Az egész kötetben úgy érezzük, hogy a világ értelmetlensége és értelmezhetetlensége a beszélő szüleivel való kapcsolatából eredeztethető. Mintha hiányoznék ebből a világból örök időre, hogy a megtörténendők megtörténhessenek, s a bizalmatlanság valaha is majd bizalommá érjen.

Furcsán keverednek a témák még egy-egy novellán belül is, akár a kártyában a lapok. Az elbeszélő mindig ugyanazokon a hangszereken játszik, de mindig fönntartja a kafkai vagy legalábbis a biblikus sokértelmûséget. Azt is mondhatnánk, bizonyosságokat, nyugvópontokat keres a világban. Ismétlődéseket, kihûlt rítusokat, hétköznapi történéseket; majdnem mindig ezek nyomában halad, de érezni, hogy túl vad és heves ez a mozdulat, ahogy ezeket a mindennapi történéseket számon tartja és kézbe veszi. Mintha félne, hogy a legszokványosabb dolgok mögött is saját rémei tenyésznek. Legtöbbször tényleg nem történik semmi. Ami százszor megtörténik, az pedig már szinte rögzíthetetlen egyszeriség. Olyan benyomása van az olvasónak, mintha éppen ebben a buján termelődő sokaságban tûnnének el a novellák érdeklődést kiváltani és fenntartani tudó egyszeriségei. Se horizontális, se vertikális értelemben nem igazi történetek ezek. A helyszínek, a szereplők, az érzések ismétlődnek. Számtalanszor felbukkan ugyanaz, de egyik elbeszélésben sem jut nyugvópontra. Mintha olyan regény lenne, amelynek minden fejezete máshol történik, és nem egészen azonosak a szereplők sem. A líra és az erős gondolati töltés valamiért nem feszítik ki az elbeszélés vitorláit, hanem éppen ellenkezőleg, figyelemelterelésként hatnak.

Ha a novellák témáit sorra vesszük, úgy tûnik, mintha a hétköznapok semmiségeire esne a legáthatóbb figyelem. A minden és a semmi vesz körül bennünket, bele vagyunk ágyazva a hétköznapokba, kis cselekvéseinkkel szinten tartjuk magunkat, őrizzük látszatainkat. A helyszín leggyakrabban egy harmadik emeleti pesti lakás, vagy maga a ház, a körfolyosó. Néha vendégségben járunk, barátoknál vagy éppen vidéki rokonoknál, egy nyaralóban (talán a Balatonnál) vagy szürreális, álomszerû helyeken. A napszakok hasonlóan változatosak, reggeltől késő éjszakáig. A kötetnek erős a hangulatteremtő képessége, szinte regényszerû belső térben játszódik az egész cselekmény.

Érdemes összevetni egy reggeli és egy esti gondolatfüzért. A Miért hallgatok reggel címû novellában a korai órákat a világba való visszatalálás élményeként írja le. „De reggel, úgy tûnik embernek és istennek, reggel szükségszerû némi némaság, hogy ember és isten visszataláljon a szavakhoz, amelyeket néhány órára, úgy látszik, elveszített." (184.) „Reggel úgy tûnik, újra kell tanulni a szavakat." (185.) „Aki nem aludt nővel, istennel sem aludt. És valószínû, hogy ilyenek hallgatnak megátalkodottan, nyomasztóan."(186.) Az Így estefelé címû történetben az alkony hangulataiban az elmúlás, az öregedés előérzete játssza a főszerepet. „Aki egyszer így a középkor felé haladva kihûl, azt fel kell támasztani, egyébként nem él sokáig. Minden középkorúnak szüksége van a feltámadásra."(164.) „Most beköszöntött az este, fejezzük be mi is. Miért fejezzük be sötétben napjainkat? Ami új, sötétségben születik, tagadhatatlan. Az ima segít, az ima hiánya ugyanúgy segít." (165.) A két szöveg stílusa túlságosan emelkedett, már-már dagályos. Ez nem a természetesen áradó gondolatiság hangja, hanem azé, aki valamit nagyon szeretne elmondani, de túlságosan biztos az igazában. Mintha templomban lennénk, és a reggeli vagy az esti ájtatatosságot hallgatnánk. Általánosításai, belátásai szentenciaszerûek. Mit jelent ez a mondat: „Aki nem aludt nővel, istennel sem aludt"? Vagy: „Egyébként minden lélekhordozó és Prométheusz-utód kussol a lelkéért, a lángért reggel." (186.) Nyomasztóan hat az olvasóra, ha a hétköznapi dolgok magasában egyszer csak egy oltárra irányítják a tekintetét. És ez a novellák jelentős részének általános logikája. Nagyszerû felütés, jól megragadott alaphelyzet, gyönyörû képekben, gondolatokban kibomló nyitány, hogy aztán elérkezzünk valami megfoghatatlanba, emberfölöttibe, ahol a transzcedens érzések uralkodnak a történetek hétköznapias világán.

Jó példa minderre a Jónás címû történet. A narrátor már első mondatában érzékelteti, hogy egy rendkívüli reggel ez. A megszokott hétköznapi apró tevés-vevés mögött meghúzódik egy másik érzelmi sík. „Hogyan törnek utat a reggeli félelemben?"(14.) Ma egy rossz hírt kell megmondania az apjának, azt, hogy halálos beteg. (Éppen a kötet elbeszélő-hangjának nagyfokú személyessége miatt nehéz eltekinteni a korábbi novellák apa-figuráinak markánsan negatív jellemétől.) A halszag, a halálszag és valamiként Jónás, aki itt hírhozó próféta lesz, lassanként bekeríti a történetet. A logika, az ellentmondások és a szemfényvesztés egymásba játszanak: „Olyan fáradt ma reggel, mintha egyedül töltötte volna az éjszakát. Vagy fürdőben járt tegnap óta saját tudta nélkül, és most viszket a tisztasága. Én fogtam ki ezt a halat? Dehogy fogtad, csak a te kezedben úszott hazáig." (15.) Minden mondat egyre erősebb líraisággal telítődik, mégis úgy érezzük, hogy távolodik a történet drámai magjától. Leveti magáról a hétköznapiság ruháit, és egy mesterséges teológiai fordulattal él: „Hogy lehetne befejezni ezt a napot, ha nem öltöm magamra a kegyelem álarcát?"(15.) És itt egy kissé megzavarodik az olvasó. Valóban a kegyelem álarcára gondolt, nem a részvét, az együttérzés munkálkodik benne? A következő szürreáliák aztán végképp eltávolodnak a történetben rejtező emberi tragédia kibontásától. „Egy hatalmas madár szállt át fölötte, de úgy siklott a levegőben, olyan hangtalanul, mint a halak. Nem az apád árnyékával szállt?, kérdi a feleség. De, szállt, szállt, aztán ledobta a csarnok elé, nagyot csattant, majd széttört a kövezeten. Én összeszedtem, hazavittem, eltettem a hal alakú ékszerládikába. De most sietnünk kell. Nyolc! Mondd meg: ne menjen horgászni, mert ki van halászva." (16.) Úgy érezhetjük, kissé kegyetlen és meglehetősen cinikus ez a befejezés, nem beszélve arról, hogy a „hal alakú ékszerládikával" már semmit sem tud kezdeni az olvasó.

Meglehetősen furcsa történet a Szakítás címû is. Egy hajdani barátról szól, aki vélhetően megsértette az elbeszélőt. „Eddig, a mai napig, egyházamat építettem volna rád. Mától egy klozetet sem." „A nevetésedet, kissé szokatlanul, a hátsódon hordod, hogy a követőid is lássanak."(111.) A volt barát vélhetően költő, mert a novella keretébe alig szorítható szitkozódásait emígyen folytatja: „Tudom, hogy vérontás nélkül nincs vers. De hogy emelkedésed látványához halottakra van szükséged, azt nem tudhattam."(112.) És: „Lekötöttél hamis hálálkodásoddal, végeérhetetlen képmutatásod megtévesztő szertartásaival" – sorolja hosszan az elbeszélő a volt barát foltos jellemének leleplezett titkait. De a végén hozzá teszi: „Magányom nem engedi meg, hogy forradalommal álljak elő. Forradalmam csak az alázatból fakadhat." (113.) És itt úgy érezzük, a „sóhajtásba" ágyazott szöveg logikailag súlyos ellentmondásokat rejt.

A Hazug mesék I talán a legjellegzetesebben mutatja fel az efféle prózaversek összes létező és lehetséges hibáit. Az egész történetnek nincs semmi kihüvelyezhető értelme, de a részletek még ezen is túllépnek. A kezdet: „Mikor is születtem? Senki se gondol erre. De én most gondoltam erre, bementem a fûszereshez, egy kövér, harcos, kicsi, sovány, állhatatos, szelíd, kurta, békés, vastag emberhez, akinek az arcán piros egerek mászkáltak bibircs formában, és csókot adtak egymásnak." A boltban felsorolhatatlan, kínosan ügyetlen dolgok esnek meg: „Kértem tőle aranyvesszőt, de csak ezüstlódingja volt raktáron. (…) Nem mertem a szemébe nézni a bátorságtól. A tenyerét mutatta, amelyben egy üvegszem, egy sajtlyuk és kettő fakarika lapult vasból." (183.) S a vég: „Egy elefánt elkezdett kukorékolni, mire én hanyatt-homlok kimenekültem az üzletből." (184.)

De szólni kell egy másik kötetről is, ami a Római suttogás lapjai között rejtőzik, s ami teljességgel más képet mutat. Felsorolhatatlanul sok jól megírt és szép történetet tartalmaz (hozzávetőleg a kötet egyharmada), és hiteles, tapintatos, vallomásos hangon szól. Épp elég talány, kafkai furcsaság található ezek között is (Papírciszterna, Utazás farmotorossal, Egylapnyi furcsaság, Piros turbán stb.) Itt is lehet párhuzamos történeteket találni: a Megmerevedés és a Szárazföld nagyjából ugyanazt az élethelyzetet járja körbe, egy megromlott, folytathatatlan házasság történetét. A párhuzam alapjára rávilágít a két történet első mondata: „Egy ember azt mondta, le akarom írni, hogyan dermedtem meg a házasságban."(167.) „Hét évig éltem szégyenletesen, és a hét év alatt nehezült el, nem, nem, pontosan akarom mondani, dermedt meg az életem." (262.) A bûnösség érzete és a tehetetlenség egyként ott lapul mindkét történetben. Idegen világban találja magát a hős, szeretetlenségben. „Én mindig ártatlannak éreztem magam. Lehet, hogy ezt a bûnnel szembeni titkos fölényt katolikus nevelésemnek köszönhetem." (263.) – vallja egy helyütt ( s bizony a kötetben tagadhatatlanul vannak erre utaló jelek), de felel is rá a történet: „Megérintettem Gajane testét, a vállát, ha jól emlékszem. Hagyta." (263.) (Hősünk ezek szerint az érzékiség és a házasságtörés bûnébe esett.) Az elemzés a megdermedés állapotáig ér. Képtelen tovább írni: „Be kell fejeznem." (169.) Nagyon érdekes, már-már a klasszikus rövidnovella terébe ér a Végzés címû történet. Egyszerre bizonyítja, hogy nemcsak a személyes vallomásokra emlékeztető történetekben, hanem a fikciós elbeszélésekben is otthonos az író, ha van témája, és elég teret enged a az elbeszélés belső törvényszerûségeinek. Nehéz nem idézni Báthoritól, mert még a zavarba ejtő ellentmondásokkal teli írásaiban is remekbe szabott, sőt remekmûvekbe illő mondatok sorjáznak. Vidéki, „tavi" történet ez is. Egy kerítésen túl meglát valakit, aki disznóperzseléshez hasonló mûveletet végez az udvarán, hatalmas tüzet rakott, és villájával egy ember formájú testet piszkál a tûz felé. „Nincs időm megállni, csak úgy foghegyről kérdem meg az embert távolról, örül-e a munkájának." (278.) Így beszélgetnek, az egész jelenet hol kafkai, hol a görög mitológiát idézi. „Bedobta ide az éjszaka, azóta szorongatom, gurítom, formálgatom. De, úgy látom, csak a tûz teheti újra emberré." (279.) Valóban, mintha egy pokolbéli hivatalban fejeződne be a történet. Ahogy az Érettség kora, ami talán a legtökéletesebb vízió és filozófiai abszurd. Azért is mesteri, mert szinte minden sorának van megfelelője a kötetben. Rövid és pontos. Még sokáig megtartja legjobb írásainak keserû pesszimizmusát az olvasó emlékezetében. „– Sokasodni, szaporodni? – Nem meghal – kihal az ember. – Gyûlölöd-e a kort? – A gyûlölet a kisebbség anyanyelve. – Szereted-e? – Nem játszadozom töltetlen fegyverekkel."(215.)

Még egy történetről emlékezzünk meg. A Fogas kérdésben semmi másról nincs szó: egy középkorú házaspár napközben egymás mellé érve átöleli egymást. Szemüvegük a másik hátára csúszva szemként funkcionál. Esetleges, esendően emberi, a szeretet bibliai parafrázisa. A két szemüveg néz gazdátlanul. Mélyebben és teljesebben, mint a két szempár, ami most zárva van. Valahol itt a nyitja minden igazán szép írásnak.