„A béta verzió vagy a béta kiadás egy számítógépprogramnak általában azt az első kiadását jelenti, amiben kezdeti követelményelemzésben valósítják meg az összes funkciót. Nagyon hasznos lehet a belső bemutatókhoz és előnézetekhez a vásárlók kiválasztásában, azonban labilis, és még nem érett meg a kiadásra. Némely fejlesztő erre a szakaszra előnézetként, technikai előnézetként, vagy korai kiadásként hivatkozik. Mivel a kiadási életciklusban az alfa szakaszt követően a második fontos szakasz, ezért a görög ábécé második betűjéről, a bétáról nevezték el."
Wikipedia (’A szoftverkiadás életciklusa’ szócikk, részlet)

Kérjünk meg egy elsőéves magyar szakos hallgatót, hogy sorolja fel, milyen 16-17. századi magyar nyelven író szerzőket ismer. Másodjára Balassit fogja említeni (miután tisztáztuk, hogy Janus a legkevésbé sem jó válasz), harmadjára Zrínyit, és ha emlékszik arra, amit énekórán tanult, akkor talán Tinódit is, no nem Tinódi Sebestyént, hanem Tinódi Lantos Sebestyént. Ez nyilván a középiskolai tantervek miatt alakult így, és talán nincs is vele komoly baj, sőt alapvetően majdhogynem jól is van így. Azt valóban elég az egyetemen megtanulni, hogy Balassi Bálint, Tinódi Sebestyén és Zrínyi Miklós mind olyan szerzők, akik jobbára saját magukat és saját költészeti/historikusi teljesítményüket képviselik, semmint egy a 16-17. század irodalmára, szövegtermésére jellemző általános trendet. Mindegyikük korának atipikus szerzője, mai tudásunk szerint igen messze állnak a normától.

Hogyan állhat elő az a helyzet, hogy az általános műveltség, a kis vagy szűk kánon olyan figurákkal van tele, akik tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy egy korszak egészét mint cseppben a tengert mutassák meg? (A kérdés nyilván leegyszerűsítő és torz, hiszen ilyen reprezentatív figurákat nagyon nehéz lenne más korok kapcsán is találni, mindenesetre elgondolkodtató.) Úgy áll elő, hogy az eddigi irodalomtörténet által sugallt szűk kánon valamiféle csúcsteljesítményeket, kvázi rekordokat vett számba, és nem a mezőnyt magát szerette volna bemutatni. Sok-sok mondat következhetne itt, melyek hemzsegnének a sportmetaforáktól, de nem szeretnék nagyon torzítani, csak azt akarom érzékeltetni, hogy a fejlődéstörténet nem pusztán a fejlődést magát, és nem pusztán a fejlődés mögött lévő mozgatóerőket kívánja megírni, hanem legalább ennyire markánsan építi meg a kezdeményező és betetőző kiváltságos szerepét. Nekem elsősorban ez a problémám a nagyelbeszélésekkel.

Ha a 16-17. század jellemző szerzőit említeném, az átlagolvasó számára csupa unalmas, többnyire háromnevű embert kellene felsorolnom, akik hiába voltak igen népszerűek – mindenesetre szemlátomást olvasottak –, olyan figurákat, akik azt a mezőnyt alkotják, melyhez képest emezek nagyot alkottak. A Spenót (az első kötet) nagyon érdekesen és izgalmasan rendezi el anyagát – történetét érzésem szerint nagyban alárendelve a fentieknek. Egy példa: a históriás ének műfaját a Spenót a

Reformáció évtizedeinek irodalma (kb. 1530 – kb. 1570)

A deák-irodalom

50. A históriás ének (tudósító ének)

51. Krónikás énekek és regényes históriák

fejezetekben, illetve a

A reneszánsz irodalom fénykora (kb. 1570 – kb. 1600)

A reneszánsz udvari irodalom

56. A reneszánsz szépirodalom

A verses epika

fejezetben tárgyalja. Az utóbbiban két szöveg kerül terítékre: az ismeretlen szerzőtől származó Eurialus és Lucretia, valamint Czobor Mihály Aithiopika-fordítása; kb. ¾–¼ arányban. Az Eurialus és Lucretia minden egyéb – Spenóton kívüli –vélekedés szerint műfajilag ugyanolyan históriás ének, mint azok, melyek az 51., regényes históriákat is tárgyaló fejezetben szóba kerülnek; valami mégis kiragadja ezt onnan. Vagy az, hogy a szöveget a kézikönyv megjelenéséig és azután is gyakran kapcsolatba hozták nagy reneszánsz költőnkkel, Balassival, így érdemesnek látszik a közelében tartani, vagy az, hogy a szóban forgó megkülönböztetett szöveg már meghaladja mindazt, amit a deákos típusú história műfaja képviselhet. Két nagy esély, Balassi alkalmasint mint a verses epika képviselője is szóba jöhet, s ha nem így adódik, akkor lesz egy olyan históriás énekünk, mely udvaribb lesz minden addiginál.

Nem kívánom tovább leplezni, hogy ez a szöveg egy recenzió, melynek tárgya A magyar irodalom történetei című háromkötetes vállalkozás első könyve. És ez a hosszúra nyúlt, talán mellébeszélésnek tűnő bevezetés akkor nyeri el neki szánt értelmét, ha rápillantunk az egyelőre csukott zöld könyvre.

A címlapon Balassi Bálint híres portréja díszlik zöld alapon és délcegen.

A szűk kánon egyik – hangsúlyozom: nagyszerű – képviselője, aki minden tekintetben kilóg korának ismert irodalmából. Miért épp ő?

Mert az egyik leginkább regényfigurára emlékeztető alak a tárgyalt korszakból, vagy azért mert őt könnyen felismerik, vagy azért mert neki legalább van – és ráadásul színes – portréja?

Nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy miért került kép a kötet címlapjára? Nem azért hozom ezt szóba, mert a kései recenzensnek „csak a füle jutott", hanem mert valóban fontosnak gondolom.

Az olvasó a címmel és Balassival találkozik legelőször, ha kézbe veszi a kötetet. Ha egyetemista kislányomnak hasznos karácsonyi ajándékot kereső anyuka lennék, a cím és portré együtt azt sugallná, hogy megtaláltam: ebből majd jól megtanulja mindazt, amit a vizsgára kell, az ’i’ többesjelet pedig alighanem sajtóhibának gondolnám, ha foglalkoznék egyáltalán vele. A kislányom szerencsémre sosem dörgölné az orrom alá, hogy az ajándék – noha sok szempontból hasznosnak bizonyult – nem segített olyan sokat azon a vizsgán.

Ha irodalomtörténészként venném kézbe először ezt a könyvet, kiáltó ellentmondást látnék az ’i’ többesjel és a portré között, s ha hozzáolvasnám a Szegedy-Maszák Mihály írta előszót („e munka némely fejezete viszonylag kevéssé ismert művekre irányítja a figyelmet s így óhatatlanul is ösztönözheti az örökölt értékrend [kánon] módosítását" [Szegedy-Maszák, A magyar irodalom történetei, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007, 14.]), a kiáltó ellentmondás még hangosabban kiabálna.

Feltételezem, hogy a szerkesztők és a piacra dolgozó kötettervező között nem sok egyeztetés volt a külcsínről, és így születhetett meg ez a furcsa külalak.

A kötetek előszavával foglalkozott legbehatóbban minden korábbi recenzens, így jómagam csak annyit jegyeznék meg, hogy – beláthatóan praktikus okokból – annak a kötetnek az élén áll a bevezetés, melyre talán a legkevésbé vonatkozik. Ha valamelyik kötet kapcsán többé-kevésbé harmonizáló megközelítésekről lehet beszélni, akkor leginkább az elsőre igaz ez, nyilván a kiadvány internetes editiója esetében ez a kifogás már nem emelhető, ott az előszó nem tartozik tipográfiai okokból ide vagy oda szorosabban.

Lássuk a könyv szerkezetét. A könyv tartalomjegyzéke hármas tagolásban adja az egyes dolgozatok leírását: a tanulmány szerzőjének neve, a tanulmány címe, majd az az évszámhoz kapcsolódó esemény, mely apropóján a dolgozat született. Ha odalapozunk a jelzett oldalhoz, a következő rendszert találjuk: az aktuális dolgozat előtt áll a tanulmány címe; a recto élőfején ismétlődik a cím, a versón pedig az évszám és az esemény megjelölése szerepel, nem feltétlenül a tartalomjegyzékkel egyező alakban; de ami a legfontosabb, hogy nem szerepel sem az aktuális dolgozat elején, sem annak végén szerzőjének a neve, még rövidített formában sem. Ennek okát abban látom, hogy a címeken kívül más elemek ne szakítsák félbe az egyébként is töredezetten egybekapcsolható dolgozatokat, és valamiféle egységesség látsszék a köteten. Nézetem szerint ez a megoldás csak az olvasót hozza nehéz helyzetbe, lapozgatnia kell, ha kíváncsi arra, ki írta a tanulmányt, és ami praktikusan kellemetlenebb: hiába nem szerepel a szerző neve a dolgozat előtt vagy után, ha valaki valahol hivatkozni kívánja: a szerint a modell szerint teszi majd, melyet a többszerzős tanulmánykötetekhez kínál az általa használt hivatkozási szabvány. Ami azonban végképp érthetetlen: időről időre a szerzőre vonatkozó információk jelennek meg a dolgozatok hivatkozásai után, úgy, hogy a név ismeretéért előre kell lapoznia az olvasónak. Ráadásul hiába várnánk következetességet e tekintetben, teljesen kiszámíthatatlanul szerepelnek ezek a megjegyzések. Nem tudom, kinek a hibájából, figyelmetlenségéből, vagy ne adj’ isten valami obskúrus koncepció mentén keletkezett Balázs Mihály Pázmány-dolgozatának tartalomjegyzékbeli soránál a következő furcsaság: Balázs Mihály / Hitvita és fabula / 1609: Hitvita és fabula. Nyilván nem ismerünk olyan eseményt, melyet hitvita és fabulaként emlegetnénk, sőt a dolgozat élőfejében már az érthető eseményt nevezi meg: 1609: Megjelenik az Öt szép levél.

Ami a kötet szerkezetét illeti, végtelenül egyszerű – egy-egy évszámhoz kapcsolt esemény aktualizálja egyes tanulmányok gondolatmenetét, és ezek a kronologikusan rendezett dolgozatok jelentik a történeteket. Az előszó ígéretének megfelelően valóban nem állnak össze nagyelbeszéléssé, s ez valóban csak azok számára lehet kellemetlen, akik arra számítanak, hogy valami igencsak friss és gyorsan aktualizálható igazság birtokába jutnak. A tanulmányokra többségében igazak lehetnek a fentiek, de általában a kötetre nem. Sokat és sokfélét mondtak már erről e recenzió előtt – én hajlanék arra, hogy valóban ne keressük a Spenót utódját e kötet(ek)ben, hanem használjuk a tanulmányokat egyesével, s hivatkozzuk őket úgy, hogy egy olyan kötet részei, mely közös helyen jelentetett meg szerteágazó témákról szerteágazó módszertanok mentén készült tanulmányokat. Furcsa, hogy míg a főszerkesztői előszó a fejlődés mentén mesélhető történetről lemond, sőt e köteteken belül látszólag teljességre sem tör, valamifajta teljességigény mégis körvonalazódik: „az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek véltek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják. A terjedelmi korlátok miatt egyes fejezetek csak e vállalkozás világhálóra került változatában olvashatók." (Szegedy-Maszák, 2007. 14–15.) Azt már csak én sejtem hozzá, hogy e másik megjegyzés is hasonlóképp értendő: „Az szerepel e vállalkozásban, amit a létrehozói a jelen távlatából fontosnak vélnek. A hiányok legalábbis részben arra vezethetők vissza, hogy némely kérdéskörök megvilágítására nem akadt megfelelő szerző. A felkérésnek sem tudott mindenki eleget tenni, és az is előfordult, hogy némely elkészült fejezetet nem tudtunk közölni." (Szegedy-Maszák, 2007. 13.) A kötet, mely a Spenótot nem kívánja helyettesíteni holisztikus törekvéseiben – finomítva: nem kíván a Spenóthoz hasonló holisztikus érvényt kivívni magának, addig az apologetikus előszó a jövőre nézvést mégis valami ilyesmit ígér. S ha ebben szeretnék egy kicsit kétkedni is, a kételyeket azon nyomban eloszlatja az internetes változat maga, főképp a terminusai és Horváth Iván által írt előszava. Horváth Iván következetesen NeoSpenótként említi a szóban forgó kötetet, s az oldal is ilyen nevű linkekkel kapcsolódik az eredeti bővítendő anyaghoz. Meggondolkodtató és zavarba ejtő eljárás ez. Mit jelent a Spenót? Azt az akadémiai irodalomtörténetet, melyet a szakma, főképp a harmadik kötettől számítva meghaladottnak ítél – vagy hiába a nagybetű, mégis köznévi jelentést kell mögötte keresnünk: spenót=irodalomtörténet. Nem mindegy ugyanis. A nagybetűs alak használata föltétlen megújítottságot jelent, és nem föltétlenül olyan megújítottságot, mely módszertanilag, filozófiájában más utakat jár, ha köznévi jelentésű, akkor pedig a nagybetű zavarba ejtő. Ha nem kapcsolódna hozzá valamiféle speciális, a Spenóthoz köthető jelentés, akkor hívhatnánk NeoSzerbnek, vagy NeoToldynak is. Legegyszerűbben a többszerzősség kínálkozik ilyennek – elfeledve, hogy a Spenót első két kötete nem vonultat fel ily nagy létszámú szerzőgárdát, mint az új irodalomtörténet.

Ha már az internetes változatnál és annak előszavánál tartunk: a Horváth Iván által írt előszó nem ismétli meg változatlan formában mindazt, amit Szegedy-Maszák Mihály előszava mond. Sőt némely pontokon komoly vitába száll vele. Valamiféleképpen „Spenótosabb"-nak látja a kötet (immár a hálózatra is felkerült, és így – elnézést a keresettségért – kötetlen, vagy másképp-kötött tanulmányok) összességét. Horváth szerint nézeteik csak a fejlődésről való gondolkodás tekintetében térnek el nagyobb mértékben, s egy (enyhén szólva is kifogásolható irályú) recenzióval vitatkozva/veszekedve ezen eltérés is majdhogynem aprósággá jelentéktelendik. Akárhogy is, a két alaphelyzet alapvetően más, Szegedy-Maszák alapkoncepciójáról beszél előszavában, melyből a szerzők ezt-azt nyilván beváltottak, mást alighanem nem, de egyenként mindent aligha. Szegedy-Maszák előszava egy lezárt (mindazonáltal nyitható s nyitásra szánt) tanulmánysorozatról beszél afféle igazi előszóként, szemben Horváth Ivánnal, aki előretekint, és – hogy sikerrel vagy sem – mégiscsak programot ad (a villanyváltozat korszakbeosztásán és a fikció számonkérésen ez mintha tükröződnék is). S ha ő vegytisztán nem is, a két másik előszó (Nyerges Gábor Ádám: „A kisgömböc találkozása a Spenóttal", http://villanyspenot.hu és Tóth-Czifra Júlia: „Kánonképző kalauz", uo.) mindenféleképp.

Vagyis ami a kötet(ek)ben van, az a hálózatra felkerülve máris más. Dicsérhető, bántható, de főképp kiegészítendő, meghaladandó, akár érvényteleníthető is. Nincs a végén pont. Kiindulás, nem lezárt egész – de még olyan értelemben sem, ahogy a könyvváltozat: tudniillik két vastagabb, jelen esetben zöld lap határolja a 703 vékony fehéret.

Innen visszatekintve nyugodtak lehetünk, az egyik cél, hogy az A magyar irodalom történetei ne váljék nagyelbeszéléssé, szemlátomást teljesült. És a hálózati változat sem fog azzá válni. Hogy mivé fog, azt nehéz megjósolni. Azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel kapcsolatos mély kételyeimmel. Míg pedagógiailag rendkívül előremutató szándéknak és módszernek gondolom az egyetemi hallgatók (egyenrangú?) munkába vonását, addig a végletekig bizonytalan vagyok a tekintetben, hogy merre vezet ez az út. És a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy nem tartom rátermettnek az egyetemi hallgatókat ilyen feladatra. Elképesztően izgalmasnak gondolom a lehetőséget, sosem látott módszertani felfrissülés esélyét látom benne. Mindazonáltal nem hiszem homogénnek, sőt dimbes-dombosnak tûnik a tematikus érdeklődés, mely a bővülést jellemezheti, és nemcsak azért, mert a hallgatók tanszékekhez, műhelyekhez tartoznak, s a mûhelyek kutatási területekhez, így nagy eséllyel ők is az alapvetően jól reprezentált területeken lesznek szorgosabbak, mint a fehér foltokon. Másfelől, hiába cserélődött le a Wikipedia logója az internetes oldal bal felső sarkán spenótlevélre, az oldal struktúrája továbbra is megegyezik azzal, s a Wikipedia a mai napig nem tudta megvetni virtuális lábait szigorlati szakirodalomjegyzékekben: summa summárum a kutatók igencsak gyanakodva figyelik működését. Merész, és ki tudja, hová vezető tett hozzá kapcsolni az A magyar irodalom történeteiből kisarjadó még újabbat.

Nem nagyon mérhető még azonban, hogy pontosan mekkora lendületet vesz majd a vállalkozás, a régi irodalomra vonatkozó rész mindenesetre még alig-alig bővült. Sőt, még szűkült is: Szilasi László 1632-es évhez kötődő, Balassi utóéletét taglaló dolgozata a hálózati változatban valamiért nem szerepel (illetve 2009. április 14-én aktuálisan nem szerepelt).

De térjünk vissza a papírváltozathoz. Az ötvenegynehány tanulmány közt akad örvendetesen friss szemléletű és némelyik arról tanúskodik, hogy vajmi kevés változott régi tudásunkon.

Jankovits László nyitódolgozata méltó kezdés egy ilyen vállalkozáshoz, és üdítő folytatás Horváth Iván székely rovásírásról írt tanulmánya, mindkettőt olyannak tartom, mely jelentős mértékben felülír bizonyos megmerevedett tudásnak, adatnak látszó furcsaságokat. A folytatást is nagy kedvvel és érdeklődéssel lehet olvasni, még akkor is, ha például Csehy Zoltán végtelenül alapos és meggyőző Janus-dolgozata után az emberben elég egyoldalú Janus-kép rajzolódik ki, de tudjuk, hogy portrérajzolás és teljes értékű áttekintés nem célja sem a szerzőnek, sem a kötetnek. (És fenntartom: a tanulmány kiváló színvonalú.)

Kétségkívüli erénye a kötetnek, hogy bizonyos szerzőket kiemel az ismeretlenség homályából, vagy komoly új, szövegkiadási vagy monografikus természetű kutatásokat foglalnak össze bizonyos részei, s e korszerűség már pusztán a tájékozódás megkönnyítése miatt is múlhatatlan érdem. Ilyen többek mellett (és elnézést kérek a hiányos példaadásért) Balázs Mihály Palaeologus-dolgozata vagy Sudár Balázs tanulmánya, H. Hubert Gabriella dolgozata is. Tovább gondolkodásra, sőt vitákra ingerlő írások is akadnak a kötetben, Szilasi László már említett tanulmánya például vagy S. Sárdi Margité, mely Telegdi Katát még nőköltőként tartja számon, noha e tekintetben aligha van szakmai konszenzus.

Sem a recenzió terjedelme, sem hozzáértésem nem teszi lehetővé, hogy minden egyes dolgozattal kimerítően foglalkozzam, annyi azonban általánosságban bizonyosan elmondható, hogy egyes tanulmányok részben vagy egészben más helyütt is olvashatók voltak már – s noha e jelenség nem példa nélkül való, a kötet tanulmánykötet-jellegét erősítik.

Ha a külcsínről beszéltem először, végezetül is ide térnék vissza: nem elhallgatható, hogy a kötet tipográfiai szempontból a pályázati határidők miatt készült patyomkin-példányok magabizonytalan szétszórtságát mutatja. Az ábrák nem egységesek, a szöveg és a margó nem képes tetemesebb marginália befogadására, sőt a tartalomjegyzék is tartalmaz hibákat.

Ha nem tudnám, hogy a kötet az internetre kerülve bővül, szűkül vagy csak egyszerűen megváltozik majd, sőt máris megváltozott, hajlamos lennék egy tanulmánykötetnyi pillanatfelvételnek tekinteni az irodalomtörténet-írás aktuális állapotáról. De mivel már önmaga beszél e változásról, és bővülést ígér – nem tekinthetem annak. Olyan helyzet állt elő, mely szerint egy szövegegyüttes bétaváltozatát olvashatjuk pénzért – míg a majdani változat ingyenesen bárkié lehet. Nem gonoszkodásból mondom mindezt: e fontos könyv nagy vállalás, nagy munka eredménye, komoly és alighanem megkerülhetetlen részekkel, de bevallottan torzóként, és e torzójelleg talán jobban mutatna a Történetek a magyar irodalomról cím alatt.