának dátumához – 1490. április 6. – kapcsolódik, s az egyetlen olyan szöveg, amely napra pontosan jelöli meg a dátumot. Mint ahogy több évnyi – évtizednyi, évszázadnyi – időintervallumot megadó jelzések is előfordulnak ugyanitt, ám ezek a legtöbb esetben ugyancsak a datálás bizonytalanságára utalnak. Továbbá az első és a harmadik kötetben is több tanulmány kapcsolódik ugyanazokhoz az évszámokhoz, néha egyazon mûhöz is. A harmadik kötetben az 1934-es évszámhoz öt tanulmány tartozik – ha nem tévedek, ezzel ez A magyar irodalom történeteinek „legsûrûbb" éve –, s ami lényegesebb, ezek közül kettő – Tverdota Györgyé és Szegedy-Maszák Mihályé – József Attila Eszméletéről szól, ami az itt tárgyalt összefüggésben azért fontos, mert ahogy Bányai János recenziójában kifejti, a két írás szempontjainak és módszereinek eltérése legalább „jelzésszerûen" beépíti az egyébként csak lappangó polémiát a kötetbe.)20 A két kiadvány tartalomjegyzékében mutatkozó eltérés véleményem szerint ugyancsak lényeges, hiszen míg az Hollier-féle irodalomtörténet már a dátumok sorozatával is kifejezi, hogy az (irodalom)történeti idő többféle lehetséges taxonómia szerint tagolható, s ezek a tagolások egymást keresztező, opponáló, egymással versengő értelmezéseket hoznak létre, tagadva ezzel az egyetlen nagyelbeszélés létrehozására alkalmas egységes történeti idő koncepcióját, addig a magyar irodalomtörténet mechanikusabb listája érzésem szerint túlzott egynemûségével közel marad ahhoz a homogén időfelfogáshoz, ami a meghaladni kívánt nagyelbeszéléseket is megalapozza, hiszen a nagyobb egységeket csak kisebbekkel helyettesíti, ám elrendezése továbbra is linearitást, homogenitást sugall.

A szerkezet másik problémája A magyar irodalom történeteinek méretéből adódik. A mintaadó A New History of French Literature szerkesztői 1989-ben egyetlen vaskos, a mutatókkal és egyéb járulékos részekkel együtt éppen 1150 oldalas – a Szegedy-Maszák Mihály által hivatkozott 1994-es kiadás ennél néhány oldallal hosszabb – kötetbe sûrítették a francia irodalom történetét. Ilyen módon az első (778) és utolsó (1985, 27 September) dátum között a lista folyamatos, nincsenek benne törések, nem alakulnak ki – még a szerkesztés kényszeréből sem – olyan nagyobb egységek, amelyekben az olvasó valamiféle korszakolás lehetőségét ismerhetné fel. Természetesen címszerûen kijelölt korszakok a magyar irodalomtörténetben sincsenek, ám a tanulmányok nagy mennyisége és a francia irodalom történetével összehasonlítva átlagosan nagyobb terjedelme szükségessé tette az anyag három részre osztását. A gond az, hogy a felosztás – ahogy azt többen felismerték –, mivel megtöri az évszámok sorozatának folyamatosságát, akaratlanul is a korszakolás benyomását kelti.21 A két töréspont közül az első – az első és második kötet címében is megadott – 1800-as évszám önmagában viszonylag semlegesnek mondható, már csak azért is, mert valójában csak a borítókon megadott dátum, az irodalomtörténeti évszámlista tekintetében viszont üres hely, hiszen nem kapcsolódik hozzá egyetlen kiemelt esemény sem. Az első kötet Granasztói Olga az 1792-es évszámhoz kapcsolódó (esemény: Összeállítják Erdődy Júlia könyvtárkatalógusát; cím: Cenzúra, hitvédők, könyvkereskedők és olvasók) tanulmányával zárul, a következő pedig Onder Csaba említett, 1801-es és 1805-ös eseményeket kijelölő írásával indul. Mindazonáltal a kiváló nyitótanulmány mintha – az előző kötettel összevetve – korszaknyitányt is jelezne, hiszen egy más jellegû – a romantika felé tájékozódó – irodalomfelfogás bevezetéseként hat. A következő cezúra 1919–1920 – a listában valójában csak az egyik, az 1920-as évszám jelenik meg Romsics Ignác Szekfû Gyula Három nemzedéke kapcsán született tanulmányában, mivel a második kötet az 1917-es, a Vasárnapi Körrel foglalkozó írással zárul – politikai konnotációi miatt azonban elég szembeötlő (ráadásul erre a Romsics-tanulmány fel is hívja a figyelmet), ami ellentétben állni látszik a politikai tekintetben terhelt évszámok kijelölésétől amúgy deklaráltan elhatárolódó szerkesztők céljaival.22 Mindez azonban még rendben is volna, hiszen a valóban nagy mennyiségû anyagot tényleg fel kellett osztani valahogyan, s ehhez minden bizonnyal nehéz lett volna olyan évszámokat találni, amelyekben az élénk fantáziájú olvasó ne látna korszakhatárt. Ezt a problémát amúgy a készülő internetes verzió ugyancsak semmissé teszi majd, hiszen abban törés nélkül, a maga folyamatosságában jelenhet meg az évszám- és címlista. Az viszont már kevésbé érthető, hogy az egyes kötetekre miért kellett arcképeket elhelyezni. (Megjegyzendő, hogy az Hollier-féle irodalomtörténet borítóján nincs semmiféle kép, s ez minden bizonnyal nem véletlen.) A három kötet táblájáról Balassi, Széchenyi és Kosztolányi arcképe tekint az olvasóra. Az alapvető gond ezzel az, hogy a portrékat a kötetek közönsége minden bizonnyal nem egyszerûen a kiadvány külcsínét növelő képi elemként kezeli, hanem a szöveget értelmező jelzéseket lát bennük, s megpróbálja megfejteni a benne megfogalmazódó utasítást, a „miért éppen ők?" kérdés mentén. Mivel ez a kérdés feltehető, s minden bizonnyal válaszok is születnek rá, ezért függetlenül attól, hogy kik kerülnek a borítóra, magát az arcképek alkalmazását alapvetően elhibázottnak gondolom. Azzal a kérdéssel nem foglalkozva, hogy vajon Balassi és Kosztolányi szerepeltetésével van-e – magán a szerepeltetés tényén túlmenő – további probléma, a Széchenyi-portrét járnám egy kicsit körül. Szerintem alapvetően nem az a gond, hogy egy nem kifejezetten irodalmi szereplő (író, költő stb.) került a borítóra, hiszen a kötet szerkesztői deklarálták, hogy az irodalom „hagyományos" fogalmát szeretnék kitágítani, s olyan mûveket, mûfajokat, társmûvészeteket és tudományokat is bevonni a tüzetesebb vizsgálódás körébe, amelyek eddig csak az irodalomtörténet peremvidékein tûntek fel, vagy még ott sem. Ez a meggyőződésem szerint is igencsak fontos és hasznos törekvés, hiszen a magyar irodalomtörténet-írásnak még mindig komoly adósságai vannak ebben a tekintetben. Még talán az sem olyan nagy (bár figyelemre méltó) probléma, hogy a második kötet főszereplője – ha van ilyen egyáltalán – semmiképpen nem Széchenyi, hanem – pusztán csak kvantitatív alapon is – Arany. Még csak az sem – bár ez talán már tényleg komoly gond –, hogy a dichotomikusan, ellentétpárokban gondolkodó olvasóban a kötet láttán egyből felötlik a kérdés: „Miért nem Kossuth?". (Persze azért, mert Kossuth nem kapott külön tanulmányt – legtöbbet Szajbély Mihály sajtótörténeti tanulmánya beszél róla –, de akkor ismét tovább kérdezhet az olvasó: „Miért?") A legnagyobb problémám a Széchenyi-portréval, hogy ő már volt emblematikus, irodalomtörténeti korszakot jelző figura magyar irodalomtörténetben. Mégpedig nem is akármilyenben, s nem is akárhogy. A munka Toldy Ferenc – már citált – A magyar nemzeti irodalom története (1864–1865) címet viselő szintézise, egy olyan mû, amit irodalomtörténet-írásunkban betöltött szerepe okán – remélhetőleg – minden magyar irodalomtörténeti stúdiumokat végző/végzett olvasó – vagyis a jelen irodalomtörténet célközönségének jelentős hányada – ismer. Az említett irodalomtörténetben Széchenyi nem is akárhogyan szerepel, hiszen az ő neve az, amibe belesûrítődik az elbeszélés csúcspontja, lényege: Széchenyi kora vagy a nyelv s irodalom egyetemes virágzása életben, tudományban, költészetben (1831–1849). Noha A magyar irodalom történeteinek második kötete természetesen jóval tágabb időbeli keretek között mozog, az emblematikus figura képének borítóra kerülése óhatatlanul előhívja azt az értelmezést, hogy Széchenyi így vagy úgy az egész „hosszú XIX. századot" (ebben az esetben ez 1800-tól 1919-ig tart) meghatározza, hogy az irodalomtörténetek képzeletbeli vonalai nála futnának össze s belőle ágaznának el újra. Azt a benyomást keltve ezzel, mintha mégiscsak lenne egyfajta értelmezési középpontja a második kötetnek, amely mégiscsak kijelöl egy olyan nézőpontot, ami fontosabb a többinél, amiből áttekintve az egészet mégiscsak kialakul egyfajta többé-kevésbé egységes elbeszélés, körülírható korszak. Ezt persze csak a borító teszi, s az egyes tanulmányok, amennyiben az olvasó valóban – elejétől végéig – elolvassa a kötetet, nem támasztják alá a gyanút. Az A New History of French Literature szerkesztői mindenesetre valószínûleg nagyon komoly megfontolás alapján döntöttek úgy, hogy képet a borítóra nem tesznek, csak a szövegek mellé. Ez utóbbi egyébként a magyar irodalomtörténetnek is jót tett volna, különösen azért, mivel az – az Hollier-féle kézikönyvhöz hasonlóan – tágítani kívánja az irodalomtörténeti vizsgálódások területét a kultúratudomány irányába, minek okán több olyan szöveg is helyet kapott benne, amelyek tárgya igényelte volna az illusztrációkat.23 A második kötetben ilyen például Benkő Krisztián írása, amely Kisfaludy Károly mûvei kapcsán a különböző mûvészeti ágak kölcsönhatásait vizsgálja.

Ahogy az A New History of French Literature a szerkesztők által jegyzett bevezetőjében olvasható, a kötet szövegei független entitások,24 ez a Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett magyar irodalomtörténet esetében sincs másképp, sőt talán még fokozottabb mértékben igaz. Ennek magyarázata, hogy a szerkesztők mindkét esetben nagy szabadságot biztosítottak szerzőik számára írásaik kidolgozásának módja tekintetében, s az egymástól olykor jelentős mértékben eltérő nézeteket képviselő, vagy akár különböző tudományágakat mûvelő szakemberek felkérésével igyekeztek reprezentálni korunk (irodalom)tudományos sokféleségét. A kérdés az, hogy egy ilyen alapelvek szerint összeállított könyv esetében van-e lehetőség az eredeti célokhoz való szigorú ragaszkodás mellett a kézikönyv-jelleg erősítésére?25 Természetesen az igenis tolerálható cél, hogy az új irodalomtörténet nem kíván ráerőszakolni olvasójára egyetlen kizárólagos értelmezést sem, s az is igaz, hogy ez viszont csak úgy képzelhető el, ha az értelmezésben – a történet(ek) alakításában – maga az olvasó is aktívan részt vesz. A probléma csak az, hogy a komoly előismeretekkel nem rendelkező olvasó kissé elveszettnek érzi magát A magyar irodalom történeteiben. Feltételezve, hogy valaki egy adott kérdéskör – legyen az akár egy mûfaj, egy poétikai probléma stb. – kapcsán akar információkat gyûjteni a kötetekből, ugyancsak nehéz dolga lesz, hiszen csupán a címek és események jegyzéke, valamint a Személynévmutató és a Címmutató segítségével tájékozódhat. A mutatók anyaga azonban viszonylag szûk keretek között mozog, hiszen ezek segítségével leginkább szerzőkre, valamint mûvek és periodikumok címére lehet keresni. Az A New History of French Literature indexével ennél kissé eredményesebben lehet dolgozni, hiszen a név- és címmutató mellett (az ismert szerzőjû mûvek címei a szerzői név alá sorolódnak, az ismeretlen szerzőjûek és a periodikumok cím szerint képeznek külön tételeket) mûfajok (például Novel), fogalmak (például Metaphor), irányzatok nevei (például Impressionism) stb. is megtalálhatóak benne. (Ráadásul ezek többségénél még összetételek szerinti részletezést is ad, a Metaphor tétel alatt például: Artaud against; for author; of battle; for beloved; bodily; and cliché stb.) Egyéb járulékos részek is segítik az olvasót a tájékozódásban, így kronológia, valamint a közremûködők jegyzéke (a név mellett az általuk írt tanulmányokhoz tartozó évszámok, valamint munkahelyük került feltüntetésre). Mindezeken túl még egy apróság, ami legalább ugyanilyen jelentőséggel bír. Az A New History of French Literature bevezetőjéből citált mondat az egyes szövegek független voltáról ugyanis kicsit pontosabban úgy szól, hogy noha az egyes írások független entitásként kezelendőek, számos szöveg végén a See also formulát követően egy évszámsor olvasható, amely azokra a tanulmányokra utal, amelyek valamilyen szempontból – a szerkesztők megítélése szerint – szorosabban kapcsolódnak az adott szöveghez. (Azért, hogy egészen pontos legyen a hivatkozás, álljon itt a mondat: „Although each essay is conceived as an independent entity, connections to discussion of related interest in the volume are flagged by a See also at the conclusion of many essays.") E segédlet funkciója nem azonos a mutatókéval, hiszen azok alapján az olvasó nem feltétlenül találna rá az itt citált szövegekre, ugyanakkor pedig ennek az eljárásnak az alkalmazása nem jelenti az olvasó szabadságának korlátozását, hiszen nem kényszeríttetik egy történeti sor végigjárására, mivel a hivatkozott szövegek elolvasása választható, sőt amennyiben mégis belevág egy javasolt útvonal bejárásába, csaknem minden elágazásnál újabb elágazások – vagyis újabb döntések – várnak rá, így szabadsága továbbra is megmarad, aktivitására folyamatosan szükség van. Ez az egyszerû megoldás nem veszélyezteti az egyes szövegek önállóságát, s az olvasót sem befolyásolja az önálló ítéletalkotásban, hiszen nemcsak egymástól elszigetelt történeteket, illetve az azok közötti választást kínálja fel, hanem lehetővé teszi ezek számtalan különböző kombinációjának összeállítását is, úgy azonban, hogy az egyszerûen informálódni vágyó olvasó igényeit is nagyobb mértékben kielégíti. (A mutatók és egyéb járulékos részek hiányának kérdése a hálózati változat esetében természetesen szinte önmagától meg fog oldódni, s nem okoz problémát a szerkesztői feladatnak – Szilágyi Ákos kifejezésével –„»apofatikus«, vagyis »nemleges« értelmezése és érvényesítése",26 ám ez utóbbi segédlet kidolgozása megítélésem szerint még ugyanúgy szükséges marad.)

Ennek az eljárásnak az adaptálásával talán elejét lehetett volna venni azoknak a bírálatoknak, amelyek megfogalmazói nem hogy nem sokallták a kötetekben kibontakozó – a címbeli többes számban ígért – történetek mennyiségét, hanem a tanulmányok szeparát volta miatt se egy, se több történetet nem tudtak felismerni benne. Ennek a véleményének ad hangot Bojtár Endre, amikor azt írja, „nem az a baja a Szegedy-Maszák-féle három kötetnek, hogy többféle történelmi változás képe bontakozik ki belőle, hanem az, hogy – a sok bába közt – egy se",27 s ugyanezzel a problémával szembesít Margócsy István recenziója is, azt állítván, hogy A magyar irodalom történetei „nem azt valósítja meg, amit ígért: nem történeteket mond, hanem egyes, egymástól teljesen függetlenül megnyilvánuló jelenségeknek adja leírását (sokszor persze igen kitûnően), s az elutasított körkép helyébe nem hosszmetszeteket, nem egyes jelenségeket megjelenítő »tájképet« mutat be, hanem inkább csak mozaikdarabokat, s talán jellemzőbb lenne rá egy olyan cím: Pillanatképek a magyar irodalom történetéből".28

Ez a hiány azért is nagyon sajnálatos, mert egy efféle struktúra kialakításának lehetősége benne van A magyar irodalom történeteiben. Maga a második kötet – amennyiben az olvasó sorrendben halad végig a szövegeken – eleinte fel is mutatja ezt. Az első két tanulmány – Onder Csaba és Hermann Zoltán írásai –, noha más perspektívából, más módszerekkel, de részben azonos témáról szólva remekül demonstrálja az időbeli perspektíva elmozdítása, a kontextus átrendezése esetén előálló alternatívákat. Ugyanez mondható el Szajbély Mihály és Benkő Krisztián tanulmányairól, amelyek az esemény – az Aurora első kötetének megjelenése – azonossága ellenére két egymástól különböző jelenségegyüttest tárgyalnak. Természetesen a későbbiekben is felismerhetőek kapcsolódási pontok: Szajbély Mihály tanulmányához a kiválasztott esemény jellegénél fogva – az Élet és Literatúra, illetve a Nyugat első számának megjelenése – például Zákány Tóth Péter és Szegedy-Maszák Mihály írásai társíthatóak, a bennük tárgyalt mûvek szerzőjének neve (Eötvös József) alapján pedig Hansági Ágnes és Gángó Gábor munkája olvasható össze, noha természetesen a szövegek problémafelvetései és módszertana tekintetében mindegyik esetben lényeges különbségek tapasztalhatók. Evidens módon egymáshoz tartozó szöveg Tolcsvai Nagy Gábor két, a nyelviség problémáját igen összetett módon bemutató tanulmánya. A lista természetesen még folytatható lenne, a gond az, hogy folytatásához, vagyis az írások közti összefüggések felismeréséhez (némi túlzással) előbb végig kell olvasni a teljes kötetet, s alapos jegyzeteket készíteni a szövegekről, ami egy kézikönyv esetében nem feltétlenül szerencsés.

Mivel a szerkesztői nyilatkozatok mindegyike hangsúlyozza, hogy A magyar irodalom történetei struktúrájának megtervezésében nem játszottak szerepet a korábbi szintéziseket jellemző, folyamatos nagyelbeszélés kialakítására irányuló törekvések, így természetesen ilyen szempontok érvényesítése nem kérhető számon. Ugyanakkor a válogatás és összeállítás mikéntje vonatkozásában – elsősorban bizonyos szerzők kimaradásának indoklásaként – megfogalmazódott, hogy abban a teljességre való törekvés helyett az adott tárggyal kapcsolatban felvethető kérdések aktualitása és relevanciája dominált, így a kötet belső arányainak vizsgálata egyben arra is választ adhat, hogy – legalábbis a szerkesztők véleménye szerint – milyen témák, témacsoportok állnak a jelen irodalomtörténészei érdeklődésének középpontjában. Amennyiben az egyes mûnemek történetét (történeteit) próbáljuk nyomon követni a kötetben, akkor a korábbi szintézisek azonos időszakokat feldolgozó részeihez képest komoly aránybeli módosulásra figyelhetünk fel. A leginkább szembeötlő változás, hogy a hagyományosan erősen hangsúlyozott 19. századi líra csak igen csekély mértékben jelenik meg a könyvben, amit egyes kritikusok bizonyos szerzők – Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey stb. – kapcsán, implicit módon szóvá is tettek. Valójában A magyar irodalom történeteinek második kötetében alig található a század első felének líratörténetével foglalkozó szöveg. Az első két tanulmány Kisfaludy Sándor és Csokonai mûvein keresztül elsősorban a lírai szövegekből kialakított nagyobb, epikus jellegû kompozíció, a „poétai román" problematikája felé tájékozódik inkább, s a vizsgált mûveket Onder Csaba a magyar regény látens történetéhez sorolja. Berzsenyi és Kölcsey elsősorban esztétikai nézeteik, kritikai elveik tükrében kerülnek bemutatásra Bécsy Ágnes és Zákány Tóth Péter szövegeiben. Vörösmarty, noha munkáival több írás is foglalkozik, a század első felében mint epikus (Gere Zsolt: Nemzettörténet és mitológia határpontján), illetve mint drámaíró (Zentai Mária: Álmok hármas útján) kap részletes jellemzést. Lírikusként csak Kappanyos András, az 1850-es évek elején született versek megkésett, 20. századi kanonizációjának okait a szövegek poétikai jellegzetességeinek feltárásán keresztül magyarázó írásában bukkan fel. Kerényi Ferenc Petőfi-tanulmánya átfogó képet ad az életmûről, s ezen belül bemutatja a költő fontosabb verstípusait is, ám ezt elsősorban a kiadástörténettel foglalkozó értekezés keretében teszi. Az Arany János különböző munkáihoz kapcsolódó öt kiváló írás egyike sem állítja homlokterébe az életmû kifejezetten lírai részét. Szilágyi Márton a gondviseléshit szövegbeli jelenlétét kimutató, a Toldi értelmezéstörténetének újragondolására sarkalló elemzése mellett Tarjányi Eszter és Kappanyos András a balladákról írt, S. Varga Pál a Naiv eposzunkból kiindulva Arany irodalomszemléletét bemutató, valamint Kállay Géza a szerző Hamlet-fordításán keresztül a magyar Shakespeare-fordítások problémáival foglalkozó tanulmánya kapott helyet a kötetben. Eisemann György Vajda János 1876-os Újabb költemények címû kötetéhez kapcsolt írása a lírai életmû irodalomtörténeti pozícióját firtatva, szélesebb perspektívában értekezik a mûnemet illető kérdésekről. Ettől kezdve némi sûrûsödés mutatkozik a líratörténeti tanulmányok eloszlásában, részben – a szerkesztői intenciónak megfelelve – korábban nem igazán centrális pozíciójú témákat, szerzőket (Bednanics Gábor: A magyar főváros lírai megjelenítésmódjai címû, valamint Eisemann György Komjáthy és Benkő Krisztián Thaly Kálmán mûveiről született írásai), részben a 20. század elejének kihagyhatatlan nagyjainak (Ady, Babits) mûveit bemutató tanulmányoknak köszönhetően. Mindebben a 19. századi líra tekintetében némi érdektelenség nyilvánul meg, aminek hátterében természetesen többféle ok is elképzelhető, a korábbi szintézisek líraközpontú szemléletével való tudatos szembehelyezkedéstől a szövegek tekintetében felmerülő problémák pillanatnyi kimerüléséig, ám az mindenképpen egyértelmû, hogy a mûnem története felől tájékozódni vágyó olvasó jobbára csak a korábbi irodalomtörténetek ismeretében, azok színvonalas, korszerû kiegészítőjeként használhatja a kötet egyes szövegeit.