Jenei László negyedik könyve, az ötször három novellát tartalmazó Szellemek és szerelmek vérbeli novellista munkája. A szerző biztos kézzel szerkeszti meg szövegeit, melyek hol hétköznapinak tûnő, ismerős, hol bizarr, különös mozzanatokkal teli világot tárnak elénk.

Ülnek a barátok a kocsmában, János estére tele van vörösborral, hallgatja a bort a hasában, és már napok óta nem lehet bírni vele. Mert neki olyan nő kellene, mint a Kill Bill címû Tarantino-film főhőse, az Uma Thurman alakította félistennő. „Olyan nő kellett, mint amilyen ott volt. Színben, szagban, mondta, bár ez utóbbival egyik barátja sem tudott mit kezdeni, hisz egy mozifilm sosem ad mintát a sztárból. Végül abban maradtak, hogy olyan kell, aki nem forgatókönyv-idegen. Egy sárga overallos, rendben, de nem lehetett olyan sárga overallos, aki gyilkol, no nem, de ezt János sajnos képtelen volt feldolgozni." (Uma a presszóban, 119–120.) Jenei László új novelláskötetének hősei egy vidéki kocsmában ülnek, és nem tudják elképzelni a rajongott filmszereplő illatát, máskor meg a párizsi nyaralás első napján „egy ronda arab fickó" berángatja őket egy lebujba, ahol elszedik tőlük az összes pénzüket (Piercing, sneci, ostya) – vagy éppen kint rekednek külföldön, „háborús közegben" (Love me I love You).

Mi tagadás, nem sok jó dolog történik Jenei hőseivel. A boldogság – vagy annak lehetősége – leginkább csak mint vágy, emlékkép van jelen a szereplők életében, vagy még akként sem. Többnyire azonban, mint látni fogjuk, nem is igen jutnak el ezek a szereplők addig, hogy a boldogságon gondolkodjanak. Mintha a kötet egészére rányomná a bélyegét az „ólmos fejfájás", mely a novellagyûjtemény leghosszabb darabjának motívuma. (Ólmos fejfájás – avagy: Máhr Lóránd libidinális túlfeszültsége; 1937. A „Philip Marlowe Magyarországon" kriminovella-pályázat második díját elnyert munkáról van szó.) Nagyon jellemző a könyv világára az első novella kezdőmondata. „Azt hallottam tegnap este, hogy nem sikerült." (Szellemek és szerelmek, 9.) Tudniillik Péternek nem sikerült egyben tartania a családját, két hónapja minden elromlott, noha azelőtt békében és szeretetben éltek (ezt a korábbi harmóniát meglehetősen ironikus színben tünteti fel a szöveg: „szerették egymást, teljes erőből, ahogy csak lehetett" [10.]). Péter egy nap szapora szívverésre panaszkodott a novella narrátorának, és megkérdezte, emlékszik-e arra, amikor elmesélte neki, mi történt vele és a lányával Lengyelországban: utazásuk utolsó délutánján Auschwitzból még átmentek Birkenauba, ahol kiderült, hogy az utolsó buszjárat, mellyel vissza kellett volna menniük Krakkóba, hogy elérjék a Magyarországra tartó vonatukat, nem létezik… Majdnem lemaradni egy vonatról, majdnem külföldön ragadni: ez önmagában is olyan helyzet, melyben az ember szembesül a kiszolgáltatottságával. Itt azonban nem is akárhol, hanem Birkenauban ragadtak volna hőseink. Péter, akit pedig „az élet mindig is hagyott kibontakozni" (11.), olyan szituációba kerül, mely ellentmond a dolgok megszokott rendjének, annak, amit tervezett, amit ismer – az eredmény pedig az, hogy a férfi falat épít maga köré, önvádból.

Ahogy Péter nem tudja egyben tartani a családját, úgy nem sikerül az Uma a presszóban Jánosának, hogy megvalósítsa álmait. A Tarantino-filmek elemeivel dobálózó, hadováló hős sztorijaival nagy sikereket arat kisvárosi ivócimborái körében, a sárga overallos tünemény azonban nem akar betoppanni az életébe. Aztán mégis megjelenik a színen egy lány (fagyit vesz, és az összes férfi megigézve bámulja, amint fizet, és belenyal a fagylaltba), János novellát ír neki, a lány kideríti, hogy ki a titokzatos szerző, találkoznak, a férfi úgy érzi, életében először szerepel valamiben, de nem ismeri a forgatókönyvet – aztán a csoda mégis elmarad. A Szellemek és szerelmek egyik nagy erőssége, hogy Jenei László, akinek a 2002-ben megjelent Ikerszobrok címû regénye, az Akkord címû kisregényt és kilenc elbeszélést tartalmazó Mindenféle vágyak (2003), valamint a Szarvas a temetőben címû, figyelemreméltó regénye (2006) után ez már a negyedik könyve, kitûnően tud közegeket ábrázolni. A kisvárosi kocsma rajza például telitalálat. A szöveg elején jelenik meg az a motívum, hogy a főhős úgymond keresztbe akar tenni a vörösnek, tudniillik a vörösbornak, „egy sörrel akár, hogy a részegsége termőre forduljon". (119.) Ez a fordulat aztán fölbukkan négy oldallal később is, jól érzékeltetve, hogy a kocsma világában az efféle „elmésségek" rendszeresek, napról napra nyilván az unalomig ismétlődnek, ugyanakkor biztosítják a hely törzsvendégei számára a meghittség érzését és az odatartozás tudatát. A minden bizonnyal szólásmondásként funkcionáló kifejezés jelzi, hogy a kocsma látogatóinak van igényük egy bizonyos – ha nem is éppen magas szintû – szellemességre; ezért adóznak olyan nagy elismeréssel János Tarantino-ismeretének.

Az Uma a presszóban rokona a Gyermek a világban címû novella, amennyiben hőse, Józsi, Jánoshoz hasonlóan olyan kulturális ismeretekkel rendelkezik, melyek kontrasztot alkotnak azzal a világgal, melyben él. Józsi, más néven Józsiisten, aki még ’79-ben járt Rodoszon (ahogy ő mondja: Ródoszon) a szüleivel, nemcsak hogy ismerője a görög mitológiának, hanem „hatalmát" is Rodoszról származtatja. Jenei László nagyon találóan és hitelesen alkotja meg szereplőit úgy, hogy a néhány oldalas novellákból kibomlik azok teljes sorsa. Józsiról azt tudhatjuk meg: „[…] ez volt a mindene: a tudása, az emlékei". (21.) Valóban, a főhős jelene – és sejthetően a jövője – meglehetősen sivár és lehangoló. Diplomás létére a válása után tönkrement, és egy öregembernél („az öregnél") vállal alkalmi munkákat, afféle alibi-feladatokat: másik helyre rak át egy farakást, kicserél a kutyaólon egy egyébként jó állapotú deszkát; kap némi pénzt, hogy be tudja fizetni a csekkjeit, és ihat bőségesen, hogy lerészegedhessék. Józsi alakjának bemutatása mögött igazi szociológiai tudás/tapasztalat rejlik. Az öregember tisztában van azzal, hogy „alkalmazottja" messzebb lát annál a környezetnél, melybe belesüllyedt. „Valahol mélyen becsülte az öreg ezt az embert, a Józsit, ezeket a pillanatait szerette, amikor tisztánlátóvá vált, és amikor segített annak, aki épp hallgatta, hogy maga is tisztánlátóvá és új tudása segítségével boldoggá is váljon." (20.) És csakugyan: miközben Józsi részegen alszik, az öregben felötlik egy gyerekkori emlék, és valamit megért az életéből. Az egész kötet egyik legszebb része a novella záró képsora, a nagy, késő őszi melegben zokogó öregről, aki érzi, hogy a Nap-isten, Apollón nézi őt, kineveti testének árnyékát, melybe éppen belegurul Józsi sörösüvege.

Az üresség és a tompaság nyomja rá a bélyegét ennek a két férfinak az életére, csakúgy, mint Az utolsó mozaikkocka négy barátjáéra. Õk Klári néni szerelmi életét lesik, aki igazából még nem néni-korú, de rendre öregemberek a férjei, ezért korán „nénissé" válik. A novellában az az igazán meglepő, hogy akik Klári néni után leselkednek, és akik kitárgyalják őt, nem éretlen kamaszok, hanem a negyvenes éveik elején járó felnőtt férfiak: a technicista Karcsika, a doktor, Szulák (gimnáziumi magyartanár) és a narrátor. A szöveg elbeszélője „szûk életszeletek[nek]" (31.) nevezi azt a tevékenységet, melybe barátaival belefeledkeznek. Az jellemzi a négy barátot, ami a Szellemek és szerelmek legtöbb alakját: nem tudnak kiteljesedni, mindaz, amit tesznek, minden, ami körülveszi őket, az értelem, az értelmes élet ellenében hat. Hasonló kérdéseket érint a Mondta Lihogyenko is, a kötet egyik legemlékezetesebb írása. A fanyar humorú történet hőséhez megérkezik egy tizenkilenc éves lány, Nataska, de nem világos, hogy miért. Lihogyenko, akit a helyzetet tisztázandó felhívnak, azt mondja a telefonba, „Give as a present." (61. Dőlten szedve itt és később az eredetiben.) Vagyis a lányt ajándékba küldték neki, állapítja meg némi értetlenkedés után, zavartan a férfi. A szöveg érzékletes rajzát adja a tizenkilenc éves lánynak, a férfi vágyának, és szellemesen veti fel napjaink egyik legfontosabb nyelvi kérdését, a különböző anyanyelvû emberek közötti, (többé-kevésbé ismert) közvetítő nyelven történő kommunikáció problémáit, amit Lihogyenko végletesen sarkítva úgy fogalmaz meg, hogy „szar angol". (61., 65.) Mert a történet végén kiderül, hogy Nataskát – akit ekkorra már megcsókolt a főhős – nem ajándékként küldték, hanem meglepetésként érkezett.

A Szellemek és szerelmek szerzőjének van érzéke az abszurd elemek történetbe emeléséhez. Például a címadó novella fentebb már említett hőse, Péter, fél a szülei szomorúságától. Ezt úgy akarja átélhetővé tenni barátja, a narrátor számára, hogy hoz tőlük egy fél pár használt zoknit, és arra kéri őt, hogy szagolja meg. Noha ezt nem sikerül elérnie, arra rá tudja venni, hogy az én-elbeszélő a tenyerébe vegye a ruhadarabot – és a dolog mûködik, a barát egy csapásra megérzi Péternek a szüleihez való viszonyulását. „Péter magabiztosan mosolygott, megveregette a vállam, és azt mondta, van az anyjának egy melltûje, azzal még jobban megy." (16.) Nem kevésbé irracionális, hogy Péter, aki fél bevallani a szüleinek, hogy elválik a feleségétől, mélyen belenyomja az ujját egy kaktusz tüskéjébe, mintegy így készítve fel magát a közlés nehéz pillanatára. Jenei prózájában ezek a mozzanatok elnyerik a helyüket, és sajátos atmoszférájú világot teremtenek. A novellákat nemegyszer különössé, lebegővé teszi, ahogy Jenei az egyes történetelemeket egymás mellé helyezi: a szöveg olykor elindul egy irányba, de hamarosan másik pályára tér, egy felvett szálat az elbeszélő elejt, és másikhoz nyúl. Így a Valóságos rémtörténet címû szövegben, melyet olvasva először azt hihetjük, hogy Zoliról fog szólni, akinek fő tevékenysége az, hogy politikusok körül tüsténkedik, vagyis „hivatásos sürgölődő" (80.). Később úgy tûnik, hogy a novella főhőse Károly, akiről a szöveg elején megtudtuk, hogy egy órája várja Zolit, és akiről szörnyû hivatalnok-történetet olvasunk. Az elbeszélés végén kiderül, hogy a „rémtörténet" kettős, nemcsak Károly munkahelyi kálváriájáról szól, hanem Zoli eltûnéséről is.

A Szellemek és szerelmek szövegei olykor már-már irracionális, szürreális módon mutatják meg azt, amit leegyszerûsítve úgy fogalmazhatnánk meg, hogy valami nincs rendben a világgal. Így a Kis gazemberségek címû novella is, melyben Kálmán az erdőben akasztott embertől ijed meg, akiről/amelyről kiderül, hogy csak mû-ember, „tiszte" a fa-tolvajok elriasztása, és éjszakára leveszik, nehogy ellopják. A könyv legtöbb szereplője nem érti, hogy miért olyan az élete, amilyen, miért úgy történnek meg vele a dolgok, ahogy. A Piercing, sneci, ostya már említett áldozata azt hiszi, az őt kifosztó arab csak tévedésből szedte el az összes pénzét. Akár a kötet tanulságának is tekinthetnénk azt, amit a kötetzáró Idillben olvasunk: „A dolgok általában csak úgy megtörténnek…" (165.)