Szürke övezet^*

Boris Pahor szlovén író valószínûleg azon kevés élő tanúk egyike, akik még látták Triesztben, 1920-ban a felgyújtott szlovén Népházat. Úgy tûnik, ez a gyerekkori tapasztalat lett sorsának jelképes középpontja. A dühödt fasiszták által fellobbantott lángok Pahor szabadságának határait jelzik. A kollektív őrületek nevében kényszerítik a kisebbség szerepébe. Először a szlovén söpredéket leigázni akaró olasz fasizmus idején, amely olyan messze megy igyekezetében, hogy az élők mellett még a halottak nevét is elolaszosítja. Következik ezután a tapasztalat a náci megsemmisítő-gépezetről, amely koncentrációs táborokkal próbálta a legrövidebb időn belül eltávolítani a számára alsóbbrendû embercsoportokat, elsősorban a zsidókat, de velük együtt másokat is, elsők között a szláv határszomszéd szlovénokat. Pahor a háború után a kommunista hatalmasságok nyugalmát is zavarja, akik többek között egy évre kitiltják Jugoszláviából. A trieszti szlovén író a nemzeti és intellektuális perifériára szorul. Szabadgondolkodó mivolta és meggyőződése a különbözőségek jelentőségét illetően teszi a huszadik századi Európa tanúságtevőjévé a felvilágosodás eszméjét zászlajára tûző korban, amely mégis felfoghatatlan öldöklésbe torkollott.

Pahor mûvei között különleges helyet foglal el a Nekropolisz (Nekropola, 1967), a koncentrációs tábor tapasztalatának tanúsága. Úgy tûnik, itt ért végső határára a modern civilizáció. A KZ mûködését precíz megtervezettség jellemzi. Minden ki van számítva, még a krematóriumi hamuból mint nyersanyagból származó nyereség pénzügyi hatása is. Mint az Eichmann-perben kiderült, gondosan szabályozták az internáltak táborba szállítását is. A végső megoldás teljes tervét Hitler akaratával összhangban mintegy három óra leforgása alatt operacionalizálták a Birodalom magas rangú tisztviselői a wannsee-i konferencián. Nem szörnyetegek. Tárgyalásukon nem nevezik nevükön a dolgokat, hanem transzportról beszélnek. Sokat bajlódnak a formába öntéssel, még vita is kerekedik olyan határesetek kapcsán, hogy például deportálják-e azokat is, akik első világháborús kitüntetéssel rendelkeznek. Tulajdonságok nélküli hivatali értekezlet. A népirtás végrehajtásának technológiai lépéseit önnön természetükkel összhangban határozzák meg. Elrendezik és átrendezik a világot az őket uraló tekintély nevében. A világjobbításról szóló klasszikus humanista posztulátumok sora itt maga a megtestesült cinizmus. Az értelem irracionális dühbe fordul, a másokon való totális uralom kísérletébe és annak láthatatlanná tételébe.

Felfoghatatlan radikalizációjával a koncentrációs tábor a háborús borzalmak kontextusában is mintha egy más világról való volna. Kertész Imre, a magyar Nobel-díjas, Auschwitz-túlélő vallja, hogy a legnagyobb veszély az események stilizálása. Minden absztrakció a nemlétbe vonja őket. Számára maga a holocaust szó is absztrakció a tapasztalathoz és annak komplexitásához mérve. Az öldöklést állítólag kiváltó antiszemitizmusról sem szívesen hall. Azt mondja, hogy a huszadik század nem ismeri a klasszikus antiszemitizmust, a huszadik század Auschwitzot ismeri. A valamely igazságok nevében emberi életeket faló pokoli gépezetet. Az absztrakt álarcok páncélja alatt nincs más, csak a banális erőszak, az agyonlövetések, a kínzások, a megaláztatások, az elgázosítás. A remegő test. Ez a tapasztalat éppen azért leírhatatlan, mert annyira konkrét, anyagi, híján minden értelemnek. Ezért a félelem a stilizációtól. Minél több szót használunk, annál messzebb kerülünk az eseményektől. A zsidók legyilkolása pedig a többi tömeges gonosztettel együtt elmerül Európa tudatalattijába. Elvégre a demokratikus szabadságjogok és az integrációs mechanizmusok eszményien rendezett terében élünk. Európa túlságosan jó szándékúnak látja önmagát ahhoz, hogy higgyen a koncentrációs táborokban. Mocskuk nem illik a modern fogyasztói képzeletvilágba. Ez a világ illatosított és harmonikus, a halált a tudat peremére taszítja, ahonnan az vadul betör, és hirtelen felborítja a békét. Ki idegesítené magát arról szóló bizonyítékokkal, hogy az élet semmi? Ha már elmúlik, múljék élvezetek közepette! Azt a sötét és zûrzavaros valamit meg racionalizáljuk a magmát lehûtő, bennünket pedig a világ feletti szuverenitásunkban megerősítő fogalmakba. Ezért a látványos jelszavakkal övezett feledés elleni egyetlen mód a túlélők tanúságtétele. Szavaik által éled fel a halál tere a különböző magatartásokból és sorsokból szőtt emberi élet tereként.

Pahor bejárt néhány baljós helyet, az elzászi Natzweiler-Struthoftól Dachaun át Bergen-Belsenig. Hullaszállító vagy ápoló, így mindenütt közvetlen kapcsolatba került a halállal. A koncentrációs tábor az ő elbeszélésében konkrét övezetként elevenedik meg, melyben a pusztulásra ítélt egyén a túléléssel próbálkozik. Az első sokk után az élet mindennek ellenére rutinná válik. Pahor mint valami bénultságot írja le lelkiállapotát. Mintha a táborban töltött időn és övezeten kívül minden elenyészett volna, hiszen utópisztikus voltával csak fecsérelte az önfenntartás energiáit. Az elbeszélő csak a szükséges mozdulatokra koncentrál, s általában nem éli bele magát a körülötte zajló eseményekbe. Úgy mûködik, mint egy kamera. Az ápolóként másokért végzett munka sem holmi altruista hajlam vagy kiszámítottság eredménye. Semmi szükség rá ugyanis, hogy a másokról való gondoskodás önös számításból, nem is bajtársi rokonszenvből eredjen, tudatosan biztos nem, ez csak organikus szükség, mint a lélegzés vagy a gondolatok szûznemzése, és ha már valahogy kapcsolódik az életben maradás ösztönéhez, ez azért van, mert a munka az ember számára elsősorban eszköz, hogy megmeneküljön önmagától, különösen, amikor a kivédhetetlen dagályként növekedő pusztulás közepette létezik. Az elbeszélő olyasvalaki, aki szeretne egészen kicsinnyé válni, és láthatatlan bogárként megmenekülni hóhéraitól. Nem reménnyel vagy hittel, hanem növénnyé válva.

Pahor pozíciója mégsem jelenti a tudat abszolút redukálását. Ilyen állapotba kerültek a fizikailag teljesen leromlott, élet és halál között lebegő táborlakók. A külső világot többé észre sem vették. Ha valamiben, akkor az evésről szőtt álmodozásokban merültek el. Jellegzetes tartásuk az imádkozó muzulmánokéra emlékeztetett, ezért több táborban muzulmánoknak nevezték őket. Ha egyáltalán kommunikáltak, csak egymás közt beszéltek. A megszokott viselkedési szabályok többé nem számítottak. Helyzetük embertelen kellett, hogy legyen, kívül esett a társadalmi kódrendszeren. Egyesek szerint az emberi méltóság teljes elvesztése, s ezzel a halál degradációja zajlott le a koncentrációs táborokban. Mintha a halál, az ilyen vagy olyan, lehetne méltóságteljes is. A többi táborlakó kikerülte, sőt megvetette a muzulmánokat. Mintha tulajdon lehetséges sorsukat látták volna bennük, nagyon is valószínû sorsukat, a halál előszobáját. Az ember nem szívesen néz szembe a halállal, még a koncentrációs táborban sem. Nem mintha nem volna ott lépten-nyomon a halál. Pahor elbeszéli, hogy teljes természetességgel emelgette és szállította a hullákat, de nem tudta elviselni, hogy valamelyik véletlenül hozzáérjen. Ez azt jelenti, hogy az eleven sejtek nem védekeznek a halott sejtek ellen, ha az érintés tudatos, ha a tevékenységükből ered, a centrifugális életösztönből; de nem viselik el a kívülről jövő érintést, a halott szövetnek az eleven és ruganyos sejtanyaghoz való spontán közelítését. A muzulmánok úgyszólván már halottak voltak, és valóban kevesen menekültek meg ebből az állapotból. Giorgio Agamben a kevesek egyike, aki fokozott figyelmet szentelt a koncentrációs táborok muzulmán-jelenségének, sőt éppen a muzulmánban látja a táborlét lényegét. Ez az állapot a náci logika végcélja. Elvágni a kapcsolatot az ember mint testi lény és az ember mint beszélő lény között. E két lény együtt él az emberben, elválaszthatatlanok, ugyanakkor végtelenül távol állnak egymástól. Az emberben így szüntelen a szubjektivizáció és a deszubjektivizáció párhuzamos folyamata, a beszéd megszólalása és elnémulása. A muzulmánt megfosztották nyelvétől, s ezzel végleg ki van szolgáltatva a valódi hatalomnak. A csoportok faji értékeik szerint való szétválasztásával jut el a náci logika a sor végén ahhoz a csoporthoz, amely többé már nem osztható további két kisebb kollektív testületté. E csoport teljességgel arctalan, és ezért teljesen uralható. A muzulmán mindenkinek, aki kapcsolatba lép vele, előrevetíti a tulajdon testi és szellemi leépülését. A koncentrációs táborban talán csak az események közvetlen közelről való éber figyelése eredményez hosszabb túlélést. Bizonyos pragmatikus önzés. Végtére is itt elsősorban mindenki a maga túléléséért harcol.

Pahor nem volt közönséges internált. Először egy norvég orvosnak tolmácskodott, Dachau után pedig betegápoló lett. Ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lett volna kitéve a veszélyeknek, de valószínû, hogy helyzete lehetővé tette a túlélést. Amikor húsz év után visszatér az elzászi táborba, sok túlélőhöz hasonlóan képtelen megszabadulni a bûntudattól. Hogy számított például a közelében kimerültségtől és betegségektől haldoklók ételadagjára. A plusz étel nemcsak a megfelelő kondíciót biztosította, hanem a többi táborlakóval való árucserét is. E helyzet félelmetes metaforája a forró vízzel való zuhanyozás. Sok év után Pahor megállapítja, hogy azzal a vízzel melengette testét, amely a hullák elégetése által nyerte jótékony hőfokát. Megkérdi önmagától, másként tett volna, ha tud erről az összefüggésről. Megállapítja, hogy valószínûleg nem. Az ő szégyene mélyebb annál, mint amit egy darab kenyér vagy meleg víz miatt érezhet az ember. A túlélő totális szégyent érez a halottak előtt, akiknek a maradványai itt vannak. A halottak az ő történetének részei, a halál őbenne van. Meghatározatlan időre megszökött előle. Akik meghaltak, már itt találkoztak ezzel a megkerülhetetlen igazsággal.

Primo Levi, aki túlélte Auschwitzot, fontos tanúságokat és elemzéseket írt erről Akik odavesztek és akik megmenekültek címû mûvében, elmondja, hogy a lágerélet szervezete egész sor funkciót alkotott – a kápóktól a betegápolókig –, akik segítették a rendszer mûködését, és ezért kisebb-nagyobb kiváltságokat kaptak. Legalábbis ideig-óráig, hiszen végül mindenkit ugyanarra a sorsra szántak. A táborokban így hemzsegtek az olyan emberek, akik az arctalan tömegen kívül állva különböző szerepeket töltöttek be, és ezeket a feladatokat az egymás közötti harcban céhszerûen is védelmezték. Ezek a funkcionáriusok bizonyos módon részei lettek a halál gépezetének, mégsem alkothatunk felettük erkölcsi ítéletet. Ellenkezőleg. Különös etikai drámát éltek át ezek az emberek a háború alatt és után. Levi a legkiélezettebb és legdrámaibb példát az úgynevezett sonderkommando, a német tisztek felügyelete alatt a krematóriumokat mûködtető különleges egység tagjaiban látta. Többnyire zsidók voltak. Õk vezették a gázkamrákba a halálraítélteket, később ők dobálták a kemencékbe a tetemeiket. E piszkos munkáért lényegesen jobb életkörülményeket, például ételt és alkoholt kaptak cserébe. Sorsuk semmivel sem volt különb azokénál, akiknek az elgázosítását elősegítették. Pár hónap elteltével, mint a bûn lényegének a tanúi, ők is a kemencében végezték. A kevés túlélő egyike elmondja, hogy az első nap megőrül az ember, azután hozzászokik. Mintha bármire képes volna egy nap vagy akár pár percnyi túlélésért. Levi figyelmeztet, hogy nincs jogunk elítélni ezeket az embereket. Még ha kapcsolatban álltak is a bûnnel. A nemzeti szocializmus legpokolibb bûntette, hogy kitalálta és megszervezte a különleges kommandókat. Az áldozatokat építették bele a saját bûnükbe, őket tették magukhoz hasonlóvá, s próbálták rájuk hárítani a bûn egy részét. Hátborzongató az SS-eknek és a sonderkommandósoknak a krematóriumok előtt játszott futballmeccse, melyben odaadó lelkesedéssel vesznek részt mindkét csapat játékosai és szurkolói. A sport, a hasonlóság ellenére világos határvonalat kell húznunk a két csoport között. A katonák rendelkeztek a szabad elhatározás lehetőségével. A piszkos munka elhárításának ára számukra a legrosszabb esetben a börtön lett volna, mindenképpen a karrierben való visszalépés. A sonderkommandók tagjainak semmiféle választása sem volt. Az ő elutasításukra azonnali kivégzés lett volna a válasz. Ezért javasolja Levi az ő esetükre a fekete-fehér megítélés helyett a szürke övezet kifejezést. Az etikai problematika itt kiélesedik és összekeveredik oly mértékben, hogy képtelenség egyértelmû választ találni, noha nem egyszerû beleegyezés alapján alakult úgy, hogy az áldozat egyszersmind hóhér és fordítva.

Gregor Strniša Emberevők (1972) címû darabjában sok mindenre találni utalásokat. Elsősorban persze a második világháború végén Szlovéniában bekövetkező terrorra. Nem utolsósorban ott látni a sonderkommandók szürke terét is az Isten nélküli világban elfoglalt emberi pozíció e drasztikus metaforájában. Menekült család húzza meg magát egy elhagyott templomban, ahol embereket öl, a húsukat megeszi vagy eladja. Ez a világ mindenkit belevon a bûnbe, aki hosszabb időt eltölt a színpadon, s a végén mindenki áldozatává válik. Az öldöklés és emésztés, másrészt az éjszakai rémtettek világában mindenki egyedül marad. A rosszról sem beszélhetünk többé absztrakt kategóriaként. A főszereplő, a családfő Pejot, amikor megkérdezik tőle, ő-e az ördög, cinikusan és ugyanakkor kegyetlen realitással azt feleli: Nem, én hentes vagyok.

A pokol túlélői nem szívesen beszélnek tapasztalataikról. Mintha szégyen gyötörné őket, mivel túlélték a poklot, és megőrizték a nyelvüket. Agamben figyelmeztet, hogy kulcsfontosságú a beszéd – a hallgatás megtörése –, hiszen újra kapcsolatot teremt azzal, amit a nácik végleg el akartak pusztítani az emberben. A nyelvét vesztett muzulmán újra megszólal. A bombasztikus megfogalmazások nem indítják meg. Csak a túlélő tanúk, a táborbeli kettősség elválaszthatatlan másik fele által szólal meg. A tábor tapasztalata eleven valóságként ismétlődik újra. Megszólalni a szürke övezetben – ha a radikalizált metaforával akarok élni – a gonosz tájainak rekonstruálását jelenti azok minden részletében és emberi mivoltában. Hiszen embertelen tájak nem léteznek. A tábor poklát csak azzal a feltétellel lehet rekonstruálni, hogy teljes tapasztalata az ember javára válik. Az ember az, aki elviseli a kínzatásokat és a hanyatlást, a nyelv elvesztését, és ő az, aki megszólal, fegyverként használja a nyelvet, és alkalmazkodik a kódrendszerhez. E kapcsolat megszakítása egyet jelentene az emberi valóság egy részének eltaposásával és elfeledésével.

Ez a feledés sorsszerûvé válhat. A koncentrációs tábor nem olyasmi, ami az értelem trónra emelésével kezdődő modern európai történelmen kívül maradhatna. A tábor a körülmények végletes kiélezése. És ez a radikalizáció sem csupán a múlt része. Többek között a közelmúlt balkáni háborúi győznek meg arról, hogy nem hagytunk fel sem – ezúttal valódi muzulmánokról van szó – muzulmanizálással, sem a népirtással. Európa a balkáni tragédia idején nem állt készen a megfelelő fellépésre, hogy meggátolja az öldöklést és a kínzásokat. Mit sem segített a nyugat elemi emberi jogokról szóló intellektuális hadjárata és nyilatkozatháborúja. Sem a Srebrenica védőzónájában állomásozó holland katonák, sem a politikusok, sem a nemzetközi közvélemény nem tudta elhinni, hogy a szerbek pár nap alatt megölhetnek több ezer muzulmán férfit, míg a többieket elûzik, így oldva meg radikálisan az enklávé kérdését. A srebrenicai bûntett több elemében a rituális gyilkosságra emlékeztet. A szerb bûnözők, élükön Mladiætyal és Karadžiætyal, középkori lovagoknak látták magukat, akik csak a férfiakat ölik meg, a nőknek és a gyerekeknek viszont megkegyelmeznek. Ilyen és más sugallatok ellenére világos – mint a Krstiè tábornok Julije Bogoe és Caroline Fetscher könyvében rekonstruált hágai peréből kiderül –, hogy Srebrenicában nem egyéb történt, mint modern népirtás. Mindent pontosan elterveztek, kijelölték a gyûjtőhelyeket, számos szállítóeszközt foglaltak le az áldozatoknak a kivégzés helyére való elszállításához. És a végén ott voltak a kotrógépek a sírok betemetésére. Szó sem volt elemi dühkitörésről. Azon sem kell csodálkozni, hogy maguk között feladott csomagként beszéltek a kivégzettekről.

A kiközösítés logikája, mindennek és mindenkinek a kizárása, aki nem illik az erő logikájába, ma valóságunk része, hiába hangzik a náci veszélyre való patetikus figyelmeztetés, valahányszor a szegregáció logikája lép mûködésbe. Erre az emberben lakó és ezért a társadalmi életben is meglévő zsigeri feledésre figyelmeztet Maja Novak is Macskapestis címû regényében, mely többek között bemutatja, hogy a társadalmi valóságot értékelve micsoda éllel szólalnak meg a látszatra hermetikus irodalmi szövegek. A szlovén átmenet valósága a hatalomért és a pénzért folytatott kíméletlen harcként jelenik meg a könyvben, s e harcba valamilyen módon minden szereplő bekapcsolódik. A házi kedvencek eladásával foglalkozó birodalom, a cég a társadalmi szerkezet metaforája. A kirakat aranyozott, ami szerves és büdös, el van zárva, távol a vásárló tekintetétől. Az embernek folyton és mindenáron alkalmazkodnia kell a piaci ideológiához, amely mindent a növekedés adataival indokol és más pénzügyi paraméterekkel, mint a jobb vagy rosszabb életminőség mutatóival. A gyenge elbukik. Aki ideig-óráig átveszi ezt a ritmust, időnként gyötrő álmokba zuhan. Maja Novak világosan jelzi az effajta emberi meghasonlottság politikai konnotációit. Ha az egyén nem követi a tiszta értelem logikáját, a magához hasonlókkal együtt kiközösítik és elszigetelik. Apolitikus lénnyé válik, teljességgel uralható és nem zavaró adattá a hatalom statisztikáiban. A legjobb esetben a bukásod mikéntjét választhatod meg – miközben bennünket elvisz az ördög, ifjú országunk pedig a maga piaci demokráciájával és önálló vállalkozóival, akikre oly büszkék vagyunk, átnő valami virtuálisan életre keltett, animált absztrakcióba, amit mi, szlovénok mindig könnyebben megértettünk, mint az embereket, és emberemlékezet óta kedvesebbek számunkra az élő embereknél, mert nagyobb jelentőséget tulajdonítunk nekik, mint az élőknek – és most ez a mohó, kiéhezett, teljességgel természetellenes fióka diktálja nekünk, hogyan harcoljunk a megmaradásunkért, és többé semmiféle manőverezést nem enged az életmód megválasztásában. Amíg csak be nem következik a katasztrófa – mondja Maja Novak 2000-ben megjelent regénye. A puszta kapzsisággal kiváltott macskapestis el fogja pusztítani a szlovén népet. A járványt túlélő pár ezer embert majd autochton alsó-ausztriai kisebbségként fogják számon tartani. Míg el nem törölnek minden sajátosságot és különbséget. És az emberi világ végleg elenyészik a gépezet mûködésének hideg geometriájában. Apokalipszis: a hûvös kontroll és az automatizált ritmus világa. Szürke egyenruhák szürke világa.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

*Mitja Èander: Feljegyzések az éjszakában címû esszékötete az év végén jelenik meg a Kijárat Kiadó gondozásában. A szerző válogatásában, előszavával a Koronatanúk. A kilencvenes évek fiatal szlovén elbeszélői címû kötet jelent meg 2002-ben, a Jelenkor Kiadónál.